1.

A FELADAT: JAPÁN

JAPÁN VOLT A LEGIDEGENEBB ELLENSÉG, akivel az Egyesült Államok valaha is totális harcot vívott. Egyetlen más jelentős ellenféllel vívott háború sem tette szükségessé, hogy ennyire eltérő viselkedési és gondolkodási szokásokat kelljen számításba venni. Ahogy előttünk a cári Oroszország is 1905-ben, egy teljesen felfegyverzett és kiképzett nemzettel vettük fel a harcot, mely nem tartozott a nyugati kulturális hagyományhoz. A háború szabályai, melyeket a nyugati nemzetek az emberi természet tényeként fogadtak el, nyilvánvalóan nem léteztek a japánok számára. Ezáltal a csendes-óceáni háború többé vált, mint partraszállások sorozata a szigeteknél, többé egy páratlan logisztikai problémánál. A legfőbb kérdéssé az ellenség természete vált. Meg kellett értenünk a viselkedésüket, hogy szembeszállhassunk velük.

A nehézségek nagyok voltak. Az elmúlt 75 évben, amióta Japán bezárt kapui megnyíltak, a japánokat a világ bármely más népével kapcsolatban sosem tapasztalt módon, „de ugyanakkorok” fantasztikus sorával írták le. Amikor egy komoly megfigyelő nem a japánokról, hanem valamely más népekről azt írja, hogy példátlanul udvariasak, a legritkábban teszi hozzá, hogy „de ugyanakkor arrogánsak és fennhéjazóak”. Ha azt mondja egy nép tagjairól, hogy mindenkinél merevebb a viselkedésük, nem teszi hozzá, hogy „de ugyanakkor készen állnak az újítások befogadására”. Ha azt mondja, hogy engedelmesek, akkor nem magyaráz arról, hogy nehezen vetik alá magukat a felülről jövő irányításnak. Ha azt mondja, hogy hűségesek és toleránsak, akkor nem jelenti ki, hogy „de ugyanakkor hűtlenek és rosszindulatúak”. Ha azt mondja, hogy valóban bátrak, nem beszél hosszasan gyávaságukról. Ha azt mondja, hogy mások véleményét szem előtt tartva cselekszenek, akkor utána nem azzal folytatja, hogy milyen ijesztő a lelkiismeretük. Ha a hadsereg robotszerű fegyelméről ír, utána nem beszél arról, hogy ennek a hadseregnek a katonái nem engedelmeskednek a parancsnak, és előfordul, hogy nyíltan ellenszegülnek. Ha a nyugati tudományokért lelkesedő emberekről ír, nem részletezi heves konzervativizmusukat. Ha egy olyan népről ír könyvet, ahol az esztétikum kultusza nagyra becsüli a színészeket és a művészeket, és ahol művészet a krizantém termesztése, általában nem szükséges kiegészítenie egy másik könyvvel a kard kultuszáról és a harcosok legmagasabb presztízséről.

Mindazonáltal ezek az ellentmondások alkotják a Japánról szóló könyvek lánc- és vetülékfonalát. És igazak is. A kard és a krizantém egyaránt része a képnek. A japánok a legnagyobb mértékig agresszívak és békések; militaristák és művésziek; pökhendiek és udvariasak; merevek és alkalmazkodóak; engedelmesek és neheztelők, amikor erőszakoskodnak velük; hűségesek és hűtlenek; bátrak és gyávák; konzervatívak és nyitottak az új iránt. Rettentően foglalkoztatja őket, hogy mit fognak más emberek gondolni a viselkedésükről, és ugyanakkor felülkerekednek a vétkeken, ha mások nem tudnak semmit a botlásukról. Katonáik teljesen fegyelmezettek, ugyanakkor engedetlenek.

Amikor Amerika számára fontos lett, hogy megértse Japánt, ezeket és más, hasonlóan szembetűnő ellentmondásokat nem lehetett egyetlen legyintéssel elintézni. Gyors egymásutánban kerültünk szembe válsághelyzetekkel. Mit lennének a japánok? Lehetséges lett volna a kapituláció invázió nélkül? Bombáznunk kellene a császár palotáját? Mit várhatunk a japán hadifoglyoktól? Mit kell mondanunk a propagandában a japán csapatoknak és a japán anyaországnak, ami amerikaiak életét mentené meg, és gyengítené azt a japán elhatározást, hogy az utolsó emberig harcolnak? A Japánt legjobban ismerők véleménye élesen különbözött. Amikor eljön a béke, a japánok olyanok-e, akik megkövetelik a folyamatos katonai szabályozást a rend fenntartása érdekében? Fel kell-e készülnie csapatainknak, hogy elkeseredett, a végsőkig kitartó harcosokkal kell küzdeniük Japán fellegváraiban? Kell-e Japánban is a francia és az orosz forradalomhoz hasonló forradalom a nemzetközi béke megvalósulásához? Ki vezetné ezt? Lett volna alternatívája a japánok megsemmisítésének? Ezekre a kérdésekre igen eltérő válaszok születtek.

1944 júniusában engem jelöltek ki Japán tanulmányozására. Megkértek, hogy használjak fel minden technikát, ami kulturális antropológusként csak lehetséges, hogy világosan leírjam, milyenek is a japánok. Éppen ezen a kora nyáron kezdett kibontakozni igazi formájában a Japán elleni hatalmas offenzíva. Az emberek az Egyesült Államokban még mindig azt mondták, hogy a háború Japánnal három évig fog tartani, vagy talán tízig, vagy még tovább. Japánban azt mondták, hogy száz évig. Az amerikaiaknak voltak helyi győzelmeik, de Új-Guinea és a Salamon-szigetek több ezer mérföldre voltak az anyaországtól. A hivatalos közlemények nehezen ismerték el a tengeri kudarcokat, és a japán emberek még mindig győztesnek tartották magukat.

Júniusban azonban a helyzet kezdett megváltozni. A második front megnyílt Európában, és már nem volt szükség a katonai prioritásra, amit a vezetés az európai hadszíntérnek biztosított. Látszott a Németország elleni háború vége. A csendes-óceáni térségben csapataink partra szálltak Szaipanon. Ez a hatalmas akció Japán végső vereségének előjele volt. Ettől kezdve katonáink folyamatosan, közvetlen közelről kerültek szembe a japán hadsereggel. És jól tudtuk a harcokból Új-Guineában, Guadalcanalon, Burmában, Attuban, Tarawában és Biakon, hogy félelmetes ellenféllel állunk szemben.

Így 1944 júniusában fontos volt, hogy egy egész sor kérdésre választ kapjunk ellenségünkkel, Japánnal kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy az ügy katonai vagy diplomáciai volt-e, hogy a magas politika kérdéseiből született-e, vagy a japán frontvonalak mögött ledobott szórólapokból, minden meglátás fontos volt. A totális háborúban, amiben Japán harcolt, nem csak a tokiói vezetők céljait és motivációit kellett ismernünk, nem csak Japán hosszú történelmét, nem csak a gazdasági és katonai statisztikákat; tudnunk kellett, hogy a kormány mit vár el az emberektől. Meg kellett próbálnunk megérteni a japánok gondolkodását és érzéseit, és a mintákat, amelyekbe ezek a viselkedésmódok illeszkedtek. Ismernünk kellett az ezen cselekvések és vélemények mögött álló szankciókat. Félre kellett tennünk egy időre a premisszákat, melyek alapján amerikaiként viselkedünk, és a lehető legtávolabb kellett tartanunk magunkat attól az egyszerű következtetéstől, hogy egy adott szituációban ők is úgy fognak viselkedni, ahogyan mi.

Nehéz volt a feladatom. Amerika és Japán háborúban állt, és ilyenkor könnyű mindent elítélni, amit az ellenség tesz, és sokkal nehezebb megpróbálni meglátni, hogy ő miként szemléli a világot a saját szemével. De meg kell tenni. A kérdés az volt, hogy a japánok hogyan viselkednek, nem pedig az, hogy mi hogyan viselkednénk a helyükben. Hogy megértsem őket, meg kellett próbálnom forrásként és nem teherként fölfogni a japánok háborús viselkedését. Meg kellett figyelnem, hogyan vezetik magát a háborút, és egy időre ezt nem katonai, hanem kulturális kérdésnek kellett tekintenem. Háborúban csakúgy, mint békeidőben, a japánok jellegzetesen viselkednek. A mód, ahogy a vezetők élénkítik a harci szellemet, megnyugtatják az összezavarodottakat, felhasználják katonáikat a harctéren – megmutatják, hogy ők maguk mit tartanak erősségüknek, miből tudnak tőkét kovácsolni. Követnem kellett a háború részleteit, hogy lássam, amint a japánok lépésről lépésre felfedik magukat.

A tény, hogy nemzeteink háborúban álltak, mindazonáltal elkerülhetetlen módon komoly hátrányt jelentett. Azt eredményezte, hogy mellőznöm kellett a kulturális antropológia legfontosabb technikáját, a terepmunkát. Nem mehettem Japánba, nem lakhattam a házaikban, nem láthattam a mindennapi élet erőfeszítéseit és feszültségeit, nem nézhettem a saját szememmel, hogy ezek közül melyek döntőek, és melyek nem. Nem láthattam őket a döntéshozatal bonyolult folyamatában. Nem láthattam felnőni a gyermekeiket. A japán faluról szóló egyetlen antropológiai tereptanulmány, John Embree Suye Mura című műve, felbecsülhetetlen értékű volt, de számos Japánnal kapcsolatos kérdés, amivel mi 1944-ben szembe találtuk magunkat, még nem merült fel e kötet születésének idején.

Kulturális antropológusként mindezen jelentős nehézségek ellenére bíztam bizonyos technikákban és posztulátumokban, melyeket felhasználhattam. Legalább az antropológusnak fontos módszeréről, a tanulmányozott emberekkel való szemtől szembeni kapcsolatról nem kellett lemondanom. Rengeteg Japánban nevelkedett volt ebben az országban, és megkérdezhettem őket konkrét tapasztalataikról. Megismerhettem, hogyan ítélik meg ezeket, és leírásaikból kitölthettem a tudásunk azon hézagait, amelyekről antropológusként úgy hittem, hogy alapvetők minden kultúra megértésében. Más Japánt tanulmányozó társadalomtudósok, könyvtárakat használtak, múltbeli eseményeket és statisztikákat elemeztek, és a japán propaganda írott vagy beszélt szövegeinek fejlődését követték figyelemmel. Bíztam abban, hogy az általuk keresett válaszok közül számos beágyazódott a japán kultúra szabályaiba és értékeibe, és sokkal kielégítőbben találhatjuk meg őket, ha ezt a kultúrát azok révén tárjuk fel, akik valóban benne éltek.

Ez nem jelenti azt, hogy nem olvastam, és nem lennék hálás azoknak a nyugatiaknak, akik éltek Japánban. A japánokról szóló bőséges irodalom és a Japánban élt sok jó nyugati megfigyelő olyan előnyt jelentett számomra, amivel az antropológusok nem rendelkeznek, amikor az Amazonas forrásvidékére, vagy az új-guineai hegyekbe utaznak egy írásbeliséggel nem rendelkező törzs tanulmányozására. Írott nyelv hiányában ezek a törzsek nem vetik papírra megnyilatkozásaikat. Kevés és felületes a róluk szóló nyugati magyarázat, senki sem ismeri múltbéli történetüket. A terepmunkát végző kutatónak korábbi tanulmányozók segítsége nélkül kell feltárnia gazdasági életüket, társadalmuk rétegzettségének mértékét, a vallási életük legfontosabb elemeit. Japán tanulmányozásában számos tudós nyomdokain jártam. Antik szövegekben az élet apró részleteinek leírására bukkantam. Az európaiak és az amerikaiak lejegyezték életszerű tapasztalataikat, és maguk a japánok is igazán egyedülállóan tárták fel önmagukat. Eltérően más keleti emberektől, erős indíttatást éreznek, hogy magukról írjanak. Írtak az életük jelentéktelen apróságairól, és a világ meghódításának tervéről is. Meglepően őszinték voltak, de természetesen nem mutatták be az egész képet, hisz ezt senki nem teszi. Egy japán, aki Japánról ír, döntő fontosságú dolgokat hagy ki, mivel ezek számára olyan megszokottak és láthatatlanok, mint a levegő, amit belélegez. Így vannak ezzel az amerikaiak is, amikor Amerikáról írnak. Ennek ellenére a japánok szerették magukat kitárni.

Úgy olvastam ezeket a forrásokat, ahogy Darwin olvasott, amikor a fajok eredetéről szóló elméletén dolgozott, vagyis odafigyelve arra, amit nem volt módom megérteni. Mit kell tudnom ahhoz, hogy megértsem az elképzelések egymás mellé helyezését egy országgyűlési beszédben? Mi állhat a mögött, hogy bizonyos tetteket, amelyek bocsánatosnak tűnnek, oly hevesen elítélnek, míg másokat, melyek borzalmasnak tűnnek, könnyedén elfogadnak? Olvastam, és közben az örök kérdést ismételgettem magamban: Mi a baj ezzel a képpel? Mit kell tudnom, hogy megértsem?

Moziba is jártam. Japánban írt és készített filmeket néztem: propaganda filmeket, történelmi filmeket, olyanokat, melyek a mai tokiói és a vidéki életről szólnak. Utána átbeszéltem őket japánokkal, akik láttak néhányat ezek közül a filmek közül Japánban, és ők minden esetben úgy tekintettek a hősre, a hősnőre és a negatív hősre, ahogy a japánok, nem pedig úgy, ahogy én. Amikor én összezavarodtam, világos volt, hogy ők nem. A cselekmények és a motivációk nem olyanok voltak, amilyennek én láttam őket, de értelmet nyertek abban, ahogy a film felépült. Akárcsak a regények esetében, sokkal nagyobb különbség volt a között, amit nekem, illetve amit a Japánban nevelkedetteknek jelentettek, mint az elsőre látható volt. Néhányan ezek közül a japánok közül sietve a japán szokások védelmére keltek, míg mások gyűlöltek mindent, ami japán. Nehezen tudnám megmondani, hogy kiktől tanultam többet. Abban a belső képben, hogy az emberek Japánban miként irányítják az életüket, egyetértettek, függetlenül attól, hogy megnyerte a tetszésüket, vagy keserűen elutasították.

Az antropológus az általa tanulmányozott kultúra tagjaitól közvetlenül szerzi be a forrásait és nyer bepillantást ebbe a kultúrába. Ebből a szempontból ugyanazt teszi, amit valamennyi kiváló nyugati megfigyelő, aki Japánban élt. Ha ez lenne minden, amit egy antropológus nyújtani tud, akkor nem remélhetné, hogy hozzájárulhat azokhoz a remek tanulmányokhoz, melyeket ott élt külföldiek írtak a japánokról. Azonban a kulturális antropológust tanulmányai képessé teszik, hogy egy olyan területhez is hozzájáruljon, amit már sokan tanulmányoztak és vizsgáltak.

Az antropológusok számos ázsiai és csendes-óceáni kultúrát ismernek. A japán társadalmi rend és szokások közül sokkal közeli párhuzamot találunk a csendes-óceáni szigetek primitív törzseinél is. Némely párhuzam fellelhető Malajziában, mások Új-Guineában vagy Polinéziában találhatók. Természetesen érdekes elgondolkozni arról, hogy ezek a hasonlóságok vajon nem egykori vándorlásokra vagy érintkezésre utalnak-e, azonban nem ezen lehetséges történeti kapcsolat miatt voltak számomra értékesek. Inkább azért, mert tudtam, hogy ezekben az egyszerű kultúrákban hogyan működnek ezek az intézmények, így a talált különbségek és hasonlóságok segítségével közelebb juthattam a japánok életéhez. Voltak némi ismereteim a kontinensen Sziámmal, Burmával és Kínával kapcsolatban is, így össze tudtam hasonlítani Japánt más népekkel, melyek szintén részesei ennek a hatalmás kulturális örökségnek. A primitív törzsekről folytatott kutatásaikkal az antropológusok újra és újra megmutatták, hogy milyen értékes lehet az ilyen kulturális összehasonlítás. Lehetséges, hogy egy törzs szokásai 90 százalékban közösek a szomszédaiéval, de ugyanakkor előfordul az is, hogy átalakítják őket, hogy megfeleljenek egy olyan életmódnak vagy értékrendnek, ami egyetlen más szomszédos csoportra sem jellemző. Lehet, hogy e folyamat során ki kellett selejtezni néhány alapvető rendszert, ami az egészhez viszonyítva kevésnek tűnik, de ezzel egyedi irányba terelődik a jövőbeli fejlődés. Semmi sem hasznosabb egy antropológus számára, mint az olyan emberek közötti különbségek tanulmányozása, akikben az egészet tekintve sok közös vonás van.

Az antropológusoknak hozzá kellett szoktatniuk magukat a saját és mások kultúrája között fennálló legnagyobb különbséghez, és technikáikat erre a sajátos problémára kellett kiélezniük. Tapasztalatból tudják, hogy nagy különbségek vannak a helyzetek között, amelyekkel az emberek az egyes kultúrákban találkoznak, és abban, ahogy a különböző törzsek és népek meghatározzák ezeknek a helyzeteknek a jelentését. Néhány sarkköri faluban vagy trópusi sivatagban a rokoni kötelezettségek vagy gazdasági cserék olyan törzsi elrendezésével kerültek szembe, amilyenekre a legmerészebb álmukban sem gondoltak. Nemcsak a rokonság és a csere részleteit kellett vizsgálniuk, hanem azt is, hogy mindezek milyen következményekkel járnak a törzs viselkedésében, és hogy az egyes generációkat gyermekkoruktól fogva hogyan tanították arra, hogy úgy folytassák ahogy azt az őseik tették.

A különbségek, a kondicionálásuk és a következményeik iránti szakmai érdeklődés jól használható Japán tanulmányozásakor. Az Egyesült Államok és Japán között mélyen gyökerező kulturális különbségekről mindenki tud. Még olyan népi szólásunk is van a japánokról, amely szerint mi bármit teszünk, ők annak pont az ellenkezőjét teszik. A különbségek ilyen megítélése csak akkor veszélyes, ha egy tanulmányozó megelégszik azzal az egyszerű kijelentéssel, hogy ezek a különbségek annyira különösek, hogy lehetetlen megérteni az ilyen embereket. Az antropológus tapasztalatból jól tudja, hogy még a legbizarrabb szokásokat sem lehetetlen megérteni. Szakmailag minden más társadalomtudósnál inkább használja a különbségeket forrásként, mint koloncként. Semmi más nem készteti az intézményekés népek iránti oly éles figyelemre, mint a tény, hogy azok rendkívül különösek. Nincs semmi, amit a törzs életében bizonyosnak vehet, és ezért nemcsak néhány kiválasztott dolgot figyel, hanem mindent. Annak, akinek nincs tapasztalata a kultúrák összehasonlító vizsgálatában, a nyugati népek tanulmányozásakor a viselkedés egész területei kerülik el a figyelmet. Olyan sok mindent vesz magától értetődőnek, hogy nem fedezi fel a mindennapi élet triviális szokásainak sorát és az egyszerű dolgokkal kapcsolatban elfogadott ítéleteket, melyek a nemzet képére nagyban kivetítve sokkal fontosabbak az adott nép jövőjét illetően, mint a diplomaták által aláírt szerződések.

Az antropológusnak ki kellett fejlesztenie technikákat a mindennapok tanulmányozására, mivel azok a dolgok, amelyek az általa tanulmányozott törzsnél megszokottak voltak, nagyban különböztek a hazájában található megfelelőitől. Amikor megpróbálta megérteni néhány törzs különös rosszindulatát, vagy mások különös félénkségét, vagy amikor megpróbálta kitalálni, hogy egy adott helyzetben hogyan fognak viselkedni és érezni, azt találta, hogy olyan megfigyelésekből és részletekből kell merítenie, amelyeket a civilizált népekkel kapcsolatban ritkán jegyeznek fel. Jó oka volt rá, hogy higgyen ezek fontosságában, és .merte a módszert, ami feltárja őket.

Érdemes volt megpróbálni ezt Japán esetében is. Csak az emberek létének emberi közhelyeit megfigyelve tudjuk teljes jelentőségében helyesen megítélni az antropológus előfeltevését, mely szerint a primitív törzseknél és a civilizációban előre haladott valamennyi nemzetnél az emberi magatartás egyaránt a mindennapi életben tanult. Az emberek érzése, gondolkodása valamilyen kapcsolatban áll a tapasztalataival, függetlenül attól, hogy mennyire bizarr a viselkedésük vagy a véleményük. Minél inkább zavarba ejtett a viselkedés néhány részlete, annál inkább úgy véltem, hogy valahol a japán kultúrában létezik néhány hétköznapi feltétele ezeknek a furcsaságoknak. Ha a kutatás a mindennapi érintkezés triviális részleteihez vezetett, annál jobb volt. Ez az, amit az emberek tanultak.

Kulturális antropológusként azt is föltételeztem, hogy a viselkedés legizoláltabb részei között is van valamilyen rendszerszerű kapcsolat. Komolyan vettem azt a módot, ahogy a részletek százai mindent átfogó mintákká alakultak. Az emberi társadalomnak az életről szóló terveket kell készítenie a maga számára. Jóváhagy bizonyos módokat, hogy hogyan kell a helyzeteket kezelni és értékelni. Az emberek az adott társadalomban ezekre a megoldásokra a világegyetem alapjaiként tekintenek. Integrálják őket, nem törődve a nehézségekkel. Az emberek, akik elfogadták az értékek egy bizonyos rendszerét, nem élhetnek nélkülük úgy, hogy ne lenne hatástalanság és káosz életük védett részében, ahol az értékek ellentétes sorának megfelelően gondolkodnak és viselkednek. Nagyobb összhangra törekszenek. Biztosítanak maguknak néhány közös, észszerű magyarázatot és motivációt. Szükség van bizonyos fokú konzisztenciára, különben az egész rendszer darabokra hullik.

Így a gazdasági magatartás, a családi rendszerek, a vallási rítusok és a politikai célok fogaskerékszerűen egymáshoz kapcsolódnak. Egyes területeken a változások gyorsabban történnek, mint máshol, és nagy feszültséget okoznak, de maga a feszültség a konzisztencia iránti igényből ered. A mások feletti hatalomra törekvő, írásbeliséggel nem rendelkező társadalmakban ez a szándék a vallási gyakorlatukban legalább annyira kifejeződik, mint a gazdasági tranzakcióikban és a más törzsekkel való viszonyukban. Civilizált népek esetében, amelyek rendelkeznek régi, írott szent könyvekkel, az egyház szükségszerűen megőrzi az elmúlt századok szavait, amiket a törzsek írott nyelv hiányában nem, de lemond a hatalomról azokon a területeken, ahol ütközne a gazdasági és politikai hatalom növekvő nyilvános jóváhagyásával. A szavak fennmaradnak, de a jelentés változik. A vallási dogmák, a gazdasági gyakorlatok és politikák nincsenek különálló, tiszta tavacskák gátjai közé szorítva, hanem túlfolynak feltételezett határaikon, és vizük szétválaszthatatlanul összekeveredik. Mivel ez mindig igaz, a kutató minél inkább megosztja vizsgálatát a gazdaság, a nemek, a vallás és a gyermeknevelés jelenségei között, annál jobban képes követni, hogy mi is történik az általa tanulmányozott társadalomban. Megfogalmazhatja feltevéseit, és haszonnal szerezhet adatokat az élet minden területéről. Megtanulhatja látni az igényeket, amelyeket bármely nép támaszt, fogalmazódjanak meg azok politikai, gazdasági vagy morális fogalmakban, mint a szokások és a gondolkodásmód kifejezései, melyet társadalmi tapasztalatukban tanultak. Így hát ez a kötet nem kifejezetten a japán vallásról, gazdasági életről, politikáról vagy családról szóló könyv. Az életvezetés japán előfeltételeit vizsgálja. Leírja ezeket az előfeltételeket, ahogy azok a kérdéses tevékenységtől függetlenül megnyilvánulnak. Arról szól, hogy mi teszi Japánt a japánok nemzetévé.

A 20. század egyik hátránya, hogy még mindig homályos és elfogult nézeteink vannak nemcsak arról, hogy mi teszi Japánt a japánok nemzetévé, hanem hogy mi teszi Amerikát az amerikaiak, Franciaországot a franciák és Oroszországot az oroszok nemzetévé. Ennek hiányában minden ország félreérti a másikat. Kibékíthetetlen különbségeken aggódunk, amikor az egyik 19, a másik egy híján 20, és közös célokról beszélünk akkor, amikor egy nemzet teljes tapasztalata és értékrendszere alapján meglehetősen eltérően viselkedik attól, ahogy azt mi gondoltuk. Nem adunk lehetőséget magunknak, hogy rájöjjünk, milyenek is a szokások és az értékek. Ha megtennénk, akkor felfedezhetnénk, hogy egy cselekvés nem szükségszerűen helytelen csak azért, mert nem olyan, mint amilyet mi ismerünk.

Nem bízhatunk száz százalékig abban, amit az egyes népek mondanak saját gondolati és viselkedési szokásaikról. Az írók minden országban igyekeztek képet festeni saját magukról, azonban ez nem könnyű. Az egyes népek más és más lencsén keresztül szemlélik az életet. Nehéz tudatosítani azt a szemet, amin keresztül látunk. Minden nép természetesnek veszi azt, és az embereknek az adott népre jellemző életfelfogását biztosító fókuszálás és perspektíva módját isten által elrendezett képnek tekinti. Ahogy nem várjuk el a szemüveg viselőjétől, hogy ismerje a lencsék formáját, ugyanúgy nem várjuk el az emberektől, hogy elemezzék saját életfelfogásukat. Ha ismerni akarjuk a szemüvegeket, kitanítunk egy optikust, és elvárjuk tőle, hogy képes legyen leírni bármely lencsének a formáját, amit hozzá viszünk. Egy napon bizonyára fel fogjuk ismerni, hogy a társadalomtudósok feladata ezt megtenni a jelenkori világ nemzeteivel.

A feladat egyszerre igényel bizonyos tisztafejűséget és bizonyos nagyvonalúságot. Gyakorlatiasságot igényel, amit a jóakaratú emberek néha helytelenítenek. Az Egy Világ szószólói azt remélik, hogy meggyőzhetik az embereket a világ minden sarkán, hogy a különbség Kelet és Nyugat, feketék és fehérek, keresztények és muzulmánok között csak felületes, és az egész emberi faj azonos gondolkodású. Ezt a nézetet néha testvériségnek nevezik. Nem tudom, hogy a testvériségbe vetett hit miatt miért kell titkolnunk, hogy a japánoknak megvan a saját módjuk az életvezetésre, ahogy az amerikaiaknak is megvan az övék. Néha úgy tűnik, hogy a lágyszívűek jóakaratú doktrínájukat csak egy olyan világra alapozhatják, ahol minden egyes embert azonos negatív alapján hívtak elő. Azonban a más nemzetek tiszteletének feltételeként az ilyen uniformitás megkövetelése olyan neurotikus, mintha ezt a saját feleségünktől vagy gyerekeinktől várnánk el. A tisztafejűek belenyugszanak, hogy különbségeknek létezniük kell. Tisztelik a különbségeket. A céljuk egy olyan világ, amely a különbségek mellett is biztonságos, ahol az Egyesült Államok teljes mértékben amerikai lehet anélkül, hogy a világ békéjét fenyegetné, és ugyanígy Franciaország Franciaország, Japán pedig Japán. Bármely kutatónak, aki nincs meggyőződve arról, hogy a különbségeknek a világ fölött lógó Damoklész kardjának kell lenniük, önkényesnek tűnik minden külső beavatkozás, ami meggátolja az élethez való bármilyen hozzáállás beérését. Nem kell attól tartania, hogy ezzel hozzájárulna a világ jelenlegi állapotban való befagyasztásához. A kulturális különbségek támogatása nem jelent egy statikus világot. Anglia nem vesztette el angolságát azért, mert Erzsébet korát Anna királynő kora, majd a viktoriánus kor követte. Ez azért volt, mert az angolok annyira önmaguk voltak, hogy a különböző korokban eltérő modellek és nemzeti létformák lehettek hangsúlyosak.

A nemzeti különbségek szisztematikus tanulmányozása a tisztafejűség mellett egyfajta nagyvonalúságot is igényel. A vallás összehasonlító tanulmányozása csak akkor virágzott, amikor az emberek elég biztosak voltak a saját meggyőződésükben ahhoz, hogy szokatlanul nagyvonalúak legyenek. Lehetnek jezsuiták, arab tudósok vagy hitetlenek, de nem lehetnek fanatikusok. Ugyanígy a kultúrák összehasonlító kutatása sem virágozhat, ha az emberek annyira védik saját életformájukat, hogy az számukra a dolog lényegéből adódóan a világ egyetlen megoldásának tűnik. Az ilyen emberek soha nem tudják meg, hogy más életmódok megismerésével még jobban meg lehet szeretni saját kultúrájukat. Elvágják magukat egy kellemes és gazdagító tapasztalattól. Annyira védekeznek, hogy nincs más alternatívájuk, minthogy elvárják más nemzetektől, hogy elfogadják az ő sajátos megoldásaikat. Ha amerikaiak, akkor a mi kedvenc nézeteinket hangoztatják minden nemzet előtt. Más népek sem tudják jobban átvenni a mi életmódunkat, mint ahogy mi át tudnánk térni a tízes számrendszerről a tizenkettesre, vagy fél lábon állva tudnánk pihenni, ahogy egyes kelet-afrikai bennszülöttek teszik.

Tehát ez a könyv olyan szokásokról szól, amelyeket elvárnak és természetesnek vesznek Japánban. Azokról a helyzetekről, amikor a japánok számíthatnak udvariasságra, és azokról, amikor nem, amikor szégyent vagy zavart éreznek, és arról hogy mit várnak el önmaguktól. A könyvünkben szereplő állítások ideális forrása az utca embere, bárki lehet az. Ez nem azt jelenti, hogy ez a bárki helyezné önmagát minden egyes sajátos helyzetbe. Azt jelenti, hogy bárki elismerheti, hogy az adott körülmények között ez így lenne. Egy ilyen tanulmány

Célja a gondolat és a viselkedés mélyen megbúvó attitűdjeinek leírása. Még ha írni is sikerül ezt elérni, mindenesetre ez az ideális.

Egy ilyen tanulmány hamar eléri azt a pontot, amikor a nagy számú informátor már nem szolgál további megerősítéssel. Például ahhoz, hogy megtudjuk hogy ki kinek és mikor hajol meg, nem szükséges egy egész Japánt átfogó statisztikai vizsgálat; a jóváhagyott és szokásbeli körülményekről szinte bárki beszámolhat, és néhány megerősítés után nem szükséges ugyanezt az információt japánok millióitól beszerezni.

A kutatónak, aki megpróbálja felfedni a posztulátumokat, amelyek alapján Japán felépíti saját életmódját, sokkal nehezebb feladata van, mint a statisztikai megerősítés. Azt várják tőle, hogy beszámoljon arról, hogy ezek az elfogadott gyakorlatok és ítéletek hogyan válnak azokká a lencsékké, amelyeken keresztül a japánok a létezést látják. Meg kell állapítania, hogy ezek a posztulátumok hogyan befolyásolják az életfelfogás fókuszát és perspektíváját. Érthetővé kell tennie őket az amerikaiak számára, akik az életet nagyon más fókuszon keresztül szemlélik. Az elemzés feladatában a döntőbíró nem szükségszerűen „Tanaka szan”, a japán átlagember. Tanaka szan számára a posztulátumok nem explicitek, és az amerikaiaknak íródott értelmezés minden bizonnyal túlzottan erőltetettnek tűnik.

Az amerikai társadalomkutatások ritkán foglalkoztak a civilizált kultúrákat felépítő premisszák tanulmányozásával. A legtöbb tanulmány feltételezi, hogy ezek a premisszák magától értetődőek. A szociológusokat és a pszichológusokat leköti a vélemény és a viselkedés „szóródása”, és a szokásos technika statisztikai. Összeírási adatok tömegét, kérdőívekre és kérdezők kérdéseire adott nagy számú választ, pszichológiai méréseket stb. vetnek alá statisztikai elemzésnek, és igyekeznek levezetni az egyes faktorok függetlenségét vagy egymástól függését. A közvélemény területén az Egyesült Államokban tökéletesre fejlesztették azt a hatásos technikát, hogy a lakosságból tudományosan kiválasztott egyedeket használva kérdezik végig az országot. Így megtudhatjuk, hogy hányan támogatnak, illetve elleneznek egy bizonyos jelöltet valamilyen közhivatalra, vagy egy bizonyos politikát. A támogatókat és az ellenzőket osztályozhatjuk a szerint, hogy vidéki vagy városi, alacsony vagy magas jövedelmű, republikánus demokrata. Egy általános választójoggal rendelkező országban, ahol a törvényeket valójában az emberek képviselői terjesztik elő és iktatják törvénybe, az ilyen eredmények gyakorlati jelentőséggel bírnak.

Az amerikaiak közvélemény-kutatásokban kikérhetik az amerikaiak véleményét, és értelmezhetik az eredményeket, azonban ez egy ezt megelőző lépés alapján lehetséges csupán, ami annyira természetes, hogy nem is szokás említeni, hogy ismerik és természetesnek veszik az életvezetést az Egyesült Államokban. A közvélemény-kutatás a már egyébként is ismert dolgokról mond el még többet. Egy másik ország megértésében a szokások és feltevések szisztematikus minőségi kutatása alapvető ahhoz, hogy a közvélemény-kutatás jó eredményt hozzon. Gondos mintavétellel egy felmérés megmutathatja, hogy mennyien támogatnak vagy elleneznek egy kormányt. De mit mond ez nekünk ezekről az emberekről az állammal kapcsolatos nézeteiken túl? Csak így tudhatjuk meg, hogy a csoportok miről vitáznak az utcán vagy a parlamentben. A kormánnyal szembeni követelmények sokkal általánosabb és állandóbb fontosságúak, mint a pártok erősségét mutató számok. Az Egyesült Államokban a republikánus és demokrata kormány egyaránt egy szükséges rossznak is tekinthető, ami korlátozza az egyéni szabadságot; a kormányzati állás, talán a háborús idők kivételével, nem biztosít az egyénnek olyan pozíciót, mint amit egy azonos munka jelentene egy magánvállalkozásnál. Az állam ilyen modellje össze sem hasonlítható a japán modellel, és még sok európai nemzetével sem. Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy milyen is az ő modelljük. A véleményük kifejeződik a népszokásaikban, a sikeres emberrel kapcsolatos magyarázataikban, nemzeti történelmük mítoszaiban, a nemzeti ünnepeken előadott beszédekben. Tanulmányozhatjuk őket ezeken az indirekt manifesztációikon keresztül, de ehhez szisztematikus tanulmányozás szükséges.

Az alapvető feltevések, melyeket bármely nép az életről tesz, és a megoldások, amelyeket ezek jóváhagynak, ugyanolyan figyelemmel és részletesen tanulmányozhatók, mint az, hogy kiderítsük, egy választáson a lakosság milyen arányban fog igennel, illetve nemmel szavazni. Japán olyan ország, amelynek alapvető feltevései nagyon megérték a kutatást. Természetesen amint rájöttem, hogy az én nyugati feltevéseim hol nem illenek bele az ő életfelfogásukba, és volt némi elképzelésem az általuk használt kategóriákról és szimbólumokról, sok ellentmondás, amit a nyugatiak véltek felfedezni a japán viselkedésben, nem volt többé ellentmondás. Kezdtem megérteni, miként lehetséges, hogy maguk a japánok a viselkedés bizonyos erőszakos eltolódásait egy ellentmondásmentes rendszer integráns részének tekintik. Megpróbálhatom megmutatni, hogy miért. Ahogy velük dolgoztam, elkezdtek furcsa kifejezéseket és fogalmakat használni, melyekről kiderült, hogy nagy jelentőséggel bírnak, és tele vannak évszázados érzésekkel. Az erény és a bűn, ahogy a nyugatiak értelmezik, nagyarányú változáson ment keresztül. A rendszer egyedülálló volt. Nem buddhizmus volt, és nem is konfucianizmus. Japán volt – Japán erőssége és gyengesége.