3

esz-Szulejmánijja, Irán és az iraki Kurdisztán tartomány határán.

40° C volt a Stryker csapatszállítóban, és a terjengő szagokkal sem lehetett mit kezdeni. Ez volt a harminckettedik hosszú órájuk szolgálatban, ami nem tett jót a teljes menetfelszerelésbe öltözött katonák higiénés állapotának: kevlársisak, lövedékálló védőszemüveg, hőálló kesztyű, testpáncél külön védelemmel a könyöknél és a térdnél, továbbá a ráerősített zsebekben mintegy 240 darab lőszer az M4-eshez. Olyan érzés volt, mint bezárva lenni egy páncélozott koporsóba, csak kevesebb mozgástérrel. Néhány hete még habozás nélkül a bázison hagyták volna a védőfelszerelést, de azóta változtak a dolgok.

Henry „Black” Blackburn tengerész őrmester felnyúlt, és kinyitotta az egyik nyílásfedelet, majd egy másikat is. Mivel laza 40 kilométeres sebességgel haladtak óránként, ez nem okozott jelentős huzatot. Azelőtt padlógázzal repesztettek volna, de időközben világossá vált számukra, hogy nem az a hosszú élet titka, ha nem is látják, mibe hajtanak bele. Kidugta a fejét, és hunyorogva kémlelte a forrón perzselő tájat. Évek teltek el az iraki háború óta, de a pusztítás nyomai megmaradtak. Az újjáépítésre költött sok billió dollárból semennyi sem jutott esz-Szulejmánijja környékére, vagy ha mégis, akkor az egyszerűen eltűnt a számtalan közvetítő és alvállalkozó zsebében. El sem hinné az ember, mennyien voltak. Persze mindegyik lefölözte a maga részét, csak papíron létező munkásokat alkalmaztak, a bejelentett építkezések pedig el sem kezdődtek. Persze néhány utat újraburkoltak, újrafektettek valamennyi csatornát, ám néhány hónap után ezek ugyanolyan rozzant állapotban voltak, mint azelőtt. Amint lázongás tör ki valahol, az első áldozat a lakosság után mindig az infrastruktúra. Éppen egy nemrég lebombázott gáztározó maradványai mellett haladtak el, egész betontömbök lógtak a már rozsdásodó acélrudakról. Két, csak trikót viselő kisgyerek köveket dobált a semmibe a romhalmaz tetejéről. Vagy fél tucat kecske kószált a környéken, legelészve a tározó romjai közt.

Campo épp a története közepén járt.

– …én meg ott állok a támaszponton, bármikor kiküldhetnek, a csajom meg kérdi: „Drágám, ugye vigyázol magadra?” Mondtam neki: „Szivi, az Ml6-ost otthon felejtettem, de ha tényleg aggódsz, akkor repülök érte…”

Nem reagált rá senki, amúgy is hallották már legalább kétszer. Montes inkább rázendített kedvenc mondókájára:

– Egyébként ki a fene akart idejönni? Bemondta a tévé, hogy minden katona itt akar szolgálni. Ezt meg honnan szedték? Vagy csak a mi kedvünkért mondják? Legfeljebb aki csillagokat és előléptetést akar. Mi viszont legszívesebben elhúznánk innen! Ugye, Black?

Black vállat vont. Nem mintha nem lett volna véleménye: csak most nem volt kedve erről beszélgetni. Inkább azon gondolkozott, mit írjon haza az esti e-mailben. Kedves anyu, apu! Ma 40 fok volt. Nem volt még ilyen meleg. Aztán tíz percet gondolkozott a következő soron. Mindig kell mondani három jó dolgot, ez volt az elve. Édesanyja még egy tornádóban is kiszúrta volna azokat. Megnyitottuk a támaszpont mellett épült új iskolát. Azon az apróságon, hogy gyereket a környéken sem láttak, inkább átsiklott, meg hogy az igazgatóhelyettes lesz az új igazgató, mert az előzőt főbe lőtték a családja szeme láttára. Hirtelenjében nem is jutottak eszébe jó dolgok. Szóval hagyta a fenébe, inkább ír Charlene-nek. Gondoltam, megírom, továbbra sem őrültem meg… Bár ez félreérthető, még azt hinné a lány, hogy kétségek őrlik. Pedig mindig is bízott benne, tudta, hogy bokorugróból hamar tiszti rangra jut. Aztán amikor odáig jutott, a lány választás elé állította: vagy ő, vagy a hadsereg – de együtt nem megy. Megmondta, hogy egy percet sem vár rá. Lehet, hogy kint… – nehezen találta a szót – megváltozol. A lány attól félt, hogy a férfit befolyásolni fogja az apja. Tudta, hogyan gondolkodik az öreg a hadseregről. A lány viszont ezt sosem értette meg. Ettől függetlenül Blackburn továbbra is szerette őt, és reménykedett, hogy egyszer még megváltozik az álláspontja.

Eleinte számolta vissza a napokat szeptember 1-jéig, a hazamenetel idejéig. Táblázatot rajzolt a naplója hátuljára, abban jelölte az eltelt napokat. A múlt héten ezt is abbahagyta, valahogy nem igazán közeledett az a hazamenetel.

Hirtelen felharsant Black rádiója: Cole hadnagy hanga szólalt meg.

– Misfit 1-3, itt Misfit bázis. Figyeljenek! Megszakadt a kapcsolat Jackson osztagával a nyolc-nulla pozícióban, tíz kilométerrel nyugatra. Csak magukat tudom küldeni. Utolsó ismert helyzetük a spinzai húspiac. Borzasztó környék. Keressék meg őket, megértették?

– 1-3, vettem.

Nem volt kapcsolat Jacksonnal. Ez csak rosszat jelenthet.

Black végignézett az osztagon, fejhallgatóikon mind hallották a parancsot. Másodpercekig senki sem szólt, mintha őrizgetnék az utolsó morzsányi energiájukat is.

– Csak én nem értem, hogy mit keresünk mi itt?

Montes megint azt hitte, hogy a gimis osztálytársai közt van, ahol számít a véleménye. Blackburn egyre jobban kívánta, hogy kussoljon végre, és tegye a dolgát. Ő is fáradt volt, és a felesleges duma még jobban lefárasztotta.

– Olyan vagy, Montes, mint egy kibaszott hippi – Chaffin kibontott egy rágót, és betömte a szájába.

Montes engedett a fegyvere szorításán.

– Arra próbálok célozni, hogy mi segíteni jöttünk, nem pedig Iránnal háborúzni.

– A PLR és Irán nem ugyanaz.

– Ember, ezt már százszor megbeszéltük! – Chaffin a tenyerébe temette az arcát.

Black így folytatta:

– Tényleg Iránban vannak, mert ott élnek. Irán viszont – balra biccentett a fejével – itt van egy köpésre.

– Felfogtad már, Montes, te rohadt pacifista? Ha érdekel a véleményed, majd szólunk! Rendben?

Blackburn nagyon remélte, hogy nem lesz ebből komoly személyes ügy Chaffin és Montes között. Megvitatni egy pomponlány ikerpár érdemeit, vagy hogy ki mit tenne az új brit hercegnővel, kellemes figyelemelterelés. Viszont ha már a saját ittlétük okát is megkérdőjelezik ebben a földi pokolban, az hamar fegyelemsértéshez vezethet.

Pedig együtt szolgálnak már tizennyolc hónapja. Olyanok egymásnak, mint egy család. Viszont időközben megváltoztak a szolgálati feltételek. Már kezdték azt hinni, hogy ők az utolsó amerikai egység a területen, és nem csak Chaffin türelme volt fogyóban. Az egész ország kezdett visszasüllyedni körülöttük a káoszba, Chaffin pedig mindig Montesen vezette le a feszültséget. Blackburn nem hibáztatta érte. Magában viszont elismerte, hogy adott esetben Montesnek van igaza. Tényleg nem tudta, mit keres itt egy magafajta ember; inkább valamelyik egyetemen lenne a helye, és röpcédulákat osztogathatna a kapitalizmus hanyatlásáról. De Blackburn most nem ért rá, hogy ilyen dolgokon törje a fejét. Jacksonék Strykere elnémult, nem volt más lehetőség, utánuk kellett menni. Ez a dolguk, nem pedig az, hogy üljenek a 40 fokban egy szardíniásdobozban, és okoskodjanak, mint valami hülye rádióműsorban. Enyhén megemelt hangon szólt.

– Nézzetek rám! Montes! Ez a dolgunk.

– Úgy van, értettem!

Black felemelte a kezét.

– A munkánk része, hogy leszámoljunk a PLR-rel. Ahhoz pedig előbb- utóbb át kell kelnünk a határon.

Chaffin szóra nyitotta volna a száját, de Blackburn elnémította a tekintetével.

Kiszálltak a Strykerből, és szétszóródtak. Ott volt előttük a spinzai húspiac, egy régi, fedett árkádos épület, felső szintjén körfolyosó. Egy hete még hatalmas volt itt a nyüzsgés, mára viszont teljesen kihalt: rossz előjel. Campo megfogta Blackburn vállát: „Ezt látnod kell.”

Frissen festett kép a falon al-Bashírról, a PLR vezetőjéről. Milyen élethű, gondolta Blackburn: valaki sokat dolgozhatott rajta.

– Istenítik ezt az embert. Ő lett a példakép.

Montes is ott állt mellette. A művész ecsete komoly magabiztosságot kölcsönzött az iráni légierő egykori parancsnoka tekintetének.

– Úgy látom, meggyűlik még a bajunk ezzel a fickóval.

– Fogd már be! Ez csak egy festmény. Valójában annyi idős lehet, mint a nagyanyád. Lehagyták a képről a tolószéket.

– Gondoltátok volna, hogy létezhetnek ennyire elbaszott helyek a világon?

– Hé, Montes, én itt csak a munkámat végzem. Ezt majd az okosok megválaszolják.

De Montest nem lehetett leállítani.

– Na mi lesz, mikor ruccanunk át Iránba?

Blackburn közben előbbre küldte őket.

– Azért nem fizetnek eleget. Egyelőre keressük meg az őrjáratot.

• • •

Egy öregember kuporgott a kapuban. Montes leguggolt mellé, beszélgetni próbált vele. Közben hátára vetette a fegyverét, hogy ne legyen útban.

A férfi tíz ujját mutatta, majd ökölbe zárta a kezét. Megint tíz ujj, és még tíz, majd sorozatlövést imitált a kezeivel. Ha már kérdezték, megpróbált segíteni.

– Azt mondja, harminc fegyveres volt itt. Körülbelül fél órája mehettek tovább – visszafordult az öregemberhez. – Köszönjük, uram.

– Jól van, innen átveszem – Black is odahajolt mellé, arabul kérdezte.

– A PLR volt?

Az öreg vállat vont.

– Helyi fiúk?

Megrázta a fejét, de inkább volt az remegés, majd a piac nyugati kapuja felé mutogatott.

– Hát, menjünk, amerre mutatja.

• • •

A kapu egy keskeny utcára nyílt, amelyet háromszintes épületek szegélyeztek. Blackbum becsapódó spaletták zaját és egy csecsemő sírását hallotta. Egy oldalára borult platós Toyota feküdt keresztben az úton, az első sárvédője teljesen leszakadt, mintha egy sokkal nagyobb jármű csak úgy félrelökte volna siettében.

Black jelezte a többieknek, hogy tapadjanak a falakhoz.

– Széles keresztút előttünk, nyílt terep.

Egyszerre hallották meg a közeledő robajt. Harci jármű! Blackburn kihajolt a sarkon, szorosan a fal mellett, hogy körbekémleljen. Egy páncélautó orrát látta a kapuban, szemben vele pedig egy úttorlaszt, úgyhogy a jármű balra fordult, és kényelmes sebességgel haladt tovább.

Black a rádióért nyúlt.

– Itt egy csapatszállító. Nincs rajta felségjel, és lassan halad északra, mintha teljes biztonságban éreznék magukat.

– Komoly gép, meg kell hagyni.

– Intsd le, és kérdezd meg, melyik oldalon állnak.

– Kuss legyen, Montes! Menjetek jobbra az utcán, ahonnan kijött.

Párosával keltek át az úton.

– Mozgás!

– Túl nagy a csend, mintha vesztegzár alá vették volna a teljes környéket.

– Vagy csak itt járt a mumus.

– Nem tetszik ez nekem.

– Jól van, érik a tűzharc. Csak nyugalom, srácok.

Szűk volt a mellékutca, ahonnan a csapatszállító kigurult az imént. Mint egy hasadék a magas épületek közt, amelyek felső szintjei túlnyúltak az út fölé, sötét árnyékba borítva azt. Az utca másik vége egy kisebb térre nyílt, asszonyok csoportja kuporgott egy halom fonott kosár mögött az egyik kapualjban. Integettek a katonáknak, hogy jöjjenek, és felfelé mutogattak.

– Oké, egyelőre azért ne rohanjunk a karjukba. Ellenőrizzük a tetőket!

Mereven figyeltek, lestek minden háztetőt és redőnyözött ablakot.

Blackburn szúrta ki elsőként az árnyalakot, éppen amikor szétrobbant mellette a vakolat.

– Mesterlövész! Fedezékbe, fedezékbe!

Amint Black megfordult, látta, ahogy Chaffin vállát átszakítja egy lövedék.

– Sebesült! Füstgránátot, azonnal!

Campo odahajított egy fehérfoszfor gránátot, hogy eltüntesse őket a mesterlövész elől, amíg Blackburn és Montes megragadta Chaffint, és egy kapualjba húzták, bár ő nagyon ellenkezett, és minden erejével ellenállt.

– Engedjetek vissza! Tudok lőni, hadd kapjam el a mocskot!

– Nyugalom, katona!

Matkovic üvöltött a rádióban:

– Kibaszott füst, pedig három másikat is észrevettem!

A sebből folyt a vér, de szerencsére nem volt súlyos. Blackburn segített Chaffinnak lábra állni. Imbolygott kissé, majd vigyorogni kezdett.

– Majdnem elkapott, de még itt vagyok. Kicsinálom!

Közben előttük Matkovic elengedett egy sorozatot, bele a ködbe, amerre a Chaffint meglövő mesterlövészt sejtette. Majd várt és fülelt.

Ahogy a füst kezdett kitisztulni, Blackburn észrevette a lövészt, ahogy összeesett és kizuhant az ablakon, akár a rosszfiúk egy westernfilmben. A teste legfeljebb három méterre zuhanhatott az utcára Matkovictól, aki egy kapualjban húzódott meg, erre viszont semmit sem reagált: mozdulatlanul állt, és mereven figyelt egy pontot a téren. Testhelyzetéből és leengedett fegyveréből Blackburn jól tudta, Matkovic valami olyat lát, amit nem fog egykönnyen elfelejteni. A katona nem mozdította a tekintetét, úgy intette magához Blacket.

– Azt hiszem, megvan, amiért jöttünk.

Két halott tengerészgyalogos hevert a tér egyik kapujánál. Egyikükön nem volt sisak, és a fél arca is hiányzott; ő lehetett legközelebb az RPG robbanásához. A másik mellkasán nagy vörös kráter, szeme töprengően a lángoló égre meredt. Blackburn lehajolt hozzájuk, leakasztotta a nyakukból a dögcédulát, majd a felső zsebébe csúsztatta.

Elbaszott egy nap ez.

– Black, felfelé nézz!

Matkovic lépett elsőként a térre. Mindenhol szétszóródott testek és testrészek. A Stryker az oldalán feküdt, a rámpája kinyílt, kerekei lángoltak, és mind a nyolc különböző irányban állt. A közelben egy furgon vagy kisbusz roncsai lehettek, a karosszériából semmit sem hagyott a benne elrejtett pokolgép. Mély, ritmusos zúgás hallatszott a Stryker belsejéből.

Matkovic már rádión kérte a sérültek mentését. Próbálta visszafogni dühét, miközben a hang a vonal túloldalán további részletek felől érdeklődött, de végül kitört belőle: Jöjjetek azonnal, nem érted?

Majd Blackburn felé fordult:

– Bemegyek, és ellenőrzőm a Strykert.

– Állj meg!

Hamarabb szakadt ki a száján, mint hogy rájött volna, miért mondja. Tele volt a tér megrongálódott autókkal. Két minibusz ablakában nem maradt semmi üveg, a kocsik oldalát szétszaggatták a repeszek. Blackburn visszább hívta a többieket. Pásztázta a terepet, amíg meg nem látott egy másik járművet a Stryker mögött, egy platós Nissant. A többi kocsihoz hasonlóan abból sem sok maradt, az ablakai és a lámpái betörtek, az oldala tele repesznyomokkal. Valami viszont nem stimmelt.

A gumik! Még épek voltak, tele levegővel, pedig cafatokra kellett volna szakadniuk. Matkovic először Blackre, majd a kocsira pillantott. Közben civilek jelentek meg az ablakokban, lefelé bámultak a térre. Matkovic széles, úszó mozdulatokkal hadonászni kezdett a levegőben, közben arabul kiabált: „Vissza a házba!”

Black tovább vizsgálta a terepet, alaposan szemügyre véve a jármű körüli területet: gyújtószerkezetek zsinórját kereste. Bárki is rendezte így, bizonyára arra várt, hogy minél több amerikai gyűljön a Stryker köré, a sebesülteken és a haldoklókon próbálva segíteni. Egy nő figyelte őt egy gyümölcsöspult mögül, csak nagy barna szeme látszott ki sötét burkája alól. Fiatal lehetett – vele egykorú, talán kicsit fiatalabb. Észrevette, ahogy a nő lassan, de szándékoltan leemeli róla a tekintetét, és az egyik első emeleti ablakra néz, majd vissza a férfira. Azután a nő visszahúzódott, és eltűnt a kapualj árnyékában. A férfi újból végignézett a kövezeten. Kőpor, fém- és húsdarabok fedték. Aztán meglátta a porban a kígyózó kábelt; egyenesen az épület felé tartott, amelyet a nő mutatott meg neki.

Az egész csapat állt, és várt. Tudták, mire készül a vezetőjük. Ez volt az egyetlen előnye az összezártságnak ebben a szarfészekben – gyakorlatilag már olvasni tudtak egymás gondolataiban. Egyedül ez hiányzik majd otthon, amikor ennek már vége. Különben hol kerülhetne ilyen közel más emberekhez? Talán egy nőhöz? Vagy a családjához? Talán addigra neki már úgyis mindegy. Meglehet, hogy túl jól csinálja ezt az egészet, és ezzel el is szállt minden reménye a normális életre. De egyszerre csak egy dolgot, mondta magának. Koncentrálj!

Nem sietett, lassan kihátrált a térről, és jól emlékezetébe véste az épületet, mielőtt hátulról próbált volna behatolni. A látótérből kikerülve lassan végigkúszott egy szűk sikátoron, amely a házak túlsó oldalához vezetett. Annyi ilyen épületet kellett már biztosítania, hogy fejből kitalálhatta az elrendezésüket, még annak ellenére is, hogy soha nem járt ebben a faluban. A házból oldalsó bejárat nyílt a sikátorra, onnan lépcső vezetett oldalt az első emeleti nagyszobába, amely pedig keresztülnyúlt az épületen. Zene szólt a ház alsó szintjéről. Belépett a függönnyel takart ajtón, és a konyhába jutott. Két tiszta teáscsészét látott az edényszárítón, az éles zene pedig egy rádióból szólt. Odanyúlt, és apránként feljebb tekerte a hangerőt. Az is eszébe jutott, hogy leveti a bakancsát, de végül elvetette az ötletet. Két holttestet látott a lépcsőn, egy nőét és talán a lányáét. Mindkettőt fejbe lőtték, úgyhogy tudta, jó helyen jár. Nem állt meg mellettük, de a pillanatnyi látványtól is elfogta az undor. Fellopakodott a lépcsőn, érezte, ahogy a vér dobol az ereiben. Az adrenalin minden más érzékét elnyomta, kivéve azokat, amelyek a feladat végrehajtásához kellettek.

A lépcső tetején állt meg, mielőtt belépett volna a szobába. Észrevette az akkumulátort, a huzalokat, a sarukat. Az egyiket csatlakoztatták a pólusra, a másik a közelben hevert. És ennyi. Azt még fel tudta mérni, hogy teljesen üres a szoba, mielőtt ütés érte a tarkóján és összeesett; feje centikre landolt az akkumulátortól. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy esés közben kiforduljon oldalra, és megmarkolja KBAR kését, mert az M4 használhatatlan lett volna ilyen szűk helyen. Egy alakot látott az árnyékban, hő tunikája elrejtette a körvonalait. Már nyúlt volna az akkumulátorért, de Blackburn mélyen belevágta kését a combjába – kettévágva a combi ütőeret. A felszakadó sikoly fájdalmasan éles volt. Férfinak nincs ilyen hangja. Egy kisfiú?

Ahogy térdelő pozícióba küzdötte magát, támadója a földre rogyott mellette. Nem férfi volt és nem is fiú, hanem egy lány, akinek a vére patakzott buggyos, bő nadrágja alól. Partra vetett halként vonaglott, úgy tűnt, észre sem vette, hogy ömlik a vére. Zihálva vette a levegőt, két lélegzetvétel között pedig folytak szájából az arab szavak. Blackburn csak a büdös disznót és a poklot értette belőlük, mondanivalója mindenesetre egyértelműnek tűnt. A lány küzdött, csúszkált a saját vérében. Körülbelül húsz másodperce lehetett, hogy megmenthesse.

– Hadd segítsek! Különben véged.

Csak tudná, hányszor mondta már ezt, és hányszor utasították vissza. Pedig ők tényleg segíteni jöttek! Csak ezt nem mindenki látta így. Ahogy a lány felé nyúlt, az félrecsapta a kezét.

– PLR?

– A PLR elpusztít benneteket! Végetek van! Végetek…

Meg akarta még ismételni a szót, de már nem jött ki hang a torkán. Blackburn tehetetlenül nézte, ahogy elszáll testéből az élet.