49

– Itt az Egyesült Államok hadserege! Ne mozdulj! – harsogta a hang.

– Kinyalhatjátok – gondolta Gyima. – Az amcsiknak aztán van érzékük a melodrámához.

Nem látta az amerikait, az azonban nagyon is jól látta őt. Hol van Vlagyimir, Kroll és a többiek? A legrosszabbtól tartott. Kristenre már nem is akart gondolni – vagy éppen Amarára, akit ígérete szerint épségben kellett hazajuttatnia az apjához. Egyedül volt, csuromvizesen, holtan feküdt a lába előtt az a személy, akit élve akart elfogni, s ezért embertelen megpróbáltatásokat állt ki – s most ez az izgága amerikai rabló-pandúrt játszik vele Egyre jobban élvezem a munkámat, gondolta.

Blackburn fegyvere infravörös fénysugarának segítségével szemügyre vette foglyát.

– Beszél… angolul? – kérdezte lassan és tagoltan.

– Szívesen, ha ön nem tud más nyelven – válaszolta az orosz folyékony angolsággal.

Gyima a sötétben is tudta, nagyjából hová eshetett az Uzija, de nem kockáztathatta meg, hogy érte nyúljon.

– Talpra, lábakat terpeszbe! Most odamegyek, és megmotozom! Megértette?

Jobb, ha nem dühítem fel, gondolta Gyima. Ha fiatal és tapasztalatlan, véletlenül még rám lő.

– Igen, értettem – felelte, lassan talpra állt, karjait magasra tartva.

– Kezek a falhoz, lábakat szét!

A hangja alapján nem lehet több huszonöt évesnél. Engedelmeskedett az utasításnak, hallotta, ahogy az amerikai odalép hozzá, s érezte, hogy a kezeivel lassan, alaposan átkutatja a ruházatát. Ügy döntött, megkockáztatja a csevegést.

– Mi történt? El vagyunk zárva?

– Én kérdezek. Tudja azonosítani a halottakat?

– A medence mellett fekvő fickó Amir Kafarov. A medencében úszkáló, és az, akit talán látott a Matisse alatt, Jin és Jang, testőrök Észak-Koreából. Ikrek – illetve azok voltak.

Blackburn nem válaszolt. Nem siette el a motozást. Gyima érezte, ahogy az útlevelet, amelyet a PLR-ellenőrzőponton bemutatott, óvatosan kiveszi a zsebéből. Utána a hanyagul begyűrt dollárkötegek és a telefonja következett. Szomorúan mondott búcsút a késének, amikor Blackburn kihúzta az övén lógó hüvelyből. Jó hasznát vette Jin és Jang ellen.

Gyima hallotta, hogy az amerikai rádiója megszólal. Az üzenet sürgető hangú és számára érthetetlen volt. A motozás folytatódott. Gyima alig észrevehetően elfordította a fejét, hátha a sisaklámpa fényében megláthatja az Uziját, de rögtön egy kezet érzett a nyakán.

– Kérem, nézzen a fal felé.

Milyen udvarias. Hány orosznak jutna eszébe ilyen hangon beszélni ebben a helyzetben? Köztük már az is finomkodásnak számított, ha nem térdelték herén a foglyukat. Blackburn azonban saját sötét oldalával küszködött. Ahogy keze a kés markolatára szorult, átfutott az agyán a gondolat, hogy ott helyben bosszút áll, a fickó nyakába döfi a pengét, csak hogy az megtudja, milyen érzés.

Azonban eltökélte magát, hogy mindent szabályosan végez. Úgy gondolta, az különbözteti meg őt a foglyától, hogy vannak emberi érzései. Ez a különbség a katona és a hóhér között. Nagyon fontos, hogy az effélék megtanulják, miért felsőbbrendű az amerikai nemzet.

– Jól van, forduljon meg, kezek fent!

Gyima engedelmeskedett. A sisaklámpa megvilágította az arcát. Nedves bőre visszavert némi fényt az amerikaira. A kora nehezen meghatározható, húsz és harminc között; értelmes arcú.

– Jó, most mondja meg a nevét!

– Gyima Majakovszkij.

– Nem ez áll az útlevelében. Milyen tisztséget tölt be a PLR-ben?

– Semmilyet, Moszkvából jöttem.

Csend következett. Gyima úgy gondolta, most bátran beszélhet.

– Azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem a fegyvereket, amelyeket hamis indokok alapján vettek el az Orosz Föderációtól.

– Na persze.

Blackburn átlapozta a láthatólag sokszor használt iráni útlevelet, amelyet Gyimánál talált. Ez semmiképp sem válhat az orosz javára.

– Azt írja, a neve Taghi Hosszeini.

Válasz helyett Gyima megkérdezte:

– Ne haragudjon, de önt miért is küldték ide?

Blackburn a szemébe nézett, próbálva eltitkolni döbbenetét.

– Talán egy a célunk.

Blackburn gúnyosan felhorkant. A titokzatos Szolomon iránti gyűlölni egyre jobban fellobbant.

– Ezt erősen kétlem.

– 3–1, hallasz ? Vége.

Megint Campo.

– 3-1, Blackburn. Van vétel? Az épület többi része is összedőlhet. Vége.

Blackburn nem vett tudomást az üzenetről. Gyima észrevette a sávokat az amerikai egyenruhájának ujján.

– Blackburn őrmester, igaz?

Blackburn nem válaszolt. Ha ez a fickó tovább próbál barátkozni, lehet, hogy erélyesebben kell leállítania.

– Valószínűleg mindketten ugyanazt keressük, az aktatáskás atombombákat, igaz?

Blackburn most sem felelt, de Gyima láthatta az arcán, hogy elevenen tapintott. Megkockáztatott még egy kérdést.

– Mennyi van? Kettő?

Semmi válasz.

Gyima folytatta. – Én úgy hiszem, három van, s egyet közülük már megszereztek az amerikaiak.

Blackburn most már nem tudott közönyt színlelni.

– Miből gondolja?

– Volt egy lokátorunk, amely a teheráni Metropolitan Banktól nyomon követte a bombákat. Egyet északnyugatra vittek, az amerikai tábor irányába, kettő pedig ide került.

A bank említésére jeges marok szorította össze Blackburn mellkasát Ez vajon azt jelentené, hogy az előtte álló ember ugyanaz a személy, aki Bashírral hagyta el a bankot?

Közelebb lépett Gyimához, s miközben beszélt, figyelte foglya szemét.

– A maga fedőneve Szolomon, igaz?

Az orosz szeme tágra nyílt, ajkai kissé szétváltak.

Szóval ő az.