54

Nem sokkal három óra előtt járt az idő, a nap legmelegebb időszakában. Az alagútba áramló levegő olyan volt, mintha egy nyitott sütőből áradt volna. Gyima előrement, és intett Blackburnnek, hogy maradjon hátul, amíg nem jelez neki. Megvizsgálta az alagút bejárata körüli területet: néhány ciprusfa, egy út, amely délkeletről észak felé haladt. Egy nagyjából kétszáz méterre lévő, félig beomlott kőkunyhótól eltekintve nem volt jele épületnek. Figyelmesen vizsgálni kezdte a talajt.

– Mit keresel?

– Nyomok, méghozzá frissek. Nézd!

Blackburn leguggolt mellé.

– Látod, azok a fűszálak megtörtek, de még zöldek. És itt – bekarikázott egy területet a homokban – széles keréknyom: kisteherautó vagy terepjáró.

Gyimánál még mindig ott volt a telefonja. Rezgést érzett a zsebében. Kroll.

– Üdvözlet a felszínen! Ki az új kísérőd?

– Hol vagy? – kérdezte Gyima angolul.

– Látod a kunyhót?

– Biztonságban vagyunk?

– Sam bácsi még a hegy másik oldalán jár; más pedig nincs itt.

Gyima és Blackburn elindult a kunyhó maradványa felé. A falak közé álcahálót feszítettek, amely eltakarta a belsejét. Bent egy ütött-kopott Toyota Land Cruiser állt. Kroll és Vlagyimir bukkant elő egy fal mögül. Vlagyimirnak rögtönzött kötés éktelenkedett a fején, Krollnak egy ingdarabbal volt bekötve a karja. Gyima számára a megkönnyebbülést, hogy újra látja őket, beárnyékolták első szavaik.

Először Vlagyimir szólalt meg.

– Zirak és Gregorin nem úszta meg. Kristen sem.

– Amara?

A férfi a Land Cruiser hátsó ülése felé biccentett.

– Egy kicsit megütötte magát, semmije sem tört el. Az amerikaiak kiásták, aztán mikor az épület maradéka összeomlott, elfelejtkeztek rólunk. Elfutottunk, amikor elkezdték lőni a légvédelmi állásokat, de továbbra is megfigyelés alatt tartottuk a terepet, amíg észre nem vettük Amarát, aztán elemeltük a kocsit.

Kroll odavezette Gyimát a járműhöz. A nő a hátsó ülésen feküdt össze kucorodva: piszkosan, kócosan, sokkos állapotban, de életben.

Kroll szólalt meg.

– Kristen az első látogatásakor megmutatta neki a vészkijáratot. Így amikor megtaláltuk, gondoltuk, megvárunk, hátha előkerülsz. Bár természetesen fogalmunk sem volt róla, mi történt veled.

Vlagyimir Blackburnt bámulta. Gyima új társa felé intett.

– Egyebek közt megmentette az életem. Adjatok neki inni.

Kroll mindkettejüknek odanyújtott egy-egy palack vizet.

– Sajnos a buborékos elfogyott.

Amíg ittak, kirázott egy cigarettát egy pakliból.

Gyima röviden elmesélte nekik a történteket. Blackburn védelmében kihagyta a Cole-lal történteket.

– De sokkal sürgősebb dolgunk van, úgy hívják, Szolomon.

Kroll öngyújtója megállt a levegőben.

– Gyújtsd csak meg. Úgyis szükséged lesz még egyre a mondandóm után.

Leültek az álcaháló védelmében, amíg Gyima elmesélte Blackburn történetének főbb pontjait – a lefejezést, a térképeket és a bank páncéltermében maradt atombombát. Amikor végeztek, Kroll csüggedten lehajtotta a fejét.

– Azt hiszem, én inkább visszamennék a börtönbe – motyogta Vlagyimir.

Kroll nagyot szívott a cigarettájából, és Gyimára nézett.

– Remélem, ez nem a „Jöttök Párizsba?” arckifejezésed.

Gyima nem reagált rá.

– Nem tudjuk, mennyi időnk van, ez kérdés marad. Nem tudjuk azt sem, hogy Szolomonnak készen állnak-e már az emberei Párizsban és New Yorkban, akik csak a bomba leszállítására várnak. Ezt is felírhatjuk a kei dések hosszú listájára.

– Igen, és azt is, hogy Moszkvában ki súgott Kafarovnak.

Kroll nem rejtette el csalódottságát.

Gyima Blackburnhöz fordult.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy eldöntsd, mit akarsz tenni.

Blackburn sápadtnak tűnt, még mindig az elmúlt félóra eseményeinek hatása alatt állt. Végül megszólalt.

– Csak egyetlen választásom van. Vissza kell mennem az enyéimhez.

– Milyen állapotban volt a ház, mikor eljöttetek? – kérdezte Gyima.

Kroll a kezével mutatta, hogy összeomlott.

– Elhúztak onnét, miután az egész homlokzat összedőlt. Nem hiszem, hogy visszamennének.

Blackburn és Gyima egymásra nézett. Blackburn letette a vizespalackot.

– Ideje indulnom.

Vlagyimir Gyimához fordult. – Nem lesz ebből bajunk? Nem kéne magunkra szabadítanunk az amerikai hadsereget.

Mind Gyimára néztek. Blackburn beszámolhat a feletteseinek a történtekről, és akkor akár azonnal a nyomukba eredhetnek.

Végül Blackburn törte meg a csendet, hirtelen nyugodtan és határozottan. Krollhoz és Vlagyimirhez fordult.

– A társuk ma megmentette az életemet. És szemtanúja volt valaminek, ami miatt egész életemre rács mögé kerülhetek. Kölcsönös érdekünk, hogy életben maradjunk.

Gyima Blackburnhöz fordult, aki felállt.

– Biztos, hogy nem akarsz inkább velünk tartani?

Először látta Blackburnt mosolyogni. Hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnt.

– Hízelgő az ajánlatod, Gyima. De azt hiszem, rossz hatással lennék a stílusodra.

Gyima az útra pillantott, amely a két hegy közt húzódó szoroshoz vitt.

– Felkísérjünk a csúcsra?

– Azt hiszem, jobb, ha egyedül megyek, hátha esetleg felbukkan egy Osprey.

Gyima kezet rázott vele.

– Egy kérdés, ha nem túl személyes. Hány éves vagy?

– Azt hiszem, már túl vagyunk az udvariaskodáson. Huszonöt leszek jövő hálaadáskor.

Huszonöt év telt el Párizs óta, villant át Gyima agyán. A fiatalember a fotón – valószínűleg egyidősek.

– Vigyázzon az úton, Blackburn őrmester.

Blackburn szalutált neki, majd kezet rázott a többiekkel. A három férfi szótlanul figyelte a fiatal tengerészgyalogost, amíg már csak egy kis pöttynek tűnt a hegyoldalon.

Végül Kroll törte meg a csendet.

– Elárulnád, mi a fene volt ez az egész?