70

Renszkaja hullaház, Moszkva.

A péntek éjjel forgalmas időszak a moszkvai rendőrség hullaházaiban. A Renszkaja, a város egyik legrégibb ilyen intézménye azonban gyanúsan csöndes volt bárki számára, aki ismerte a helyet. Andrej Tyimofejev azonban nem tartozott közéjük.

Egy idegesnek tűnő, fehér köpenyt és gumicsizmát viselő gondnok vezette le a pincébe. A helynek nem halálszaga volt, hanem valami azonosíthatatlan és vegyszeres, személytelen. A folyosók falának zöld festékébe fehér csíkokat karcoltak a gurulós hordágyak, amelyeket rosszul irányítottak a részeg vagy figyelmetlen portások. Nem volt elég idő, hogy előkészítsék a vizsgálószobát a titkár látogatása előtt. A szakadozott függöny az ablak előtt, amelyen keresztül meg lehetett tekinteni a hullákat az azonosításhoz, úgy lógott, mint egy száradó rongy. Tyimofejev fejcsóválva nézett körül, mint mindig, amikor Moszkvát a harmadik világbeli országokhoz hasonló állapotban látta.

– Kérem, üljön le, uram – mondta a gondnok.

– Miért? Úgy nézek ki, mint egy gyászoló rokon? – Tyimofejev a függöny felé intett. – Gyerünk, mutassák.

A függönyt elhúzták. Az ablak mögött egy hordágyon sápadt holttest feküdt. Csak a feje és a válla látszott: a többi lepedővel volt letakarva – a műanyag zsáknak, amelybe a patológusok teszik a testet vizsgálat után, csak a sarka látszott.

Az arcból eltűnt minden szín. A szem csukva volt, a fejet enyhén az ablak felé fordították, hogy könnyebb legyen az azonosítás.

Tyimofejev a hullára pillantott, és résnyire húzta össze a szemét.

– Meg kell vizsgálnom közelebbről.

A gondnok előrébb lépett, esetlenül mozogva túlméretezett csizmájában.

– Sajnálom, uram, nem megengedett.

Tyimofejev félretolta és lenyomta az ajtó kilincsét, amely elválasztotta őket a testet bemutató teremtől. Zárva volt.

– Nyissa ki, azonnal!

A gondnok engedelmeskedett, és félreállt. Megtette, amiért lefizették. Most már csak menekülni akart. Tyimofejev a hullához lépett és megbámulta, kifejezéstelen tekintettel.

Gyima csak akkor hagyta abba a reszketést, amikor meghallotta Tyimofejev hangját. Azzal győzte le a remegést, hogy ugyanabba az állapotba hozta magát, mint amikor jeges tóba dobták a Szpecnaz-kiképzés során, vagy amikor egy másik újonccal kellett meztelenül birkóznia a hóban a kiképzőtiszt mulatságára, aki egyértelműen pszichopata volt. Megparancsolta idegvégződéseinek, hogy ne reagáljanak a hidegre, izmait engedelmességre kényszerítette. Még így is érezte, hogy libabőrös lesz a keze. Ez árulkodó jel lehet. Tyimofejev lélegzete meleg volt, kávé és valami alkoholos ital aromájának keverékét lehetett érezni rajta. Arcszeszének illata keveredett a hullaház fertőtlenítőszagával, eléggé hányingerkeltő módon. Lélegzése rövid, szaggatott szuszogás volt, amely ismétlődő, megvetéssel teli horkantásoknak tűnt. Felemelte a lepedőt, hogy belenézhessen a műanyag zsákba.

Gyima kinyitotta a szemét.

Tyimofejev hátrahőkölt, nekiütközve a boncoláshoz szükséges eszközöket tartó kézikocsinak, és a fegyvere után kotorászott. Gyima felpattant, és megragadta a csuklóját, majd a Beretta után nyúlt.

– Ugye nem számítottál rá, hogy visszatérek Moszkvába?

– Nem számítottam semmire. Magának rég lejárt a szavatossága, Majakovszkij. Akárcsak a szánalmas, vén főnökének.

Tyimofejev tekintete Gyimáéba fúródott, láthatólag nem zavarta, hogy az a csuklóját szorongatja. Ha Gyima végezni akart volna vele, már megtehette volna, de ő információért jött. A bosszú mindenesetre a második befutó volt, és gyors ütemben közelített az elsőhöz.

Tyimofejev azonban, olyan rendkívüli erővel, amely teljesen meglepte Gyimát, kitépte a karját a szorításából, és keményen a meztelen ágyékába rúgott. Nem tehetett mást, mint a padlóra zuhant, kétrét görnyedve a fájdalomtól, miközben átkozta magát, amiért kigondolta ezt a nevetséges akciót.

– Érti már, mire céloztam? Iránban rohangált fel s alá a legutóbbi néhány napban, a saját farkát űzve, elfáradt, nem evett, nem ivott. Túlbecsüli a saját erejét. Mind egyformák, maguk kétdimenziós képregényhősök. És ezért a végén megfizetnek.

A heréit átjáró fájdalom okozta ködön át Gyima érezte, hogy Tyimofejev készül megszabadulni tőle. Időt kellett nyernie.

– Szolomon nagyon népszerűtlenné fogja tenni Oroszországot. Az amerikaiak már tudják, honnét származnak a tömegpusztító fegyverek.

– Az értesülései pontatlanok és elavultak – mondta Tyimofejev. – Egy letartóztatott amerikai katona mindent elmesélt magáról, és ők ebből levonták a hasznos, bár elég fantáziátlan következtetéseket a maguk számára. Sőt az, hogy egymásba botlottak, nagyon jól jött Szolomonnak.

– Azt akarja mondani, hogy maga neki szurkol?

Gyimát nem csak fizikai fájdalom kínozta, az egész világképe megingott. Hát semmire sem lehet alapozni?

– Tényleg nem érti, Majakovszkij? A világ továbblépett. A geopolitikai jég olvadozik. A hatalom és befolyás terei átrendeződnek. Amerikának és a Nyugatnak leáldozott. Túl jó dolguk volt, és túl sokáig voltak nyeregben. A világ új hatalmai veszik át a helyüket, épp ebben a pillanatban is, ahogy beszélek. És akik látják ezt a folyamatot, azok nem hagyják, hogy pár vén, gyenge, rövidlátó dinoszaurusz lelassítsa, akiknek már rég ki kellett volna halniuk. Maga egy kipusztult faj tagja, Gyima. Adja fel.

Gyima erősen próbált Tyimofejev szövegére koncentrálni. Ez elterelte a figyelmét a fájdalomról, amíg kiterveli a következő lépését, ha egyáltalán lesz még módja azt meglépni. Meztelenül és fegyvertelenül feküdt a hideg padlón, feje a kézikocsi kerekének nyomódott.

– Paljov figyelmeztetett magára. Megmondta, hogy magának fogalma sincs róla, mikor kell leállni. Bíztam benne, hogy el fogja cseszni, és meg is tette, de még mennyire.

Tyimofejev belelendült a szónoklatba. Gyima csak remélhette, hogy egy idő után lankad majd a figyelme, habár nem tűnt olyan embernek, aki elkövetné ezt a hibát.

– Talán azt remélte, hogy kiszedhet némi információt belőlem a párizsi árva fiúkával kapcsolatban?

Gyimának nem volt kedve válaszra méltatni, de a hallgatása magáért beszélt. Nem bírta elviselni a megvetést, amellyel Tyimofejev beszélt a fiáról, és érezte, ahogy az egyensúly a bosszú felé mozdul el benne.

– Nos, nincs róla információm, és soha nem is volt. Talán egy minisztériumi talpnyaló felírt valahová egy nevet és egy címet, de mi nem gyűjtünk megszállottan minden apró adatot, mint szocialista atyáink. Mellesleg, mit szólna ahhoz egy tehetséges fiatalember, ha megtudná, hogy az apja egy elfuserált szovjet ügynök? Nem túl vonzó perspektíva, ugye? A maga helyében békén hagynám a fiút, hadd élje tovább nyugodtan az életét.

Gyima erőlködve próbált talpra állni, a kézikocsi lábába kapaszkodva, majdnem magára rántva a rajta lévő terítőt. Sikerült megkapaszkodnia a tálca szélében.

– Gyerünk, álljon fel. Olyan szomorú a története, hogy talán még megsajnálom, és elküldöm az egyik megmaradt Gulágra. Tetszene magának, tele van a maga korabeli emberekkel. Ehet főtt hagymát, és ábrándozhat a szovjet ifjúsága régi, szép éveiről.

Korombeliekkel? – gondolta Gyima. Hiszen csak pár év korkülönbség volt köztük. De világok választották el őket egymástól: Gyimának legalább voltak erkölcsei, némi igazságérzete. Az előtte álló steril robot, aki új világrendről papolt, nem hitt semmiben, nem volt hűséges semmilyen ügyhöz, a sajátját kivéve.

Tenyerét a kézikocsi tálcájára tette, egy fémeszközt érzett a tenyere alatt. Talán ez is megteszi. De a fájdalom újra a lábába hasított, ahogy ismét próbált feltápászkodni. Visszazuhant a földre, és összegörnyedt, a polcról levett ollóra kulcsolva kezét, remélve, hogy Tyimofejev nem veszi észre.

Csak a foszlányai jutottak el hozzá annak, amit Tyimofejev éppen mondott. A férfinak kétségtelenül sok minden nyomta a lelkét. Gyima most már teljes mértékben arra a helyre összpontosított, ahol Tyimofejev állt, és kiszámította, mennyi idő alatt tudná elérni jelenlegi helyzetéből a kézikocsi mellé kucorodva. Gyima nem tudta, mennyire lesz képes pontosan célozni, de vállalnia kellett a kockázatot.

Tervének első fele az volt, hogy hirtelen rúg egyet a kézikocsiba, és Tyimofejev figyelmének töredék másodpercnyi elterelése elegendő lesz ahhoz, hogy megtegye a köztük lévő távolság egy részét.

Tyimofejev Berettája szinte pont ekkor dördült el, de Gyima már elrugaszkodott guggoló helyzetéből, és Tyimofejev felé lökte a kerekes hordágyat, amely a falhoz szögezte a férfit, miközben még három lövés dördült el, és fúródott a plafonba. Gyima a részben tehetetlen ellenfelének fegyvert tartó kezébe döfte az ollót. A Beretta a földre hullott.

Gyima a falhoz nyomta a férfit.

– Biztos nem jut eszébe semmi, ami az előbb kiment a fejéből? Nem akarja jobban meggondolni?

Az olló egyik hegye belevágott Tyimofejev tenyerébe, ahogy Gyima újra döfött vele, ezúttal a csuklójába szúrta, elmetszve az ütőeret, és mindkettejüket telefröcskölte vérrel. Tyimofejev szeme kidülledt a döbbenettől, és az ürülék éles bűze keveredett az arcszesz és a fertőtlenítő szagával. Mint minden kegyetlen zsarnok, ő is végzetesen gyenge volt a felszín alatt.

– Én… én… segíthetek!

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Kap egy utolsó esélyt: nem jut eszébe valami?!

Tyimofejev összeszedte ereje utolsó maradékát, és eltaszította magától Gyimát. Ahogy a földre esett, még sértetlen bal kezébe ragadta a fegyvert, és Gyimára fogta, aki még mindig az ollót szorongatta. Teljes lendületét és gyorsaságát belevitte egy újabb csapásba, és az olló mindkét hegye Tyimofejev jobb szemébe fúródott. Gyima belemélyesztette a koponyába, és tovább tolta, amíg csupán a nyele állt ki belőle.