4

Moszkva.

Hajnali kettő múlt, mire Gyima visszaért hotelszobájába. Kijutni az Akváriumból sokkalta nehezebb, mint bejutni oda: ez a régi szokás azóta sem változott. Miután otthagyta Paljov irodáját, összefutott három belügyes nehézfiúval a külső irodában. Abban reménykedett, hogy csak dekorációként vannak ott, és megpróbált elhaladni mellettük, de elállták az útját. Úgy döntött, inkább szép szavakkal próbálkozik, mielőtt pofán vágna valakit. Jó lesz előjátéknak, gondolta, majd a három közül a főnökhöz fordult, akiben régi ismerősét vélte felfedezni.

– Mit tehetek önökért, uraim?

Kettőn jól látszott, hogy kijött a gyakorlatból. Izmaik elpuhultak, biztosan évek óta csak olyanokat bántalmaztak, akik nem mertek visszaütni. Egyedül Fremarov, a nagydarab mongol miatt kellett aggódnia, akivel együtt szolgált Afganisztánban. Az egykor büszke katona inkább nyugodtabb pályára váltott, a nyugdíjig hátralévő időt ilyen szar melókkal akarta kibekkelni. Ezeket úgyis azoknak a kiöregedett kommandósoknak tartották fenn, akiknek nem volt elég eszük – vagy kedvük – feljebb kapaszkodni a csúszós ranglétrán. Elég volt ránéznie, és Gyima máris hálát adott az istennek, hogy még időben kilépett.

– Fremarov, öreg barátom! Hogy megy a sorod?

A másik két könyvtámasz nem hitt a fülének, ilyen váratlan üdvözlést még életükben nem hallottak, pláne olyasvalakitől, akit őrizetbe kellett venniük. Fremarov végül megszólalt.

– Kellemetlen helyzetbe hozol.

– Miért, mit meséltek rólam? Hogy kiszúrtam a bajtársaimmal, megtagadtam a parancsot, és úgy általában mindent semmibe vettem?

– Valami ilyesmit.

– Egyszerű félreértés történt: csak egy kis rövidzárlat. A jobb kéz nem tudta, mit csinál a bal. Tudod, hogy van ez.

– Ja – bár tiltotta a parancs, Fremarov vállat vont.

Még vagy tizenöt év volt a nyugdíjazásáig, öt perc csak belefér. Bár a könyvtámaszok ezt nem így látták.

– Szerencsések vagytok, nagyszerű ember a társatok – magyarázta Gyima. – Megmentette az életemet, nem is egyszer!

Fremarov csak mosolygott. Mindketten tudták, mekkora marhaság az egész, de legalább jól hangzott.

– Fordítva volt, te hülye, nem emlékszel?

– Valóban? Mindig elfelejtem. Mindegy is, a fő, hogy itt vagyunk.

– Maguk ismerik egymást? – kérdezte Könyvtámasz Egy. Fremarov a szemét forgatta.

– Az a baj a fejesekkel – folytatta Gyima, közben pedig figyelte, ahogy Könyvtámasz Kettő a másik lábára helyezi a testsúlyát, és megemeli a vállát –, hogy rövid az eszük. Mindig elfelejtik, ki tette nekik a legnagyobb szívességet.

– Jól mondod – helyeselt Fremarov, pont abban a pillanatban, hogy Könyvtámasz Kettő támadásba lendült. Egy parasztlengőt indított Gyima álla felé, ám ő beforgott az ütés alá, és úgy hajította át az embert a vállán, mint egy zsák krumplit. Teljes erőből csapta a falnak, amaz pedig lihegve rogyott a szőnyegre. Persze Könyvtámasz Egy sem szándékozott kimaradni; megpróbálta kibillenteni Gyimát az egyensúlyából, annak bal lábszárába akasztva lábfejét, teljes erőből vesén akarta vágni. Gyima megpördült, miközben észrevette, hogy Fremarov nagy mancsaival a férfi nyakát szorongatja. Ájulásig fojtogatta, Gyima pedig elegánsan ellépett az útból.

– Majd azt mondom, hogy összepakoltál minket, és megléptél – ajánlotta Fremarov.

– Hármat egyedül… jól hangzik – egyezett bele Gyima. – Örülök, hogy találkoztunk. Csókolom a gyönyörű lányod!

– Azóta megházasodott.

– Milyen kár.

Amikor visszaért a hotelbe, a csinos kis barna munkaideje már lejárt, helyette egy fapinát talált a pult mögött. Persze ilyennel is lehet próbálkozni, ha az ember szereti a bökőt a hátában, de Gyima inkább ejtette a dolgot. Átsétált a Polezsajevszkaja metróállomásra, majd a lila metróval visszautazott a központba. Szép nap volt a mai – az egyik percben még ötmillió dollárral rohangált, a következőben pedig már metróval megy reggelizni. Nem beszélve az öldöklésről.

Végül visszament a hotelszobájába. A függönyök szét voltak húzva, a szemközti szórakozóhely – a Komfortzóna – neonja rendszer nélkül keveredő vörösre és zöldre csíkozta a helyiség falát. Fel sem kapcsolta a lámpát, csak ledobta kabátját az ágyra. Néha eltűnődött, milyen lenne olyan életet élni, mint azok a népek a metrón: reggel felkelni, munkába menni, néha veszekedni az asszonnyal. Egyszóval hétköznapinak lenni. Az ő életében azonban semmi sem volt megszokott, és túl késő változtatni ezen. Tetszik, nem tetszik, ő már csak ilyen. A kérdés az volt, meddig képes saját magát elviselni.