98

Adam és Gyima végiggurította a fénymásolót a folyosón, aztán betolták azt a liftbe. Adam közben a feszült idegenre pillantott, aki, mindössze pár perccel azelőtt, a közelgő végítéletre figyelmeztetve betoppant az életébe. És aki furcsa módon olyan részleteket ismert róla, amelyeket csak néhány emberrel osztott meg.

– Megkérdezhetem, honnan tudta…

Gyima közbeszólt.

– Csak legyünk meg ezzel. – Nem kísérthette a sorsot azzal, hogy a következő néhány percen túl bármire is gondoljon.

Ebben a pillanatban Kroll jelent meg előttük, aki még mindig lihegett a lépcsőzéstől. Jöttére Gyima azonnal elhessegette a fiatal férfit.

– Most menjen, Adam. Menjen az óvóhelyre – kiáltotta Gyima, miközben Krollnak integetett, hogy haladjon. – Menjen oda, és amíg nem hall jelzést arról, hogy minden rendben, ki ne jöjjön. – Arrébb tuszkolta a férfit, akinek Kroll vette át a helyét.

– Fura egy helyre tették ezt. Azt hittem volna, hogy minél közelebb van a talajhoz, annál jobb, mert minél közelebb van az épület alapjához, annál könnyebben dől össze az egész. Persze nem egy szokványos bombáról beszélünk…

Kroll mindig így kezelte a feszültséget – megállás nélkül beszélt, egészen addig, amíg Gyima el nem hallgattatta. Ezúttal Gyima egyszerűen nem vett róla tudomást.

Valójában semmit sem hallott, csak a hol és a hogyan járt a fejében. Az feltűnt neki, hogy a Kroll által viselt kezeslábas ugyanolyan, mint amilyet a rakodóhelyen dolgozó, nem épp készséges munkások hordtak – igaz, egy árulkodó, piros szegélyű lyukkal a mellkasán.

A teherfelvonóban alig volt helyük – a fénymásoló majdnem az egészet elfoglalta. Kroll az ajtó és a készülék közé szorulva megnyomta az alagsor gombját. Ügy vélték, a legjobb megoldás, ha visszamennek a rakodótérbe, és elkötik a legközelebbi kocsit. A lift küszködve mozgásba lendült. Régi és lomha volt. Fájdalmasan lomha.

Gyimát a fénymásoló a fülke hátsó falának nyomta, míg Kroll az ajtónak szorult. Utóbbi még mindig fecsegett valamiről – úgy tűnt, teljesen hidegen hagyja a közelgő végítéletszerű katasztrófa.

– Gyima, azt hiszem, ezután tényleg kiveszek egy kis szabadságot. A kölykök nőnek, és tudod, nem jó, ha nincs mellettük az apjuk. Talán ha bebizonyítanám az anyjuknak, hogy tényleg próbálkozom, hogy nagyon akarom, hogy együtt legyünk… talán másképp lesznek dolgok. Mit gondolsz? Talán dolgozom picit Bulganovnak. Persze nem vállalnék semmi túlságosan megterhelő munkát…

Gyima nem válaszolt, a feje már így is lüktetett az erős adrenalinlöketektől.

Kinyílt az ajtó. Egy pillanatra megmerevedett a világ Gyima számára, amint Krollról a nyitott ajtókra, aztán újra Krollra emelte a tekintetét: három őr állt ott, akik még azelőtt golyót repítettek barátjába, hogy az előhúzhatta volna pisztolyát. Kroll a testével óvta Gyimát, akinek így épp annyi ideje volt, hogy három dupla lövést az őrök törzsére leadva leterítse a támadókat. Két másodperc sem telt belé, és rongybabaként estek össze, egyik a másik után. Kroll teste eltorlaszolta a teherkocsi útját. Gyima átmászott a fénymásolón, és az elhomályosuló tekintetű barátjához hajolt, akinek élettelen szemében még mindig gyermekei emlékképe ragyogott.

– Viszlát, barátom.

Gyima arrébb húzta a testet, elvette az egyik őr fegyverét és tartalék tárait, majd a lehető leggyorsabban a rakodótér felé tolta a kocsit. Már nem volt idő finomkodásra. Bárki, aki az útjába állt, célpont volt. Egy kétszárnyú ajtón keresztül végül megérkezett a rakodótérbe. Egy villanyszerelő éppen kifelé igyekezett kisteherautóján. Megkerülte a kézikocsit, aztán feltépte az autó ajtaját. A sofőr nem tűnt elég idősnek ahhoz, hogy jogosítványa legyen, ahhoz pedig főleg nem, hogy kisteherautót vezessen.

– Állítsd le, és kifelé. Most!

A fiú engedelmeskedett.

– Ne mozdulj!

Gyima körülnézett, hátha talál még valakit, aki segíthetne neki. Az üvegfülkében csak egy meztelen test feküdt – tőle szerezhette Kroll a kezeslábast. Egy dobozhalom mögött mozgást látott.

Gyere ki! – A dolgok felgyorsítása érdekében leadott egy figyelmeztető lövést.

Egy másik alak jelent meg azok közül, akik korábban elutasították segítségkérését. Úgy tűnt, nemrég hányt.

– Ide gyere! Rakd be ezt a gépet a kocsiba.

Még két őr jelent meg, akiket Gyima két rövid sorozattal szedett le. A fiú sírni kezdett.

– Inkább segíts betolni azt a kurva fénymásolót a furgonba, vagy te leszel a következő.

Gyima a fiúra bökött a fegyverrel. Kinyitották az ajtót, de erejük végén jártak.

– Menjetek a másik oldalra – kiáltott nekik, miközben maga ragadta meg a gép egyik szélét. Együtt sikerült felemelniük a Transit rakodóterébe az egyik sarkát. Gyima végül betolta a fénymásolót.

– Ne álljatok az utamba, vagy kinyírlak titeket, értve? – a fiú hevesen bólogatott.

Gyima a vezetőülésbe pattant, lehajtott a rámpán, aztán ki az épületből. Tíz perccel múlt tíz óra. Délnyugati irányban indult a Rue de Richelieu-n, amelynek bal oldalán a Louvre-t is megpillantotta. A fényszórókat és az elakadásjelzőt felkapcsolta, miközben baljával a fegyvert és a kormányt tartotta, jobbját pedig a dudán. A Quai des Tuileries-nél jobbra fordult – szembe a forgalommal. Legalább észrevették őt, és azt is, hogy nem fog kitérni előlük. Ki kellett jutnia a városból, olyan messzire, amennyire csak lehet. Régen járt utoljára Párizsban – emlékei a francia fővárosról már elhalványultak. Gondolkodj! Hol találhatna üres, félreeső helyet Párizsban a maradék időben?

Két rendőrségi minibusz hajtott felé a sávot részben eltorlaszolva. Nem volt hová menekülnie. Csak az idegein múlott minden – az idegek játékában pedig jobb volt, mint a rendőrök. A köztük lévő szűk rés felé vette az irányt. A minibuszok az utolsó pillanatban utat nyitottak, de Gyima egy kereszteződésbe vágódott, és súrolt egy buszt, ahogy balra rántva a kormányt próbálta kikerülni, de a kocsija oldalba kapott egy Citroent, és az ütközés leszakította a vezetőoldali tükrét. A Citroen játék autóként pördült körbe, és három további autóval összeütközve tömeges karambolt okozott. Tövig nyomta a féket, rükvercbe kapcsolta a Transitot, átvágott az elválasztósávon, és folytatta útját. A Voie Georges-Pompidou-n már száz kilométer per óránál is gyorsabban hajtott. Őrület! Tudta, hogy bármelyik pillanatban belehajthat valaki, és az a véget jelentené. De minden egyes megtett méterrel távolabbra vitte a robbanás epicentrumát Párizs szívétől. És távolabb Adam Levalle-tól is.