17

Rádzsa Amiraszani, az iráni forradalmi őrség egykori hadnagya állt előtte, aki korábban még kadétként szolgált Gyima parancsnoksága alatt. Kicsi volt a szoba, de régi pártfogoltja így is aprónak tűnt az üres térben. Gyima meghagyta Gregorinnak, hogy őrködjön az ajtónál, majd becsukta azt, így kettesben maradtak az iránival. Rádzsa közelebb lépett, és meg akarta ölelni, de Gyima elhárította. A kudarc iránt érzett elkeseredést még egy rég nem látott arc sem tudta enyhíteni. Düh, frusztráltság és gyanakvás kavargott benne, illetve minden érzések legrosszabbika: a tehetetlenség. Miért hagyta magát belerángatni ebbe?

Rádzsa közben lerogyott a székre, ahol előzőleg is ült. Szétvetette lábait, könyökével a térdére támaszkodott, könnyei pedig szabadon csurogtak végig az arcán és potyogtak a földre. Abban a rég elmúlt időszakban mind közül ő tűnt a legígéretesebb tisztnek, született vezérnek, aki ügyesen maga mellé állította a politikai vezetőket tüzes elhivatottságával, amely mellett képes volt emberségét is megőrizni. Most viszont megtörtnek, legyőzöttnek látszott.

– Kafarov elment.

Szóval itt volt, legalább ebben nem tévedtek.

– Hagytátok elmenni?

Rádzsa zavartan nézett rá.

– Azt mondod, itt volt. Ti tartottátok itt, nem?

Rádzsa felvonta szemöldökét:

– Hogy itt tartottuk? Miért tettük volna? Azért jött, hogy beszéljen al-Bashírral.

– Önszántából jött ide?

– Persze.

Úgy tűnt, valami nagyon nincs rendben a Paljov-féle hírszerzéssel.

– Al-Bashír is ide fog jönni?

– Úgy volt, de változott a terv.

Valahonnan délről egy rakéta leszedte a helikopterünket. Tudtátok, hogy jövünk, igaz?

Isten a tanúm rá, én nem tudtam! Kafarov viszont sietve távozott mintegy három órája, minden magyarázat nélkül. Jeleztük al-Bashír embereinek, de csak annyit mondtak, hogy megváltozott a találkozó helyszíne. Nekünk erről sem szóltak.

– És hova ment?

Először vállat vont, majd felsóhajtott.

– Idehozták ezeket… – közben kifelé mutatott, a halmokban heverő hullákra. – Az volt a parancsunk, hogy erősítsük a helyi összetartást. A helyi kormányzót pedig… az volt a parancs…

– Nyilvánosan ki kellett végezni.

Rádzsa sóhajtott, és bólintott:

– Borzasztó dolgokat láttam megtörténni az országomban… A hetvenes években, a forradalmat követően a sahtól vártuk a felszabadítást, de csak rosszabbra fordult a helyzet. Most is a szabadságban reménykedtünk, de…

– És mi van Kafarov fegyvereivel, a nukleáris bombával?

Vállat vont.

– Arról nem tudok semmit.

Gyima lenyúlt, és megragadta a férfi állát, kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. Régen barátok voltak, de változott a helyzet.

– Azt mondod, semmit sem tudsz a nukleáris bombáról, ami Kafarovnál volt? Ha szarakodsz velem, esküszöm, úgyis rájövök, és megöllek!

Rádzsa Gyima szemébe nézett, látszott, hogy nem hazudik.

– Kérlek, értsd meg! Al-Bashír nem mond el soha semmit! Csak a hozzá legközelebb állók ismerik a terveit. Pedig azelőtt ő volt az, aki megoldhatta volna az ország gondjait, legalábbis azt hittem. De most… – ezt hosszas, keserves sóhaj követte.

Közben Gyima haragja is enyhült egy kissé. Ez mindent megváltoztatott. Pedig elcseszték a bevetést, Paljov mindent rosszul tudott, és az a sok véráldozat… közben Rádzsa felemelte kezét:

– Külföldi ráhatás!

– Mit beszélsz?

– Gyima, még te tanítottad, hogy becsüljük saját magunkat, hogy hallgassunk az ösztöneinkre… Ez az ország kezd beleveszni a saját őrületébe! Al-Bashír kiengedte a szellemet a palackból.

– Hogy érted?

Rádzsa a fejét rázta:

– Bosszút akar állni az egész világon. Bosszút mindazért, amit az országunkkal tettek. Még akkor is, ha nem érheti meg a beteljesülését. Ezért kellenek neki annyira a fegyverek, a hordozható fegyverek – közben megragadta Gyima karját. – Meneküljetek innen, amíg lehet! Egy PLR-egység már felszállt!

– Mennyi idő, míg ideér?

– Harminc perc, legfeljebb ötven.

Gyima egykori pártfogoltja arcára meredt, röviden átölelte, majd távozott a szobából. Útközben maga mellé intette Gregorint:

– Hagyjátok abba a keresést. Indulunk.