32

Niavarán, Északkelet-Teherán.

Kivártak az úton tátongó repedésben, amíg el nem hajtott a Humvee, illetve valamivel tovább is, hogy biztosan tiszta legyen a terep.

Gyima vezette a csapatot, a többiek néhány méterrel lemaradva követték. Nem láttak egy kocsit sem, amit elvehettek vagy ellophattak volna A helyiek minden kerékkel rendelkező dolgot, még a bevásárlókocsikat is bevetették a város kiürítése érdekében. Rövid időre felcsillant a szemük, amint megláttak egy Peykant, de hamar letört a lelkesedésük: kiderüli, hogy hiányzik belőle a motor. Közben néhány kóbor kutya is a közelükbe tévedt, ételt remélve tőlük.

– Higgyétek el, tudom, mit éreztek – mondta nekik Vlagyimir, miközben megvakargatta a legközelebbi kutya füle tövét. – Vigyázzatok magatokra, és ne menjetek túl közel Krollhoz.

– Én egyszer ettem rókát – mondta Zirak.

– Én meg macskát – válaszolta Gregorin. – Azóta is szőrcsomókat köpök fel.

– Az ötvenes években, amikor az apám a Gulágon raboskodott – vezette be történetét Vlagyimir –, néhány barátjával egyezséget kötött, hogy ha bármelyikük is halálra fagyna, akkor azt a többiek megeszik.

– Remélem, boldogan végződik a történeted – bizakodott Kroll.

– Nem – fejezte be Vlagyimir.

Némán haladtak tovább.

Túl fáradtak és éhesek voltak már a koncentráláshoz; Gyima is hagyta, hogy a gondolatai messzebbre kalandozzanak, mint az elmúlt huszonnégy órában bármikor. Elsősorban a fényképek kerültek gondolatai középpontjába, minden részletre emlékezett róluk. A fiatalember szemére, kedves mosolyára, állának lágy ráncaira, szemöldökének finom ívére. Nem volt kétséges, ki lehet a férfi anyja. Camille volt számára az igazi, csak rossz időben találkoztak. Bár, visszagondolva saját életére, lett volna bármikor erre megfelelő idő? Gyimát azért küldték Párizsba, hogy összebarátkozzon a diákokkal, a felfoghatatlanul értelmes harvardi diákokkal, akik manapság az amerikai gazdaságot tartják a kezükben. Camille a kevés francia lány egyike volt, aki szintén a társasághoz tartozott.

Egy vacsorán találkoztak először, amely eseményt titokban a szovjetek finanszírozták. Ez volt a „Detente”, itt jöttek össze a Gonosz Birodalom szépségeire is fogékony amerikai hallgatók és a csinos szovjet virágszálak – akik szerencsésnek mondhatták magukat már a ritka privilégium miatt is, hogy Franciaországban tanulhatnak. Persze ezeket a fiatal orosz lányokat Gyimához hasonlóan szintén a GRU vagy a KGB szervezte be, de legalábbis valamelyik nagyobb hatalmú minisztérium, amely rendelkezett megfelelő anyagi erőforrással, hogy legígéretesebb embereit kiküldje Nyugatra. Aztán ott volt Farrington James, az elitiskolák szokásos diákja, ezzel a tipikus bostoni patrícius névvel. Komolyan, mintha visszafelé lenne leírva. Mégis, milyen barom nevezi el a gyermekét Farringtonnak?

Gyima első körben csak nagy vonalakban beszélgetett vele a szokásos bevezető kérdésekről, mint Kína vagy Afrika helyzete, amíg világos nem lett számára, hogy James mellett még Ronald Reagan is megrögzött liberálisnak tűnne. Épp ki akarta őt húzni a lehetséges célszemélyek listájáról, amikor is a srác bemutatta neki a menyasszonyát, Camille-t. Gyima lelkét először a lány selymes, porcelánfinomságú keze ragadta meg, majd szürkésszöld szemei, szemöldökének lágy íve és gyönyörű mosolya, amelyről Gyima azt gondolta, egyedül csak neki szól.

Camille Betancourt volt Marquis de Betancourt egyetlen lánya. A férfi kizárólag azon okból úszkált a francia társadalom tengerének felszínén, hogy hét vagy kilenc generációval korábban egy felmenője megkapott egy nagyobb területet valami elorzott földből – meg nyilván az ahhoz tartozó címet. Az a kevés Betancourt-vagyon, ami még megmaradt az apja gyalázatos szerencsejáték-függősége ellenére, mind arra ment el, hogy távol tartsák lányukat a bajtól, és rendesen kikupálják, hátha talál magának valami gazdag amerikai ficsúrt, példának okáért ezt a James gyereket.

A terv működni látszott, a márki még az ódon családi borospincében őrzött utolsó üvegek tartalmát is a Farrington fiúval itatta meg. A srácot lenyűgözte az arisztokratikus világ finom bája, nem kevésbé pedig a lány szépsége, úgyhogy meg is kérte a kezét, viszont Camille kétségek közt őrlődött a fiú tényleges szexuális hovatartozását és politikai nézeteit illetően, ezért inkább várt a válasszal. És ekkor lépett az életébe Gyima.

Szent szar, döbbent rá, ma este aztán nagyon elkalandoztam! Ahogy Teherán romjain keresztül vánszorgott, arra kellett ráébrednie, hogy vagy tíz éve nem hagyta ennyire messze szállni a gondolatait. Azóta, hogy felhagyott az ivással. Viszont az elmúlt tíz – sőt inkább huszonöt – évben most először volt megfelelő oka az emlékezésre.

James igazából csak azért tette tiszteletét a banketten, hogy egyetlen lehetőséget se szalasszon el, amikor kioktathatja az oroszokat abbéli nézetéről, hogy a marxizmus valójában a huszadik század sátánizmusa. Néha kissé beleveszett saját nagyképűségének önigazolásába, és fel sem tűnt neki, ahogy Gyima tüzes tekintete a mellette álló francia szépséget perzseli, majd a szovjetek által finanszírozott, remek évjáratú Dom Pérignon pezsgővel kínálgatja.

Hat hét: csak ennyi idő jutott kettejüknek. Sem Farrington, sem a márki nem nézte volna el Camille és a fiatal orosz viszonyát, bár Camille már régen bevallotta apjának, hogy kicsit sem érdekli Farrington vagy Franciaország. Ekkor Camille már úgy érezte, hogy Gyimához tartozik testestül lelkestül, és készen áll, hogy Moszkvába szökjön vele. Ha pedig Gyimának némi bátorításra lett volna szüksége, elég lett volna megemlítenie, hogy szíve alatt hordozza a gyermekét.

Soha többé nem látták egymást. Egyik napról a másikra nyoma veszett a lánynak, mintha soha nem is létezett volna. A kis apartmanban, amelyet bérelt, már egy új diák lakott. Oktatói a Sorbonne Egyetemen csak annyit tudtak, hogy halasztást kért, és külföldre távozott. Az őrjöngő Gyima a moszkvai főnökeinek könyörgött szabadságért, hogy a lány után kutathasson, viszont párizsi feljebbvalói ekkorra már figyelmeztették a Kremlt Mire feleszmélt, már egy sürgős küldetésre vezényelték Francia Nyugat Afrikába.

Egy évvel később párizsi barátai egy kivágott újságcikket küldtek neki a France Soir lapból: Marquis de Betancourt egyetlen lánya a Loire-ba fulladt a családi kastély közelében. A barátai sem voltak biztosak abban, hogy tényleg baleset történt-e. És mi lett a gyermekkel? „Vezesd le! – javasolta neki Paljov. – Összpontosítsd a dühöd a munkádba! Ne pazarold el: inkább fordítsd a magad előnyére.”

Hát ide jutott, megfogadván a bölcs tanácsot. Minden érzését a hasadó energiák egyetlen gömbjévé gyúrta, amelyet mélyen eltemetett a lelkében. Azt persze nem tudta megállapítani, hogy ez tényleg a hasznára vált-e. Lehet, hogy pont ez tette ennyire esetlenné és zárkózottá. „Nehéz veled, Gyima: te magad vagy a saját legádázabb ellenséged. Pedig rengeteg fantázia lenne benned, de mindig keveset mutatsz.” Vajon hányszor hallotta már ezt? Közben hátrapillantott a válla fölött az őt követő emberekre. Vlagyimir vagy talán Kroll jobban csinálja? Arra jutott, hogy a maguk módján mind elbuktak. Ők a GRU két lábon járó kudarcai.

Közben felzárkózott mellé Kroll, a vállára tette a kezét:

– Hé! – mélyen Gyima szemébe nézett. – Ismerem ám ezt a nézést!

– Kroll, az életed kész katasztrófa. Mégis, mitől vagy mindig ilyen jókedvű?

Kroll csak vállat vont. Megtorpantak kicsit, hogy bevárják a többieket. Vlagyimir kihasználta a hangulatváltozást, és gyorsan kivillantotta vámpírmosolyát:

– Azért itt sem rosszabb, mint a Butyirkában!

Zirak az előttük húzódó utca felé biccentett:

– Remélem, Amara már készíti a vacsorát.