5.

AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ KULTÚRA NÉZŐPONTJA

A KAPCSOLAT WHORF NYELVI RELATIVITÁS TÉTELÉVEL

Több japán tudós bírálta, ahogy Benedict az 5. fejezetben a „kino doku”, „arigató”, „szumimaszen” stb. japán szavakat magyarázta. A legjellemzőbb kritika a következő. Egy kifejezés értelmét annak gyakorlati használatát ismerve érthetjük csak meg, Benedict azonban a szó jelentését kitalálva igyekezett a valós életet megismerni, vagyis pont ellentétes módszert választott. A hálát kifejező japán szavak benedicti elemzését érő kritikák jóformán kivétel nélkül mind ezen alapulnak.

Én azonban úgy vélem, hogy az ezekhez a kritikákhoz hasonló hozzáállással nem hogy a Krizantém és kardot, de azt sem lehet megérteni, hogy mit jelent az összehasonlító kultúrakutatás. Szó sincs arról, hogy Benedict a szavak jelentéséből próbálta volna meg kitalálni a valós életet. Számára az volt a kérdés, hogy amikor például az amerikaiak azt mondják, hogy „thank you”, mit mondanak a japánok, a használt japán szó jelentése megegyezik-e vagy eltér a „thank you” jelentésétől, ha pedig eltér, akkor az hogyan tükrözi a két kultúra mintájának különbségét. A fenti kritikából teljesen hiányzik a japánok és az amerikaiak viselkedését összehasonlító nézőpont.

Ha jól belegondolunk, furcsa, hogy a japánok miért nem érintették ezt a kérdést. Akkor sem nehéz megérteni Benedict módszerét, ha nem kontárkodunk bele olyan elméletekbe, melyekre tudományos kutatói munkákban szokás hivatkozni. Gondoljunk csak a következőre. Valahol Amerikában két idegen szóba elegyedik egymással. Vajon milyen arcot vágna az egyik, ha a másik akkor, amikor a saját országuk szabályainak megfelelően azt kellene mondani, hogy „thank you”, azt mondaná, hogy „I'm sorry”? Vagy mi történne, ha pont fordítva, az „I'm sorry” helyett mondaná, hogy „thank you”? Lehet, hogy egy figyelmes úriember vagy hölgy arra gondolva, hogy partnere japán, talán megérti, de sokkal valószínűbb, hogy leplezetlen megvetéssel találkoznánk. A „thank you” és az „I'm sorry” között világos különbség van, azonban az „arigató” és a „szumimaszen” között (bár talán az utóbbi valamivel udvariasabb) azonos helyzetben lévő személyek esetében szinte nincs különbség. Azt is mondhatjuk, hogy nem formális helyzetben a hála kifejezésekor szinte esetleges, hogy a japánok az „arigatót” vagy a „szumimaszent” használják. Az összehasonlító kultúra kérdéséről gondolkozva az olyan szavak, mint az „arigató” vagy a „szumimaszen”, forrásként használatosak, ezért nincs miről beszélni, ha már a japán és más nyelvek között fennálló ilyen típusú különbségeket vizsgáló szempont is hiányzik.

A Krizantém és kardban természetesen nincs ilyen magyarázat. Ez a könyv ugyanis amerikaiak számára készült. Amikor azt írja, hogy „a szumimaszen fordítása »thankyou«, »I'm grateful« vagy »I'm sorry«, »I'apologize«„, nincs szükség arra, hogy az amerikaiaknak elmagyarázza, hogy mi a különbség az első és a második kettő jelentése között. Azonban ez az alig egy-két soros mondat is azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy van olyan eset, amikor a japánok nem tesznek különbséget aközött, amiért hálásnak kell lenni, és amiért mentegetőzni kell. Erre volt igazán szükség a Krizantém és kard elméletének felállításához.

Bár Benedict nem említi, de az 5. fejezetben a szavak jelentésével kapcsolatos érvelés mélyén párhuzamot találhatunk Benjamin Lee Whorf nyelvi relativitás elméletével. Ezt támasztja alá a következő idézet a Margaret M. Caffrey által írott Benedict-életrajzból:

A nyelv vizsgálata nem statisztikán alapuló eljárás, hanem arról szól, hogy annak megértéséhez megtanuljuk a beszélt nyelvből a szótő, a nyelvtani elemek stb. mintáját. A nyelvkutatás számol a kontextussal és a kölcsönös kapcsolatokat keresi. Ahogy a kultúra, úgy a nyelv is a formát mintává alakítja. A kultúra kutatása hasonló a nyelv kutatásához. A kultúrán belül a minták felfedezésével a kutató túllépte a statisztika és más tudományos mérések szükségességét. A nyelvtudós Benjámin Lee Whorf 1941-ben azt írta, hogy „a mennyiség és a számok csak kis szerepet játszanak a mintázás birodalmában”, ahol nincsenek változók, hanem helyette „hirtelen módosulások vannak egyik konfigurációból a másikba”. Ami kívánatos, az a „mintázat (patternment)” és a „dimenzióktól független kapcsolatok szigorú rendje”. Így folytatja: „A mennyiség, a dimenzió és a terjedelem metafora, mivel nem tartoznak ehhez a tér nélküli, összefüggő világhoz.” Ez összefoglalja Benedict sajátos filozófiáját.⁸¹

Whorf itt szereplő kijelentése 1941-ből való, ezért vélhetően hatott rá a Patterns of Culture. Ez pedig azt jelenti, hogy Whorf nyelvi relativitás tétele hatással volt a Krizantém és kardra. A nyelvi relativitás tétele könnyen érthetővé válik, ha elolvassuk Whorf 1940-ben írt következő szövegét.

Amikor a nyelvészek képessé váltak nagy számú, igen eltérő mintájú nyelv kritikus és tudományos vizsgálatára, viszonyítási alapjuk kibővült; megtapasztalták az addig egyetemesnek tartott jelenségek megszakadását, és a jelentések teljesen új rendje került a látókörükbe. Azt találták, hogy a minden egyes nyelv hátterét alkotó nyelvi rendszer (más szóval a nyelvtan, grammar) nem pusztán az ideákat reprodukáló eszköz, hanem sokkal inkább maga az ideák formálója, az egyén szellemi tevékenységének, benyomásai elemzésének, lelki tartalékai felhalmozásának programja és vezetője. Az ideák megformálása régi értelemben nem független, szigorúan racionális folyamat, hanem egy sajátos nyelvtan része, és többé-kevésbé különbözik az eltérő nyelvtanok esetében. Az anyanyelvünk által lefektetett vonalak mentén „szeleteljük fel” a természetet. A jelenség világától elválasztott kategóriákat és típusokat nem azért találjuk ott, mert minden megfigyelőnek kiszúrják a szemét, hanem éppen ellenkezőleg, a világ különböző benyomások kaleidoszkopikus folyamaként jelenik meg, melyet a tudatunknak kell elrendeznie – főleg a tudatunkban lévő nyelvtani rendszerek által. Felszeleteljük a természetet, fogalmakba rendezzük, és jelentéseket tulajdonítunk nekik. Mindezt azért, mert részesei vagyunk egy egyezségnek, hogy így fogunk tenni – egy egyezségnek, melyet az egész beszélőközösségben megtartanak, és mely a nyelvünk mintái által kodifikált. Az egyezség természetesen hallgatólagos és ki nem mondott, de A FOGALMAI ABSZOLÚT KÖTELEZŐEK; csak úgy tudunk beszélni, ha elfogadjuk az adatoknak az egyezség által kijelölt elrendezését és osztályozását.⁸²

Nem véletlenül emeltem ki, hogy amit „nyelvtanként” fordítottam, az az eredeti szövegben grammar. A japánban a „nyelvtan” alatt általában különböző mondattani kapcsolatokat értünk, a grammar jelentése ennél azonban jóval tágabb. Nemcsak a mondattan, de a morfológia, sőt gyakran a fonológia és a szemantika is benne foglaltatik. Ezért mindaz, amit Benedict a „szumimaszennel” és az „arigatóval” kapcsolatban mondott, a grammar területébe tartozik.

Benedict erősen rokonszenvezett Whorf nyelvi relativitás elméletével. Kétségtelen, hogy az „arigató”, szumimaszen” stb. szavak sorával azt igyekezett megláttatni, hogy azokban a helyzetekben, amikor ezeket használják, a japánok hogyan „szeletelik fel a természetet (nature)”. Amíg valaki a japán nyelvet használók közösségébe tartozik, legyen az földműves vagy vállalati alkalmazott, férfi vagy nő, éljen Japánban vagy az Egyesült Államokban, léteznie kell valami közösnek bennük. Nem kétséges, hogy ez az, ami közvetlenül kapcsolódik az ő kutatási céljához.

PÉLDÁK A TERMÉSZET FELSZELETELÉSÉNEK JAPÁN ÉS AMERIKAI MÓDJÁBAN MUTATKOZÓ JELENTŐS KÜLÖNBSÉGEKRE

Gyakran vált támadások célpontjává, hogy Benedict a japánok számára oly fontos szülői, tanári stb. ont, a pénzbeli adóssághoz hasonlította. Úgy vélem, hogy ezek a támadások nem jogosak. Egyrészt betudhatok a pontatlan fordításnak is, de a legalapvetőbb ok, hogy a bírálók híján voltak annak a képességnek, hogy elképzeljék, miként látják az amerikaiak azt, amit a japánok az on szó által a természetből kihasítanak. Lehet azonban, hogy ez természetes. Az amerikaiak felől nézve a japánok módszere is elképzelhetetlen. Egyedül Benedict volt az, aki mindkettőt megértette, de egy amerikaiak számára íródott könyvben ezt nem tudta másképp megmagyarázni, csak úgy, hogy a pénz kölcsönzéséhez hasonlította. Ebben a részben ezt a folyamatot tekintjük át.

Volt olyan kritikus, aki szerint furcsa magyarázat az ont adósságnak tekinteni. Ha csak ennyiről lenne szó, akkor akár jogos is lehetne a bírálat. Ha minden előkészítés és kontextus nélkül azt állítjuk, hogy „az on adósság”, akkor biztos mindenki azt mondaná, hogy „álljunk csak meg egy pillanatra”. Azonban Benedict nem tett ilyen felelőtlen kijelentést. Amikor az ont az adóssághoz hasonlította, nagyon gondosan előrehaladva fejtette ki érveit, hogy az olvasók pontosan megértsék azt. Ha ezt követjük, akkor a hasonlat egyáltalán nem furcsa. Azért tűnik furcsának, mert utána félreértelmezték.

A fordítás – bár valószínűleg nem szándékosan – egy akadályt emelt. A fordító, Haszegava, az indebtednesst „adósságnak”, a be indebted to-t „…-vel szemben adóssága van”-ként fordította. Ezek a szavak az 5. fejezet első bekezdésétől többször is szerepelnek, de a szövegkörnyezet alapján annyira nem megfelelők, hogy téves fordításnak tekinthetők. Úgy vélem, hogy a helyes fordítás az elsőre a „lekötelezettség”, a másodikra a „lekötelezett”. Ennek oka az, hogy a Krizantém és kard olvasója az 5. fejezet elején még nem gondolja, hogy a japán on fogalmat a pénzadóssághoz hasonlítják majd. Ennek a hasonlatnak az érvényessége – az is az amerikaiaknak magyarázó sajátos formában – a fejezet vége felé válik először világossá. Akkor, amikor ez még nem egyértelmű, helyes az indebted, indebtedness szavak használata, melyek a pénzbeli adósságon kívül általános lekötelezettséget is jelentenek, azonban a „tartozás”, „adósság” szavak alkalmazása, melyek külön magyarázat nélkül szűk értelemmel bírnak, már nem megfelelő. Ezzel minden rossz szándék nélkül, de félrevezették az olvasót. Úgy tűnik, mintha az ont, mint adósságot előfeltevésként kezelve az 5. fejezet eltorzított elmélet lenne, melynek ezt kell magyaráznia.

Benedict nem találomra vagy egyszerű ötlettől vezérelve hasonlította a japánok on fogalmát a kötelességhez. Ennek megértéséhez nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az 5. fejezet elején a következőket írja.

A kínaiaknak és a japánoknak is sok szavuk jelent „kötelességet”. Ezek a szavak nem szinonimák, és sajátos jelentésüknek nincs szó szerinti fordítása az angolban, hiszen az általuk kifejezett gondolatok idegenek számunkra. (87. o.)

Az 5. fejezet elejétől eddig a mondatig álló két bekezdés célja, hogy ezt jól az olvasó eszébe vésse. Ebben a két bekezdésben a japán on szó (Benedict onként jelölte) egyszer sem használatos. Az ónra vonatkozó első magyarázat az idézett mondat után szerepel. Előtte azt mondja, hogy „a japánokra számos kötelesség nehezedik” „az ősöket és a kortársakat egyaránt felölelő kölcsönös lekötelezettség (mutual indebtedness) hatalmas kapcsolatrendszerében.”

A fenti idézetben a legfontosabb, hogy ez a hatalmas kapcsolatrendszer „idegen a számunkra”. Néhányan azt gondolhatják, hogy ez az angol anyanyelvűekre vonatkozik, azonban a valóságban ebbe a japánok is beletartoznak. Erről később lesz majd szó. Mindenesetre tudnunk kell eme ismeretlen világ legfontosabb jellemzőit. Ezt így magyarázza:

A szó a kötelességekre, mely többé-kevésbé lefedi az egyén lekötelezettséget, az on. A japán gyakorlat szerint ezt egy egész sor szóval fordítják angolra, kezdve azzal, hogy „obligations” (kötelességek) és „loyalty” (hűség), addig, hogy „kindness” (kedvesség) és „love” (szeretet), de ezek a szavak eltorzítják a jelentést. Amennyiben ez valóban szeretetet, vagy akár kötelességet jelentene, akkor a japánok természetesen beszélhetnének a gyerekek iránti ónról, de a szó ilyen használata nem lehetséges. Nem jelent hűséget sem, mert azt más japán szavakkal fejezik ki, melyek nem szinonimái az ónnak. Az on valamennyi jelentéstartalmában egy nyomás, egy lekötelezettség, egy teher, melyet minden erejükkel igyekeznek viselni. Ont valaki a feljebbvalójától kaphat. Ha olyantól fogadja el, aki nem egyértelműen magasabb rangú, vagy legalább azonos helyzetű vele, az kényelmetlen alsóbbrendűségi érzést okoz. Amikor azt mondják, hogy „ont viselek iránta”, az azt jelenti, hogy „iránta való kötelességek nyomását vállalom magamra”, és ezt a hitelezőt, jótevőt, az „on emberüknek” nevezik. (87-88. o.)

Itt tökéletesen leírja az on lényegét, bár kevesen elégednek meg ennyivel. Mindenképpen szükség van konkrétabb magyarázatra. Ezután mintegy tíz oldalnyi értelmezés következik. Bár első látásra összefüggéstelen forrásokat használ, mint egy első osztályos általános iskolások etika tankönyvében szereplő történet Hacsiról, egy hűséges kutyáról, Nacume Szószeki A kölyök című regénye, majd egy magazinban lelki tanácsért forduló középkorú férfi problémája, és a pszichológus arra adott válasza, nagyszerűen bemutatja az olvasónak azt a logikát, ahogy a japánok „felszeletelik” a természetet, és hogy az mennyiben különbözik az amerikaiakétól.

Az első lépést az etika tankönyvből vett idézet után teszi meg. A következő mondat rávilágít az egyik fontos okra, amiért az amerikaiak számára nehezen érthető az on fogalma.

Ennek a rövid mesének a tanulsága a hűség, ami nem más, mint egy másik szó a szeretetre. Egy fiúról, aki nagy gonddal törődik az anyjával, azt mondhatjuk, hogy nem felejtette el az ont, amit az anyjától kapott, és ez azt jelenti, hogy olyan céltudatos önfeláldozással szereti, ahogy Hacsi a gazdáját. A fogalom nem kifejezetten a szeretetre vonatkozik, hanem mindarra, amit azt anyja érte tett, amikor még csecsemő volt, az érte hozott áldozatokra, amikor kisfiú volt, mindenre, amit megtett, hogy támogassa az érdekeit férfiként is, és mindenre, amiért tartozik neki pusztán azért a tényért, hogy létezik. Magában foglalja ennek a lekötelezettségnek a viszonzását, és ezért szeretetet jelent. De az elsődleges jelentés a kötelezettség, holott mi azt gondoljuk, hogy a szeretetet szabadon adják, és mentes a kötelesség béklyóitól. (88-89. o.)

Észre kell vennünk, hogy a szülő és a gazda ónja a hajtóerő (önfeláldozó szeretet) és a kényszerítő erő (a kötelesség béklyója) kettős dimenziójával bír. Az ónnak ez a két dimenziója van, azonban az amerikaiak a hajtóerőt például lovenak (szeretet), a kényszerítő erőt például obligationnek (kötelesség) mondják. Úgy gondolják, hogy a love és az obligation teljesen különböző kategóriájú fogalmakat jelölnek. Ez egy példa „a természet felszeletelésének” módjában mutatkozó jelentős különbségre. Ebben a bekezdésben Benedict világossá tette az on kifejezés által meghúzott vonal, és a love, obligation stb. szavak által húzott vonalak közti különbséget.

Ebben az idézetben van még egy fontos jelentés, amire oda kell figyelnünk. Vagyis a gyermeknek az anyjával szembeni lekötelezettsége nemcsak a konkrét gondoskodásból és áldozatból ered, hanem következik a „pusztán azért a tényért, hogy létezik” eszméjéből is. Ennek lehet valami alapja, ha elgondoljuk, hogy általában a kisgyerekre mennyire szigorú életvitelt kényszerítettek. Itt azonban az a fontos, hogy nemcsak az anya, de bárki feljebbvaló „létezése” nagyobb értékkel bírhat annál, mint amit konkrétan tett. Az on eredetét „a szó a kötelességekre…” kezdetű idézetben megvilágítottuk, majd a fenti idézetben megerősítettük, miszerint a feljebbvaló oltalmazza az alárendeltet; azonban ez nem több egy elvnél, és a gyakorlatban előfordul, hogy az oltalmazás megléte nélkül csak az on érvényesül magától. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor félő, hogy tévesen ítéljük meg Benedict ezután következő érvelésének helyességét a császári ónról. Azt írja:

Az ont mindig ebben a korlátlan önfeláldozás értelemben használják, amikor mindenki első és legnagyobb lekötelezettségére, „a császár iránti ónra” vonatkozik. Ez a császár iránti kötelezettség, amit mérhetetlen hálával kell fogadni. Lehetetlennek érzik, hogy amikor örülnek az országuknak, az életüknek, kisebb-nagyobb dolgaiknak, ne gondoljanak arra, akitől ezt a jutalmat kapták. Ez a végső személy, akinek a lekötelezettjei voltak, Japán egész történelme során az élő emberek között volt, ő volt a legmagasabb feljebbvaló az egyén horizontjában. A különböző időszakokban ez a helyi nagyúr, a földesúr és a sógun volt – ma a császár az. Az, hogy ki is volt ez a feljebbvaló, nem annyira jelentős, mint az, hogy a japán szokásokban hosszú évszázadokon keresztül megmaradt az „on észben tartásának” elsősége. (89. o.)

Ahogy ez a szöveg is helyesen rámutat, a legmagasabb feljebbvaló nem feltétlenül a császár. Az, hogy ma ő az, annak oka rögtön utána áll, vagyis hogy „a modern Japán minden eszközt felhasznált arra, hogy ezt az érzést a császárra összpontosítsa”. Ettől függetlenül nem volt ember, aki azt érezte, hogy közvetlen „oltalmat” kapott volna a császártól. Könnyű elgondolni, hogy lehetetlen a Japánban egyetlen igazán magas rangú személytől közvetlen „oltalmazást” nyerni. Azt tanították, hogy a császár az egész népet egyformán szereti, így az ebben való hit nem járt kellemetlen érzéssel. Ezért ez rendben is volt. Amit Benedict a következőkben írt, az nem jelenti azt, hogy kritika nélkül elfogadta volna a Japánt megszállók propagandáját.

Minden elfogultság, amit a japánok a saját életmódjukkal kapcsolatban éreztek, a császári ont erősítette. A háború alatt a császár nevében a katonáknak szétosztott minden szál cigaretta ónnak számított a fronton; minden korty szaké, amit szűkmarkúan kiosztottak a csata előtt, újabb császári on volt. Azt mondták, hogy minden kamikaze pilóta az öngyilkos repülőn a császári ont fizeti vissza; azt bizonygatták, hogy a csapatok, melyek utolsó emberig odavesztek valamely csendes-óceáni sziget védelmezésekor, a határtalan ont fizetik meg a császárnak. (89. o.)

Az itt leírt szélsőséges formájú hála tényleges gyakorlásához Benedict helyes magyarázatot fűz.

A lekötelezettség eme etikájának zökkenőmentes működésének záloga az, hogy minden ember képes legyen magát nagy adósnak tartani anélkül, hogy túl sok ellenérzéssel viseltetne a kötelezettségek teljesítése iránt, amelyek alatt áll. Már láttuk, hogy milyen alaposan szervezték meg a hierarchikus rendszert Japánban. Az ezzel járó szokások gondos követése lehetővé tette a japánoknak, hogy olyan mértékben becsüljék a morális lekötelezettségüket, ami egy nyugati számára felfoghatatlan. (90. o.)

Ez kétségtelenül pontosan fejezi ki annak a különbségét, ahogy a japánok és az amerikaiak „szeletelik fel” a természetet. Benedict ezt alátámasztandó egy kis kiegészítést téve figyelemreméltóan elemzi a japán „ai” szót. Ebbe most nem szeretnék belemenni, de annyit mindenképpen fontos megjegyezni, hogy itt lényeges szerepet kap „a japánoknak a rendbe és a hierarchikus rendszerbe vetett bizalma”, melyre a 3. fejezetben nyomatékkal mutattunk rá. Ez azt jelenti, hogy jelentős fajsúlybeli különbség van a japánoknak a császárral szembeni on érzése és aközött, amit olyan valaki iránt éreznek, aki bár feljebbvaló, de a császár alatt áll. Ezért az 5. fejezet kétharmada annak kifejtését szolgálja, hogy abban az esetben, amikor kettejük között kicsi a hierarchikus különbség, az on milyen terhet jelent a lekötelezett számára.

Ebben a magyarázatban legfeltűnőbb a Nacume Szószeki A kölyök c. regényéből vett idézet, de erről elég néhány szót ejteni. A főszereplő kölyköt Tarajos sül megvendégelte egy másfél szen értékű pohár hideg vízzel. Azt gondolta, hogy az „tekintélyes személy”, és ennyiben maradt a dolog. Azonban amikor a

Pirosingestől rosszízű híreszteléseket hallott róla, azokat komolyan vette. „Az, hogy akár egy pohár jeges vizet is elfogadtam egy ilyen kétszínű alaktól, az a becsületembe gázol” – mondja, és igyekszik visszafizetni a másfél szent. Benedict ugyanannak a főhősnek ezzel ellentétes magatartását példázva arra utal, hogy az öreg cselédtől kapott három jent viszont évek óta nem adta vissza. A kölyök ezt azzal magyarázza, hogy „úgy éreztem, mintha része volna a lelkemnek”. Benedict mindezekkel megmutatja, hogy tiszteletreméltó személytől vagy olyan hozzánk közelálló valakitől, akit a magunk részének tekintünk, nyugodt szívvel fogadhatjuk el az ont, azonban olyantól, akikre ez nem érvényes, a szívesség elfogadása nehezen elviselhető szégyenérzettel jár.

Azonban Benedict arra is rámutatott, hogy a fenti feltételek megléte nem feltétlenül jelenti az on elfogadásának zavartalanságát. Amikor A kölyök után áttér a lelki tanácsadás történetére, azt írja, hogy „minden japán tudja, hogy ha valaki bármely helyzetben túl nagy súlyt helyez az ónra, az bajba kerül”. (94. o.)

A lelki segélykérés idézete ezt bizonyítja. Egy férfi írt levelet, aki a felesége halála után egyedül nevelte fel három fiát és egy lányát. Amiatt gyötrődik, hogy a gyerekei ellenzik újbóli házasságát egy jó természetű, de megvetendő foglalkozást űző lánnyal. Utána a pszichológus tanácsa következik. Nem lenne értelme ezt a hosszú részt itt újra idézni, ezért inkább nézzük meg az 5. fejezet végének két bekezdésében Benedict véleményét. Ez is meglehetősen hosszú idézet lesz, de szükséges annak megértéséhez, hogy Benedict az ont miért is hasonlította az adóssághoz.

Ez a levél sok mindent elmond az onról. Ha valaki azt az utat választja, hogy túl nehéz ont rak akár a saját gyermekeire is, akkor csak saját felelősségére változtathatja meg a viselkedését. Tudnia kell, hogy ezért meg fog szenvedni. Ráadásul mindegy, hogy mennyi áldozatot hozott a gyermekeién, azt nem tartalékolhatja magának érdemei forrásaként; nem helyes arra használni, hogy „igazolja jelenlegi cselekedeteit”. A gyermekei „természetesen” neheztelnek; az apjuk elkezdett valamit, amit nem tudott folytatni, és ezzel „elárulta” őket. Ostobaság egy apának azt képzelni, hogy csak azért, mert teljesen feláldozta magát értük akkor, amikor szükségük volt a gondoskodására, a felnőtt gyermekei jobban törődnek majd vele. Helyette csak a kapott ónnak vannak tudatában, és „természetes, hogy a gyermekei ellene vannak”.

Az amerikaiak egy ilyen helyzetet nem így ítélnek meg. Úgy gondoljuk, hogy egy apa, aki anyátlan gyermekeinek szentelte életét, megérdemel a szívükben némi melegséget, nem pedig azt, hogy „természetesen ellene vannak”. Azért, hogy ezt a japánokhoz hasonlóan ítéljük meg, tekinthetjük egyfajta pénzügyi tranzakciónak, hisz azon a területen mi is hasonlóan viselkedünk. Mi is azt mondanánk az olyan apának, aki hivatalos szerződést kötve ad kölcsönt a gyerekeinek, és még a kamatokat is elkéri, hogy „természetesen ellene vannak”. Ezáltal megérthetjük, hogy valaki, aki elfogadott egy szál cigarettát, miért beszél a „szégyenéről” ahelyett, hogy egyszerűen köszönömöt mondana. Megérthetjük, hogy miért veszik rossz néven, ha valaki ónnal terhel másokat. Megtalálhatjuk a nyitját annak, hogy miért túlozta el a kölyök annyira az egy pohárnyi víz utáni adósságát. Azonban Amerikában nem szokás ezeket a pénzügyi kritériumokat az alkalmi megvendégelésre, egy apa hosszú éveken keresztüli önfeláldozására, vagy egy a Hacsihoz hasonló hűséges kutya önfeláldozására vonatkoztatni. A szeretetnek, a kedvességnek, a nagylelkűségnek, amit mi azért becsülünk, mert feltételek hozzákapcsolása nélkül adják, Japánban szükségképpen meg kell lennie a feltételének. Minden esetben, amikor valaki kapja, adóssá válik általa. Ahogy egy közmondás mondja: „Az on kapásához (lehetetlen mértékű) veleszületett nemeslelkűség szükségeltetik.” (96-97. o.)

Én magam nem ismerem a közmondást, amire az utolsó mondat utal, de ettől függetlenül az idézett rész lényege: „A szeretetnek, a kedvességnek, a nagylelkűségnek, amit mi azért becsülünk, mert feltételek hozzákapcsolása nélkül adják, Japánban szükségképpen meg kell lennie a feltételének.” Ennek oka, ahogy már korábban rámutattunk, az abban mutatkozó különbség, hogy a hajtóerőt és a kényszerítő erőt egymástól független, vagy együtt járó dolognak tekintjük-e. Az amerikaiak minden bizonnyal a love tisztaságát becsülik, és úgy vélik, hogy az obligationnek önmagáért kell eleget tenni. A japánok számára azonban elképzelhetetlen, hogy az on hajtóerejét és kényszerítő erejét elválasszák egymástól. A valóságban van olyan japán szülő, aki cserébe azért, amit tett, elvárja a gyermeki odaadást, és ezzel a gyermek ellenséges érzelmeit vonja magára. Míg a háború előtti iskolai oktatásban nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy „gondoskodj a szüléidről”, a gyerekek iránti gyengédséget (a klasszikus kínai szövegek által tanított dzsin gyakorlását) mindenkire magára bíztak. Ezért ha volt olyan részeges szülő, aki a lányát eladta egy bordélyházba, az csak kis nemtetszést váltott ki, és nem érte olyan szigorú vád, mint azt a gyereket, aki elhanyagolta a szüleit. Ez azt jelenti, hogy a hajtóerő és a kényszerítő erő szorosan kapcsolódik a Benedict által említett „hierarchikus rendszerbe vetett hithez és bizalomhoz”. Mindezek alapján nem mondhatjuk, hogy ne lenne igaz, amit állított. Az amerikai számára, akikbe belenevelődött, hogy minden ember születésétől fogva egyenlő, a japánoknak az ónnal szembeni érzéseit csak úgy tudta megmagyarázni, hogy azt a pénzügyletekhez hasonlította.

A fenti idézetből világos, hogy Benedict nem azt mondta, hogy a japánok úgy gondolnak az onra, mint egy pénzadósságra. Azt mondta, hogy „azért, hogy ezt úgy ítéljük meg, mint a japánok, tekinthetjük ezt pénzügyi tranzakciónak”. A kritikusok ezen a ponton félreértették. Ez a félreértelmezés szülte „az on erkölcsi kifejezését adósságnak tekintő furcsa magyarázattal” szembeni rosszul alkalmazott támadást.

Azonban ha nem tudjuk, hogy ez a rosszul alkalmazott támadás nem pusztán egy kifejezésről szól, akkor nem érthetjük meg, hogy a tévedés valójában mire is vonatkozott. A Krizantém és kard egész 5. fejezete nemcsak a nyelvi kifejezések különbségéről szól, hanem az a célja, hogy Benedict ezzel egy eddig mindenki számára ismeretlen fogalom bevezetését magyarázza. A következő alfejezetben arról lesz szó, hogy mi is ez, és mi a jelentése ennek az érvelésnek.

SENKI ÁLTAL NEM ISMERT TÉMA TÁRGYALÁSA

Az egyik hiba, amit a Krizantém és kardra hivatkozó japánok, főleg a magukat tudósnak és kutatónak vallók egyöntetűen elkövettek, hogy azt képzelték, ők jobban ismerik az on, giri, nindzsó stb. japán szavakkal kifejezett dolgokat, mint Benedict. Ami még rosszabb, úgy vélték, ha nem az általuk birtokolt már meglévő ismereteket veszik alapul, akkor nem nyerhető azokkal kapcsolatos új tudás. Ezért nem tudták elhinni, amikor a számukra ismeretlen logikát követő Benedict azok eddig nem látott oldalait villantotta fel. Az összehasonlító kultúraelméleten kívül is itt olyan fontos kérdés van, amit a kutatóknak valamennyi tudományos területen mindig észben kell tartaniuk.

Amikor Benedict addig senki által át nem gondolt logika alapján közeledett az on fogalmához, a „számunkra idegen”, „az ősöket és a kortársakat egyaránt felölelő kölcsönös lekötelezettség hatalmas kapcsolatrendszerét” (87. o.) látva felismerte annak jelentőségét. A „számunkra” kifejezésbe a japánok is beletartoznak. Azért volt képes ezt látni, mert megfelelő figyelmet fordított a tudattalanra. Akik előtte foglalkoztak az on fogalmával, azok nem fordítottak erre kellő figyelmet, ezért nem lelhettek rá erre az útra. Így a kapcsolatrendszer egy részét talán látták, de annyira már nem, hogy felismerték volna annak fontosságát.

Nem ez az egyetlen példa arra, hogy a japánok bár tudtak egy bizonyos dolog létezéséről, de az egész kép csak Benedict kutatása révén vált láthatóvá. A giri is ilyen. A Krizantém és kard 7. fejezetében azt írta, hogy „nem csoda, hogy a japánok eddig nem próbálták megmagyarázni a giri jelentését a nyugatiaknak; a saját japán szótáraikban is alig tudják definiálni”. (113. o.) Ezzel felfedte, hogy bár úgy tűnik, a japánok jól ismerik a girit, a valóságban azonban annak csak egy részét ismerik. Az on, a giri stb. jelentéstartományában a japánok által ismert – vagyis ami a tudattalan szférájába való belépés nélkül is megismerhető – területen jóval túllépő, más szóval „idegen” hatalmas terület is létezik. A tíz oldalnyi 5. fejezet célja, hogy ezek közül az ont világítsa meg, és szó sincs arról, hogy csak úgy összehordott mondattömeg lenne.

Amit megvilágított, az egy példával élve olyan, mint amikor felfedezték, hogy a régtől fogva mindenki számára ismert fény a valóságban amellett, hogy egyfajta rezgés, bizonyos energiával rendelkező részecskék áramlása is. Az ezzel a hatalmas felfedezéssel vetekedő dolgokat egyszerű szavakkal leíró Krizantém és kard bizonyos értelemben hasonló Aszanaga Sinicsiro A foton vizsgálata című művéhez.

Az Aszanaga által leírt jelenség kvantummechanikai háttérismeretek nélkül érthetetlen. Azonban ha arra gondolunk, hogy Heisenberg, Bohr, Schrödinger és más tudósok egy addig elképzelhetetlen szélsőséges világ dinamikáját tárták fel, akkor logikus a történet, és nem kósza ötlet vagy képzelgés. Amikor azonban a kvantummechanikával kapcsolatban azt halljuk, hogy „hullámmozgás” vagy „részecske”, akkor nem gondolhatjuk valami olyannak, mint a víz hulláma vagy a tengerparti homok. A víz hullámai és a fényhullámok között a számtani formán kívül nincs más hasonlóság, ahogy azon túl, hogy alapvetően lehetséges őket megszámolni, semmi közös nincs a homokszemben és a fotonban. Ehhez hasonló odafigyelés szükséges a Krizantém és kard olvasásakor is. Azért, mert egy sajátos oldalról azt mondja, hogy „az A és B közötti hasonlóságra koncentrálva érthetővé válik”, még nem szabad úgy értelmezni, mintha egyenlőségjelet tett volna a kettő közé. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a figyelmeztetést, akkor olyan félreértelmezések történhetnek, mint amikor a Benedict által mondottakat „az on erkölcsi kifejezését adósságnak tekintő furcsa magyarázatnak” vélik.

Azonban nem ez a legnagyobb hiba, amit a japán kritikusok elkövettek. Van egy ennél is nagyobb tévedésük. Azt gondolták, hogy Benedict a japán kultúra mintájának kutatásakor, vagy akár az on fogalmának vizsgálatakor általuk jól ismert dolgot kutatott és vizsgált. Ez ugyanolyan képtelenség, mint például ha Einsteinnek a fénnyel kapcsolatos tanulmányáról azt gondoljuk, hogy biztos a geometriai fénytant vagy a hullámmozgás optikáját tanulmányozta. A tudomány világában élőknek nem szabad elfeledniük, hogy foglalkozzon egy tudós akár a fénnyel, akár a kultúra mintájával, létezhet az eddig ismertektől teljesen eltérő megközelítési mód is. A japán kritikusokból hiányzott ez az adottság.