9.

A „KRIZANTÉM” ÉS A „KARD

A TULAJDONKÉPPENI KONKLÚZIÓ

A gyerek tanul című 12. fejezet a fordításban huszonnyolc oldal. Ebből az első közel húsz oldal a japánok által a születéstől a felnőtté válásig megtapasztalt dolgok közül azoknak a leírása, amelyek a személyiség fejlődésének szempontjából fontosnak tekinthetők. A fennmaradó elemző rész a személyiség fejlődésének folyamatából rajzolja meg a kultúra mintáját. Az első húsz oldalról nem szólnék külön, hanem inkább az ezt követő részben mondottakat venném át részletesen, mivel úgy vélem, hogy itt található a Krizantém és kard konklúziója. Ez pedig szerintem a következő:

Azonban a japánok sokat várnak maguktól. Annak érdekében, hogy elkerüljék a kiközösítés és lenézés fenyegetését, fel kell adniuk a személyes örömöket, amiket megízleltek. Ezeket az érzéseket lakat alatt kell tartaniuk az élet fontos dolgaiban. Azon kevesek, akik megsértik ezt a mintát, annak kockázatát vállalják, hogy még az önbecsülésüket is elveszítik. Azok, akik becsülik magukat (dzsicsó), útjukat nem a „jó” és a „rossz”, hanem a „kívánatos ember” és a „nem kívánatos ember” között jelölik ki, és személyes igényeiket feladják a kollektív „elvárások” miatt. Ezek azok a nagyszerű emberek, akik „ismerik a szégyent (hadzsi)”, és akik végtelenül megfontoltak. Ezek azok az emberek, akik családjuk, falujuk és nemzetük becsületére válnak. Az így keltett feszültség hatalmas, és a magukkal szembeni magas elvárások Japánt a Kelet vezetőjévé és a világ egyik nagyhatalmává tették. Ez a feszültség azonban nagy megterhelés az egyén számára. Óvatosnak kell lenniük, nehogy elmulasszanak valamit, vagy nehogy valaki lebecsülje a teljesítményüket a cselekedeteik során, amelyek olyan sok önfeláldozást kívántak tőlük. Néha az emberekből a legagresszívabb cselekedetek robbannak ki. Ezt az agressziót nem az váltja ki, mint az amerikaiaknál, hogy kétségbe vonják az elveiket vagy a szabadságukat, hanem hogy megsértik vagy lekicsinylik őket. Ekkor veszélyes énjük kirobban – ha lehet, akkor a becsmérlő, ha nem, akkor az önmaguk ellen irányuló. (216-217. o.)

Ha ez túl hosszú lenne, és egyetlen mondatot kellene belőle kiválasztanom, akkor az lenne, hogy „azok, akik becsülik magukat (dzsicsó), útjukat nem a »jó« és a »rossz«, hanem a »kívánatos ember« és a »nem kívánatos ember« között jelölik ki, és személyes igényeiket feladják a kollektív »elvárások« miatt”. Ez tulajdonképpen a szégyen kultúrájának lényege. Talán arra érdemes odafigyelni, hogy a „kollektív” nem feltétlenül jelent olyan nagy dolgot, mint az egész világ, vagy egész Japán. Benedict ezt jól tudta, ezért mondta a 8. fejezet vége felé, hogy „a japánok felől nézve bőven elég, ha azon a területen tisztelik őket, ahova tartoznak”. Ez a „kollektív” jelentheti az egy zebránál véletlenül együtt várakozókat is. Ezért van az ismert mondás: „Nem félünk a piros lámpától, ha együtt megyünk át rajta” (Beat Takesi)⁸⁹. A döntés egyik mércéje, hogy megfelelünk-e a ténylegesen ott lévők „elvárásainak”. Ehhez képest jóval kevésbé foglalkoztat a szégyen, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a közlekedési lámpát, és egy rendőr meglát, ránk kiabál, mindenki előtt megdorgál, vagy akár még fel is jelent. Még ha a legrosszabb esetben el is kap a rendőr, akkor is visszavághatunk azzal: „Ők is átmentek a piroson, akkor miért csak én…?” Ilyenkor a döntésben nem a „jó” vagy a „rossz” a mérvadó. És ez nem csak ilyen kis dolgokra érvényes. Ugyanebből az értékítéletből ered, hogy Japán, látva, hogy a modern nyugati nagyhatalmak behatoltak Afrikába és Ázsiába, úgy vélte, hogy akkor tehet szert köztük megbecsülésre, ha fegyveres erővel ő is behatol valamelyik országba.

Benedict alapos érvelés után jut el a fenti végkövetkeztetéshez, itt azonban szükségtelen ezt aprólékosan végigkövetni, mivel ha felismerjük, hogy a fenti idézet a konklúzió, akkor könnyen érthetővé válik a hozzávezető érvelés.

Azért ettől függetlenül érdemes felfigyelnünk arra, amit a Rorschach-teszt eredményére utalva mond, ugyanis olyan dolgokat tartalmaz, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor a fenti konklúzió és a Krizantém és kardban felhozott dolgok közti kapcsolatról gondolkozunk.

A jellemük kettőssége feszültséget teremt, amire az egyes japánok különböző módon reagálnak, így mindenki létrehozza a saját megoldását ugyanarra az alapvető problémára, vagyis hogy összehangolják a gyerekkorukban tapasztalt spontaneitást és jóváhagyást a korlátozásokkal, amelyek biztonságot ígérnek későbbi életükben. Sokaknak okoz nehézséget ennek az ellentmondásnak a megoldása. Vannak, akik arra tesznek fel mindent, hogy életüket a doktrinerekhez hasonlóan szabályozzák, és rettegnek az élet spontán történéseitől. Ez a rettegés különösen nagy, mivel a spontaneitás nemcsak egy képzet, hanem valami, amit már egyszer megtapasztaltak.

Zárkózottak maradnak, a szabályokhoz való ragaszkodással megteremtik a sajátjaikat, és úgy érzik, hogy azonosultak mindennel, ami a hatalom. Mások még tudathasadásosabbak. Tartanak a saját agresszivitásuktól, amit a lelkükbe zártak, és jóságos külső viselkedéssel fedtek be. Gyakran ragadnak le lényegtelen részleteknél, hogy ne kelljen tudatosítani igazi érzéseiket. Mechanikusan hajtják végre a beléjük nevelt tevékenységeiket, amelyek lényegében értelmetlenek számukra. Megint mások, akiket jobban megragadott korai gyermekkoruk, emésztő nyugtalanságot éreznek mindennel szemben, amit felnőttként megkívánnak tőlük, és igyekeznek fokozni függésüket, amikor az többé már nem helyénvaló. Úgy érzik, hogy minden hiba a hatalom elleni támadás, és a legkisebb dolog is felkavarja őket. Az előre nem látható helyzetek, melyeket nem lehet gépiesen kezelni, megrémítik őket. (215-216. o.)

Benedict ugyan nem jelentette ki, de ez a legjelentősebb azon dolgok közül, amelyekre a 3. fejezetben bevezetett, majd utána több fontos dologgal kapcsolatban is megjelenő „térkép” metafora alkalmazható. A fenti idézet a japánok jellemének három típusát írja le, melyek jellemzője „a szabályokhoz való ragaszkodás”, hogy „mechanikusan hajtják végre a beléjük nevelt tevékenységeiket”, és hogy „az előre nem látható helyzetek (…) felkavarják őket”, vagyis olyan életmódot keresnek, amelyről azt hiszik, hogy a biztonságot csak az garantálja, ha a „térképen” berajzolt utat követik, és onnan egyetlen lépéssel sem térnek le. Ez a térkép független a Tízparancsolathoz hasonló absztrakt erkölcsi alapelvektől, és aprólékosan meghatározott, függetlenül például attól, hogy hogyan viselkednek a szülei, a gyereknek milyen dolgokat kell megtennie. Az emberek mindenkitől elvárják, hogy engedelmeskedjen ennek a térképnek. Sem a császárral szembeni érzések, sem a giri fogalma, sem az „emberi érzések” területének érzelmei, sem pedig az eredeti eredmények elérése nem távolodhat el a japánoknál ettől az alapszabálytól. Nem engedik, hogy eltérjenek ettől a szabálytól.

Talán szükségtelen, de a biztonság kedvéért had tegyek még egy dolgot ezekhez. A fenti idézetet olvasva az lehet az érzésünk, hogy a japánok folyamatosan feszültségben élnek, és csak merevek tudnak lenni, de hogy ez nem így van, azt Benedict a következőképpen írta le.

Ezek a jellemző veszélyek, amelyeknek a japánok ki vannak téve, amikor az elutasítás és az elítélés miatti nyugtalanság már túl sok nekik. Amikor nincsenek túlzott nyomás alatt, akkor képesek élvezni az életet, és figyelni arra, hogy ne bántsanak meg másokat, ahogy ezt beléjük nevelték. Ez nagyon figyelemreméltó teljesítmény. Kisgyermekkoruk magabiztosságot ad nekik, nem kelti a bűnösség terhes érzését. A későbbi korlátozások a többiekkel való szolidaritás nevében rakódnak rájuk, és a kötelességek kölcsönösek. Vannak kijelölt „szabad területek”, ahol kiélvezhetik az ösztönös életet, függetlenül attól, hogy más emberek bizonyos dolgokban mennyire avatkozhatnak be az elvárásaikkal. A japánok mindig is híresek voltak arról, hogy ártatlan dolgok szereznek örömöt nekik: a cseresznyevirágok, a Hold, a krizantémok, vagy a frissen hullott hó szemlélése; a házban kalitkában tartott bogarak „dalának” hallgatása; kis versek írása; kertészkedés; virágrendezés és szertartásos teaivás. Ezek nem a nyugtalan, agresszív emberek időtöltései. Kedvtelésüket nem szomorúan űzik. Egy falusi japán közösség azokban a boldog napokban, mielőtt Japán belefogott volna végzetes Küldetésébe, szabadidejében olyan vidám és derűlátó lehetett, mint bármely másik. A munkában pedig nagyon szorgalmas. (216. o.)

Ez kétségtelenül „figyelemreméltó teljesítmény”. Ennek köszönhető, hogy a két és fél évszázados bezárkózás ideje alatt a vallási indíttatású Simabara⁹⁰ felkelésen kívül egyszer sem volt lázadás. A japán típusú szégyenkultúra eredetileg békés kultúra.

A SZÍNLELT SZABAD AKARAT

A japánok eredetisége című 8. fejezetünkből megtudtuk, hogy a „géniusz” és a „mester” is, ahogy a japánok értik, nem születetten az, hanem irányított. A „színlelt szabad akarat” szoros összefüggésben áll ezzel. Azonban legyen az bár „színlelt” vagy „irányított”, nem könnyen tudatosítható. Azt mondhatjuk, hogy amikor a világot úgy tekintik, mint az „isten által elrendezett képet”, ez a „fókuszálás és a perspektíva megragadásának módjában” foglaltatik benne. Ebben az alfejezetben erről lesz szó.

A „színlelt szabad akarat” kifejezés az egész könyvben egyetlen egyszer, A gyerek tanul című 12. fejezet vége felé fordul elő. Az olvasó ezt már láthatta könyvünk első fejezetében, az „ez egy új világ volt” kezdetű idézetben. Ebből közvetlenül csupán annyit tudunk meg, hogy Szugimoto Ecuko kislánykori neveltetése révén kialakult szellemisége ezzel fejezhető ki, ami első ránézésre természetesnek tűnik, de valójában az emberi kéz által gondosan alakított kerthez hasonlít. Azonban ezután Benedict úgy folytatja, hogy „egész Japán tele volt ezzel”. E nagy kijelentés mellett azonban Benedict példái mind a kertépítéshez kapcsolódnak. A „krizantémra” csak a kertépítés kapcsán, mintegy mellékes formában utal.

Ezt olvasva természetesen mindenki úgy gondolhatja, hogy a hatalmas krizantém, a kertbe helyezett sziklák, a lépőkövekre szétszórt tűlevelek a japánok első ránézésre szabad, de a valóságban emberi kéz által irányított akaratát szimbolizálja. Azonban azt már nem könnyű megmagyarázni, hogy mit is jelent az, hogy a japánok akarata irányított. Amikor Benedict olyan általános dolgokat mond, hogy „egész Japán”, akkor azt rendszerint a legtágabban kell értelmezni, azonban sokan az ösztönös értelmezés során észrevétlenül korlátokat állítanak fel.

Ha csak felületesen nézzük, akkor az előző alfejezetben idézett „azonban a japánok…” kezdetű rész úgy tűnhet, mint ami a színlelt szabad akaratról szól. Először én magam is így gondoltam. Kétségtelenül szerepel benne, „hogy elkerüljék a kiközösítés és lenézés fenyegetését, fel kell adniuk a személyes örömöket, amiket megízleltek”, és „személyes igényeiket feladják a kollektív »elvárások« miatt”. Világos, hogy ezek nem az ember tiszta szabad akaratából következnek be. Azonban ha jól meggondoljuk, ez az akarat szabadságával szembeni társadalmi korlátozás, nem pedig színlelt szabad akarat. A színlelés nem korlátozás. A „színlelt szabad akarat”, ahogy Benedict mondja, különbözik az amerikaiak által szabadnak tekintett akarattól, ez azonban nem annak a különbsége, hogy van-e társadalmi korlátozás, vagy nincs, hanem az alapé, amin áll.

Lehet, hogy a „színlelt szabad akarat” olyan fajta szabad akarat, amire eddig senki sem gondolt. Már korábban is felhívtam a figyelmet, hogy a Krizantém és kardban több új fogalom is szerepel, és ezt is ezek egyikének tekinthetjük. A „színlelt” (simulated) melléknév a hamisítványokat juttatja eszünkbe, ezért nem cseng túl jól, de ugyanúgy, ahogy a „szégyen kultúrája” nem kevésbé értékeset jelöl, mint a „bűn kultúrája”, a név nem minősíti azt.

Egyáltalán nem helyes kijelenteni, hogy a japánoknak nincs szabad akarata. Ez világos, ha elolvassuk az előző alfejezetben idézett, „ezek a jellemző veszélyek…” kezdetű részt. Arról, hogy „amikor nincsenek túlzott nyomás alatt, akkor képesek élvezni az életet, és figyelni arra, hogy ne bántsanak meg másokat”, Benedict azt mondja, hogy ez „figyelemreméltó teljesítmény”. Szabad akarat nélkül hogyan képesek erre? Mivel van szabad akaratuk, a japánok, amikor nem köti őket gúzsba a kötelesség vagy a giri, tudják, hogyan kell szívből szórakozni, és nemcsak a felsőbb osztálybeliek, hanem az átlagemberek is nemes időtöltéseknek hódolnak, és így sikerült felvirágoztatni a nemzeti kultúrát. Benedict is mondja, hogy „ezek nem a nyugtalan, agresszív emberek időtöltései”.

Benedict utalt arra, hogy a japánok szabad akarata a nyugatiakétól teljesen eltérő alapokon nyugszik. Az előző alfejezetben idézett, „a jellemük kettőssége” kezdetű rész erről szól. Három példát említ a japánok által egyformán kijelölt fontos és nehéz kérdéssel – a gyerekkorban élvezett teljes szabadság, és a későbbi életben biztonságot ígérő korlátozások összehangolásának kérdésével – szembeni viselkedésre. Ezek mindegyike azzal az előfeltétellel valósulhat csak meg, hogy az akarat szabadságát eleve irányítani kell.

Ha van olyan ember, aki ezt az irányítást hibáztatná, akkor észre kell vennünk, hogy ő abban az előfeltevésben hisz, hogy a nyugati értelemben vett szabad akarat az emberi lét lényege. Feltételezhetjük, hogy van ilyen ember, ha alapfokú ismeretekkel rendelkezünk a nyugati filozófiáról. Különösen a modern kor után vált szembetűnővé, hogy az emberek az egyén szintjén a minden korlátozástól mentes szabad akaratot tekintették az emberi lét magától értetődő előfeltételének. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata pontosan ezt fejezi ki. Azonban az ilyen szabad akarat vajon nem egy sajátos kultúra terméke-e? Még ha az akarat szabadsága része is az emberi lét lényegének, akkor sem tudom elfogadni, hogy feltétel nélkül ismerjük el, hogy csak a nyugati mintájú szabad akarat van privilegizált helyzetben. Ez ugyanolyan, mint ahogy elfogadható, hogy a langage az emberi lét lényegének része, viszont az egyes nyelvek (langue)⁹¹ – mint a japán vagy az angol – már nem tekinthetők kizárólagosnak.

Benedict mindezt jól tudta. Nem volt olyan meggondolatlan, hogy azt állítsa, hogy a japánoknak nincs szabad akarata, vagy hogy tagadják az akarat szabadságát. Ráadásul a Rorschach-teszt maga a nyugati kultúra terméke, és abban az időben még nem vezették be a módszert, amivel az adatokat a nyugatiakon kívüli mintákra vetítve értelmezhették volna. Így annak, hogy meggyőző észrevételt tegyen, kétszeres, háromszoros akadálya volt. Mindemellett azonban világos, hogy az amerikai értelemben vett szabad akarat nem létezik Japánban. Ezért juthatott eszébe a „színlelt szabad akarat” kifejezés.

Ezzel az elnevezéssel kapcsolatban az is elképzelhető, hogy olyan nagy különbség van az amerikaiak által a freedom szóval a természetből kihasított dolgok, és a japánok által a „szabadság” (dzsijú) alapján körülhatároltak között, amit csak ilyen szó használatával tudott kifejezni. Nem pusztán mennyiségi, hanem minőségi különbség van aközött, amit az amerikaiaknak jelent a freedom, és amit a japánoknak a dzsijú. Ezt a különbséget számos vetület felől közelítve lehetne leírni, de a Krizantém és kardban a hangsúly a társadalom hierarchikus rendjével szembeni gondolkodáson van. Nézzük meg a Megfelelő hely elfoglalása című 3. fejezet első bekezdését.

A japánok megértését célzó minden kísérletnek az ő magyarázatukkal kell kezdődnie arról, hogy mit jelent számukra „a megfelelő hely elfoglalása”. A rendbe és a hierarchiába vetett bizalmuk és a mi hitünk a szabadságban és egyenlőségben távol áll egymástól, és nehéz a hierarchiát egy lehetséges társadalmi mechanizmusként helyesen értelmeznünk. Japánnak a hierarchiába vetett bizalma alapvető minden emberek közötti kapcsolatban, és az embereknek az állammal való kapcsolatában, és csak bizonyos nemzeti intézmények, mint például a család, az állam, a vallási és gazdasági élet leírásával érthetjük meg az életfelfogásukat. (51. o.)

Itt ugyan nem utal a japán értelemben vett szabadságra, azonban az amerikaiak szabadságának az egyenlőségtől való elválaszthatatlansága előfeltevés, és azt sugallja, hogy az amerikaiaknak nagyon nehéz megérteni, hogy egy a hierarchiában erősen hívő társadalomban hogyan gondolkodnak a „szabadságról”. Megfordítva ez azt jelenti, hogy a japánok felől nézve is nagyon nehéz megérteni, hogy milyen is tulajdonképpen az egyenlőséget tisztelő országokban a „szabadság”.

A Krizantém és kardtól elvonatkoztatva álljon itt egy történet arról, hogy az európai kultúrákban mit is jelent a „szabadság” szó. Az angol man, vagyis ember szó a Mannus névből ered, aki a germán mitológia szerint a teremtő isten fia volt. Eredetileg azonban ez csak Mann volt, az – us végződést az azt leíró rómaiak illesztették hozzá. Van olyan elmélet, amely szerint az ógermán nyelvben gondolkodást jelentő – men-nel azonos az eredete. Ha ez így van, akkor az embert a többi teremtménytől megkülönböztető jel a „gondolkodás”. Mivel a fent említett mítosszal szinte azonosat Indiában is találunk, ezért a szemlélet, mely a gondolkodást tekinti az ember legfőbb jellemzőjének, már létezett akkor, amikor a germánok és az indoárják ősei elváltak egymástól. A 17. században Pascal írta, hogy „az ember gondolkodó nádszál”, hogy „olyan embert könnyedén el tudok képzelni, akiknek nincs keze, lába és feje (ugyanis csak tapasztalatból tudom, hogy a fej fontosabb a lábnál), de olyat nem, aki nem gondolkodik. Az kő vagy állat”. Ez a felfogás a távoli ősöktől származik. Ami szintén nagyon fontos, hogy számukra a „gondolkodás” elválaszthatatlan a „szabadság” fogalmától. Ahogy Pascal szavai is mutatják, az embert bár fizikailag és társadalmilag korlátozhatják, de attól még szabadon tud gondolkodni. Még ha kezét-lábát le is vágják, ha kiközösítik, és hiányt szenved is ételben és italban, akkor is tud másképp gondolkodni, mint ahogy mások akarják. Úgy vélik, hogy az akarat szabadsága az emberi természet végső forrása. Számukra a „szabadság” a „gondolkodással” együtt az ember végső értékét meghatározó nélkülözhetetlen elem. Társadalmukban nem csak hangzatos szlogen, hogy „szabadság vagy halál”. Épp ezért tört ki sok országban forradalom. Japánban viszont nincs meg ez a gondolkodás, ezért nem voltak forradalmak. A japánok nem ismerik el értékként, hogy valaki „tud másképp gondolkodni, mint ahogy mások akarják”. A szégyen kultúrája ilyen. A japánok nem akarnak vérrel fizetni a „szabadságért”. Ha ezt például egy amerikainak próbáljuk megmagyarázni, akkor elkerülhetetlen az olyan kifejezés használata, hogy Japánban is van szabad akarat, de az úgymond színlelt.

FELELŐSSÉGTELJESSÉG

Ahogy már a 8. fejezetben rámutattam, ahhoz hogy pontosan megértsük a jelentését annak, hogy Benedict miért helyezett súlyt a japánok felelősségteljes viselkedésére, nem elég a 12. fejezetre figyelni, hanem a megelőző fejezetekig visszamenően kell azt vizsgálni. Erre teszünk most kísérletet.

A Krizantém és kard első és második fejezetében is feltűnik a felelősségteljességgel kapcsolatos leírás, de az első igazán figyelemre méltó rész a 3. fejezetben jelenik meg:

Az egyenlőtlenség évszázadokon keresztül szervezett életük szabályozója volt azokon a pontokon, ahol ez a leginkább kiszámítható és elfogadott. A hierarchia elfogadása számukra olyan természetes, mint a légzés. Mindazonáltal ez nem egyszerű nyugati tekintélyelvűség. A hatalom gyakorlói és azok is, akik mások hatalma alatt állnak, egy olyan hagyománynak megfelelően viselkednek, amely eltér a miénktől. (53-54. o.)

Ez nem érinti közvetlenül a „felelősségteljességet”. Csak annyit mond, hogy a japán hierarchiát nem a nyugati tekintélyelvűség tartja fenn. Fontos, hogy ez az első lépés a japánok felelősségteljes magatartásának megértéséhez. Ehhez sok mindent kell tudni, azonban Benedict mindezt nem egyszerre zúdítja az olvasóra, hanem többször ismételve, apránként ismerteti meg vele.

A Krizantém és kard A megfelelő hely elfoglalása című fejezetét már vizsgáltuk könyvünk Öntőforma és térkép című 3. fejezetében. Idézzük fel, hogy milyen „újraöntés” is történt, amikor a „gyermeki odaadás” erkölcsi törvénye Kínából bekerült Japánba. Szerepel egy viszonylag hosszú rész, amely úgy kezdődik, hogy „A gyermeki odaadás természetesen…”. Ezzel kapcsolatban két dologra hívnám fel a figyelmet. Kínában a gyermeki odaadás fogalma a kiterjedt család iránti hűséget veszi alapul, azonban Japánban nem létezett, és nem is vették át ezt a kiterjedt családot, ami alapul szolgálna, ezért az „újraöntés” elkerülhetetlen volt. A másik dolog, hogy „Japánban a »gyermeki odaadás« a közvetlenül érintkező családra korlátozódik”, és az újraöntés mintájának jellemzője, hogy „ebben a szűk, közvetlenül érintkező csoportban a »megfelelő helyet« meghatározó szabályok aprólékosan kidolgozottak”. Benedict magyarázata a japánok felelősségteljességéről így az első látásra a témától távolinak tűnő dolgokkal kezdődik, és folyamatosan közelít a lényeg felé.

A korok és a világ adósa című 5. és Az egy tízezred visszafizetése című 6. fejezetben részletesen ír az ónról, annak visszafizetéséről, és ezek a részek a „gyermeki odaadással” kapcsolatos dolgokat is tartalmaznak. Az ezen a két fejezeten belül felmerülő kérdéseket illetően a legfigyelemreméltóbb rész a 6. fejezet első bekezdésében található: „Egy ember lekötelezettsége (on) nem erény; annak viszonzása már az. Az erény akkor kezdődik, amikor valaki magát aktívan a hála feladatának szenteli.” Ha ebben az országban nem lenne fontos a felelősségteljes viselkedés, akkor nem mondhatnánk ezt.

Van azonban ez előtt a rész előtt egy másik fontos dolog, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A következő idézet az 5. fejezetben, a hűséges Hacsi kutya történetének elemzésében szerepel.

A lekötelezettség eme etikájának zökkenőmentes működésének záloga az, hogy minden ember képes legyen magát nagy adósnak tartani anélkül, hogy túl sok ellenérzéssel viseltetne a kötelezettségek teljesítése iránt, amelyek alatt áll. Már láttuk, hogy milyen alaposan szervezték meg a hierarchikus rendszert Japánban. Az ezzel járó szokások gondos követése lehetővé tette a japánoknak, hogy olyan mértékben becsüljék a morális lekötelezettségüket, ami egy nyugati számára felfoghatatlan. (90. o.)

Ez egy fontos kijelentés, ami összekapcsolja a japánok felelősségteljes viselkedését és a hierarchikus rendbe vetett hitet és bizalmat. Azt hangsúlyozza, hogy az a hozzáállás,.amely a szabadságot nem tartja olyan nagyra, hogy vérrel fizessen érte; és lelkesen hisz a hierarchikus rendben; valamint a felelősségteljes viselkedés ugyanannak a dolognak két oldala. Ha ezt nem tudatosítjuk kellőképpen, akkor nem érthetjük meg a lényegét annak, amit Benedict „felelősségteljességnek” nevez.

A következő mondatot már láttuk könyvünk 4. fejezetének A hűség és a gyermeki odaadás kényszerítő erejének és hajtóerejének oldala című alfejezetében, de a japánok „felelősségteljességéről” gondolkodva még jobban oda kell rá figyelnünk.

A „küzdés a gyermeki odaadásért” nem feltétlenül a családon belüli szeretet megvalósulása. Néhány kultúrában ez a kritikus pont a kiterjesztett család erkölcsi törvényében, Japánban azonban nem. Ahogy egy japán író mondja, „Éppen azért, mert nagyra értékelik a családot, a japánok nem tartják sokra az egyes tagokat és a köztük lévő családi kötelékeket”. Természetesen ez nem mindig igaz, azonban mégis ad egy általános képet. A hangsúly a kötelességen és az adósság visszafizetésén van, és az idősek nagy felelősséget vállalnak ezért magukra. Az egyik ilyen felelősség, hogy az alattuk állókkal meghozassák a kellő áldozatot. Nem számít, ha azok ezt rossz néven veszik. Engedelmeskedniük kell az idősek döntéseinek, különben nem teljesítik a gimut. (105. o.)

Vagyis a japánok társadalmában amikor azt mondják, hogy a magasan állókon nagy felelősség van, akkor ez lehet az alatta állókat védelmező felelősség, de inkább annak a felelősségnek van elsőbbsége, hogy az ne sértse az általa vezetett csoport és más csoportok közti kapcsolatot, és „az alattuk állókkal meghozatják a kellő áldozatot”. A gyerek tanul című 12. fejezetben ezt a családon belüli gyermeknevelés részét képző szokásokként újra megerősíti. Nézzük meg most ezt a viszonylag hosszú részt.

A státus ilyen változása a felnövekvő fiúnak a kisgyermekkori ijesztgetések mintáinak új és komoly kiterjesztése által adódik át. Nyolc-kilenc éves korára a családja ténylegesen el is utasíthatja őt. Ha a tanára azt mondja, hogy szófogadatlan és tiszteletlen volt, és fekete pontot ad neki magatartásból, akkor a családja szembefordul vele. Ha a boltos megszólja valamilyen csínytevésért, akkor ezzel „folt esett a család nevén”. Családja vádló seregként támadja meg. Ismerek két japánt, akiknek az apja 10 éves koruk előtt azt mondta, hogy többet ne jöjjenek haza, és túlzottan szégyellték magukat, hogy a rokonokhoz menjenek. A tanáruk megbüntette őket a tanteremben. Mindketten melléképületekben húzták meg magukat, ahol az anyjuk rájuk talált, és végül megszervezte a hazatérésüket. Később az általános iskolákban néha a fiúkat bezárják a házba kinsinre, „bűnbánatra”, és a japánok rögeszméjével, a naplóírással kell foglalatoskodniuk. A család minden esetben kimutatja, hogy a fiút most a világ előtti képviselőjének tekinti, és hibáztatja azért, mert megbírálták. Nem felelt meg a világ iránti ginnek. Nem számíthat családja támogatására, és a kortársaiéra sem.

Iskolatársai kiközösítik, és bocsánatot kell kérnie, ígéreteket kell tennie, mielőtt visszafogadnák.

Ahogy Geoffrey Gorer mondja: „Érdemes kiemelni, hogy mindez szociológiailag nagyon szokatlan mértékben történik. A legtöbb társadalomban, ahol a kiterjedt család vagy más társadalmi részcsoport működik, a csoport általában összegyűlik, hogy megvédje egy tagját, akit más csoporthoz tartozók megbíráltak vagy megtámadtak. Amíg a saját csoport jóváhagyása biztosított, az egyén úgy nézhet szembe a világ többi részével, hogy szükség vagy támadás esetén biztos a teljes támogatottságban. Ezzel szemben Japánban pont ellentétesnek tűnik a helyzet; csak addig lehet valaki biztos saját csoportja támogatásában, amíg más csoportok jóváhagyják; ha kívülállók helytelenítik vagy bírálják, a csoport szembe fog fordulni vele, és büntető erőként fog viselkedni, hacsak nem kényszeríti a másik csoportot a bírálat visszavonására. Ezzel a mechanizmussal a »külső világ« jóváhagyása olyan fontossággal bír, ami példa nélküli más társadalmakban.” (204. o.)

Családfőként az apa, amikor a rosszhírű fiának azt mondja, hogy „ne jöjjön többet haza”, és elkergeti, akkor azt a kötelességet teljesíti, hogy elkerülje, hogy ez a rossz hír más családra is átterjedjen, és a saját családjára is veszélyessé váljon. Még ha szíve mélyén nem gondolja is komolyan, akkor is így tesz. Az így nevelt fiúnak magának kell gátat vetnie rossz hírének, és fájdalmasan megtanulja, hogy nem háríthatja másra a felelősséget. A japánok felelősségteljes viselkedése, ahogy Benedict mondja, így csiszolódik.

Ez maga a szégyen kultúrájának megfelelő nevelés, és annak eredménye. Ezért Japánban nincs királynő, aki kitüntetne valakit, akit más országok kalózkodással vádolnak, csak mert kincseket szerzett országának. Inkább az a jellemző, hogy amikor a külföldről behatoló eszméket a hatalomra veszélyesnek érzik, az országot bezárják, és még a külföldön élő honfitársaikat is kizárják. A tulajdonképpeni konklúzió című alfejezetben azt mondtam, hogy „a japán típusú szégyenkultúra eredetileg békés kultúra”, és itt érdemes ezt újra megemlíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy Japán kultúrája a békéért esetenként félelmetes árat követel.