59

Irán légtere.

Az Osprey, visszaúton a Spartacus felé, üzemanyag-, gyógyszer- és hányásszagtól bűzlött. A sebesültek a hordágyakra szíjazva feküdtek, amelyeket úgy helyeztek el a rakodótérben, mintha külön hálóhelyek lennének. A falakat csövek borították. Az orvosok az apró csapószékeken ültek, amelyek a rakodótér oldalához voltak erősítve. Innen vizsgálhatták meg pácienseiket és a fejük felett lévő rudakról lógó infúziókat. Mihelyt a levegőbe emelkedtek, fel-alá kezdtek rohangálni a kialakított folyosón. Bézsszínű kezeslábast és kék gumikesztyűt hordtak – olyannak tűntek, mintha szokatlanul finom kezű szerelők lennének. A sebesültek közül néhányan biztosan nem élik túl az utazást. Blackburn a kőtörmelék alatt fekvő Cole-ra gondolt, akibe ő eresztett golyót. Még csak nem is eltévedt golyó volt, hanem egyszerű bosszú.

Blackburn a repülő végében, egy pótülésen helyezkedett el egy Ableson nevű fiatal törzstiszt mellett, aki Johnson őrnagy csapatához tartozott. Ableson egyike volt azoknak a nyúlánk, de okos katonáknak, akik a háborút egy laptop képernyője mögül vívták. A kétórás út során egy szót sem szólt Blackburnhöz, ami nem zavarta túlzottan az utóbbit sem. Egy idő után észrevett egy üres hordágyat, és megkérdezte Ablesont, hogy használhatná-e.

Azonnal elaludt. Arról álmodott, hogy újra kisgyermek, s az ágyában fekszik betegen és lázasan. Ennek ellenére biztonságban érezte magát. Látta mosolygó anyját, amint bundás kenyeret és meleg tejet visz neki. – Fel akarnak robbantam egy atombombát New Yorkban, anyu – mondta. – Meg kell állítanunk őket. – A még mindig mosolygó anyukája egyik ujját szájára téve válaszolt: – Csitt! Egyél.

Már leszállt az éj, mire földet értek a Spartacus támaszponton. Felajánlotta, hogy segít kihordani a sebesülteket, de Ableson elhessegette. A Teherán melletti tábor után a Spartacus óriási katonai városnak tűnt, ahol csak úgy nyüzsögtek az egyenruhások, és amely tele volt felszereléssel. A hely, amit egy héttel ezelőtt még majdhogynem otthonának hívott, most ellenségesnek tűnt.

– Le kell zuhanyoznom – mondta Ablesonnak.

– Később. Már várnak önre. Éhes esetleg?

Blackburn ösztönösen a kantin felé fordult, de Ableson leintette.

– Majd hozok valamit.

Blackburnt egy jelöletlen moduláris épülethez kísérte.

Valahogy célba kell juttatnia a Szolomonról szóló üzenetet.

Bent Dershowitz és Andrews várta. Láttukra Blackburn szíve – ha lehet – még jobban összeszorult. Dershowitz laptopján ügyködött, Andrews pedig mobiltelefonján beszélgetett valakivel. Éppen olyanok voltak, mint amikor legutóbb otthagyta őket – úgy tűnt, mintha csak egész idő alatt arra vártak volna, hogy végre lecsaphassanak rá.

Az ő személyes végítélete.