Prológus

Bejrút 1991 augusztus.

Teljes készültségben várakoztak 06.00 óta. A moszkvai telefonhívás csak délután háromkor érkezett, a legforróbb napszakban, a legforróbb hónapban, és talán az utolsó nem légkondicionált bejrúti hotelben. De a GRU stílusa már csak ilyen: sosem adnak okot örömre. Gyima hirtelen ugrott talpra az ágyból, kissé meg is szédült. Felvette a kagylót. Kétezer kilométerről szólt bele Paljov, hangjában csupa lelkesedéssel.

– Készen álltok?

– Vagy kilenc órája.

– Vörös Peugeot, jordán rendszám.

– Hol?

Néma csend következett. Gyima közben elképzelte őt és moszkvai íróasztalát, teleszórva mindenféle jelentéssel és telexüzenettel, mindegyik lepecsételve: „Sürgős – szigorúan titkos.”

– Négy tömbre Khaladzsi szállodájától, a Majestic Palace-tól, a lebombázott parkolóban.

– Ez aztán leszűkíti a kört. A fél várost lebombázták.

– A hotelben tartózkodik a teljes iráni atomküldöttség, a biztonsági személyzetük is ott fog nyüzsögni, viszont azok nem hagyhatják el a terepet. Információink szerint Khaladzsi is elkészült. Nem lesz gond.

– Mindig ezt mondod, és mindig lesz.

Paljov felsóhajtott.

– Biztosíthatlak, minden el van rendezve. Khaladzsi arra számít, hogy az amerikaiak mennek érte, úgyhogy nem fog ellenállni. Csak beszálltok a kocsiba, és vezetsz. Mondjad neki, hogy egy repülő várja a határ túloldalán, és add a kezébe az iratokat, ahogy azt megbeszéltük. Ha már úton vagytok, akár le is leplezhet titeket, de ugyan mit ér vele? Csak legyen kéznél a nyugtató injekció.

– És ha mégis baj lesz?

– Akkor megölitek. Inkább legyen halott az iráni atomtudós zseni, mint hogy tényleg az amerikaiak kezére kerüljön.

Ezzel Paljov letette.

Gyima visszadobta a helyére a telefont, és Szolomonra nézett.

– Megjött az ukáz.

Szolomon törökülésben ült az ágyán, az Amerikából szerzett 45-ös Colt szétszerelt darabjai hevertek előtte. Nem reagált sehogy, csak bámult maga elé – a szokásos arckifejezésével. Bár fiatal volt még – húszéves az esze úgy vágott, hogy az egy nála sokkalta idősebb személy esetében is ijesztő lett volna. Egykor Gyima volt a mentora, de Szolomonnak már nem volt szüksége tanítókra. Gyima már öregnek és gyengébbnek érezte magát mellette, és bevetés előtt az ilyesmi sosem szerencsés. Néhány másodpercig egyikük sem szólt, csak hallgatták, ahogy a fejük felett forgó ventilátor kavarja a poshadt városi levegőt. Az ablaknál egy légy próbált reménytelenül, ám annál zajosabban megszabadulni a ragadós légypapírban rá váró lassú haláltól. A kinti forgalomban folyamatosan szóltak a dudák, kifejezve a bejrúti vezetők állandó idegességét a dugók miatt. Ekkor Szolomon arca, minden előjel nélkül, zord vigyorba torzult.

– Tudod, melyik pillanatot várom a legjobban? Amikor Khaladzsi rájön, hogy az útja nem a szabadság földjére vezet. Látni akarom azt a pofát.

Gyima nem először lepődött meg pártfogoltján. Valóban aggasztó volt az a kéj, amit Szolomon mások szenvedésében lelt. Mindamellett ez volt az első éles bevetése a GRU-nál, és Gyima nem értette, hogyan tudja mégis megőrizni a hidegvérét. Felállt, átment a fürdőbe, és kortyolt egy kis vodkát a neszesszerében rejtegetett laposüvegből. Csak egy kicsit, hogy átsegítse a következő néhány órán. Visszament a szobába, felvette a 45-ösét, és a pisztolytáskájába csúsztatta. Szolomon összehúzta szemöldökét.

– Megtisztítottad?

– Persze, jó lesz.

Szolomon kézbe vette pisztolya csövét, sokadszorra is megvizsgálta.

– Sok itt a por. És tudjuk, miről hírhedtek ezek a 45-ösök.

Nagyokos, gondolta magában Gyima. Inkább a lőszer miatt aggódna. Csempészlövedék, gyenge töltettel. Egyébként is, miért ezt az amerikai szart kell használniuk? Paljov rögeszméje, hogy mindent álcázni kell. De mindegy is, nem a fegyver számít, csak a hírszerzés legyen pontos.

Nézte a kivett tárat és benne a lőszereket. Szolomon mindegyik lövedék hegyére egy keresztet karcolt. Üreges hegyű lőszert használt, a lehető legnagyobb roncsolás érdekében. Gyima csak remélhette, hogy aznap nem kerül sor lövöldözésre.

– Induljunk.

Fogtak egy taxit, egy Opelt. A karosszéria egyes elemeit különféle színekre festették, a kocsi utastere pedig bűzlött az izzadságszagtól és a sofőr ebédjétől. Szolomon keresztbe font kézzel ült benne, morcosan, mint egy tini, aki kénytelen volt kivinni a szemetet.

– Ha a CIA-nak dolgoznánk, lenne saját kocsink és sofőrünk – nyavalygott tökéletes amerikai angolsággal. – És saját rádióhálózatunk.

– Lehet, hogy rossz oldalra álltál.

Erre nem válaszolt, talán ő is így gondolta.

– De nézd a jó oldalát – Gyima a mellkasát ütögette. – Legalább megtarthatjuk ezeket a mintás trikókat. És a terepvászon nacit! – azzal Szolomon combjára csapott.

– Ja, hála érte az arab piacoknak és az ott kufárkodó kisgyerekeknek, akik a varrógépeknél gürcölnek, pedig iskolában lenne a helyük. Amúgy meg annyira tűnik eredeti amerikainak, mint a falafel.

– Khaladzsi úgysem veszi észre. Fizikus.

– Viszont egyszer már járt Amerikában. Te sosem.

Gyima rosszallóan nézett rá. Szolomont a gyorsított Szpecnaz-kiképzésről is majdnem kivágták a viselkedése miatt. Már az első nap látszott rajta, hogy zűrös alak. Mindig félszeg, állandóan provokálta a kiképzőit, és mindenre volt jobb ötlete. Folyton panaszkodtak rá Gyimának, Paljovnak, majd megint Gyimának, csak többet. Viszont Gyima egyedül önmagát okolhatta emiatt. Ő fedezte fel Szolomont, úgyszólván ő tépte ki a szeles kandahári hegyek földjéből, még az értelmetlen orosz megszállás utolsó napjaiban. Ő is a számos útra kelt fiatal egyike volt, aki Afganisztánba sereglett, hogy szembeszálljanak a megszálló Gonosz Birodalommal. Gyima, beépített ügynökként, felfigyelt a fiú tehetségére, és rövid úton beszervezte őt. Nyugalma, fegyelmezettsége, hihetetlen készsége az idegen nyelvekhez, továbbá különös kegyetlensége mind értékes adottságnak számított. A GRU-nak, sőt egész Oroszországnak szüksége volt rá, mint azt Gyima bőszen bizonygatta. Mondták neki, hogy rendben. A kétéves kiképzés után rád bízzuk. Most pedig elérkezett Szolomon első bevetése, és Gyimában kétségek merültek fel.

A hoteltől néhány tömbnyire szálltak ki a taxiból, elsétáltak a szálló mellett, végül megtalálták a lebombázott parkolót. A sűrű szmogban ettől a rövid sétától is patakzott Gyimáról a verejték. A Peugeot-nak egyelőre nyoma sem volt, viszont felfigyelt szemben egy talponállóra. Mintha mágnes vonzotta volna, Gyima egyenesen bement, lecsapott egy ötdolláros bankót a pultra, és rendelt egy dupla vodkát.

– Te mit iszol?

Szolomon az ajtóból figyelt.

– Csak vizet.

– Te sosem bűnözöl?

Szolomon üres tekintettel válaszolt, mintha azt mondaná: „Úgy nézek én ki?”, és ettől Gyima ismét kellemetlenebbül érezte magát.

A pult feletti állványon kicsi, fekete-fehér tévé állt. A házi őrizetből szabaduló Gorbacsovot mutatták, korábbi hatalmától megfosztva, megalázottan. A nagy reménység reménytelenséggé vált, amint széthullott körülötte a Szovjetunió, ahogy az általa kezdeményezett változások kezdtek kicsúszni a kezéből. Mi lesz ennek a vége? Gyima csak káoszt látott a jövőben. Korántsem azt a nagyra törő szocialista álmot, amelyet Szolomonnak ígért a csatlakozásakor.

– Talán Khaladzsi visszajuttathat minket a csúcsra – Gyima megtapogatta a kabátja alatti dudort. – Gondolj csak bele: szállítható nukleáris energia!

Szolomon nem értette az iróniát, és aznap először kissé kikerekedett a fiú szeme. Az ötlet tényleg megragadta a fantáziáját, ahogy Paljovot és a vezetőket is feltüzelhette Moszkvában. Gyima közben ismét lecsapott egy ötdollárost, és ugyanazt kérte.

Előre szólt Paljovnak, hogy gond lesz, és amint a Peugeot befordult az utcába, egyből látta a bajt. A jármű lassan hajtott, szinte meg is állt, amikor az egyik kerekével áthajtott egy nagyobb kátyún. A kocsi tömve volt.

– Basszus. Itt van vele az egész család.

Friss karcolás húzódott végig a tragacs oldalán, felfedve a csillogó fémet, az első lökhárító bal széle pedig előregörbült, valószínűleg tolatásnál akadhatott bele egy másik autóba. Bizonytalanul kanyarodott le az útról, az alváz alja leért, ahogy a járdaszegélyre felhajtva megállt.

– Várj! – szisszent Gyima Szolomonra, aki már indult volna át az úttesten. – Ellenőrizzük, hogy nem követik-e.

A második vodka így utólag mégsem esett olyan jól.

Az úttest túloldaláról jól látták Khaladzsit a kormány mögött, mellette pedig a feleségét, aki teljes pánikban, a fejét forgatva nézelődött.

Ezzel lőttek a tervnek, gondolta magában Gyima. Volt egyáltalán B terv?

Semmi sem jött utánuk az utcán, úgyhogy Gyima és Szolomon elindult az autó felé. Amint Khaladzsi észrevette őket, kipattant a kocsiból. Inas férfi volt, inggallérja is túl nagynak látszott cingár nyakához képest.

– Üdv, üdv. Jöjjenek!

A fickónak fogalma sem volt a helyzetről! Gyima mutatta neki, hogy higgadjon le, és szálljon vissza a Peugeot-ba. Közelebb érve látták, hogy a hátsó ülés zsúfolásig van gyerekekkel.

Gyima érezte, ahogy a gyomra felkavarodik.

– Meg kell ölnünk őket – jelentette ki Szolomon. – Először elkábítjuk a fickót, a többit meg kiszedjük a kocsiból. Sosem fogja megtudni, mi lett velük.

Megint egy rohadt kudarc! De bármennyire is dühös volt Paljovra, Gyima jól tudta, egyedül magát okolhatja azért, hogy elvállalta a küldetést. Egyszerűen ellenkezett volna a természetével, hogy nemet mondjon – különösen ezekben a nehéz időkben, amikor a munkáltatók gond nélkül rúgják fel a régóta bevett szokásokat.

Khaladzsi már benn ült a kocsiban, lehúzott ablaknál, és dülledő szemekkel leste a fejleményeket. Az egyik gyerek a hátsó ülésen bömbölni kezdett.

– Khaladzsi úr, én vagyok Dave – kezdte Gyima.

– Dave… – ismételte meg Khaladzsi, szigorúan méregetve az embert, mintha összevetné a névvel. – Az üzenetben Deanről írtak.

A fenébe! Mit is beszéltek meg? Dave, Dean, Gyima, egyre megy. A tudata elhomályosult. Talán mégsem volt olyan jó ötlet az a vodka. Vagy kellett volna egy harmadik kör? A feleség közben áthajolt Khaladzsi felett, Gyimát méregette a fátyla mögül, majd ingerülten szólt férjéhez fárszi nyelven.

– Érzem a piát a leheletén!

Hirtelen Szolomon is ott termett Gyima oldalán, arrébb tolta őt az ablaktól, és szélesen mosolygott rá, mintha azelőtt sosem látta volna.

– Üdvözlöm a családot, hogy vannak? Az én nevem Dean, és én fogom elkísérni önöket az úti céljukhoz. Hölgyem, kérem, szálljon ki egy pillanatra a kocsiból, a kicsikkel együtt.

Hogy Szolomon a továbbiakban milyen szöveggel próbálta volna eladni magát, azt már sem Gyima, sem Khaladzsiék nem tudhatták meg, mert a következő pillanatok eseményei gyorsan feledtették esetlen fedőtörténetét. Két új, bár koszos Chevy Suburban tűnt fel a semmiből, majd lefékeztek az út közepén. Kicsapódott nyolc ajtó, és kiszállt nyolc fehér férfi, mindegyik trikóban, rövidnadrágban és napszemüvegben, kezükben fegyverrel. Négyen elindultak, a másik négy fedezte őket, ketten közülük Gyimát vették célba. Khaladzsi felesége olyan élesen sikoltozott, hogy Gyimának csengeni kezdett a füle.

Szolomon ekkor már nem állt mellette, a baj első jelére észrevétlenül elrejtőzött a parkoló kocsik közé.

– Kezeket fel, cowboy – kiáltotta az egyik napszemüveges, és a nyomaték kedvéért arabul is megismételte a parancsot. Gyima esetlenül előkaparta a 45-ösét, célzott, és meghúzta a ravaszt, de nem talált. Újból célra tartott – és beragadt a fegyvere. A másodperc tört részével később pedig már a kezében sem volt – csak az ömlő vért látta. A jenki egyetlen lövéssel kilőtte a markából a pisztolyt. Gyima a földre vetette magát, miközben az amerikaiak átértek az autó túloldalára, kinyitották az ajtókat, és benyúltak az utasokért, a demokrácia szerető keblére ölelve a Khaladzsi család tagjait. Gyima Paljovot átkozta az ostoba, félresiklott tervért, az alul pénzelt küldetésért, átkozta a rohadt 45-öst, az egy-két-túl sok vodkát, meg úgy általában mindent a szaros kis életében.

Ekkor valami megmozdult egy parkoló Datsun és egy Mercedes között – az ott bujkáló Szolomon pozícióba helyezkedett. Közben Gyima a Peugeot alatt átnézve észrevette, hogy az egyik amerikai az autót megkerülve megindult felé, biztos le akarta zárni az ügyet. A még ép jobb kezével előhalászta nadrágja jobb zsebéből Berettáját, és rálőtt az amerikai lábára – pont, amikor az ellépett.

Aztán ajtók csapódását hallotta, ahogy az amerikaiak visszavonultak.

– A család biztonságban. Mehetünk, indulás!

Inkább legyen halott, mint hogy az amerikaiak kezére kerüljön. Gyima ezt nem mondta Szolomonnak, de nem is kellett. Bizonyára tisztában volt ezzel. A megjelölt lőszerek, a család… Ekkor belépdelt a képbe az amerikai, őt próbálta Gyima az imént lábon lőni. Széles álla volt, gringóbajsza, és tükröződő napszemüveget viselt.

– Komcsi kutya – azzal az amerikai elvette tőle az M9-ét, és a saját pisztolyát fogta rá. Szinte felrobbant közöttük a levegő.

Az amerikai térdre rogyott, homlokát szétvetette a tarkóján behatoló lövedék. Szája tökéletes kör alakot formált, mintha dalra nyílt volna.

Egy másodpercig még egyensúlyban maradt a teste, majd rádőlt Gyimára, és a földhöz szegezte őt, miközben szétroncsolt fejének tartalma lassan csorgott az orosz arcára.

Ezután több lövés is érkezett Szolomon pozíciójából. Ordítozás, kiabálás: „húzzunkinnenafaszba!”, majd újabb ajtócsapódások és csikorgó kerekek – aztán néma csend.

• • •

Szolomon félrelökte a holttestet Gyimáról, letörölte társa arcát a hamisított trikóval.

Gyima fellélegzett.

– Elkaptad Khaladzsit? Nem hagytad, hogy elvigyék, ugye?

Szolomon kimért lassúsággal megrázta a fejét.

– Hogyhogy?

Erre megbökdöste az amerikai hulláját a bakancsa orrával.

– Vagy Khaladzsit lövöm le, vagy ezt.

Gyimának kellett néhány másodperc, hogy leülepedjenek benne Szolomon szavai.

– Megmentetted az életem.

Szolomon nem szólt semmit, csak dühödt megvetéssel nézett. Végül bólintott.

– Tudom. Elbasztam.