27

Teherán központjában.

A Metropolitan Bank korábban épült, mint a legtöbb környező ház, és azokkal ellentétben úgy tűnt, a bank épületét nem károsította a földrengés, sem a bombázás. Ez persze nem csoda: tervezésekor egy atomtámadás átvészelése is a kitűzött célok között szerepelhetett. Az viszont más kérdés, hogy az építészek atomsilónak is előkészítették-e a házat. Gazul, aki a feleségénél sokkal segítőkészebbnek bizonyult, arra figyelmeztette a társaságot, hogy a város lerohanása esetén vészhelyzeti terv lép életbe, amely szerint al-Bashír a legközelebbi tanácsosaival és csakis velük az épület oltalmába húzódik.

A szomszédban állt az iráni kereskedelmi és iparkamara épülete, annak udvarában épp egy PLR T-90-es tank helyezkedett pozícióba. A jelenetet a Rakhsh belsejéből figyelték.

– Mindig is bankot akartam rabolni – álmodozott Vlagyimir.

– Egy háború közepén?

– Naná! – vágott közbe Gregorin. – Mert az enyhítő körülmény.

Közben formálódni kezdett a pofátlanul egyszerű tervük. Gyima, Vlagyimir és Zirak PLR-uniformisban fogják a sérült Gazult, odarohannak vele a bank bejáratához, és kiabálnak, hogy engedjék be őket. Ha meglátják sérült hírszerzési főnöküket, szinte biztos, hogy kinyitják nekik a kaput. Amint pedig bejutnak, felcsatolják gázmaszkjukat, és szétdobálnak néhány könnygázgránátot, aztán munkához látnak.

Ment minden, mint a karikacsapás – majdnem. Elrohantak a tank mellett, egyenesen a kapuhoz, Gazul pedig rimánkodva üvöltötte, hogy nyissák ki. Elég is volt, hogy kimondja a nevét, és máris feltárult a bronzkapu egyik szárnya. Gyima itt zűrösebb részre készült, mert nyilván ártalmatlanítani kell mindenkit, aki az útjukba kerül. Viszont ami a bronzkapu mögött fogadta őket, arra senki, még Gazul sem számított.

Legalább száz, talán még több katona és civil talált menedéket az épület előterében. Terepszínű embertenger hullámzott előttük, amelyet néha megtört a nők és gyermekek élénk színű viselete. Négyen mit tehetnének ennyi ellen? Ezzel szerte is foszlott a csendes akció minden reménye. Még ha ki is hajtják az embereket, és magukra zárják a kaput, akkor sem bírnak el a tankkal. Gyima gondolatai pörögtek. Közben felmérte a tömeget, észre is vett egy ismerős arcot. Nevet nem tudott társítani hozzá, csak jóval később jutott eszébe: Hosszeini.

Gyima kicsit erősebben nyomta kése hegyét Gazul hátához:

– Figyelmeztesd őket, hogy bomba ketyeg a páncélteremben – és legyél nagyon meggyőző!

Gazul engedelmeskedett:

– Időzített bomba van a páncélteremben! Futás, fusson mindenki!

Senki sem mozdult, néhány férfi kérdőn nézett egymásra. Gyima is elkiáltotta magát:

– Tegyétek, amit mond! Nyissátok a kaput, és tereljetek ki mindenkit! Az épület bármelyik pillanatban felrobbanthat!

Zirak és Gregorin tartotta a kapu szárnyait, kifelé hajtották az embereket. A hullám fokozatosan haladt végig a tömegen: eleinte csak néhányan indultak meg, aztán elkezdtek szivárogni, végül hatalmas tumultus alakult ki a kapunál, és özönlöttek az emberek az udvarra. Gyima elégedetten figyelt, közben szorosan tartotta Gazult, kése hegyével annak veséjére célozva. Aztán váratlanul odalépett hozzájuk Hosszeini, tisztelgett Gazulnak, majd Gyimára emelte gyanakvó tekintetét. Ő is régi tanítványa volt, azon kevesek egyike, akik buzgó elhivatottságuktól vezérelve a Forradalmi Őrség külön hírszerzési egységéhez, az „iráni Gestapóhoz” csatlakoztak.

Hosszeini előhúzta pisztolyát a fegyvertáskájából, majd célra tartott:

– Ezek nem PLR-katonák, uram! Ezek oroszok.