10.

BENEDICT TÉVEDÉSE

Benedict is ember, ezért ő sem tévedhetetlen. A Krizantém és kardban is van egy tévedés, ahol érvelése kis korrekcióra szorul. Ez azonban nem olyan súlyos, hogy hatással lenne a Krizantém és kard egészének értékére. Ettől még olyan nagyszerű tudományos eredményekben bővelkedő mű, amilyennel csak ritkán találkozunk.

A japánok a vereség után című 13. fejezetben Benedict arról ír, hogy 1905-ben Port Arthur feladásakor a japán hadsereg udvariasan bánt a legyőzött oroszokkal. A történeti háttér értelmezésekor azonban Benedict elkövetett egy hibát, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez a rész így kezdődik:

Japán egy nagyhatalom felett aratott győzelmében megmutatta, hogy egy győztes is gondosan elkerülheti a legyőzött ellenség megalázását, amikor az végül leteszi a fegyvert, ha nem úgy tekinti, hogy az a nemzet gúnyolódott rajta. Van egy híres fénykép, amit minden japán ismer arról, amikor 1905-ben Port Arthurnál az orosz hadsereg megadja magát. A fényképen az oroszok kardot viselnek. A győzteseket és a legyőzötteket csak az egyenruhájuk alapján lehet megkülönböztetni, hiszen az oroszokat nem fosztották meg fegyvereiktől. (227-228. o.)

A Nogi tábornok és Stoessel tábornok úriemberekhez méltó találkozásáról szóló anekdota bemutatása után így írt:

Azt mondták, hogy a japánok megváltoztak az oroszok fegyverletétele és a Fülöp-szigetek megszállása közti években, például amikor az egész világ megismerte fékezhetetlen rombolási ösztönüket és kegyetlenségüket. Azonban a japánok szélsőségesen helyzetfüggő etikájával rendelkező ember nem szükségszerűen erre a következtetésre jut. Először is, az ellenség nem kapitulált Bataan után; csak helyi fegyverletétel volt. Még amikor a japánok megadták magukat a Fülöp-szigeteken, a japán hadsereg akkor is tovább harcolt. Másodszor, a japánok soha nem tekintették úgy, hogy az oroszok „megsértették” őket a század első éveiben, ellenben minden japánt úgy neveltek az 1920-30-as években, hogy az Egyesült Államok politikájáról azt tartsák, hogy az „nem sokra becsüli Japánt”, vagy az ő szavaikkal „ürülékként bánik Japánnal”. Ez volt Japán reakciója a kirekesztő határozatra és a szerepre, amit az Egyesült Államok a portsmouthi békeszerződésben és a fegyverzetcsökkentő egyezményekben töltött be. A japánokat arra biztatták, hogy ugyanígy vélekedjenek az Egyesült Államok növekvő gazdasági szerepéről a Távol-Keleten és a világ nemfehér lakosságával szembeni faji hozzáállásunkról. Vagyis az oroszok feletti, majd a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államok felett aratott győzelem Japán viselkedésének két leginkább szembenálló aspektusát jelzi: amikor a sértések közrejátszanak, és amikor nem. (228-229. o.)

Az állítás, hogy „a japánok soha nem tekintették úgy, hogy az oroszok »megsértették« őket a század első éveiben”, nem helyes. Valamivel a 20. század kezdete előtt Japán nagyon is erős „sértést” szenvedett el Oroszországtól. Az 1895-ös japán-kínai háborút lezáró simonoszeki békeszerződést aláírták ugyan, de Oroszország, Franciaország és Németország közbeavatkozott, és azt követelte, hogy a Japánnak átengedett Liaotung-félszigetet adják vissza. És ez még nem minden. Oroszország Kína meggyengülését kihasználva ezt a félszigetet – mely magában foglalta a számára értékes jégmentes kikötőt, Port Arthurt és Daliant – megszerezte saját magának. Ezt látva a japánok akkoriban úgy érezték, hogy „ürülékként bánik Japánnal”. A közvélemény forrongott, azonban Japánnak akkoriban nem volt annyi ereje, hogy szembeszálljon Oroszországgal. Ezután a japánok a „kitartás és eltökéltség” mottója alapján éltek. Nem túlzás azt állítani, hogy a 10 évvel későbbi japán-orosz háborúban a japánok élénk harci kedvének jelentős része innen ered. Különös, hogy Benedict, aki elvileg széleskörű ismeretekkel rendelkezett, ezt figyelmen kívül hagyta.

A háborúban a hadifoglyokkal való bánásmód nem volt annyira egyszerű, mint ahogy azt a Krizantém és kard leírja. A nyugati országok elvben betartották az 1864-es genfi egyezménnyel kezdődő, a háborúval kapcsolatos nemzetközi egyezményeket. A 19. század végén, a 20. század elején élő japánok úgy igyekeztek növelni az ország tekintélyét, hogy minden nyugati országot példaként véve odafigyeltek arra, hogy ne sértsék meg azok érzéseit. Mind a japán-orosz háborúban, mind az első világháborúban, amikor a kínai Qingdaoban támaszpontot létrehozó németekkel harcoltak, az elfogott ellenséges katonákkal bizonyos határok között nagyon humánusan bántak. A hadifoglyok magatartása is visszafogott volt, és anekdoták maradtak fenn a tábor környékén élőkkel való jó kapcsolatukról. Ezután azonban nemcsak Japánban, hanem az egész világon óriási változás következett be a gondolkodásban.

Például egy második világháború után készült amerikai filmben, A nagy szökésben egy amerikai azt mondja, hogy a fogságba esett katona utolsó kötelessége, hogy megszökjön, és minél több ellenséges katonát távolítson el a frontról. Az első világháborúig az ilyen gondolkodás nem volt jellemző. Megszületésének hátterében az áll, hogy magának a háborúnak a minősége változott meg. Régen a háborúban a katonák harcoltak. Érdemes megnézni Nacume Szószeki Fűpárna című regényét, melyet a japán-orosz háború alatt írt. Ebből megtudhatjuk, hogy miközben Japán először háborúzott egy európai nagyhatalommal, és amely háborúnak az ország léte volt a tétje, az anyaországban a legtöbb ember ugyanúgy élte mindennapjait, mint korábban.

Azonban azok az emberek, akik átélték az első világháborút, úgy érezték, hogy egy ország, amely nem tud szembenézni a totális háborúval, nem képes felemelkedni. Vagyis úgy vélték, hogy az átlagemberek tevékenysége, mint például a parasztok földműves munkája, szintén a háború egy részét képezi. Továbbá fejlődött a haditechnika, és természetessé vált az olyan ellenség megölése, akinek az arcát nem is látják közelről. A repülőgépek fejlődése a frontvonaltól távol eső területeket is hadszíntérré változtatta. A válogatás nélkül nagy tömegeket elpusztító fegyverek kifejlesztésével a nem harcolók megölését tiltó nemzetközi egyezményből csak egy darab papír lett. Ha azzal foglalkozunk, hogy a japán-orosz háború és a második világháború között megváltozott a japán katonák viselkedése, akkor figyelembe kell venni az egész világra kiterjedő ilyen változásokat is.

Azonban ez a Krizantém és kard értékét nem csökkenti jelentősen. A fentiekkel csupán annyit akartam mondani, hogy az 1905-ben, illetve az 1930-40-es években történtek közti különbséget nem elégséges pusztán a sértés vagy annak hiányának szempontjából magyarázni, nem pedig azt, hogy ne lehetne a szégyen kultúrája felől megközelíteni. Ezt könnyen megérthetjük, ha meggondoljuk azt, amit Benedict A név megtisztítása című 8. fejezetben mond.

A japánok máshonnan származtatják agressziójukat. Hihetetlen szükségük van rá, hogy a világ tisztelje őket. Azt látták, hogy a katonai erő a nagyhatalmaknak tiszteletet szerzett a világban, és nekiláttak, hogy ők is egyenrangúak legyenek velük. Kegyetlenségben mindenkin túl kellett tenniük, mivel erőforrásaik kicsik voltak, technológiájuk pedig kezdetleges. (139. o.)

A 8. fejezetben nem esik szó a szégyen kultúrájáról, de világos, hogy az, hogy „szükségük van rá, hogy a világ tisztelje őket”, szoros kapcsolatban áll ezzel. A japánok számára az a fontos, hogy „tiszteljék őket”, és például a japán-orosz háborúban ezért tartották be a nemzetközi egyezményt. Azonban a fejlett nyugati országok már korábban is rossz példával szolgáltak. Afrikába és Ázsiába való behatolásuk egyértelműen tisztességtelen eszközök eredménye volt. Az 1900-as boxerlázadáskor a fejlett országok katonái a szabályosan viselkedő japán katonák szeme láttára, kényükre-kedvükre erőszakolták meg és rabolták ki a kínaiakat. Az első világháborúban a fejlett országok közötti háborúban megtörtént a nemzetközi egyezmény elveinek megsértése, a mérgező gázok használata, a tengeralattjárók válogatás nélküli támadása. Ezért a japánok, nehogy ürügyet szolgáltassanak arra, hogy lenézzék az országukat, még illemtudóbban viselkedtek. Azonban amint megnyílt az út a fent leírt felfogás előtt, a japánok gyorsan átvették a nagyhatalmak „becstelen” oldalát. Az első világháború leleplezte, hogy még a fejlett országok között sem működik megfelelően a nemzetközi egyezmény. Ha ez így van, akkor „a kegyetlenségben rajtuk is túltevő” eszközök használata nem szégyen. Ez a felfogás végül a háború elvesztésének nagy szégyene által megdőlt, de addig a szégyen kultúrájával semmilyen ellentmondásban nem álló, teljesen természetes dolog volt.

Tehát Benedict felfedezésére, hogy a japán kultúra a szégyen kultúrája, a fenti tévedés nincs mély hatással. Csak annyiban tévedett, hogy a 20. század eleji japán-orosz háborúban nem játszott közre a sértés.