2

GRU-főhadiszállás, Moszkva.

Paljov előre-hátra hajtogatta a jelentés felső sarkát, amelyet éppen olvasott. Másik kezének két ujjával a bőrt feszítette a homlokán, mintha módszeresen próbált volna leszámolni mindenütt felbukkanó ráncaival. A szeme alatt függő bőrredők Gyimát mindig is az abrakostarisznyára emlékeztették, amelyet az igáslovak nyakába akasztottak minden télen azon a farmon, ahol az édesanyja dolgozott. A nagy, üres asztal eredetileg Paljov státusát hivatott jelképezni, de Gyimában ez pont ellenkezőleg csapódott le. Szerinte inkább jelentéktelennek és töpörödöttnek tűnt mögötte a nemzetbiztonsági főtitkár.

A lakásban történt incidens óta nem telt el két óra sem, de még a sietve összeírt jelentés is kitett vagy húsz oldalt. Ügy tűnt, Paljov egyetlen szó felett sem siklik át, és olvasás közben egyre jobban ráncolta szemöldökét. Gyima felajánlotta, hogy röviden összefoglalja a történteket.

– Megtakarítom a drága főtitkári idődet. Röviden: bementem, kihoztam a lányt, megtartottam a pénzt, közben mindenkit agyonlőttem. Ennyi.

– Vatszanyev értékes forrás lehetett volna.

– Valóban?

Paljov felemelte tekintetét az iratokról, mélyen a szemébe nézett.

Gyima erre nem számított. Pedig tipikus: rendet teremtesz valaki helyett a káoszban, mire az hirtelen kitalálja, hogy márpedig itt arra az emberre van szükség, aki már rég egy hűvös hullakamrában fekszik felcímkézve. De teljesen mindegy, abból már úgysem húznak ki semmit. Mi ebben az újdonság?

Gyima felnevetett.

– Talán ha megnyesegettük volna a másik fülét. Vagy ha egyenként lenyisszantjuk a csökött ujjait. Ha levágjuk a lábát és a golyóit, s a tökét palacsintában szolgáljuk fel neki, akkor sem mondott volna semmit. Nem tűnt fel, hogy ez egy csecsen?

– Itt van még, ami az embereimmel történt. Arra mi a magyarázat?

– Mit magyarázzak?

Kezdett fárasztó lenni. Gyima nem várt kitüntetést, sem hogy a dicsőségét zengjék a Szentpétervári Filharmonikusok, de hogy színlelt hálát sem érdemelt Paljovtól?

– Úgy értesültem, összeverték őket egy váratlan és nem provokált támadásban.

Gyima alig bírta türtőztetni magát.

– A fantáziádra bízom! Ez egy vicc. Ha otthagyom azokat a majmokat, még megerőszakolják a lányt, és lelépnek a pénzzel. Inkább köszönetet mondanál, hogy kiszűrtem a kötelékből a korrupt elemeket!

Talán nem történt még hasonló eset? Egyre aszottabbnak tűnt az ember az íróasztal mögött. Gyima végigjáratta tekintetét az irodán. Még sosem járt a GRU új „Akváriumában”, amelyet maga Putyin adott át 2006-ban, és nagy bölcsen a régi székház közelébe építették. Azt mondjuk senki sem tudta, honnan kapta az épület a nevét – mert belátni aztán nem lehetett. Egy közkedvelt elmélet szerint onnan a név, hogy ebben az épületben találták ki a szimulált vízbe fojtást. Akárhogy is, minden ravasz próbálkozás ellenére sem sikerült lemosni magukról a gúnynevet.

A külföldi bútorok és modern technológiák jelenléte igazán mellbevágó volt: olasz karosszékek, Apple számítógépek, a falon pedig egy kissé megfakult kópia egy Nattier-festményről, Nagy Péter cár portréjáról. Az ablakban pedig egy igazi, élő növény. Egy hosszú évek után hazaköltöztetett ügynöknek talán meg lehetett bocsátani, ha nagy hirtelenjében nem tudta, épp melyik országban lehet. Persze a füstüveg ablakok és a keringetett levegőbe vegyülő savanyú káposzta szaga nem hagyott kétséget.

Gyima a vastag akta felé biccentett, amelybe Paljov annyira belemerült.

– Ha az a jelentés tényleg erről az esetről szól, akkor elismerésem a személyzeted élénk fantáziájáért. Pedig az egész nem tartott annyi ideig, mint elolvasni azt a sok papírt.

Paljov nem válaszolt, inkább ismét lenézett, és folytatta az olvasást. Gyima már bánta, hogy nem ugrott be reggelizni valahová. Hat halott, két sérült, és még fél tíz sem múlt.

A lövöldözést követően, miután kisétáltak a lakótömbből, egy páncélozott GAZ terepjáró – az legalább orosz – és egy szolgálati Audi várta őket, műszerfalán kék fény villogott. Még két marha ugrott ki az Audiból, Krollnak akartak segíteni a bőröndcipelésben, ő viszont néhány jól irányzott ökölcsapással próbálta elvenni ettől a kedvüket. Azok persze nem értettek ebből, úgyhogy Gyimának is a kocsihoz kellett csapnia párszor a fejüket. Egy másik Kátyát akarta megragadni, annak a csomagtartó fedelét csapta a kezére.

Gyima ezután elkötötte a terepjárót, majd leszállította Kátyát és a pénzt a hálás papának. Végre egy elégedett ügyfél. Egyébként biztatta Krollt, hogy nyúlja le nyugodtan az Audit – csúcskategóriás kocsi volt, ülésfűtéssel, beépített Bose hangrendszerrel, és egy tüneményes bézs bőrgyűrű is volt a szivargyújtó végén. Kroll erre azt felelte, hogy nem szereti a hangos zenét, meg amúgy is, túl macerás kiiktatni a kocsiból a nyomkövetőt.

Sötét volt még, úgyhogy Gyima felkapcsolta a szirénát és a kék villogót, majd azzal szórakozott, hogy csapatta neki a szembejövő forgalomban – utólag belegondolva ez mintegy metafora a saját életére. Az is eszébe jutott, hogy kihagyja a találkozót Paljovval, ám végül engedett a furdaló kíváncsiságnak. Rég volt már, hogy korábbi mestere bármit is kért volna tőle. Csodálkozott, hogy egyáltalán emlékeztek még a nevére. A híres „tankálló” kapunál az őr csak intett a terepjárónak, hogy haladjon tovább. Meg sem nézte, ki ül a volánnál. Aggasztó biztonsági hiányosság. A kocsit letette a helyettes gemkapocsügyi segédtitkár vagy valami hasonló beosztott parkolóhelyére. Csak akkor bizonytalanodott el egy pillanatra, amikor bemutatkozott a recepción, a csinos asszisztens pedig ijedt arccal fogadta mindezt. Hogy a parkolóhely? Már épp készült egy frappáns válasszal, amikor a lány mereven egy teljes alakos tükör felé biccentett. Arcát még az egyik szétrobbant emberrabló vére borította, valószínűleg az elsőé.

– Elnézést – vágta ki magát. – Zűrös reggelem volt.

A lány belenyúlt a táskájába, és elővett egy csomag babakendőt. A férfi mosolygott.

– Ez mindig jól jön.

– Mindennap – volt valami játékosság a lány sötét szemében. – Ikrek.

Egy kósza pillanatig azt remélte, hogy a lány az ingét feszítő formás mellekre értette. Újabb indok, hogy elhalassza a találkozót: egy gyors menet az íróasztalon bőven kárpótolta volna a kihagyott reggeliért. Aztán megtörölte az arcát, és diadalittasan lóbálta a törlőkendőt, miközben a lift felé haladt.

Paljov lassan befejezte az olvasást. Levette szemüvegét, mutató- és hüvelykujjával megdörzsölte szemét, mintha csak el akarná tüntetni mindazt, amit az imént olvasott. Azután Gyimához fordult, és a fejét rázta.

– Mennyit fizetett ezért Bulganov?

– Csak szívességet tettem. A régi idők emlékére.

– Hát igen, a régi idők.

Távoli, szomorú pillantás sejlett fel Paljov szemében, mintha visszaemlékezett volna az első dugására, amely jóval Leningrád ostroma előtt történhetett, de talán még magát a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat is megelőzően.

– A régi idők. Majd leülhetnénk valamikor nosztalgiázni néhány üveg mellett.

Egy férfi lépett be az irodába kopogás nélkül. Vékony, inas és izmos testalkatú, a negyvenes évei elején járhatott, méretre varratott angol öltönyben. Paljov felállt volna az üdvözlésére, de az öltönyös intett, hogy maradjon.

– Folytassák csak – nem akarok zavarni.

Gyima felismerte Tyimofejevet, a nemzetvédelmi és biztonsági minisztert, Paljov politikai főnökét. A férfi hirtelen kinyújtotta karját, és kezet rázott Gyimával. Ahogy a mandzsettája hátracsúszott, előtűnt Tag Heuer karórája. Tyimofejev a csinovnyikok új generációját képviselte, akiknél már megszokott volt a nyugati kiegészítők viselete.

– Örülök, hogy itt van velünk. Remélem, nem kellett elhalasztania más fontos ügyet a kedvünkért.

– Csak a reggelit.

Paljov összerezzent, ám Tyimofejev jóízűt nevetett a replikán, jó politikushoz méltóan. Erre reagálva Paljov arca is természetellenes görcsbe feszült, ahogy mosolyt próbált ráerőltetni.

– Miniszter úr, Gyima Majakovszkij igazából nem tartozik a kötelék…

– Á, egy freelance!¹ – vágta félbe Tyimofejev, akcentus nélkül ejtve az angol szót. – Ismeri a kifejezést?

Gyima angolul válaszolt.

– Yes, Secretary.

– Egy ember, akit nem köt az állampolgári hűség vagy lojalitás. Ez önre is igaz, Majakovszkij?

– Csak az utóbbi – válaszolta Gyima, talán túlságosan is élesen. Paljov egyre kényelmetlenebbül érezte magát, inkább belesüllyedt a fotelébe.

Tyimofejev többször is végigmérte Gyimát.

– Nos, Paljov: meséljen nekem erről a freelance-ről. Nyűgözzön le a tetteivel. Tyimofejev kényelembe helyezte magát a széles íróasztal szélénél, kezét keresztbe fonva maga előtt. Paljov zihálva mély levegőt vett.

– Született Moszkvában, apja hivatásos katona, anyja pedig egy francia kommunista szakszervezetis lánya, akit De Gaulle száműzetett. Kitűnő eredménnyel végzett a Szuvarov katonai iskolában, évfolyamában a legfiatalabbként sorozták a Szpecnazba, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a legtöbb tantárgyban és szakon is a legjobb legyen. Első kiküldetése Párizsban volt, ahol a kivándorolt amerikai diákközösség segítségével tökéletesítette az angolját, továbbá a francia belügyminisztériumba is sikerült behatolnia egy bájos és fiatal…

Gyima a tekintetével szakította félbe Paljovot. Az megköszörülte a torkát.

– Azt követően Iránba helyezték a Forradalmi Gárda kiképzőtisztjeként. Tyimofejevből kitört a nevetés, szájában jól látszott a drága fogászati munka eredménye.

– Ez előléptetés volt, vagy inkább büntetés? Gyima faarccal válaszolt.

– Mindkettő. A francia állomásparancsnokom az angoloknak dolgozott, ezért kivégeztem. Mondjuk úgy, hogy az önálló kezdeményezésemet jutalmazták a kihelyezéssel.

Tyimofejev nem fejezte be a nevetést, viszont tekintete metszően hűvössé vált.

– Ó, és nem hiányoznak a régi idők?

Paljov nem szándékozott abbahagyni.

– Egy titkos balkáni küldetést követően Afganisztánba vonult, ahol szoros kapcsolatot alakított ki a mudzsáhid hadurakkal.

Tyimofejev továbbra is kuncogott, mint egy elemes játék, amit nem lehet kikapcsolni.

– Valóban válogatott feladatok. Kellemetlen alak lehetett, Majakovszkij. Paljov erre kissé megremegett, majd összenézett a két csinovnyik – aztán csend állt be közöttük. Ez kellemetlenül érintette Gyimát, mivel a csend alatt Szolomonra emlékeztek, aki lelépett.

Gyima nem akarta felvetni a témát.

– Minden megbízatást abban a szellemben fogadok, amilyenben rám bízzák.

– Ezt biztosra veszem; akár egy vérbeli hős. Aztán mi lett? Milyen kifogással nyugdíjazták? Várjon, kitalálom. Túl gyakran kezdeményezett? Túl „kreatív” volt? Vagy váratlanul fény derült egy „hazafihoz méltatlan jellemvonására”?

Tyimofejev ezután a nemzetbiztonsági főtitkár felé fordult, és merev tekintettel nézte, mintha az ő műve lett volna, hogy Gyimát kirakták a Szpecnazból. Paljov csapott válla még lejjebb görbült a rá nehezedő nyomás és felettese rosszallása alatt.

– Miniszter úr, Majakovszkij elvtárs két kitüntetésben is részesült, tagja lett a Nyevszkij- és a Szent András-rendnek…

Tyimofejev közbevágott:

– … „Kiemelkedő és példamutató szolgálatáért, Oroszország gyarapodására és üdvére”, egyedül Majakovszkij elvtárs nem gyarapodott vele. Jól mondom, Gyima?

– Kibírtam.

– Mindegy, akkor is méltatlan bánásmód. Elődeim mindig is rossz szemmel nézték a kiváló embereket. A középszer volt a jelszavuk – Tyimofejev a levegőbe emelte kezét. – Mint Thraszübulosz tanácsában, aki „a kimagasló kalászfejeket leverdesve a vetés szintjét kiegyenlítette, miből kitalálta Periandrosz, hogy a jelentékeny embereket meg kell semmisíteni”.

Paljovra fordította tekintetét, aki kifejezéstelen arccal hallgatta.

– Arisztotelész – jegyezte meg Gyima.

De Tyimofejev csak most kezdett belemelegedni.

– Túl jó volt, drága Majakovszkij, és ezért bűnhődnie kellett. Ám hitelt ad hazaszeretetének, hogy mindezek ellenére nem szökött Nyugatra, jobb feltételek és lehetőségek reményében.

Közel hajolt Gyimához. Lehelete friss és mentolos volt, csöppnyi fokhagymával. Gyima már nem is kívánta annyira a reggelit.

– Mit szólna egy méltó jutalomhoz?

Megszorította Gyima vállát, lángolt a szeme.

– Meglátja, manapság sokkalta jobb feltételeket biztosítunk – versenyképesek vagyunk a biztonsági magánszolgálatokkal. Itt az esélye egy Lexusra vagy az oly régóta áhított vadászházra. Egy eldugott és kényelmes helyre, ahová nyugodtan vihet nőket az ember: jakuzzi, műholdas pornó, ropogó tűz a kandallóban…

Mindketten Gyimát lesték, aki nem reagált. Sőt Paljov volt az, aki köhintett egyet.

– Könnyen meglehet, miniszter úr, hogy Majakovszkijt nem az efféle, öö… nagy értékű kompenzációk motiválják.

Tyimofejev bólintott.

– Egy igaz jellem, ritkán találkozni ilyennel a szép új Oroszországban.

Felállt, és lassan odalépdelt Nagy Péter képmásához, kézzel varrt cipője lágyan kopogott a padlón.

– Akkor itt a lehetőség a szolgálatra – úgy tűnt, mintha ezt a portrénak címezné.

Hirtelen megfordult, tekintetét Gyimára szegezte.

– Lehetőséget adok nemcsak a haza szolgálatára – hanem a megmentésére!

Ezek a szavak sem érték el a kívánt hatást. Az öltönyösök úgysem hitték volna el, de Gyimát nem lehetett ígéretekkel meggyőzni, talán még ellentétes hatást is váltottak ki belőle. Sok hasonlót hallott már azelőtt is, a beígért dicsőség és jutalom viszont túl sokszor változott szarrá. Kordult egyet a gyomra, mintegy válaszul.

Tyimofejev hosszú léptekkel átsétált az ablakhoz, állával kifelé intett.

– Tudta, hogy az első orosz pilóta, Rozsinszkij itt szállt fel a Hodinka-mezőn?

– 1910-ben.

– És hogy II. Miklós cárt is itt koronázták meg?

– 1886-ban.

Erre már hátrafordult.

– Látja, Gyima, nem bújhat ki a bőréből. Teljes valójában orosznak született!

– Ezerkétszáz fejvesztve menekülő embert is itt mészároltak le. Azt mondják, túltengett bennük a hazaszeretet.

Tyimofejev ezt meg sem hallotta. Visszalépdelt Gyimához, kezével megtámaszkodott a szék karfáján.

– Gyere vissza közénk egy utolsó küldetésre. Szükségünk van egy magadfajta hazafira… a te képességeiddel, tapasztalatoddal és elkötelezettségeddel.

Paljovra pillantott.

– Úgy gondolom, akár szemet is hunyhatnánk a ma reggeli incidens felett.

Persze; van új bútor, új számítógép, de a fenyegetések a régiek. A hazádnak szüksége van rá, hogy szétlövesd a töködet, ugye nem baj? Természetesen a saját döntésed, de ha nemet találnál mondani, akkor is el fogjuk érni, hogy meggondold magad. Komolyan, mi a francért jött ide meghallgatni ezt a baromságot, ahelyett, hogy Katarina kifőzdéjében ülne, és falná a grúz cseresznyelekváros palacsintát? Vagy ami még jobb, miért nem keféli a recepciós lányt, akinek vörös haja tökéletes keretet adott hófehér bőrének? Maga volt a megtestesült tisztaság, együtt a bűnös élvezetek ígéretével. Miért hagyta ki mindkettőt? Pedig megtette a maga dolgát, megérdemelte, hogy jól érezze magát néhány napig – vagy még tovább, a saját kedve szerint. De agya egy homályos kis szegletében mégis feléledt a kíváncsiság.

Gyima felállt, és ránézett az órájára, az üvegén még mindig volt egy kis rászáradt vérfolt; a 12-es számmal együtt mintha szív alakot formált volna. A füstüveg ablak felé mutatott, a külső irodában járkáló beosztottak szellemképeire.

– Itt egy egész hadsereg. Fiatal, életerős férfiak és nők, akik mind a nagy lehetőségre várnak. Bármit megtennének, hogy feljebb jussanak a ranglétrán. Úgyhogy mondhattok nekem akármit, a válaszom nem. Már nyugdíjaztatok, és ez maradjon is így. Meg aztán… éhes vagyok. Szép napot, uraim!

Azzal kivonult.

Egyikük sem mozdult néhány másodpercig. Paljov „én megmondtam” tekintettel nézett a főnökére, majd a telefonért nyúlt, Tyimofejev viszont lefogta a vénember kezét.

– Hadd menjen. Lépjen túl a mai veszteségeken, és találjon ki valamit, amivel egyezségre bírhatjuk.

– Erre nem hat semmi.

– Olyan ember nincs. Mindenkire lehet hatni. Oldja meg! Még ma.