8.

A JAPÁNOK EREDETISÉGE

KÉTFÉLE ÖNFEGYELEM

Az kétségtelenül nagy felfedezés, hogy a japán kultúra a szégyen kultúrája, azonban Benedict nem elégedett meg ennyivel. A japánok eltérően az új-guineaiaktól vagy melanéziaiaktól, olyan erővel rendelkeztek, hogy képesek voltak a nyugati világhatalmakkal hatalmas méretű háborút vívni. Ehhez az erőhöz nem elegendő az a képesség, amely abból ered, hogy a mások véleménye határozza meg magatartásunkat. Ha csak nincs valamilyen értelemben vett eredetiség, ez nem lehetséges. Az Önfegyelem című 11. fejezet ezért íródott.

A központi téma a japánok önfegyelme, ami Benedict szerint két típusba osztható. Ennek megfelelően elkülönítette azok magyarázatát is. A következőkből megérthetjük ezt a felosztást.

Az önfegyelemmel kapcsolatos elképzeléseik sematikusan feloszthatók azokra, amelyek képességet adnak, és azokra, amelyek valami többet. Ezt a valami többet jártasságnak nevezem. A kettő elválik Japánban, különböző eredmény beteljesülése felé mutat az emberi pszichében, különböző logikai alapokkal bír, és különböző jelek alapján ismerhető fel. (176. o.)

Benedict a képességet és a jártasságot célzó önfegyelemmel kapcsolatban is sok érdekfeszítő megfigyelést tett. Szükségtelen ezeket itt mind sorra venni, ezért most csak néhány szót ejtünk a képességet célzó önfegyelemről.

A képességet célzó önfegyelemben szinte minden ember részesül valamilyen formában, és ez szükséges ahhoz, hogy a társadalomban átlagos életet éljen. Ennek egyik lényeges pontja, hogy elkerülje, hogy „az emberek megszólják”. Más szóval ez a „figyelő én” kifejlesztése. Ha ez nem fejlődött ki, akkor nem tudja meg, hogy mi is a „kölcsönös kötelesség”, ami a japánok társadalmi életében különösen nagy súllyal bír, hogy megfelelt-e ennek, és ezért „az emberek megszólják-e”. Ezért először a „figyelő ént” kell kifejleszteni. Így lesz mersze, válik éles karddá és képessé az átlagos életre.

Ennyi azonban még nem irigylésre méltó siker. A teljes sikerhez túl kell lépni a „figyelő énen”. Kétségtelenül ez az ember életének széles területére érvényes. Ha ez sikerül, akkor vehetjük be a „jártasság” várát.

A JÁRTASSÁGOT CÉLZÓ NEVELÉS SAJÁTOSSÁGAI

Benedict a japánoknak a jártasság síkját érintő önfegyelmével kapcsolatos leírás legnagyobb részét a muga körüli érvelésre fordította. Ahogy Benedict is állítja, ez a Zen buddhizmusban használatos kifejezés. Ez nem jelenti azt, hogy ez teológiai fejtegetés lenne.

Azt mondja a muga fogalmáról, hogy „a jártasság ezen állapotának leírása azokat a tapasztalatokat jelöli, legyenek azok világiak vagy vallásosak, amikor »egy hajszálnyi különbség sincs« az ember akarata és tettei között”. Majd ezeket a szavakat teszi hozzá.

Az olyan emberek esetében, akik nem jutottak el a jártasságig, egyfajta szigetelő fal áll az akarat és a tett között. Ezt „figyelő énnek”, „zavaró énnek” nevezik. Ha speciális neveléssel eltávolították ezt, akkor a jártas ember teljesen elveszíti az érzést, hogy „cselekszem”. Az áram szabadon halad. A tett nem igényel erőfeszítést. Egypontúvá válik. A tett tökéletesen visszaadja a képet, amit a cselekvő személy a fejében megrajzolt. (180. o.)

A muga fogalmát és a hozzá szorosan kapcsolódó fogalmakat Benedict a Zen szatori fogalmával összefüggésben magyarázza. Ebből úgy tűnhet, hogy csak a japánok képesek megtapasztalni a muga állapotát, azonban ez tévedés. Ha csak a muga állapotának megtapasztalásáról lenne szó, akkor ez nem korlátozódna csupán a japánokra. Szuzuki Daiszecu A Zen és a japán kultúra című művében a spanyol torreádor, Belmonte példáját idézi, ami egyértelműen a muga állapot leírásának tekinthető. Valószínűleg számos országban tudnánk ilyen példákat gyűjteni. Olyan értelemben, ahogy néhányan ezt megélik, nem találni kulturális különbségeket.

Ettől függetlenül Benedict azért hozza fel és értelmezi részletesen a Zen mugát, mert a muga a japánokhoz illő lelki kontroll titka, és nemcsak a szerzetesek, a kardvívók, a művészek stb., hanem még az átlagemberek is használják, akiknek látszólag nincs közük a Zen buddhizmushoz. Bár magát a muga szót nem említik, de lényegében ugyanarra törekednek. Ez ritka jelenség a világon, és Benedict erre koncentrált.

Az iskolás lány története, amit idéz, azt jelzi, hogy a japánoknak a mugdval szembeni várakozása, vágyakozása és hite mennyire erős:

…egy ismert misszionáriushoz fordult Tokióban, és azt mondta, hogy szeretne keresztény lenni. Amikor ennek okáról kérdezték, azt felelte, hogy a legnagyobb vágya, hogy felszálljon egy repülőgéppel. Amikor arra kérték, hogy magyarázza el a kapcsolatot a repülők és a kereszténység között, azt válaszolta, hogy azt mondták neki, mielőtt felszáll a repülő, a lelkében nagy nyugalomnak és rendnek kell uralkodnia, amihez pedig csak vallási gyakorlatok által juthat el. Azt gondolta, hogy a vallások között valószínűleg a kereszténység a legjobb, és ezért eljött, hogy tanítsák őt. (180. o.)

Ennek az iskolás lánynak a számára a vallás olyan valami, ami a lelkének „nyugalmat és rendet” ad. Az idézet után Benedict így folytatja: „A japánok a nyugodt és rendezett lélekre való nevelést összekapcsolják a pedagógiai vizsgával, egy beszéd megtartásával vagy egy politikus pályafutásával.” A japánokat a „nyugodt és rendezett lélek” birtokosának ideális képéről kérdezve sokféle válasz lehetséges, de minden bizonnyal a megvilágosodást elért magas rangú papok kerülnének felülre. Ebben az országban az átlagemberek is ismerik a szatori szót, és azt is tudják, hogy értékes lelkiállapotot jelent. Nem ritka, hogy gyermeküknek a „Szatoru” nevet vagy az annak megfelelő írásjegyet tartalmazó nevet adják. A legtöbb japán, ha nem is ismeri a bonyolult Zen tanításokat, de a szaforit nagyra értékeli. Benedict élesszeműségére vall, hogy amikor a japánok önkontrolljának lényegét igyekezett megragadni, ezt célozta meg.

Miután hosszasan ír a Zen szerzetesek tanításáról, így fogalmazza meg, hogy mi történik, ha az sikeresen eléri célját:

A kóant úgy nevezik, hogy „tégla, amivel a kapun kopognak”. A „kapu” a megvilágosulatlan emberi természet körüli falban van, amely azon aggódik, hogy vajon a jelenlegi eszközök elégségesek-e, és elképzel magának egy sereg éber tanút, akik megdicsérik, vagy felelősségre vonják. Ez a hadzsi (szégyen) fala, ami oly valóságos minden japán számára. Amint a tégla egyszer lerombolta a kaput, és az kitárult, az ember kijut a szabad levegőre, és eldobja a téglát. Nem fog több kóant megoldani. Megtanulta a leckét, és az erény japán dilemmája megoldódott. Kétségbeesett erővel vetették magukat egy megoldhatatlan helyzetbe; a „gyakorlás kedvéért” olyanokká váltak, mint „a szúnyogok, melyek egy vasdarabot csípnek”. Végül megtanulták, hogy nincs megoldhatatlan helyzet – nincs megoldhatatlan helyzet sem a giri és a gimu, sem a giri és az emberi érzések, vagy az igazság és a giri között. Megtalálták a kiutat. Szabadok, és először „ízlelhetik meg” igazán az életet. Eljutottak a muga állapotába. A „jártasság” gyakorlása sikeresen befejeződött. (187. o.)

A buddhizmus jó ismerőinek talán túlzottan egyszerűnek tűnhet ez az érvelés, én azonban nem gondolom, hogy ne lenne teljes. Benedict ugyanis nem teológiai értekezést írt, hanem a japán kultúra mintáját kutatta. Az már bebizonyosodott, hogy a japán kultúra a szégyen kultúrái közé tartozik. Itt most azzal kell foglalkoznunk, hogy a japánok a szégyen kultúrájában élve miért tudnak eredetiek lenni – ami lehet ugyan, hogy természetében eltér a nyugatiak eredetiségétől –, és világossá kell tennünk, hogy a japán kultúra milyen mintája teszi ezt valóssá. Ebből a szempontból a fenti idézet még nem a végkövetkeztetés, de fontos pontot jelez.

Majd egy másik fontos dologról – vagyis az amerikaiak önéberségével való összehasonlításról – így ír:

Ezek az elképzelések ékes bizonyítékai annak a súlyos tehernek, amit a japánok az önmaguk figyeléséből és az önkontrollból állítanak össze. Szabadok és hatékonyak, mondják, amikor megszabadulnak ezektől a korlátozásoktól. Míg az amerikaiak figyelő énjüket a bennük lévő racionális alapelvek alapján határozzák meg, és büszkék magukra, hogy még válságos helyzetben is „helyén van az eszük”, a japánok ezzel szemben úgy érzik, hogy hatalmas kő esett le a vállukról, amikor átadták magukat lelki extázisuknak, és elfelejtik a korlátozásokat, amiket önmaguk figyelése rakott rájuk. Ahogy láttuk, kultúrájuk az elővigyázatosság szükségességét hangoztatja a lélekben, és a japánok szembehelyezkedtek ezzel úgy, hogy kijelentették, van az emberi tudatnak hatékonyabb síkja, ahol ez a teher lehullik. (188. o.)

Az amerikaiak úgy vélik, hogy a spontán, egyszerű, világos viselkedés az őszinte, és az ehhez a viselkedéshez való ragaszkodással próbálják megteremteni a maguk és a munka közti szívből jövő kapcsolatot. Ezzel a viselkedéssel önmagukat a munka erejének részévé teszik. Ezzel szemben a japánok viselkedésükben, ahogy a Krizantém és kard számos példája is mutatja, ezt az erőt önmagukon kívül igyekeznek megtalálni. Vagyis a japánok önmaguk figyelésének mértékét nem magukon belül, hanem másokban keresik, ami terhet jelent. A megvilágosodás elérése a Zen gyakorlás által egyáltalán nem egyszerű, de jelentésének fontos eleme, hogy felszabadít az önéberség terhe alól. A japánok felismerték ezt, és ezért a középkortól fogva beépítették a politikába és a hadviselésbe.

A művelt osztály, ahol még nem voltak mai tudósok, nagyon széles körben – az irodalom, a művészet, a kézművesség mellett megszámlálhatatlan más területen – a Zen közvetlen vagy közvetett hatására kitapogatott egy utat, ahol felszabadulhatnak önmaguk figyelésének terhe alól. Ez nem lehetett több az egyén felszabadulásánál, de az emberek értékelték és tisztelték azokat, akik ezt véghezvitték. Az emberek ilyetén értékelése az, ami igazán fontos, a nem tudatos választás mértékeként a kulturális minta egyik megjelenése. A megvilágosodás megegyezik a japán kultúra mintájával, ezért nagyra értékelik.

A SZÉGYEN KULTÚRÁJÁBAN ÉLVE FELÜLEMELKEDNI A SZÉGYEN KULTÚRÁJÁN

Azt, hogy a szatori hogyan egyezik meg a japán kultúra mintájával, azt megérthetjük, ha megnézzük azokat a dolgokat, amik a szatoririn kívül ahhoz hasonló formában megfelelnek ennek a mintának. Erre példaként Benedict az „úgy él, mintha már halott lenne” esetét hozza fel. Elmagyarázta, hogy a japánok milyen helyzetben használják ezt a kifejezést. Természetesen a japánok olyan helyzetben mondanak ilyet, amikor az valamilyen súlyos lelki feszültséggel vagy szenvedéssel jár. Kagava Tojohiko önéletrajzi regényének egy részét hozza fel példaként. „Mint valaki, akit megbabonázott egy gonosz szellem, minden napot sírással töltött a szobájában. Zokogásának rohamai majdnem hisztérikusak voltak. Vívódása másfél hónapig tartott, de az élet végül győzedelmeskedett… A halál erejével felruházva fog élni… Úgy vesz majd részt a küzdelemben, mint aki már halott… Elhatározta, hogy keresztény lesz.” (189. o.) Az ilyen kifejezéssel kapcsolatban Benedictnek a következő volt a véleménye.

A filozófia, ami alátámasztja a mugát, az „úgy élni, mint aki már halott” viselkedést is alátámasztja. Ebben a helyzetben az ember kirekeszt minden önéberséget, és ezzel minden félelmet és elővigyázatosságot is. Olyan lesz, mint a halott, aki túlhaladt annak a szükségességén, hogy fontolóra vegye a tettek helyes menetét. A halott többé nem fizet vissza ont; szabad. Így tehát az, hogy „úgy élek, mint aki már halott”, a küzdelem alól való végső szabadulást jelenti. „Az energiám és a figyelmem szabad, hogy közvetlenül haladjon a céljaim teljesítése felé. A figyelő énem, a félelem minden terhével, többé már nem áll közém és a célom közé. Ezzel együtt eltűnt a feszültség, az erőfeszítés érzése és a depresszióra való hajlam, ami zavarta korábbi törekvéseimet. Most minden lehetséges számomra.” (189. o.)

Egy jellemző példa arra, ami általában egyáltalán nem lehetséges, és először akkor válik azzá, amikor „úgy teszünk, mint aki már halott”, a szégyent nem ismerő cselekvés. A japánok még az e könyv 4. fejezetében szereplő, „a szakemberek nevéhez kapcsolódó…” kezdetű idézetben leírt, teljesen értelmetlen szabályokat is csak akkor szeghetik meg, ha úgy tesznek, „mint akik már halottak”. Egy példa arra, aki nem tett úgy, „mint aki már halott”, Nacume Szószeki Macska vagyok című regényében Kusami tanár úr. Egy nap azt kérdezte tőle egy diák: „Tanár úr, a bancsát⁸⁵ hogy mondják angolul?” Azt nem mondhatta, hogy „nem tudom”, ezért annyival intézte el, hogy „az fiam, a savage tea”.⁸⁶ Így azonban sokkal inkább nevetség tárgyává vált, mintha azt mondta volna, hogy „nem tudom”.

Benedict a 11. fejezet konklúziójának tekinthető bekezdésben így írt:

Nyugati kifejezéssel élve a japánok a muga és az „úgy élni, mint aki már halott” gyakorlásával kizárják a tudatot. Amit „figyelő énnek”, „zavaró énnek” neveznek, az egy, az egyén tetteit megítélő cenzor. Ez élesen rámutat a nyugati és a keleti pszichológia közti különbségre. Amikor mi egy lelkiismeretlen amerikairól beszélünk, olyan emberre gondolunk, aki nem érez többé bűntudatot, ami pedig együtt járhat a rossz cselekedetekkel. Amikor azonban a japánok használják ugyanezt a kifejezést, olyan emberre gondolnak, aki többé nem feszült, akit nem akadályoznak. Az amerikaiak egy rossz emberre gondolnak; a japánok egy jó emberre, egy tanult emberre, aki képes a legvégső határig használni a képességeit. Olyanra, aki képes véghezvinni az önzetlenség legnehezebb és legodaadóbb tetteit. A helyes viselkedés legnagyobb amerikai kényszere a bűn; egy ember, aki érzéketlensége folytán ezt már nem érzi, antiszociálissá válik. A japánok a kérdést másképp ábrázolják. Filozófiájuk szerint az ember legbelsőbb énje jó. Ha érzései közvetlenül érvényre jutnak tetteiben, akkor erényesen és nehézség nélkül cselekszik. Ezért önnevelésnek veti alá magát a „jártasságban”, hogy kizárja a szégyennek (hadzsi) a lelket cenzúrázó hatását. „Hatodik érzéke” csak ekkor válik akadálymentessé. Ez a legvégső szabadulása az öntudatosságból és a küzdelemből. (189-190. o.)

Itt ugyan sem a „kard”, sem a „felelősségteljesség” szó nem szerepel, de tökéletesen előkészíti későbbi, a 12. fejezetben való megjelenésüket. Kétségtelen, hogy az amerikaiak a bennük lévő bűn tudatosságának kényszere által viselkednek helyesen, és így könnyebb az eredeti helyes cselekedet, ami értékelendő. Azonban az olyan emberek, akiket kezdettől fogva a kényszert előfeltételként kezelve neveltek, hajlamosak az álszent gondolkodásra és viselkedésre. Amint egyszer a bűntudat mérséklődik vagy kihuny, az ösztönös cselekvés a legtöbb esetben antiszociálissá válik. Ezzel szemben a japánok esetében a kényszerítő erő kívülről jön. Ez a kényszerítő erő nagyon gyakran elnyomja az eredeti helyes viselkedést, ami nem feltétlenül jelenti a társadalmi rendszer fogyatékosságát. Ugyanis az ember, aki megfelelően részesült a kívülről jövő kényszerítő erőt feltételező nevelésben, még ha le is rázza magáról ezt a kényszert, akkor sem viselkedik antiszociálisán. Ha meg is szabadulnak a kényszerítő erőtől, attól még nem kerülnek a szégyen kultúráján kívülre. A szégyen kultúrájában élve emelkednek felül a szégyen kultúráján. Ez azt jelenti, hogy egy tanár is képes azt mondani, hogy „nem tudom”, vagy mint Óisi Kuranoszuke, aki korábban halálos gyötrelmek között a „züllött szamuráj” sértésre csak nevetett, vagy Benkeihez hasonlóan könnyedén képes volt ütést mérni az urára, amiről azt gondolta, hogy soha nem lenne képes, csak hogy az ellenség ne lássa át az igazi érzéseit.

Ekkor azonban sem Óisi, sem Benkei nem került a szégyen kultúráján kívülre. Jól tudták, hogy anélkül, hogy egy kicsit is eltávolodnának a szégyen kultúrájától, a tettük milyen eredményre vezet, és ezért döntöttek így, hogy felkészültek a teljes felelősségvállalásra. Ez jelenti a szégyen kultúráján való felülemelkedést. Ez szerepet játszik abban, hogy Benedict a „felelősségteljes magatartást” a japán kultúra egyik mintájaként említi.

Azt mondtam, hogy a kívülről jövő kényszer elnyomja az eredeti helyes cselekedetet, ez azonban nem jelenti, hogy a japánokból hiányozna az eredetiség. Ez már abból is látszik, hogy létezik olyan út, amellyel megszabadulhatunk a kényszerítő erőtől. Azonban az itt születő eredetiség nem különülhet el a társadalomtól. Ez azt jelenti, hogy a japánok eredetisége eltérő természetű a nyugatiakétól. Ezt a következő alfejezetben vizsgáljuk meg.

MESTER – NEMZETI TÁMOGATÁST ÉLVEZŐ, IRÁNYÍTOTT ÁLGÉNIUSZ

Ahogy az előző alfejezetben mondtam, a szégyen kultúrája olyan emberek gyülekezetének tekinthető, akik magatartásának alapelvét az határozza meg, hogy egyfajta jó érzéssel tölti el őket, ha ugyanúgy tesznek, mint mások. Ebben a kultúrában az új dolgok tanulása főleg utánzással történik, és az értékesnek tekintett viselkedésnek szerepelnie kell a „térképen”. Így „csak az előre eltervezett, meghatározott menetű életformában érzik magukat biztonságban, és az előre nem látható dolgokkal szemben rettegést éreznek”.

Amennyiben a japánok viselkedése minden tekintetben utánzáson vagy előre látható dolgokon múlna, akkor az Edo-korban, amikor politikai okok miatt a külföldre utazás nem volt megengedett, vagy a 14-15. században, amikor Japán és a környező országok helyzetéből adódóan a kapcsolatok inaktívak voltak, a japán kultúra stagnált volna. Valójában azonban pontosan ezekben az időszakokban Japán kultúrája igen jelentősen fejlődött egy sajátos irányba. Ennek magyarázatakor figyelembe kell venni, hogy ha nem is a legtöbb japán, de mindenképpen jelentős számú ember megtanulta az előző alfejezetben leírt „jártasságot”, amivel felülemelkedhetett a szégyen kultúráján.

Benedict a Krizantém és kard 11. fejezetében nem azért szentelt sok figyelmet a „jártasság” leírásának, hogy a japánok különös szokásait leírja, hanem mert szükséges volt megnézni ezen ország eredetiségének forrását. Ebben a fejezetben ugyan nem használta az „eredetiség” (originality) szót, ez azonban nem azt bizonyítja, hogy ne ismerte volna el a japánok eredetiségét. Ahogy könyvünk 5. fejezetében láttuk, jól tudta, hogy a japánok és az amerikaiak a természetet nagyon eltérő vonalak mentén „szeletelik fel”. Ezt azonban rajta kívül csak kis számú szakember tudta. Ezért ha meggondolatlanul a „japánok eredetisége” kifejezést használja, az igen nagy valószínűséggel félrevezeti az amerikai olvasót. Jól tudta, hogy az átlag amerikai az „eredetiség” szót használva a lehetséges széles jelentésnek csak egy kis részére gondol, amibe nem fér bele a japánok eredetisége, ezért szándékosan kerülte ennek a szónak a használatát.

Ahogy már láttuk, Benedict Zen források felhasználásával magyarázta a jártasságot célzó nevelést. Haladjunk mi is e vonal mentén előre. A Zen képzetek és a japánok eredetisége közti kapcsolatot látótérbe helyező forrásként kettő jut eszembe. Az egyik Szuzuki Daiszecu A Zen és a japán kultúra, a másik Eugen Herriegel Én és a Zen című munkája. Ha arra gondolunk, hogy az utóbbi magán viseli Szuzuki hatását, akkor talán természetes, hogy vannak közös magyarázatok, de amit ez a filozófus mond, aki Anami Kenzó irányítása mellett a kezdő szintről a nyugatiak között elsőként érte el a japán íjászatban az ötödik fokozatot, nagyban segíti azok megértését, akik nem járatosak a Zenben. Herriegel felismerte, hogy közös jellemzői vannak a hagyományos japán művészetek tanulásának, melyek a Zen ideákban gyökereznek. Ezek a közös jellemzők nagy vonalakban a következők.

Első lépésben a tanítvány csak tudatosan utánozza azt, amit a mester megmutatott. A mester azt tekinti első feladatának, hogy kézi munkáját tökéletesre fejlessze. Így a tanítvány a mester mozdulatainak utánzását ismételve közel kerül az alapvető mozgáshoz, és ezt szokássá téve egyre ügyesebb lesz. Herriegel már ettől a szinttől kezdve hangsúlyozza, hogy nagy súlyt helyeznek a köszönésre, ami a következő szinten igen fontos szerepet játszik majd. Ugyanis ahogy fejlődik a tanítvány technikája, a külső mozdulatok helyett egyre inkább a lélek rezdüléseit kezdi utánozni, amely váltás a köszönés nélkül nem lehet teljes. Így a tanítvány a technikában és a koncentráló képességben egyaránt olyan lesz, mint a mestere. Erre a folyamatra azt is mondhatjuk, hogy köszönéssel együtt járó utánzás. Ennyi azonban nem elég ahhoz, hogy eljusson a mester szintjére. „Az én, a művészet és a műalkotás teljes összeolvadása, együttélése maga a művészet, olyan állapot, mint a műalkotás.” Azt mondják, ilyen egy mester. Herriegel az ehhez vezető folyamatot így írta le: „A tanítvány utánzása ebben a stádiumban nyeri el utolsó és legkiforrottabb értelmét: a követés révén a mesteri tudás szellemiségének birtokosává válik.” Csak miután a tanítvány túllépett ezen az utolsó és nagyon mély jelentőségű utánzáson, engedik először, hogy a saját lábára álljon.

Egyértelmű, hogy Herriegel itt összefoglalt magyarázata nagy éleslátásra vall. Az, hogy a mester állapotával kapcsolatban arra utal, hogy „az én, a művészet és a műalkotás teljes összeolvadása, együttélése maga a művészet, olyan állapot, mint a műalkotás”, azt jelzi, hogy belépett oda, amit „a keleti filozófia nagy sajátosságának” tekint Izucu Tosihiko. Ő azonban az egész gyakorlást az elejétől a végéig utánzásnak tekintette. Ezen a ponton azonban ellenvetéssel élhetünk, mivel nem feltétlenül helyes utánzásnak tekinteni a lélek rezdüléseit is abban a pillanatban, amikor a tanítvány mesterré válik. A mesterré válás utolsó lépését nem utánzás, hanem inkább a megvilágosodás által teszi meg. Könyve végén Herriegel maga is elismeri a szatorinak nevezett lelki hatás fontosságát, és befejezésül Szuzuki szavait idézi, melynek lényege, hogy az edzőterem a megvilágosodás helye. Így szinte bizonyos, hogy úgy vélte, hogy a mesterré válás legnagyobb és végső feltétele ez a megvilágosodás. Ettől függetlenül kissé túlzottan nagy hangsúlyt fektetett az utánzásra. Hogy miért tett így, azt nem tudom.

Az utánzás ott játszik fontos szerepet, amit Benedict „képességet” csiszoló nevelésnek nevezett. Az utánzás tökéletesen alkalmazkodik a szégyen kultúrájához. Ezért a japánok nagy lelkesedéssel törekednek arra, hogy „a technikájuk tökéletes legyen”. Azonban az olyan nagyszerű mesterek, mint Anami, jól tudja, hogy nem szabad ennyivel megelégedni. A mesternek az arra érdemes diákot el kell vezetnie a megvilágosodásig. Ez nem a „képességet” csiszoló gyakorlás, hanem Benedict kifejezésével élve a „jártasság” szintjén való gyakorlás. Anami Herriegel tanításakor drámai vagy szinte természetfelettinek nevezhető előadást tartott, de erre most szükségtelen kitérnünk.

Arra kell felfigyelnünk, hogy a japánok olyan szorosan kapcsolják össze a tanulást-gyakorlást az utánzással, hogy még Herriegel is túl nagyra értékelte azt. Ez nemcsak az ősi japán technikákra érvényes, hanem ugyanilyen vagy talán még erősebb a külföldről átvett tudományok, technikák, művészetek stb. esetében is. Ez jól látható, ha megnézzük a Hattori Tadasi esszéjében szereplő fuvolaművész, Josida Maszao esetét, aminek a lényege nagyjából a következő.

Josida, miután a Keió magániskola jogi karát elvégezte, közel egy évig vállalati alkalmazottként dolgozott, majd hosszas tépelődés után úgy döntött, hogy fuvolistaként fog megállni a lábán. Hatalmas erőfeszítéseinek köszönhetően társait megelőzve a Japán Szimfonikus Zenekar (a mai NHK Szimfonikus zenekar) első fuvolistája lett. Ekkor nem akadt Japánban tanár, aki taníthatta volna, ezért kénytelen volt magától tanulni, játéka azonban így is lenyűgözte Karajant, aki elküldte őt egy svájci tanárhoz. Josida pont úgy játszott, ahogy az illető tanár, aki erre összeszidta. „Mit jelentsen az, hogy egy olyan keleti ember, mint maga, akinek más az élete, a vallása, mindene, pont úgy játszik, mint én, egy nyugati ember? Mit művel, rabszolgazenét?” Ezek a szavak felnyitották Josida szemét, és úgy játszott, ahogy ő gondolta. Ezt hallva az öreg tanár megdicsérte: „Ettől igazi keleti zenész maga.” Attól a naptól kezdve Josida büszkén arra, hogy japán zenész, nyugodtan, örömmel muzsikált.

Mindezt én a következőképpen értelmezem. Egy japán egy művészeti ágban eljutott a csúcsra, de egy lépéssel a csúcs előtt nem tudott megszabadulni annak utánzásától, amit mások jónak tartanak. Ekkor a nyugati tanár durva kirohanása ráébresztette, hogy „az én, a művészet és a műalkotás teljes összeolvadása, együttélése maga a művészet, olyan állapot, mint a műalkotás”, és megszabadult a rá nehezedő tehertől. Megtette az utolsó lépést a mesterré válás felé.

A svájci tanár nem úgy gondolkozott, mint a Zen szerzetesek. Valószínű, hogy a nyugati tanítványok jóval korábban felhagynak az utánzással, és a saját művészetük útját járják. A tanárt, aki már sok ilyen tanítványt nevelt ki, bosszantotta Josida, aki bár bőven rendelkezett a képességgel, amivel létrehozhatná saját művészetét, az utánzáshoz ragaszkodott. Nincs ok, amiért ne tekinthetnénk megvilágosodásnak azt, ami Josida szívében ekkor lejátszódott. A svájci tanár öntudatlanul a jártasság szintjén tanította. Egyértelműen tagadta az utánzást. Ezzel először oldotta ki Josida eredetisége az önéberség csomóját.

Nézzük meg Szuzuki Daiszecu A Zen és a japán kultúra című könyvét. Az „eredetiség” vagy „eredeti” szavakat Szuzuki alig használja, de vizsgáljunk meg egyet ezen kevesek közül.

A Hozóin⁸⁷ esetében annyira átlátta a lándzsa használatának titkát, hogy „mestere” lett ennek a területnek. A mester több mint egy specialista, akinek hozzáértése a legmagasabb szintű ismereteket is meghaladja. Eredendő géniusz. Bármilyen gyakorlatot is végezzen, ez az eredeti egyéniség kiemeli őt. Az ilyen embert japánul mesternek nevezzük. Nincs született mester. Mérhetetlen szenvedést megtapasztalva válhat csak valaki mesterré. Így csak a tapasztalatok sorával jut el a művészet titkos mélységéig, az élet forrásának ösztönös megérzéséhez.

Josida olyan mester, aki tökéletesen megfelel ennek a meghatározásnak. Fuvolajátékában „bármilyen gyakorlatot is végezzen, ez az eredeti egyéniség kiemeli őt”. Így tehát még a nem ősi japán művészetekben is tudnak a japánok eredetiek lenni. A közkeletű nézet, hogy „a japánok ügyesen utánoznak, de nincs bennük eredetiség”, máris megdől.

Azonban arra is oda kell figyelnünk, hogy a japánok eredetisége a nyugatiakétól különböző alapokra épül. Az iménti idézet végén az áll, hogy „eljut az élet forrásának ösztönös megérzéséhez”. Attól függően, hogy ehhez az ösztönös megérzéshez a japán vagy a nyugati kultúra felől közelítünk, annak nehézsége minőségileg különbözik. A japán kultúra felőli közelítésről Szuzuki így írt.

Gyakran mondják, hogy amikor az ember „megőrül”, nagyszerű dolgok válnak valóra. Ez azt jelenti, hogy az ember normális tudatszintjén a gondolatok és az elképzelések racionálisan szervezettek, morálisan irányítottak és elrendezettek. Ezért mi mindannyian konvencionális, mindennapos, átlagos laikusok vagyunk. Mivel eredetileg ártalmatlan polgárok, egy legálisan cselekvő csoport tagjai vagyunk, ez ebben a tekintetben dicséretre méltó. Azonban az ilyen lélekben nincs eredetiség, és nem érez ösztönzést, hogy letérjen a jól bejárt útról. Nem próbálja összetörni az alázatosság és bűntelenség középszerű szintjét. Sehol semmi hiba. Ha le akar térni a hétköznapokban elkoptatott útról, akkor veszélyesnek tartják. Az ilyen embernek minden úton-módon igyekeznie kell, hogy ne távolodjon el. Jól megismerhetjük az ilyen embert. Várakozással tekinthetünk rá. A geometriához hasonlóan teljes jelentése vizsgálandó, mérendő, magyarázandó. A nagyszerű lélek esete ettől teljesen különbözik. Nem várhatunk tőle semmit. Őrült. Mindig valami magánál nagyobb dologra törekszik. Ez a valami nagy dolog, és ha valóban komolyan veszi, akkor ez őt még magasabb tudati szintre emeli, még tágabb távlatokból lesz képes szemlélni a dolgokat. Ha ismeri az igazi helyét, ahol lehet, vagy lennie kell, akkor hogy az őt megszálló káprázatot beteljesítse és megvalósítsa, „megőrül”. A nagyszerű művészetek mind így születnek. A művész alkotóként, eltérően a hozzánk hasonlóktól, akik csak konvencionális irányba vagyunk képesek haladni, egy magasabb dimenzióban él. A Zen célja, hogy egy sajátos módszerrel megjelölje ennek a mélyebb inspirációnak a forrását.

Az idézet elején szereplő „nagyszerű dolgok” eredeti eredményeknek tekinthetők. Érdekes összehasonlítani az itt leírtakat azzal, ami egy szótárban az „eredetiség” címszó alatt szerepel.

A művész általában az utánzást feladva sajátos teljesítményt mutat a művészi kifejezés folyamatának és eszközének valamennyi területén, és ha függetlenül ettől a természetellenes, utánzásmentes hajlamtól, a szépség ideájától nem tér el, akkor az itt megjelent új minőséget eredetiségnek nevezzük. Ez a megfontolás a művészet eredetiségének egész történeti folyamatára kiterjeszti a látómezőt, és azt jelenti, hogy szembehelyezkedik az elődök utánzásával és követésével. Az igazi géniusz mindig újra és újra alapvető hatással bíró sajátos erőt jelenít meg az alkotásaiban, és ennek a művészi karakternek a szubjektív lényege az eredetiség. Továbbá a puszta maniére-t meghaladó stílusfogalmakban az alkotás objektív alapelveként is kívánatos az eredetiség, így az eredetiséget természetesen az esztétikai és művészeti érték új eredetiségének alapelveként értelmezhetjük. Ezért Hegel ezt egységének tekintette, ahol a géniusz szubjektivitása és a művészi kifejezés objektivitása egybeesik. Az eredetiség nemcsak az esztétikai értékre van hatással, hanem általában a lelki kultúra minden területén fontos szerepet tölt be.

Ez az értelmezés minden tekintetben a nyugati filozófia gondolatmenetét követi. Szuzukinak a „nagyszerű dolgokról” szóló írásában nem szerepelt a „géniusz” kifejezés, ami itt kétszer is előfordul. Általában olyan embert jelöl, aki veleszületett sajátos képességekkel bír, és az átlagembernél jóval kevesebb erőfeszítéssel képes magas szintű teljesítményre. Azonban Szuzuki a fentebb idézett, „a Hozóin esetében…” kezdetű mondatban miközben azt mondja, hogy a mester eredeti géniusz, ezt is állítja: „Nincs született mester. Mérhetetlen szenvedést megtapasztalva válhat csak valaki mesterré.” Vagyis Szuzukinál a géniusz nem több olyan személynél, aki az átlagemberek között viszonylag jobb természetes adottságokkal bír. Ez azt jelzi, hogy finom eltérés van abban, amire az „eredetiség” vagy az „alkotás” szavakat használva a japánok, illetve az amerikaiak gondolnak. Vagyis míg a japánok arra gondolnak először, amit az átlagember szigorú gyakorlás után tesz, addig a nyugatiak inkább először arra, amit a géniusz tesz. Valószínűleg a nyugatiak sem gondolják, hogy a géniusz minden gyakorlás nélkül könnyedén képes nagy dolgokra, de elismerik, hogy vannak, akik képesek olyan dolgokra, amiket az átlagember minden erőfeszítése ellenére sem tud megtenni. A japánok és a nyugatiak közti különbség abban rejlik, hogy elismerik-e ezt, vagy sem. A japánok „ha valaki le akar térni a hétköznapokban elkoptatott útról, akkor azt a személyt veszélyesnek tartják”. A „nagyszerű lélektől” magától „nem várhatunk semmit”. – Az, hogy ez a szégyen kultúrájában a társadalom tagja gyanánt mennyire nagy hiányosságra utal, az érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy a könyvünk 4. fejezetében leírt „egymás kölcsönös támogatása” milyen szorosan kapcsolódik a hallgatólagos „elváráshoz”. – Az igazi géniusz gyakran ilyen, de ha előfordul is, hogy az ilyen ember a japánok között megtalálja „az igazi helyét, ahol lehet, vagy lennie kell”, az nem több szerencsénél. Ezért Japánban meglehetősen kevés lehetőség van, ahol az igazi géniusz tevékenykedhet. Mivel már eleve ritka a géniusz, ezért az átlagemberek között a viszonylag jó természetes adottságokkal rendelkező, irányított feltételek (a nyugatiak „szabadságától” eltérő állapot) mellett „mérhetetlen szenvedést megtapasztalt” embert „mesterként” kell tisztelni. Ez a Benedict által a „krizantémmal” szimbolizált „színlelt szabad akarat” területén belül eredetiséget mutató álgéniusz. Azonban azért, mert álgéniusz, még nem szabad lenéznünk. Tehetséges ember, aki egész testével és lelkével az inspiráció forrásával harcol. Azonban mindez a kulturális mintákban gyökerező össznépi támogatás mellett történik. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezen milyen nagy hangsúly van.

Természetesen csak kevés emberből lehet mester. Az, hogy bár kis számban, de léteznek ilyen emberek, fontos értelemmel bír. Azok, akikből nem lesz mester, az utánzással fejlesztik önmagukat, és szocializálódnak. Az egyén számára ez a fejlődés egy rövidebb útja. Ha sok ember tesz így, akkor a társadalom intellektuális és gyakorlati tevékenysége egy bizonyos szinten tud maradni. Azonban utánzással nem lehet emelni a társadalom egészének szintjét. Ez a nehézség a mesterek révén hidalható át. A mester olyan ember, aki képes felülemelkedni a szégyen kultúráján, és ennek a képességének köszönhetően eredeti eredményt ér el. Ezt az eredményt hamarosan utánozzák majd, és ezáltal a társadalom egészének intellektuális és gyakorlati tevékenységének a szintje emelkedik. Így Japán, még ha a bezárkózás politikáját folytatta is, kulturálisan nem stagnált. Ez világviszonylatban is ritka esetnek tekinthető.

Azonban mivel Japán a szégyen kultúrája, ezért elkerülhetetlen a fenti körülmények közti eredetiségben bizonyos fajta részlehajlás. A szégyen kultúrájának ilyen természete a társadalom homogenizálását segíti elő. A mesterek eredetiségének olyannak kell lennie, amit ebben a homogenizált társadalomban elvárnak. Vagyis ez az eredetiség a japánok lelkében létező „térkép” területén belül mutatkozik meg. Egyszer-egyszer előfordul, hogy ehhez a térképhez hozzárajzolnak egy apró részletet, de legtöbbször ez a külföldiek eredményeinek hatására történik. Ez az oka, hogy a japánok saját eszméikkel nem robbantottak ki forradalmat (nemcsak politikai, hanem tudományos és ipari forradalom értelemben sem), és nem fedeztek fel új földrészeket.

Korábban azt mondtam, hogy az ember, aki eljutott a muga állapotába, vagy aki úgy él, „mintha már halott lenne”, az felülemelkedik a szégyen kultúráján, de azt is hozzátettem, hogy attól még nem lépnek ki a szégyen kultúrájából. Most végre már világos, hogy mit is jelent ez. Lehet, hogy ezek az emberek lerázták a „figyelő én” korlátozását, de nem cselekszenek a társadalom egészét felölelő várakozással ellentétesen. A történelem feljegyzett olyanokat, akik túl akartak lépni ezen a nagy mértékű elváráson – például Ósio Heihacsiró⁸⁸–, de nem jártak sikerrel. Legyen az a muga elérése, a megvilágosodás vagy a „halotthoz hasonló viselkedés, a japánok akaratának szabadsága korlátokba ütközik. Ez nem az a feltétlen szabadság, ahogy a bűn kultúrájának tagjai értelmezik. Az egyénben megfordulhatnak olyan gondolatok, hogy lerombolja ezeket a korlátokat, a társadalom azonban egyáltalán nem fogadja ezt el, és végül elfojtásra kerülnek. Benedict ezt mind átlátta, és a 12. fejezetben a „színlelt szabad akaratként” megfogalmazva, a „krizantémmal” szimbolizálta.