25

Niavaran, Északkelet-Teherán.

Gyimáék a megfigyelői pozíciójukból jól látták az amerikai földi csapatok mozgolódását a hegyoldalban, ezért inkább az északkeleti oldalon ereszkedtek le Teheránba. Egyenesen követték a Lasakark utat, amely közvetlenül a Police Parkba vezet. Az utcákat kőtömbök és egyéb törmelék borította, némelyik utat teljesen járhatatlanná változtatták a leomlott épületek. Úgy tűnt, az iráni hadsereg kivezényelte minden Rakhsh csapatszállítóját az utcákra, ezeken a járműveken kapkodva felfestett PLR-felségjel volt látható.

– Végre rájöttem, mi tűnik nekem olyan furcsának itt.

– Mármint a pusztításon és a lázongáson kívül?

– Nincs forgalom, pedig Teherán a dugók fellegvára. Egyszer meghalt egy fickó vezetés közben, és ez két órán keresztül fel sem tűnt senkinek.

A város tényleg teljesen kiürült. Akiket nem riasztott el a földrengés, azokat a bombázás űzte el szeretett otthonukból. A bevásárlóutcákban fosztogatók igyekeztek kihasználni a zűrzavart: a járdákon gazdátlan tévék, mosogatógépek és más háztartási cikkek hevertek, amelyeket még nagy lelkesedéssel kicipeltek a boltokból, de aztán szállítóeszköz híján mind kénytelenek voltak hátrahagyni. A Peykan ezúttal is bizonyította álcázási haté konyságát, mivel szinte mágnesként vonzotta az elkeseredett csavargókat, akik mindenüket odaadták volna egy fuvarért. Az oroszok kívülről is jól látható helyre tették gépfegyvereiket, hogy elrettentsék az autótolvajokat az útjukon Amarához.

Kroll rádión jelentkezett a második kocsiból:

– Működik a nyomkövető, megcsináltam! Zseni vagyok!

– Jól van, zsenikém, akkor kérd le a térképadatokat!

– Épp azt teszem.

Ahogy közeledtek az utcához, ahol Amara lakott, egyre hangosabban lehetett hallani a légvédelem tüzelését, amelyet a méretes töltények tompa süvítése kísért.

– Remek, már ide is elértek a jenkik. Ne húzzuk az időt!

Közben ismét bejelentkezett Kroll:

– Megvan, Teherán központjából veszem a jelet.

– Ez így elég tág fogalom. Utca, házszám?

– Túl nagy a zaj az éterben, egyelőre ennyire telik.

– Akkor csak Amarában és a megnyerő Gazulban bízhatunk!

A keresett házat szép kert és magas falak vették körbe, viszont a kapu tárva-nyitva állt. Az ablakokat erős redőny és biztonsági rács védte. Grigorin és Vlagyimir körbejárta a falat, csendesnek találták a környéket. Gyima ismét felhívta Amarát:

– Egyedül vagy ?

– Igen, és siessetek, kérlek!

– Akkor nyisd ki az ajtót, és engedj be minket!

– Miből gondolod, hogy megbízhatunk benne? – vetette oda Vlagyimir MZ ajtó felé menet.

– Nem gondolom.

Gyima utólag sem tudta volna megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor ráébredt saját hibájára. Abból indult ki, hogy megbízhat Darvisban, viszont ilyen vészterhes időkben a hűség mint olyan hajlamos az óráról órára változó helyzethez igazodni. Akár csapdát is állíthatott nekik. Vagy Amara is kibukhatott, amivel felkelthette férje gyanakvását, vagy egy gyengébb pillanatában el is árulhatta magát. Őszintén szólva Gyima csak annyit tudott, hogy hatalmas a kockázat, őrültség volt vállalni. Pont mint ahogy őrültség atombombát keresni egy földrengéstől és ostromtól sújtott városban.

Körülbelül öt méterre álltak meg az ajtótól, amelyet először résnyire, majd teljesen kinyitottak nekik. Gyima intett a többieknek, hogy várjanak, amíg nem látni tisztán Amarát. A lány remegett, arca könnyben úszott. Ebben semmi meglepő nem lett volna, viszont nem mozdult. Figyelte őt, próbálta kitalálni, mi lehet a baj, a lány pedig csak állt, és kapaszkodott az ajtó szélébe. Eltelt néhány másodperc, mire Amara beljebb invitálta. Az előszobába jobbról érkezett a fény, és Gyimának hirtelen feltűnt, hogy megmozdult az árnyék ott, ahol a lány állt.

Nem emelte vállhoz a fegyverét, csípőből eresztett el egy sorozatot. Remélte, hogy az elmúlt években sem romlott túl sokat a célzóképessége, és hogy az ajtó mögött álló alak ijedtében azt fogja hinni, hogy lelőtték a lányt. Tehát a lövedékeknek pont a lány feje felett kell elsüvíteniük, elég közel, hogy a lökéshullám hátravesse az előszoba padlójára.

Közben társai is lőállást foglaltak el az ajtó két oldalánál, készen a továbbiakra.

Darvisnak igaza volt, Gazul Halen tényleg olyan ember volt, aki előbb lő, és csak aztán kérdez – már ha egyáltalán eszébe jut. A PLR hírszerzési főnöke – aki, úgy tűnik, nem sok hírt szerzett – hirtelen előugrott az ajtó mögül, kezében egy UZI-t lóbálva, mintha valami alacsony költségvetésű filmből leste volna el a mozdulatot. Megszórta az üresen álló kocsibehajtót, épp elég időt hagyva Gyimának arra, hogy célozzon, és egy elegáns lövéssel átlője a férfi kézfejét. A továbbhaladó golyó a géppisztolyba csapódott.

Az UZI kirepült Gazul kezéből, aki remegve a padlóra zuhant. Gyima egyből rárontott, bakancsával rátaposott a sérült kezére, másik lábával pedig távolabb rúgta a géppisztolyt.

– Gazul Halen személyesen? Örülök a találkozásnak.

Közben durván az összegörnyedt férfi lágyékához nyomta a Kalasnyikov csövét.

– Sietős a dolgunk, úgyhogy ezúttal nem ülnénk le teázni. A lényeg, hogy az orosz állam kéri vissza az atombombáját.

Közben a földre került Amarára pillantott, a lány nem mozdult. Intett fejével Gregorinnak, hogy nézze meg.

Gazul közben sebesült bikaként vonaglott, szétvetette a düh, a vonásait viszont elmosta a benne gyülemlő rémület és gyötrelem, akár a zuhogó eső. Gyima továbbra is a kézfején tartotta bakancsát.

– Kafarov is kell nekünk, és te fogsz elvezetni hozzá.

Gazul fujtatott és prüszkölt, végül egy választ is kierőltetett magából:

– Kapd be!

Ekkor Vlagyimir rátaposott a másik kezére:

– Nem mi fogjuk bekapni. Helyette végignézheted, ahogy sorban végigmegyünk a feleségeden – ha nem él, akkor is. Vagy el is vezethetsz minket Kafarovhoz. Szerinted melyikkel jársz jobban?

Vlagyimir még erősebben ránehezedett Gazul kezére. Gyima sokszor látott már ilyen helyzetet az évek során: sarokba szorítottak egy férfit, akinek a megadáson kívül nincs más lehetősége, mégis ilyenkor tör elő belőle a büszkeség, és nem hajlandó ésszerűen dönteni. Ezek közül is a magas pozíciót betöltő emberek voltak a legrosszabbak, akik megfélemlítéssel irányítottak: a lelkük mélyén mindegyikük gyáva. Közben ismét Amarára nézett, aki még mindig mozdulatlanul feküdt.

Foglyuk lassan befejezte a hangoskodást, alsó ajka megremegett, a dühödt könnyeket pedig az önsajnálat és félelem könnyei váltották fel. Szánalmasnak tűnt, ahogy ránézett Gyimára, és bólintva annyit mondott:

– Rendben.