48

Ahogy a lerombolt nyaralóhoz közeledett, Blackburn csakis a haldokló Bashír utolsó szavára tudott gondolni. Szolomon. Azt sem tudhatta biztosan, hogy ez egy név. Lehet, hogy Bashír másra utalt vele. A kihallgatóinak semmit sem mondott a szó. Cole elégedetlen volt. Mindenesetre ezt a nevet adta annak az alaknak, akit a bank biztonsági rendszerének képernyőjén látott, a kardforgatónak, aki a szeme láttára fejezte le Harkert. Szolomon. Újra és újra elismételte, míg a szó már minden rosszat egybefoglalt, ami az utóbbi három nap során történt vele. Elsőként akart bemenni, ezt Campo és Montes is érezte. Blackburn olyan volt, mint egy megszállott. Megállhattak volna egy kicsit, hogy bevárják Cole-t, és összeszedjek magukat. Montes már elrendelte rádión a sebesültek evakuálását. Ha Cole megsérült, hát megsérült. Blackburn minden energiáját Szolomonra es a bombákra összpontosította. Semmi más nem érdekelte. Noha Campo es Montes vele volt, úgy érezte, csak magára számíthat.

– Hé, hallok valamit! – kiáltotta Montes, s kezével kotorni kezdte a törmeléket. – Itt sebesültek vannak! – Campo odasietett, hogy segítsen társának, Blackburn azonban nem törődött velük. Továbbment, fel a szétrombolt erkélyhez vezető lépcsőkön.

Az első emeleten halott férfi feküdt arccal a padlón. Nyugati stílusú civil ruhát viselt – fekete pólót és hosszú nadrágot. Blackburn felemelte a fejét. Pufók ázsiai arcot látott, amelyre rámerevedett a fájdalom torz kifejezése – a fájdalomé, amelyet akkor élt át, amikor a halálos sérülés érte, s majdnem az összes vére elfolyt. Blackburn a rend kedvéért ellenőrizte, van-e pulzusa. Nem volt. Gyors pillantást vetett a szobára. Még sohasem látott ilyet – káprázatos gazdagság és szörnyű pusztítás. Az elülső fal egy jókora darabja levált, s nagy csattanással a földre zuhant. Gondolkodjunk! Megpróbált visszaemlékezni az alaprajzokra, amelyeket emlékezetébe vésett, hogy el tudjon igazodni. A falakat faburkolat borította, s minden ajtó balra nyílt, jobbra egy sem – legalábbis látható nem. A tervek szerint, amelyeket a Firefly-on tanulmányozott, a leszállóhelyre merőlegesen folyosót vágtak a hegybe, amely föld alatti helyiségekhez vezet. Hogyan is találhatja meg ezt?

Higgadtan és erősen összpontosítva levette az egyik kesztyűjét, s kezét végighúzta a falon. A leszállóhely bal oldalán a faburkolat a mennyezettől a padlóig ért, darabjai között három milliméteres résekkel. Nem volt rajtuk sem kilincs, sem nyílás. Infravörös szerkezet sem látszott. Ha volt ott ajtó, kiemelkedő szakértelemmel rejtették el. Blackburn hátralépett, s kopásnyomokat keresett. A fal aljától három centiméternyire, egy alig észrevehető repedés jobb oldalán három vörösesbarna ujjlenyomatot fedezett fel. Végighúzta rajtuk a hüvelykujját. Foltos lett. Eszerint frissek. Hogy kerülhettek oda? Talán a mellettük lévő burkolatdarab a titkos ajtó? Úgy kell lennie. Erősen belerúgott, de nem engedett. Fel kell robbantania.

– Vigyázat, berobbantok egy ajtót – üzente rádión a többieknek.

– Vettem – válaszolt Campo.

Ráerősítette a gránátvetőt M4-esére, így a géppisztoly alkalmassá vált a műveletre. Fennállt a veszélye, hogy a robbanás hatására az épület még jobban összeomlik, de vállalnia kellett a kockázatot. A lövésbe a hegy is beleremegett, sűrű porfelhő szállt a helyiségben. A faburkolat ízekre robbant, s láthatóvá vált az ajtónyílás. Újabb gránátot töltött a fegyverébe, s ismét tüzelt. A robbanás ezúttal még erősebbnek hatott. A mennyezet egy darabja levált, s Blackburn képtelen volt időben elugrani előle. Végigterült a padlón A bal oldali fal beomlott, s vele a mennyezet újabb darabja szakadt le. Amikor Blackburn magához tért, sötétben feküdt, a többiektől elvágva.

– Blackburn, válaszolj! Vége – hallotta Campo hangját.

Blackburn nem üzent vissza. Felkattintotta sisaklámpáját. A poros helyiségben épphogy észrevette az ajtót, amely körülbelül harminc centiméternyire tárult ki. Talpra szökött, és teljes súlyával nekifeszült. Forrt benne az adrenalin, s egy minden addig tapasztaltnál erősebb ösztön arra sarkallta, hogy elérje a folyosót és azon át a bunkert.

Az egyetlen fényforrást a lámpája nyújtotta. Klór szaga csapta meg az orrát. Eszébe jutott, hogy az alaprajzon egy nagy téglalapot látott, amely akár medence is lehetett. Mozdulatlanná vált, s megpróbált fülelni, ami heves szívdobogása mellett nem volt könnyű. Talán hall valamit, esetleg mozgást. Továbbment. Áthaladt egy szobán, amelyben monitorok voltak itt – ez lehetett a központi irányítóhelyiség. Ekkor vizet látott megcsillanni maga előtt. Semmit sem hallott, de érezte, hogy valaki van a közelben. Most már közel járt ahhoz, amit keresett. Lámpájával végigpásztázta a szobát. A vízben nagydarab ember hulláját pillantotta meg – annyira lehetett nagydarab, mint a kint talált fickó a medence mellett pedig egy másik férfi hevert. Volt ott egy harmadik is, összekuporodva guggolt, ázott ruhái csillogtak a lámpafényben, s visszabámult Blackburnre.