43

Észak-teheráni légtér.

Black és Montes a gép ablakából figyelte, ahogy két F-16-os húz el az Osprey mellett.

– Ajánlom nekik, hogy számunkra is hagyjanak valamit! – kiabálta túl Chaffin a motorok dübörgését.

Black addig figyelte a távolodó gépeket, míg ezüst pontokká nem zsugorodtak szétfoszló kondenzcsíkjuk végén.

– A külső légvédelmi ütegeket támadják és bármilyen más gépezetet, amelyre képes ráragadni a célzóberendezésük. Azonkívül bármilyen ellenséges repülőt, amellyel összeakadnak.

– Tudunk már valami közelebbit arról, hogy ki vagy mi vár ránk? – kérdezte Campo, mintha érezné, hogyan találja telibe Black gyenge pontját.

Black nem tudta. A legénység mindig tőle várta az információkat. Ha rendelkezett vele, elmondta. Ha nem, akkor a lehetőségeket. Mindig mondott valamit. Öt tekintették a legokosabbnak: számukra ő volt az a srác, aki haza fog jutni, elvégzi az egyetemet, és felfelé ível majd a pályája, talán tanár lesz, mint az anyja. De Blackburn nem tudta, merre tart. Mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól, semmi sem volt olyan, mint régen. Campo, egykori barátja az eget bámulva ült a helyén. Nemrég majdnem megölte őt. Meg kellett őriznie a józan eszét. Ki vagy mi vár rájuk? Talán csak Isten. Talán semmi. Az apjára gondolt, a vietkongok ketrecében a vízben, aki bátor katonából ijedt kamasszá vált: vajon milyen véget képzelt akkor magának?

Újra eszébe jutottak a bank biztonsági kamerájának felvételei. Bashírt könnyű volt azonosítani. Minél tovább töprengett a másik fickó felől, annál inkább figyelmet követelt egy hang a fejében. Egy fickó karddal levágja egy tengerészgyalogos fejét az iraki határon; harminchat óra múlva al-Bashírral atomfegyvereket szállít Teherán belvárosában. Andrews és Dershowitz a maguk részéről kételkedtek. Most már Blackburn is elbizonytalanodott. Mintha egy végtelen alagútba került volna, amely egyre mélyebbre vezette az önmarcangolásba: nem a legmegfelelőbb állapot egy bevetés kezdetén.

A hegyek hatalmas, csupasz falként magasodtak előttük, csak pár folton láttak növényzetet a völgyekben. Blackburn próbálta elképzelni a kemény, napsütötte köveket hóval fedve. Egy pillanatra behunyta a szemét, és visszatért az időben egy családja körében töltött naphoz, ahogy lesiklottak a montanai Blacktail-hegy oldalán, a szabályokkal nem törődve egyenesen lefelé. Az volt a csel, hogy tudni kellett, mikor lehet megszegni a szabályokat.

– Leszállóhely három mérföldre. Köteleket előkészíteni!