19

VONNIE egyre jobban félt, és az a benyomása támadt, hogy az üreg kitágult körülötte. A vésetek közelében maradt, és igyekezett nem mozogni. A mélységi radar lehetővé tette számára, hogy nyomon kövesse a teremtmények mozgását, amikor még nem is látta őket. Tizenkét lény közeledett, ide-oda pattogtak egy hasadék falai és mennyezete között.

– Hatvan méter. Ötven – jelentette Lam.

Vonnie a kezében tartotta a tölteteket. Túl sok volt a bejárat, és neki csak négy félrúdja maradt. Várnia kellett, hogy a közvetlen közelébe érjenek, addig nem dobhatta el egyiket sem. Máskülönben elmenekülhettek volna, vagy behúzódhattak volna valamelyik mélyedésbe.

– Negyven méter – közölte vele a szellem.

Nem futhatott el, mert elkapták volna. Tudta, hogy a helyén kell maradnia, de a vérébe tóduló adrenalintól az az érzése támadt, mintha száz egér szaladgált volna a testében. Vadnak és emberfelettien gyorsnak érezte magát.

– A harmadik járatban vannak.

Amint kevesebb szikla volt útban, Lam tiszta képet kapott valamennyi jövevényről. Már nem csak tizenkét egymásba olvadó foltnak látszottak a radaron. Kiderült, hogy naphalak közelednek.

– Krisztusom, azt mondtad... – suttogta megrendülten Vonnie.

Ezek másfélék voltak. A testük nagyobb volt, a karjaik hosszabbak, és a bőrük is más, mint azoknak a rokonaiknak, amikkel Vonnie már megküzdött. Igen, rokonok voltak, de egy másik fajtához tartoztak. Ezek a lények szonárral tájékozódtak és kommunikáltak, így ha más miatt nem is, a méreteik alapján meg tudták különböztetni a társaikat a másik fajta egyedeitől.

Mialatt hol felbukkantak, hol eltűntek a kövek takarásában, Vonnie meglátta, hogy sötétebbek is, mint a másik csapat tagjai. Viszont nem hatoltak be az üregbe. Talán megpróbálják bekeríteni őt?

A kisebb naphalakhoz képest nyilván ezek sem tudták, hogy mit kezdjenek egy fémbe és üvegbe csomagolt, kétlábú teremtménnyel. Vonnie a tétovázásukat jó jelnek vette.

– Ugye, veszed a szonárjeleiket? – suttogta halkan.

– Igen.

– Állj készen, hogy amikor szólok, sugározz vissza nekik néhány hangot! Meg tudod állapítani, hogy mit mondanak?

– A hangjuk magassága és intonációja más, mint a kisebb naphalaké, bár hasonló alakokat alkalmaznak.

Egyik fajta egyedei sem tudhatták, hogy milyen színű a bőrük. Talán a szaguk és az ízük is különbözött, ám Vonnie egy következtetést máris levont, mert látta a bizonyítékokat. A nagyobb naphalak tüskéi és bőre több ásványt tartalmazott, ami arra utalt, hogy ők hőforrások zavaros vizében vagy a nagy, sós óceánban élnek, nem úgy, mint kisebb rokonaik, akik talán sosem hagyták el az édesvízzel teli tározóik környékét.

Ugyanabból a fajból származnak – gondolta Vonnie. – A fejlődés során a két ág elvált egymástól, és mindkét fajta megtalálta a helyét, valahogy úgy, ahogyan a sötét bőrű emberek Afrikában éltek, míg a világos bőrűek Európában. Mi van, ha nem csak a külsejük tekintetében különböznek? Képesek szaporodni egymással?

Ennél is érdekesebbnek tűnt az a kérdés, hogy melyik fajta egyedei készítették az itteni véseteket. Az ábrázolások méretei nem a nagyobbik lényekhez illettek. Sem a vésetek felszíne, ami a kisebb példányok dudoros bőrét és taréjait utánozta. Mindez arra utalt, hogy a féldomborműveket a kisebbik fajta készítette. És szintén belőlük származtak azok a porcmaradványok, amiket Lam talált a nemrég felfedezett ürülékfoltokban.

Vonnie nem tudott tovább gondolkodni, mert a szélsebesen mozgó raj úgy örvénylett körülötte, mint valami eleven hurrikán. A naphalak szinte minden pillanatban kiugrottak az üreg falaiban lévő mélyedésekből, hogy nyomban eltűnjenek egy másikban.

Ezek egymást eszik! – döbbent rá Vonnie. – A két fajta háborút vív egymással.

De vajon mindkét fajta intelligens? És ő szeretné, hogy azok legyenek? Mert ha nem azok, akkor ez a helyzet valami olyasmi, mintha gorillák vadásznának emberekre: a nagyobb testű teremtmények gyilkolják a kisebb, okosabb rokonaikat. Ez már önmagában véve is borzasztó lett volna. De ha mindkét fajta intelligens – akkor ezek a lények kannibálok...

Igen – gondolta Vonnie, és a szó dermesztő végletességet hordozott. – Azt hiszem, a válasz az, hogy igen.

A nagyobb naphalak hasonló csapattaktikát alkalmaztak, mint a kisebbek. Szinte bizonyosnak tűnt, hogy nem állatok. A hangjuk hol magasabb lett, hol mélyebb. Folyamatosan beszéltek egymással, mialatt a falka valamennyi egyede elfoglalta a helyét.

Elemeznek engem – vélte magában Vonnie.

Az, hogy az unokatestvéreiket ették, undorító volt, de azzal, hogy egymással háborúztak, még megvetendőbb bűnt követtek el. Vonnie ezért nem fedezett fel társadalmi szervezettségre utaló nyomokat. Ahelyett, hogy több biztonságos zónát hoztak volna létre, ahelyett, hogy gazdálkodtak vagy könyveket írtak volna, állandóan harcoltak.

A vetélkedésük valamiért fontosabb volt nekik, semhogy valamelyik fél képes lett volna ellenállni a késztetésnek. Sőt, Vonnie még azt sem tudhatta biztosan, hogy a kisebb naphalak, amikkel találkozott, egy törzshöz vagy kettőhöz, vagy még többhöz tartoztak-e. A népük mikor csúszott bele az anarchiába?

– Add le a szonárjeleiket! – parancsolt a szellemnek. – Beszélgessünk velük! Azt mondtad, képes vagy...

– Jönnek – szólt közbe a szellem.

A naphalak beszökkentek az üregbe, és egy felső, illetve egy alsó hullámba szerveződve közeledtek. Vonnie látta, hogy másodpercei maradtak arra, hogy tisztán végezzen velük. Azt már megtanulta, hogy nem szabad várnia, de azt sem felejtette el, hogy ki ő, és miért jött az Europára.

– Lam, beszélj hozzájuk! Próbálj testformákkal kommunikálni! – kiabálta.

A szkafander összehúzta magát, amikor a naphalak a közelükbe röppentek. Lam a testhelyzete megváltoztatásával üdvözölte őket: leengedte az egyik vállukat, és bal kezüket a hasuk előtt lengette.

Vonnie hitt abban, hogy jó döntést hozott. Ezek a naphalak egy másik, különálló populáció tagjai voltak. Remélte, hogy válaszolnak neki.