7.
A SZÉGYEN KULTÚRÁJA
A FÉLREÉRTELMEZETT SZÉGYEN KULTÚRÁJA
Ezalatt a több mint 50 év alatt a szégyen kultúráját folyamatosan félreértelmezték. Az egyik félreértelmezés úgy gondolja, hogy a japán kultúra a szégyen kultúrája, a szégyen kultúrája pedig a japán kultúra, vagyis más szóval nem érti meg, hogy létezik a japán kultúrától különböző szégyenkultúra is. Könnyű megmagyarázni, hogy ez miért félreértelmezés. Benedict a világ számos kultúráját két nagy csoportra osztotta. Az egyiket a szégyen kultúrájának, a másikat a bűn kultúrájának nevezte el. Bár nem jelentette ki, hogy azok a szégyen kultúrái közé tartoznak, de a 8. fejezetben példákat hozott fel Japánon kívüli szégyenkultúrákra. Ez a bekezdés így kezdődik: „Új-Guinea és Melanézia primitív kertgazdálkodással foglalkozó népei között…”. A bekezdés végén azt írja, hogy „De soha, senki nem írta le őket udvariasnak.” Majd a következő bekezdést azzal kezdi, hogy „Ezzel szemben a japánok az udvariasság mintaképei.” Vagyis még ha ugyanazzal az egy szóval „a szégyen kultúrájának” minősítjük is őket, azok attól még nem egyformák. Van köztük olyan, amelyre az udvariatlanság a jellemző, míg más szégyenkultúra az udvariasság mintaképe. Benedict ezt világosan elmagyarázta, azonban úgy tűnik, hogy sokan mégsem értették meg ezt, gondolván, hogy mivel nem szerepel a „szégyen kultúrája” kifejezés, nincs is köze hozzá.
Azonban a szégyen kultúrájával kapcsolatos félreértelmezések között mégsem az iménti a legnagyobb. Volt, hogy a szégyen kultúráját a szégyenből eredő kultúrának gondolták, olyan kultúrának, amit a szégyen ural, ami érzékeny a szégyenre, vagy még rosszabb esetben szégyenlős kultúraként, szégyellni való kultúraként értelmezték. Ezen félreértelmezések mindegyike abból ered, hogy nem értették meg jól a Krizantém és kardot. Azonban nem csak a szakmán kívüliek voltak azok, akik nem értelmezték helyesen. Nem ritka példa, hogy tekintélyes tudósok is nagy hibát követnek el. Sőt, inkább az áll közel a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy eddig még nem született helyes értelmezés.
Ennek a komoly félreértelmezésnek az oka egyáltalán nem egyszerű. Amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk az az, hogy a „szégyen” szót a szükségesnél hangsúlyosabban értelmezik. Ez annak az eredménye, hogy úgy vélték, a Krizantém és kard megfelelő átgondolása nélkül, pusztán a „szégyen kultúrája” kifejezésből – egy szimbólumból – megértették annak a tartalmát. Ennek a tévedésnek a korrigálásához Benedict eredeti szövegéhez visszatérve kell azt megértenünk.
Benedict bebizonyította, hogy Japán kultúrája a két kategória közül nem abba tartozik, amibe a nyugati kultúrák. Így magyarázta ezeket a kategóriákat.
In anthropological studies of different cultures the distinction between those which rely heavily on shame and those that rely on guilt is an important one.
Én ezt így fordítanám: „Eltérő kultúrák antropológiai tanulmányozásában az egyik fontos dolog, megkülönböztetni azokat, melyek erősen hisznek a szégyenben, azoktól, amelyek a bűnben hisznek.” Haszegava fordításában ez: „Különböző kultúrák antropológiai tanulmányozásában az a fontos, hogy megkülönböztessük a szégyenen alapuló kultúrákat, és a bűnön alapuló kultúrákat.” Ez a következő pontokon nem helyes. Az eredeti szövegben az an important one határozatlan névelővel kapcsolt állítmánykiegészítő, míg a fordításban szereplő „fontos” angolra visszafordítva olyan forma, amihez határozott névelő kapcsolható, és alany. Utána a rely heavily on… „alapulóként” szerepel, ami olyan kifejezés, mintha az állna ott, hogy hold basic tone of… Ezek miatt a „szégyen” és a „bűn” Benedict szándékát meghaladóan hangsúlyossá vált.
Az eredeti szöveg egyszerűen a következőt jelenti: eltérő kultúrák antropológiai kutatásakor több fontos dolog van, amelyek közül az egyik, hogy megkülönböztessük azokat a kultúrákat, amelyek inkább a szégyenben való erős hitre hajlamosak, és azokat, amelyek inkább a bűnben való erősebb hitre hajlamosak. Ezzel szemben Haszegava fordítása úgy értelmezhető, hogy különböző kultúrák antropológiai kutatásakor egy fontos szempont az, hogy megkülönböztessük azokat a kultúrákat, amelyek a szégyenből kiindulva fejlődtek, és azokat, amelyek a bűnből kiindulva fejlődtek.
Ebből is látszik, hogy a Haszegava fordításban az a helytelen, hogy szembeállította a „szégyenen alapuló kultúrát” a „bűnön alapuló kultúrával”. Ezzel a kettő szembenállása a „szégyen” és a „bűn” szembenállására redukálódik. A „szégyenben erősen hívő kultúra” egyáltalán nem „szégyenen alapuló kultúra”, ahogy a „bűnben erősen hívő kultúra” sem „bűnön alapuló kultúra”. A „szégyenben erősen hívő kultúra” és a „bűnben erősen hívő kultúra” szembeállítása a kultúrák tendenciáinak szembeállítása, nem pedig a „szégyené” és a „bűné”. Az egyes kultúráknak megvannak a sajátos tendenciái. Ezeket a tendenciákat követve végül a szégyen kultúrája „hisz erősen a szégyenben”, és a bűn kultúrája jut oda, hogy a „bűnben erősen hisz”. Más szóval a „szégyen” és a „bűn” eredmény, de nem ok, és nem is alap.
Nézzünk egy egyszerű példát a szégyen kultúrájával kapcsolatban. A Szuehiro című kjógenben83 Tárót, a fiatal szolgát egy hibájáért összeszidja a nagyúr, aki táncolva és énekelve próbálja ezt leplezni: „Ha az emberek kinyitják az ernyőt, akkor én is kinyitom.” Ahogy ebben az énekben is szerepel, az érzés, hogy ha ugyanúgy teszünk, mint mások, akkor az valahogy jó, a szégyen kultúrájának alapja. Olyan időben, amikor nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen esik-e az eső vagy sem, miközben azon gondolkozunk, hogy kinyissuk-e az esernyőt, elhalad mellettünk egy ember kinyitott ernyővel. Még ha akkor nincs is nyitva az esernyőnk, azon nincs mit szégyellni, ahogy szankciókat sem von maga után. Azonban mégis vannak, akik valahogy úgy érzik jól magukat, ha úgy tesznek, ahogy a többiek. Abból is látszik, hogy sok japán ilyen, hogy a Szuehiro klasszikus szövegként évszázadokon keresztül tovább öröklődött. Egy olyan társadalomban, ahol ilyen emberek gyűlnek össze, ahogy Benedict is mondja, természetesen „elég, ha elképzeli, hogy mi lesz a véleményük, és a mások véleményéhez igazítja cselekedeteit”. Ezért furcsa, ha valaki mások ítéletétől függetlenül, csak a saját akarata alapján cselekszik. Ezzel létre is jött a „szégyenben erősen hívő kultúra”.
Túlzónak tűnhet, de még egyszer felhívnám a figyelmet valamire. Benedict egyáltalán nem a szégyent kutatta, ahogy a bűnt sem. Kultúrákat tanulmányozott. A „szégyen” és a „bűn” szó nem több a kultúrák egy részére alkalmazott megjelölésnél. Ha a „szégyen kultúrája” helyett azt mondta volna, hogy „A kultúra”, vagy „a kultúra”, akkor sem lett volna semmi gond, ahogy a „bűnkultúrát” nevezhette volna „B kultúrának” vagy „ß kultúrának” is. Ugyanolyan ez, mint ahogy függetlenül attól, hogy egy 1895-ben felfedezett sugárzást a felfedezője alapján „röntgensugárnak”, vagy mivel ismeretlen formájú, ezért „X-sugárnak” nevezünk-e el, a tulajdonságai nem változnak. Mindegy, hogy az 1910-ben Szuzuki Umetaró által elsőként rizskorpából kivont anyagot a nyersanyag alapján „oryzaninnak” nevezzük, vagy mint a másodjára felfedezett vitamint, „B-vitaminnak” hívjuk, attól annak molekuláris szerkezete és fiziológiai működése az emberi testben nem változik. Vagyis elég, ha a jelölés alapján el tudjuk különíteni az egyes részegységeket a többiektől.
Ezt alig akarják megérteni. Számos példa van arra, hogy híres tudósok úgy dolgozták ki érveiket, hogy ezt a pontot félreértelmezték. Amikor a Krizantém és kardról hallunk vagy olvasunk, mindenekelőtt erre kell odafigyelnünk.
BENEDICT VAJON LENÉZTE A SZÉGYEN KULTÚRÁJÁT?
A Krizantém és kard kritikái a kezdeti időszakban a metodológiára irányultak, azonban az 1960-as évek közepétől Benedict hozzáállásának helyességét kezdték megkérdőjelezni. A könyvet viszonylag higgadtan bírálók között is akadtak, akik azt mondták például, hogy amikor arról beszél, hogy a bűn kultúrája a belső magatartási kritériumokat értékeli, a szégyen kultúrája pedig a külső magatartási kritériumokat, Benedict szubjektivitásában egyértelműen az előbbi a magasabb, és az utóbbi az alacsonyabb rendű. Az ehhez hasonló bírálatok több évtizeden keresztül széles körben elterjedtek. Én azonban úgy vélem, hogy ezek mindegyike a Krizantém és kard félreértelmezéséből ered. Benedict egyáltalán nem hivatkozik a szégyen és a bűn kultúrájának alá- vagy fölérendeltségére, és még csak nem is utal ilyesmire. Haszegava fordításában több olyan hely is van, ahol mintha közvetve erre utalna, azonban az eredeti szöveget olvasva rájövünk, hogy azok egytől egyig a fordítás során belekeveredett torzítások. A fordító japánként öntudatlanul interiorizálta személyes modelljét, és azt is szégyen tárgyává tette, amit a japánokon kívül senki nem gondolna lenézésnek.
Például a japán fordítás 10. fejezetében a következő mondat szerepel:
Az igazi szégyenkultúrákban a külső kényszer az alapja a helyes viselkedésnek, nem úgy, mint az igazi bűnkultúrákban, ahol a bűnre való belső ráébredés az.
Ebben a mondatban egymással szemben áll, hogy a helyes viselkedés alapja „a szégyenre való belső ráébredés”, illetve a „külső kényszer”. Ez így pont olyan, mintha az önkéntes helyes viselkedést hasonlítaná össze azzal, amit külső kényszer idéz elő. Ha ez lenne Benedict tényleges szándéka, akkor felelősséget kellene vállalnia azért, hogy lesznek olyanok, akik felháborodnak, hogy bolondnak nézi a japánokat. Azonban az eredeti szöveg a következőképpen hangzik. Ezt megértve rájövünk, hogy a fenti japán fordítás nem Benedict valódi szándékát tükrözi.
True shame cultures rely on external sanctions for good behavior, not, as true guilt cultures do, on an internalized conviction of sin.
Az én fordításomban ez: „A valódi szégyenkultúra a helyes viselkedésre vonatkozó külső támogatásban hisz, nem úgy, ahogy a valódi bűnkultúra, mely a belsővé tett bűnre való ráébredésben hisz”. (171. o.) Ez azt jelenti, hogy a szégyen kultúrájában, ha magunk által helyesnek tartott dolgot teszünk, akkor ezzel azt reméljük, hogy azt mások is helyesnek tartják majd; ez pedig különbözik a bűn kultúrájától, ahol ha valamit helyesnek tartanak, akkor azt meg is teszik, függetlenül attól, hogy mások elfogadják-e vagy sem. Vagyis egyáltalán nem állítja, hogy a szégyen kultúrájában a helyes viselkedés ne lenne eredetileg önkéntes. Tévedés ezt a mondatot etnocentrizmusnak tartani. Ha azt mondaná, hogy egy kultúra, amely „a belsővé tett bűnre való ráébredésben hisz”, az nagyszerű, míg az, amelyik „a külső támogatásban hisz”, az értéktelen, ez súlyos elfogultság lenne. A kettő közti egyetlen különbség, hogy az egyik belülről, a másik kívülről várja azt, amiben hihet. Jellegét tekintve ez a kettő lehet, hogy nem azonos, azonban az nem kétséges, hogy mindkét esetben szilárd jellem jöhet létre.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne ismerném el a szégyen kultúrájának gyenge pontját. Azáltal, hogy az általunk helyesnek vélt dolgot nem hajtjuk végre, ha mások nem ismerik azt el, nincs lehetőség újszerű helyes viselkedésre. Jól tudom, hogy ez az egyik probléma a szégyen kultúrájával. Ugyanakkor ezzel szemben az sem minden esetben természetes és jó, ha a mások véleményétől függetlenül keresztülviszünk valamit csak azért, mert mi helyesnek hisszük azt. A történelem azt mutatja, hogy ez az értékítélet sok vérontást okozott. Ezzel olyan világba jutunk, ahol a dzsungel törvényei uralkodnak. Ezért nem gondolom, hogy az emberiség számára kívánatos lenne minden, amit a bűn kultúrájának tagjai tesznek.
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Benedict egyáltalán nem nézte le Japán szégyenkultúráját. A 10. fejezet vége felé, majd a 12. fejezetben is rámutatott, hogy a japánok mindig lelkileg feszült helyzetben vannak, de szó sincs arról, hogy az amerikaiak mindig nyugodt lelkiállapotban lennének. „Az első puritánok, akik letelepedtek az Egyesült Államokban, megpróbálták egész etikájukat a bűnre alapozni, és minden pszichiáter tudja, hogy milyen problémái vannak a mai amerikaiaknak a tudatukkal.” (172. o.) Elismeri, hogy a szégyen és a bűn kultúrájában egyaránt vannak problémák. Jó oldalaikat is egyenlően kezeli. Ahogy e könyv Kényszerítő erő és hajtóerő című 4. fejezetében már láttuk, elismeri, hogy „a szégyen a japán etikában ugyanolyan befolyásos helyet foglal el, mint a »tiszta lelkiismeret«, a »jóban lenni istennek a nyugati etikában”. Ebben nincs semmilyen „lenézés”.
AZ ERÉNY DILEMMÁJA
A Krizantém és kard 10. fejezetének utolsó néhány oldalán a szégyen és a bűn szó nem is szerepel, azonban nem szabad azt gondolnunk, hogy az ott leírtaknak semmi köze nincs a szégyen kultúrájához. Az erénynek azon dilemmáját írja le, melyet a japánok, éljenek akár Japánban, akár külföldön, mindig magukban hordoznak. Sajnos részben a fordítás miatt is, ez a rész könnyen félreértelmezhető.
A 10. fejezet e bizonyos részének első bekezdésében felvázolja a gerincét annak, amit a következő részben mond. Nézzük először ezt.
Azok a japánok, akik tanulmányi vagy üzleti céllal jöttek az Egyesült Államokba, és akiket nem nacionalista érzések motiváltak, szintén gyakran mélyen átérezték gondos oktatásuk „kudarcát”, amikor megpróbáltak egy kevésbé mereven megrajzolt világban élni. Úgy érezték, hogy erényeik nem jól exportálhatók. Nem olyan egyetemes dolgokkal érvelnek, mint hogy minden embernek nehéz kultúrát váltani. Valami többet próbálnak elmondani, és néha szembeállítják saját nehézségeiket az amerikai élethez való igazodáskor az általuk ismert kínaiak és sziámiak kisebb nehézségeivel. A sajátosan japán probléma, ahogy ők látják, abban áll, hogy arra nevelték őket, hogy higgyenek egy olyan biztonságérzetben, amit az ad, hogy mások méltányolják azokat a finomságokat, ahogyan ők egy szabályrendszernek engedelmeskednek. Amikor a külföldiek megfeledkeznek ezekről a konvenciókról, a japánok tanácstalanokká válnak. Hasonló aprólékosan kidolgozott konvenciókat próbálnak felfedezni, amelyek szerint a nyugatiak élnek, és amikor nem találják azokat, néhányan arról beszélnek, hogy dühöt éreznek, mások meg arról, hogy mennyire megrémülnek. (173. o.)
Itt a legfontosabb, hogy „mások méltányolják azokat a finomságokat, ahogyan ők egy szabályrendszernek engedelmeskednek”. Ez tükrözi igazán a szégyen kultúrájának lényegét. Az itt leírtak más szavakkal fejezik ki azt, amit a Krizantém és kard 3. fejezetében mondott: „Bíztak a térképben, és csak akkor voltak biztonságban, ha követték azt”. (68. o.) És ami még fontosabb, hogy a krizantémmal szimbolizált látszólagos szabad akarat és a karddal jelképezett felelősségteljes magatartás összekapcsolódásának is ez a lényege.
Később (173. o.) Benedict Misima kisasszony Az én keskeny szigetem című önéletrajzából idéz, és konkrét magyarázattal szolgál. Az első mintegy három hónapban, amikor Misima Amerikában tanult, pont úgy viselkedett, hogy „mások méltányolják azokat a finomságokat, ahogyan ő egy szabályrendszernek engedelmeskedik”. Azonban ez az elv, amit gyermekkorától beléneveltek, darabokra hullott. Benedict így foglalja össze azt, amit Misima ekkor érzett:
Misima sok japánhoz hasonlóan úgy érezte magát, mintha egy kiváló teniszjátékos lenne, aki egy krikettbajnokságon indult. A jártassága nem számított. Úgy érezte, hogy amit tanult, az nem hozható át az új környezetbe. A nevelés, aminek engedelmeskedett, használhatatlan volt. Az amerikaiak e nélkül is boldogultak. (174. o.)
Ráadásul a vele egyidős „kínai lányoknak olyan »tartása és társas természete volt, ami hiányzott a legtöbb japán lányból. (…) valamennyiükből királyi méltósághoz közelítő kecsesség áradt, és úgy tűnt, mintha ők lennének a világ igazi úrnői.«„ Misima szerint a kínaiak és a japánok közti jelentős kontraszt oka a „társadalmi háttér néhány alapvető különbsége”.
Nem csak a tanulmányi vagy üzleti céllal Amerikában járt japánok voltak azok, akik hitték, hogy „mások méltányolják azokat a finomságokat, ahogyan ők egy szabályrendszernek engedelmeskednek”, és ennek alapján viszonyultak az amerikaiakhoz, és emiatt csalódottságot éreztek. Nem kevesen voltak ezzel így azok között a katonák között is, akik bár tényleg felkészülve a halálra minden erejükkel harcoltak, de szándékuktól eltérően élve kerültek az ellenség fogságába. A Krizantém és kard 2. fejezetében így ír róluk Benedict.
A legmelodrámaibb különbség a nyugati és a japán katonák viselkedése között kétségtelenül az együttműködés, melyet az utóbbiak hadifogolyként tanúsítottak a szövetséges erőkkel. Nem ismerték az életre vonatkozó szabályokat, melyek érvényesek lettek volna ebben az új helyzetben; megszégyenültek, és az életük japánként véget ért. (…) Néhányan azt kérték, hogy öljék meg őket, „de ha a szokásaitok nem engedik ezt meg, akkor mintaszerű fogoly leszek”. Többek voltak mintaszerű foglyoknál. Az öreg katonák és akik hosszú éveken keresztül szélsőséges nacionalisták voltak, meghatározták a lőszerraktárak helyét, gondosan elmagyarázták a japán erők helyzetét, propagandaszövegeket fogalmaztak, és együtt repültek a bombázó pilótákkal, hogy elvezessék őket a katonai célpontokhoz. Olyan volt, mintha új lapot nyitottak volna; ami az új oldalon állt, az az ellenkezője volt az előző oldalon írottaknak, de ugyanazzal a hűséggel követték. (50. o.)
A hadsereg nem tanította meg a katonáknak, hogy hogyan kell viselkedni fogolyként. Az volt a természetes, hogy ha végül bekerítik őket, akkor meghalnak.
Nemcsak a katonák, de az átlagemberek is így gondolkoztak, ezért Szaipan szigetének meredek szikláinál a kislányok is önként dobták el maguktól az életet, így az akaratuk ellenére elfogott katonák között sokan csak a halálra tudtak gondolni. Erre Benedict is utal. A háború befejezése után 2-3 évvel magam is hallottam a fent idézetthez hasonló történetet, de volt egy apró különbség. A megvizsgált japán katonák gyakran mondták, hogy „elfogadom minden kívánságotokat, de ezért teljesítsétek az én óhajomat is”, majd miután átadtak minden információt, aminek birtokában voltak, azt kérték, hogy „öljetek meg”. Ez a viselkedés is pont abból a meggyőződésből ered, hogy „mások méltányolják azokat a finomságokat, ahogyan ők egy szabályrendszernek engedelmeskednek”. Nem könnyű olyan fontos titkokat elárulni, mint a japán hadsereg katonai erőinek elrendezése, a főhadiszállás vagy a lőszerraktárak helyzete, és ezzel a halálba küldeni a még harcoló katonatársakat. Az amerikaiaknak is meg kell érteni, hogy ez rosszabb a halálnál is. Úgy gondolták, hogy így az amerikaiak megértik, hogy a kérés, hogy „öljetek meg”, bár furcsa, de tiszta szívből jön. Az a pont, hogy csalódottságot éreztek, Misima kisasszonyhoz hasonló eredményre vezetett. A 10. fejezet záró bekezdését Benedict így írta meg:
Ha a japánok egyszer bármennyire kis mértékben is, de elfogadták a kevésbé meghatározott szabályokat, amelyek az Egyesült Államokban irányítják az életet, nehezen tudják elképzelni, hogy újra képesek lennének megbirkózni régi japán életük korlátozásaival. Néha úgy emlegetik, mint egy elveszett paradicsomot, máskor mint egy „igát”, néha mint „börtönt”, vagy mint egy „kis edényt”, amiben törpefát tartanak. Amíg a miniatűr fenyő gyökerei a virágcserép falain belül maradnak, az eredmény egy műalkotás, mely egy elragadó kertet díszít. Azonban ha egyszer kiültetik szabad talajba, a törpefenyőt soha többé nem lehet visszatenni az edénybe. Úgy érzik, hogy többé nem lehetnek díszek abban a japán kertben. Nem tudnak újra megfelelni az elvárásoknak. Ők az erény japán dilemmáját a legintenzívebb formájában tapasztalták meg. (174. o.)
Az utolsó mondat megértése az egész 10. fejezet, sőt a Krizantém és kard egészének megértésére hatással van. Ez azon múlik, hogy megértsük, hogy mik között áll fenn a „dilemma”. A fordítás alapján vannak, akik nem veszik észre ezt a problémát. A japán fordításban „a japánok erényének dilemmája” áll, míg az eredeti szövegben the Japanese dilemma of virtue, vagyis „az erény japán dilemmája” szerepel. Így már rögtön érthetővé válik a kérdés.
A „japánok erényének dilemmája” kifejezés azt a gondolatmenetet segíti, hogy van a „japánok erénye”, és az például az amerikai viselkedési szabályok közepette dilemmát szül. Ezt a hibát azok követik el könnyen, akik a 10. fejezet utolsó néhány oldalát az azt megelőző érvelésből kiszakítva igyekeznek megérteni. E szerint az értelmezés szerint Misima kisasszony és az Amerikába érkezett más japánok a japán és az amerikai kultúra közti dilemmától szenvedtek. Ezzel azonban a fenti idézet utolsó mondata érthetetlenné válik. Az világos, hogy az „ők” az Amerikába érkezett japánok, és mivel azt mondja, hogy ők „annak legintenzívebb formájában” tapasztalták meg az erény dilemmáját, ezzel arra utal, hogy az otthon maradtak is, ha nem is olyan intenzív formában, de valamilyen szinten szintén megtapasztalják ezt a dilemmát. Ha ez a dilemma a japán és az amerikai kultúra között állna fenn, akkor miért tudták megtapasztalni ezt az amerikai megszállását megelőző időkben, Japánon belül?
Ha a the Japanese dilemma of virtue-t „az erény japán dilemmájának” fordítjuk, elkerülhetjük ezt az ellentmondást. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy bizonyos esetekben az erény dilemmával jár, és ez Japánban sajátos formával bír. Vagyis a japános dilemma különböző erények között születik. Ez abból is látszik, hogy a 7. fejezetnek azt a címet adta, hogy „Nincs nehezebb a ginnél”, vagyis már korábban utalt rá, a 10. fejezetben pedig számos oldalon keresztül értelmezte azt. Ezt a dilemmát minden japán nap mint nap tapasztalja. Nem az Edo vagy a Meidzsi-korban kezdődött. Klasszikus példaként Taira no Sigemori84 tapasztalata hozható fel. „Ha nincs hűség, nincs gyermeki odaadás, ha nincs gyermeki odaadás, nincs hűség.” Ez az erény japán dilemmájának nagyszerű megfogalmazása. Sigemori ugyan nem élt egy másik kultúrában, ami alapján újraértékelte volna saját társadalmát, de megtapasztalta az erény japán dilemmáját.
Ha ezt megértjük, akkor világossá válik a „kis edény” hasonlat is. Japánban az on, a gimu, a giri, az emberi érzések stb. között mindig dilemma áll fenn, ezért az emberek lelkét szűk helyre kell bezárni. Amíg Japánban él valaki, ezt egyáltalán nem találja természetellenesnek. Azonban olyan országban járva, ahol ilyen dilemma szinte nem létezik, rájön, hogy saját országa nem is földrajzilag, inkább társadalmi értelemben „keskeny sziget”. Dühöt vagy félelmet akkor érez, amikor észreveszi, hogy az erény japán dilemmája béklyóba köti őt.