PRÓNAI CSABA

TÁVOL ÉS MÉGIS KÖZEL
RUTH BENEDICT ÉS JAPÁN

HA EGY LISTÁT KELLENE ÖSSZEÁLLÍTANUNK a Japánról szóló legjelentősebb könyvekről, Ruth Benedict Krizantém és kardja minden bizonnyal az elsők közé kerülne. És nemcsak azért, mert 1946-os megjelenése mérföldkőnek számít a japán-tanulmányok történetében, hanem – Margaret Mead (1966a:427) szavaival élve – „roppant nagy hatása miatt is, ami napjainkig befolyásolja azt, ahogyan a japánokról gondolkodunk, igaz, hogy 1948-as japán fordítása óta széles körben éppen azok vitatták a leghevesebben a benne foglaltakat, akikről szól, mégis maradandó befolyást gyakorol arra a módra is, ahogyan a japánok magukról és a kultúrájukról gondolkodnak (Kuwayama 2004:87). Az amerikai antropológusnő monográfiája megkerülhetetlen mindazok számára, akik a japán társadalomról szeretnének valamit érdemben elmondani. Annak ellenére, hogy több mint félévszázad telt már el az első megjelenése óta, Japánban még ma is élő és jól ismert (Kent 1999:183). És szinte hihetetlen, hogy éppen egy olyan szerző Japánról szóló könyve ért el több mint kétmilliós eladási példányszámot Japánban, aki sohasem járt abban az országban, és nem is tudott japánul (Fukui 1999:173).

Mindez hogyan lehetséges? Csak néhány szempontot emelek ki a továbbiakban, a teljesség igénye nélkül, annak reményében, hogy segíthetnek közelelebb kerülni a lehetséges magyarázatokhoz.

A Japán Kulturális Antropológiai Társaságnak ma közel 2 000 tagja van, ezzel egyike a világ legnagyobb antropológiai közösségeinek (Yamashita 2006:29) Ezt a nevet 2004 áprilisában vette fel az a Japán Etnológiai Társaság, amelyet már 1934-ben létrehozott az etnológusok egy kis csoportja, de a kulturális antropológiát önálló tudományként csak a II. világháború után ismerte el a japán akadémiai élet (Nakane 1974:57). Igaz, hogy az ún. „15 éves háború” korszaka ami a japán hadsereg mandzsúriai inváziójával kezdődött (1931), és 1945 augusztusáig tartott – az antropológia „felvirágzását” eredményezte (Shimizu Bremen 2003:1), ám a vereséggel ez megszakadt, az 1943-as alapítású Etnológiai Intézetet bezárták, és az etnológusok elvesztették állásaikat (Gaillard 2004:207; Nakao 2005:27, 30-31). Ruth Benedict Krizantém és kardja éppen ekkor jeleni meg

A japánok régóta érdekelték az antropológusokat, mégis a II. világháborúig alapvetően csak japánok foglalkoztak ezzel a kérdéssel, akiknek a publikációi ritkán érték el a nyugati világot. És, még ha esetleg nem japán volt is a szerző, ezek a „japán karakternek” jórészt csak impresszionisztikus megfigyelései voltak, tudományosan képzett pszichológusok, szociológusok és antropológusok ilyen jellegű írásai csaknem mind háború utániak (Norbeck-DeVos 1972:21). Csak az 1940-es években válik „Japán” a mainstream (anglofón) antropológiai viták témájává (Robertson 1998:300-301). Az amerikai kutatók figyelmét az Egyesült Államoknak a II. világháborúba való belépése irányította a japán kultúrára, és alapvetően a háborús években kezdődött el az úgynevezett „kultúra és személyiség” irányzat modern technikáit alkalmazva Japán „antropológiai feltárása” (Norbeck-DeVos 1972:21-22). Benedict azonban csak egy volt a kutatók közül, és még csak nem is az első. A Krizantém és kardban idéz például John Embree jól ismert monográfiájából, a SuyeMura, A Japanese Village-ből, ami 1939-ben jelent meg, és ugyancsak tőle az 1945-ös The Japanese Nationből (Robertson 2005:4). Geoffrey Gorer – aki majd az oroszokról írt munkája révén lesz utóbb közismert – 1943-ban publikált egy tanulmányt a japán nemzeti karakterről, Weston LaBarre, a Duke Egyetem akkori tiszteletbeli antropológia-pofesszora pedig 1945-ben (Suzuki 1980:33). És bár mindkettő erősen hatott a Krizantém és kardra (Sofue 1960:306), Margaret Mead elsősorban Gorer jelentőségét hangsúlyozza, mondván, hogy az általános értelemben a nemzeti karaktertanulmányok, konkrétan pedig az ilyen jellegű japán-tanulmányok előfutárának tekinthető (1966a:426). A Krizantém és kard olvasói azonban egyöntetűen azon az állásponton voltak, hogy ez az a könyv, ami a nemzetkarakterológiai tanulmányok csúcspontja (Mintz 1981:154). Bizonyos, hogy ez részben Benedict kiváló írói képességeivel is magyarázható (Lummis 2004:126), hiszen írása egyszerre lenyűgöző és érthető (Janiewski-Banner 2004:VIII). És kifejezetten ez a monográfia tekinthető annak az ideális modellnek, amilyen valamennyi társadalomtudományi írás szívesen lenne (Lummis 2004:126).

A Krizantém és kard, ami valóban kivételes szintézise Benedict esztétikai, etnográfiai, morális és polgári érdeklődésének, az életmű utolsó állomása (Diamond 1986:178). Monográfiák sora próbálta már ezt a karriert felvázolni (a legjelentősebbek ezek közül például: Mead 1974; Modell 1983; Caffrey 1989; Lapsley 1999; Banner 2003), megfejteni Benedict varázsának titkát, a tanulmányok sokaságáról nem is beszélve. Nyilvánvaló, hogy életrajzának valamennyi eleme fontos szempont lehet teljesítményének magyarázatához. Például 8 éves korától meglévő részleges süketsége (Modell 1988:1) bizonyára alapvetően hozzájárult introvertált személyiségének (Darnell 1986:159, Sapir nyomán) kialakulásához, Stanley Benedicttel való kapcsolata és házasságuk gyermektelensége egyfelől heteroszexuális orientációjának átalakulásához (Banner 2004:28), egyfajta feminista szemléletének megerősödéséhez, másfelől az antropológiára való rátalálásához segítette (Darnell 2004:45) stb. Ruth Benedict személyiségét ennek megfelelően a műveiben megszólaló hangot – Richard Handler (1990:180) szerint – a legtalálóbban James Joyce azon szavaival írhatjuk le és foglalhatjuk össze, amelyekkel a fiatal művészt az Ifjúkori önarcképben jellemzi:

„… személyisége, mely kezdetben csak egy kiáltás, hanglejtés vagy hangulat volt, azután áradó és lobogó mesévé vált, végül is mintegy kifinomul a létezésből, úgyszólván megszűnik, személytelenné válik, (…) miként a teremtés Istene, benne vagy mögötte, vagy fölötte marad az alkotásnak, láthatatlanul, művéből kifinomulva, közömbösen” (Joyce é.n.: 279-280).

Benedict kezdetben – Anne Singleton néven – verseket írt (lásd Benedict 1966a, 1986; költészetéről például Mead 1966b; Diamond 1986), és híres nők életrajzain dolgozott (lásd például Benedict 1966b), így érkezett el végül az antropológiához. Ennek is köszönhető az a magával ragadó stílus, ami a Krizantém és kard jellegzetessége, ahová legvégül eljutott. Antropológiai munkásságából emellett még két másik könyv vált széles körben ismertté: egyrészt a Pattens of Culture (1934), másrészt a Race: Science and Politics (1940).

Az előbbiben az amerikai Dél-Nyugaton élő zunyik, az északnyugat-partvidéki kwakiutlok és a csendes-óceáni dobuk személyiségét hasonlította össze Azt próbálta bizonyítani, hogy minden kultúrának megvan a rá jellemző konfigurációja, amely bizonyos érzelmeket megerősít, bizonyosakat pedig elfojt a tagjaiban (Kardiner-Preble 1961:208). A konfiguracionalista megközelítés úttörőjeként a kultúrát olyan integrált rendszerként képzelte el, amely jellegzetes személyiségeket produkál (Hollós 1997:37). Az amerikai antropológusnőnek e a kötete több tekintetben is megelőlegezi későbbi írásait (Modell 1999:194-195). Nemcsak abban, hogy ez is – akárcsak a Krizantém és kard – az egyik legnagyobb hatású 20. századi társadalomtudományi munkának számít, hanem relativista megközelítésével és erős antirasszista üzenetével is (Buckser 1997:34-35).

Az 1940-ben megjelenő Race: Science and Politics-ben azt vizsgálta, hogyan alapul a rasszizmus vélekedéseken és nem tényeken, és azt az etnocentrizmusra vezette vissza. Hitt az ideák erejében, és az volt a célja, hogy az emberek gondolkodásában megvesse annak alapjait, hogy az emberiség valamennyi tagja összetartozik (Caffrey 1991:45). És ehhez hasonló irányú „világmegváltó” szándék vezérelte őt a Krizantém és kard megírásakor is. Azt remélte, hogy befolyásolni tudja azt, ahogyan az amerikaiak, a katonák és a követendő politikai eljárást kialakítók Japánnal majd bánni fognak megszállása során (Janiewski 2004:10), Ennek érdekében amellett érvelt, hogy ha a japán hadvezetést meg akarjuk érteni, nem lehet azt a japán kultúrától függetlenül, abból kiszakítva vizsgálni (Rosenblatt 2004:461; vö. Lummis 2004:129). És bár a Krizantém és kard egy sajátos történelmi helyzetbe való beavatkozás szándékával készült, túlélte az aktuális kontextust, talán azért, mert megmutatkozott benne az az öröm is, amit szerzője egy másik kultúra megértése miatt érzett (Fukui 2004:125).

Benedict számára az antropológia annak a lehetőségét jelentette, hogy segítségével megláthatjuk, mi motiválja az embereket és azt, hogy hogyan cselekednek ezek alapján. Mindezt a megértésben jelentkező azon szakadék áthidalásával teszi, amely általában elválasztja egymástól a különböző társadalmakat (Rosenblatt 2004:461). Ő, aki a „kultúra ladyje” volt (Fukui 2004:125), annak legmélyebb értelmében, kétségbevonhatatlanul arra törekedett, hogy a világot biztonságossá tegye a másság számára (Shannon 2004:70). A Krizantém és kardot átható tolerancia éppúgy eredt Benedictnek az amerikai kultúrában – például hallásproblémája, leszbikus szexuális orientációja stb. miatt – érzett marginalizáltságából (Fukui 2004:125), mint annak a kulturális relativizmusnak az értelmezéséből, amelyet a 20. század első felében a prominens antropológiai körök is vallottak (Shannon 2004:73). A kulturális relativizmus ezen új elméletének védelmezői közül – Franz Boas mellett – Benedict volt az, aki azt a toleranciával összekapcsolta (Renteln 1988:57-58), és ebben egyértelműen politikai meggyőződése érhető tetten (Bidney 1953:688). A japánokról szóló beszámolója egyúttal politikai irodalom is (Lummis 2004:127). Ez egy „New York-i entellektüel” (Geertz 1994:366) swiftiánus szatírája az Egyesült Államokról (Geertz 1988:128), ami akár az amerikai nemzeti karakterről szóló tanulmányként is olvasható (Kuwayama 2004:88).

A Krizantém és kard első japán bírálói ezt nem vették észre. Csak néhány példa a legnegatívabban ítélkezők közül:

Curumi Kazuko, egy elismert szociológus, aki már 1947-ben, az angol verziót ismertetve felsorolta mindazokat a kritikákat, amelyek később is megfogalmazódtak, „szörnyen felszínesnek” nevezte, olyannak, ami alapján azt gondolhatjuk, hogy Japán a Fudzsival és a gésákkal egyenlő (Kent 1999:185-186);

Vacudzsi Tecuró – egyike annak a hat vezető japán értelmiséginek, akik a Krizantém és kard japán megjelenésekor a Minzokugaku Kenkjú 1949-es tematikus számában hangol adtak véleményüknek – nem tekinti tudományosan értékelhelőnek Benedict monográfiáját (a japán etnológiai folyóirat e számában szerei ilő tanulmányokat Mori Szadahiko 2003-ban egy önálló kötetben elemezte);

Cuda Szókicsi 1951-ben – az előbbi filozófushoz hasonlóan – úgy véli, hogy Benedict könyve alapvetően hibás képet rajzol a japán kultúráról (Benneli Nagai 1953:405).

Nem így Alfred Louis Kroeber, aki a Krizantém és kardról írt recenzióját úgy kezdi, hogy a könyvet olvasva büszkeséggel töltötte el, hogy ő is antropológus (1947:469). Az amerikai antropológia doyenjének (Steward 1973:V) ezen megállapítását könnyű lenne az elfogultság vádjával elintézni, de ezek a lelkes szavak jelzik, hogy számára Benedict könyvében a kulturális antropológiai szemlélet lényege mutatkozott meg. Ez azért egyedülálló, mert ez a monográfia nem alapult terepmunkán, tehát módszeréből éppen az hiányzott, ami a kulturális antropológia sine qua nonja. Kroeber ezzel pontosan tisztában volt (hiszen az ismertetés második mondatában tudatja az olvasóval, hogy Benedict nem járt Japánban, és nem is beszélte a nyelvet), mégis ennek tudatában üdvözölte a könyvét olyan műként, amivel szívesen rokonságot vállalt. Ez mindenképpen az antropológusnő tehetségét bizonyítja.

Benedictnek – bár járt terepen – sohasem sikerült részt vennie egy olyan kultúra mindennapi életében, amelynek beszélte volna a nyelvét, és ahol jól ismerte volna az embereket (Mead 1966c:202), terepmunkái csak néhány idős adatközlővel való beszélgetésre korlátozódtak (Metraux 1966:V). A Krizantém es kard esetében alkalmazott sajátos módszer – amit később úgy neveztek el, hogy a „kultúra tanulmányozása a távolból” (Mead-Metraux 1953) – azonban nem pusztán Benedict személyiségéből eredt, hanem a háborús körülményekből is következett, és olyan esetekben alkalmazták, amikor a közvetlen terepmunkára nem volt lehetőség (Bremen 2003:38).

Az antropológusnő 1943-ban kezdett el dolgozni a washingtoni Háborús Információs Irodában (Mead 1972:1), és több országról is készített még ugyanebben az évben összefoglalásokat: például Thaiföldről (lásd Benedict 1952), Romániáról (lásd Benedict 1972). Ezek kevésbé ismertek, mivel az eredetileg kéziratban fennmaradt szövegek csak jóval később és csak egyetemi sokszorosított formában váltak hozzáférhetővé,¹ jóllehet módszertanilag megelőlegezik a Krizantém és kardot (Moore 1997:86). Eredetileg a japánokról is a Háborús-Információs Iroda számára készült egy tanulmány, Japán viselkedési minták (Japanese Behavior Patterns) címmel (Fukui 1999:173), ebből születeti meg később a könyv, és az ahhoz szükséges kutatás módszere ugyanaz volt, mint a thai kultúra bemutatásának esetében is (Benedict 1952:III). Benedict a II. világháborút követően elindított a Columbia Egyetemen egy kutatássorozatot, amelynek során olyan esetekben vizsgálták a nemzeti karaktert, mint például Kína, Csehszlovákia, a kelet-európai zsidóság, Franciaország, Lengyelország, Szovjetunió, Szíria, Németország stb. Ezekben a vizsgálatokban, amik 1947-től 1953-ig tartottak (tehát Benedict 1948-ban bekövetkezett halála után is), és 16 nemzetre terjedtek ki, még mindig használták a háborús korszak „távolsági” módszerét, jóllehet a háború már véget ért, és a lehetőség adott volt, hogy több országot is meglátogassanak (Barnouw 1963:127). Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az antropológia mellőzheti a terepmunkát, és ez utóbbi kutatásban ezt azokban az országokban, ahol csak lehetséges volt, meg is tették (Mead 1953:661). Azt azonban egyértelművé teszi, hogy Benedictnek a Krizantém és kardban tökélyre fejlesztett „távolsági” kutatási módszere minden antropológus számára használható.

A nemzetkarakterológiai vizsgálatokról ugyanez nem mondható el. Ez az irányzat az 1960-as években – a „kultúra és személyiség” klasszikus vonalával együtt – el is halt. Érthető, hiszen számos releváns kritika érte (ezek egyik legjobb összefoglalását adja például Bock 1980:132-136). Az a kutatási terület azonban, ami ennek kapcsán az antropológiában fontossá vált, nevezetesen a nevelődés témája, azóta is újra és újra megválaszolásra vár.

Minden kultúrában felnőnek és nevelődnek valahogyan, és minden kultúrában vannak bizonyos minták, a variációk és az egyéni kreativitások sokfélesége ellenére is. A Krizantém és kard népszerűségének több oka közül az egyik minden bizonnyal az, hogy ez az elképzelés még ma is érvényes. És nyilvánvalóan hat Japánban is, hiszen nem az Egyesült Államokban érte el azt a magas példányszámot, amit már említettem. Geertztől (1988:116) tudjuk, hogy ott csak 350 000-et adtak el belőle (legalábbis 1988-ig). És gyanítom, hogy a japán emberek nem mind azért veszik, mert annyira szeretnék elolvasni azt, amivel nem értenek egyet.

A Krizantém és kard részletes bemutatása itt nem szükséges, mivel – a Japan Foundation támogatásának köszönhetően – magyar nyelven egy kötetben jelenhet meg Mori Szadahiko A Krizantém és kard újrafelfedezése című könyvével. A szerző mintha egy olvasószeminárium keretében vezetne végig minket Benedict klasszikus alkotásán, az „új kritika” close reading technikáját alkalmazva (Weimann 1965:86-91). Számára az elemzés kiindulópontja a szöveg és a szerkezet egysége, és a szöveg lehető legalaposabb vizsgálata a legfontosabb (Vasy 2001:70). A Krizantém és kard újrafelfedezése nemcsak azért érdekei olvasmány, mert abból egy japán interpretációját ismerhetjük meg egy amerikai japánokra vonatkozó értelmezéséről, hanem azért is, mert izgalmas és élvezetes olvasmány. Mori érthetően (már-már iskolás módon szájbarágósán) ír, és kivállóan érvel. Ruth Benedicttel már sokan foglalkoztak, a Mori által alkalmazott technika azonban valóban egyedülálló az eddigi szakirodalomban. A Krizantém és kard újrafelfedezése sok tekintetben jobban bizonyítja Benedict jelentőségét mint elődei, valóban olyan dolgokat fedez fel és mutat meg, amiket eddig még senki sem. Mori Szadahiko a magyar kiadáshoz írt előszóban köszönetét fejezi ki Koronczai Barbarának és nekem, holott valójában nekünk kell köszönetet mondanunk az ő könyvéért. És köszönet illeti a Japan Foundationt is: tiszteletet érdemel, hogy támogatták azt, hogy az ő országukról a mi nyelvünkön olvassunk. Ez nemcsak Mori Szadahiko könyvére vonatkozik, hanem a Krizantém és kardra is. Ez utóbbi magyarországi megjelentetése azért is bír különös jelentőséggel, mivel Ruth Benedict – igen nagy hatása ellenére – egyrészt a hazai szakirodalomban szinte teljesen ismeretlen, másrészt ez az első könyve, ami magyar nyelven napvilágot lát (csak a Patterns of Culture-ből jelent meg eddig összesen két fejezet: lásd Benedict 1988, 1997).

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Banner, Lois W. 2003. Interwined Lives: Margaret Mead, Ruth Benedict, and Their Circle New York: Alfred A. Knopf

Banner, Lois W. 2004. „The Bo-Cu Plant”. In: Dolores Janiewski-Lois W. Banner (szerk )

Reading Benedict/Reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, 28-32.

Barnouw, Victor 1963. Culture and Personality. Homewood. Illinois: Dorsey.

Benedict, Ruth 1934. Patterns of Culture. Boston, Massachusetts: Houghton Mifflin.

Benedict, Ruth 1940. Race: Science and Politics. New York: Modern.

Benedict, Ruth 1946. The Chrysanthemum and The Sword: Patterns of japanese Culture Boston: Houghton Mifflin.

Benedict, Ruth 1966a. Selected poems: 1941. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict.

An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, 473-490.

Benedict, Ruth 1966b. Mary Wollstonecraft. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict

An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, 473-490.

Benedict, Ruth 1952. Thai Culture and Behavior (September, 1943). Ithaca, New York Cornell University.

Benedict, Ruth 1972. Rumanian Culture and Bevahior (November, 1943). Fort Collins, Colorado: Colorado State University.

Benedict, Ruth 1986. Poems. Dialectical Anthropology 11 (2-4): 169-173.

Benedict, Ruth 1988. A kultúra mintái. In: Maróti Andor (szerk.): Forrásmunkák a kultúra elméletéből I. Budapest: Tankönyvkiadó, 191-202.

Benedict, Ruth 1997. A kultúra integrációja. In: Paul Bohannan-Mark Glazer (szerk.):

Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem, 253-262.

Bennett, John W.–Michio Nagai 1953. Echoes: Reactions to American Anthropology.

American Anthropologist 55 (3): 404-411.

Bidney, David 1953. The Concept of Value. In: Alfred Louis Kroeber (szerk.): Anthropology Today. An Encyclopedic Inventory. Chicago, Illinois: University of Chicago Press, 682-699.

Bock, Philip K. 1980. Continuities in Psychological Anthropology. A Historical Introduction. San Francisco: W. H. Freeman and Company.

Bremen, Jan van 2003. Wartime Anthropology: A Global Perspective. In: Akitoshi Shimizu-Jan van Bremen (szerk.): Wartime Japanese Anthropology in Asia and the Pacific. Osaka: National Museum of Ethnology, 13-48.

Buckser, Andrew S. 1997. Benedict, Ruth Fulton (1887-1948). In: Thomas Barfield (szerk.): Dictionary of Anthropology. Oxford/Malden, Massachusetts: Blackwell, 34-35.

Caffrey, Margaret M. 1989. Ruth Benedict. Stranger in This Land. Austin: University of Texas Press.

Caffrey, Margaret M. 1991. Benedict, Ruth. In: Christopher Winters (szerk.): International Dictionary of Anthropologists. New York/London: Garland, 44-46.

Darnell, Regna 1986. Personality and Culture. The Fate of the Sapirian Alternative. In: George W. Stocking, Jr. (szerk.): Malinowski, Rivers, Benedict and Others. Essays on Culture and Personality. Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press, 156-183.

Darnell, Regna 2004. Benedict, Ruth. In: Vered Amit (szerk.): Biographical Dictionary of Social and Cultural Anthropology. London/New York: Routledge, 45-47.

Diamond, Marie J. 1986. Ruth Benedict's Vision Quest. Dialectical Anthropology 11 (2-4): 175-178.

Fukui, Nanako 1999. Background Research for The Chrysanthemum and The Sword. Dialectical Anthropology 24 (2): 173-180.

Fukui, Nanako 2004. The Lady of the Chrysanthemum. Ruth Benedict and the Origins of The Chrysanthemum and The Sword. In: Dolores Janiewski-Lois W. Banner (szerk.): Reading Benedict/Reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, 115-125.

Giaillard, Gerald 2004. The Routledge Dictionary of Anthropologists. London/New York: Routledge.

Geertz, Clifford 1988. Works and Lives. The Antropologist as Author. Stanford, California: Stanford University Press.

Geertz, Clifford 1994. Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég, 352-368.

Handler, Richárd 1990. Ruth Benedict and The Modernist Sensibility. In: Marc Manganaro (szerk.): Modernist Anthropology. From Fieldwork to Text. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 163-180.

Hollós Marida 1997. Pszichológiai antropológia. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont.

Ianiewski, Dolores E. 2004. Woven Lives, Raveled Texts. Benedict, Mead, and Representational Doubleness. In: Dolores Janiewski-Lois W. Banner (szerk.): Reading Benedict/Reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, 3-15.

Ianiewski, Dolores-Lois W. Banner 2004. Introduction. In: Dolores Janiewski-Lois W. Banner (szerk.): Reading Benedict/Reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, VII-XV.

Joyce, James é.n. (ford. Szobotka Tibor) Ifjúkori önarckép. Budapest: Szépirodalomi.

Kardiner, Abram-Edward Preble 1961. The Studies Man. The Major Anthropologists and their Contribution to the Understanding of Culture. Cleveland/New York: World.

Kent, Pauline 1999. Japanese Perception of The Chrysanthemum and The Sword. Dialectical Anthropology 24 (2): 181-192.

Kroeber, Alfred Louis 1947. Recenzió Ruth Benedict The Chrysanthemum and The Swordjáról. American Anthropologist 49 (3): 469-472.

Kuwayama, Takami 2004. Native Antropology. The Japanese Challenge to Western Academic Hegemony. Melbourne: Trans Pacific Press.

Lapsley, Hilary 1999. Margaret Mead and Ruth Benedict. The Kinship ofWomen. Amherst: University of Massachusetts Press.

Lummis, C. Douglas 2004. Ruth Benedict's Obituary for Japanese Culture. In: Dolores

Janiewski-Lois W. Banner (szerk.): Reading Benedict/Reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, 126-140.

Mead, Margaret 1953. National Character. In: Alfred Louis Kroeber (szerk.): Anthropology Today. An Encyclopedic Inventory. Chicago, Illinois: University of Chicago Press, 642-667.

Mead, Margaret 1966a. The Postwar Years: The Gathered Threads. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict. An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, 425-438.

Mead, Margaret 1966b. Anne Singleton: 1889-1934. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict. An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, 83-96.

Mead, Margaret 1966c. Patterns of culture: 1922-1934. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict. An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, 201-212.

Mead, Margaret 1972. Introduction to Rumanian culture andbehavior. In: Ruth Benedict: Rumanian Culture and Bevahior (November 1943), Fort Collins. Colorado: Colorado State University, I–Ili

Mead, Margaret 1974. Ruth Benedict. New York/London: Columbia University Press.

Mead, Margaret-Rhoda Metraux (szerk.) 1953. The Study of Culture at a Distance. Chicago: University of Chicago Press

Metraux, Rhoda 1966. Foreword. In: Margaret Mead: Writings of Ruth Benedict. An Anthropologist at Work. New York: Atherton Press, III–VII.

Mintz, Sidney W. 1981. Ruth Benedict. In: Sydel Silverman (szerk.): Totems and Teachers. Perspectives on the History of Anthropology. New York: Columbia University Press, 141-168.

Modell, Judith Schachter 1983. Ruth Benedict. Patterns of a Life. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.

Modell, Judith 1988. Ruth Fulton Benedict (1887-1948). In: Ute Gacs-Aisha Khan-Jerrie Mclntyre-Ruth Weinberg (szerk.): Women Anthropologists. A Biographical Dictionary. New YorkAVestport, Connecticut/London: Greenwood Press, 1-7.

Modell, Judith 1999. The Wall of Shame: Ruth Benedict's Accomplishment in The Chrysanthemum and The Sword. Dialectical Anthropology 24 (2): 193-215.

Mori, Szadahiko 2003. Minasigo Kikutokatana no nageki. Tokió: Tokió Toso Suppankai.

Moore, Jerry D. 1997. Visions of Culture. An Introduction to Anthropological Theories and Theorists. Walnut Creek, California/London/New Delhi: Altamira.

Nakane, Chie 1974. Cultural Anthropology in Japan. Annual Review of Anthropology 3: 57-72.

Nakao, Katsumi 2005. The Imperial Past of Anthropology in Japán. In: Jennifer Robertson (szerk.): A Companion to the Anthropology of Japán. Maidén, MA/Oxford/Carlton, Victoria: Blackwell, 19-35.

Norbeck, Edward-George DeVos 1972. Culture and Personality: the Japanese. In: Francis L. K. Hsu (szerk.): Psychological Anthropology. Új kiadás. Cambridge, Massachusetts:

Schenkman Publishing Company, 21-70.

Renteln, Alison Dundes 1988. Relativism and the Search for Human Rights. American Anthropologist 90 (1): 56-72.

Robertson, Jennifer 1998. When and Where Japán Enters: American Anthropology, 1945to the Present. In: Helen Hardacre (szerk.): Postwar Development of Japanese Studies. New York: E. J. Brill, 295-335.

Robertson, Jennifer 2005. Introduction: Putting and Keeping Japán in Anthropology. In: Jennifer Robertson (szerk.): A Companion to the Anthropology of Japán. Maiden, Massachusetts/Oxford/Carlton, Victoria: Balckwell, 3-16.

Rosenblatt, Daniel 2004. An Anthropology Made Safe for Culture: Patterns of Practice and the Politics of Difference in Ruth Benedict. American Anthropologist 106 (3): 459-472.

Shannon, Christopher 2004. „A World Made Safe for Differences”. Ruth Benedict's The Chrysanthemum and The sword. In: Dolores Janiewski-Lois W. Banner (szerk.): Reading Benedict/reading Mead. Feminism, Race, and Imperial Visions. Baltimore/London: Johns Hopkins University Press, 70-85.

Shimizu, Akitoshi-Jan van Bremen 2003. Introduction. In: Akitoshi Shimizu-Jan van Bremen (szerk.): Wartime Japanese Anthropology in Asia and the Pacific. Osaka: National Museum of Ethnology, 1-11.

Sofue, Takao 1960. Japanese studies by American Anthropologists: Review and Evaluation. American Anthropologist 62 (2): 306-317.

Steward, Julian H. 1973. Alfred Kroeber. New York/London: Columbia University Press.

Suzuki, Peter T. 1980. Case Study: a Retrospective Analysis of Wartime „National Character” Study. Dialectical Anthropology 5 (1): 33-46.

Vacudzsi Tecuró 1949. Kagakuteki kacsi ni taiszuru gimon. Minzokugaku Kenkjú 14 (4): 285-289.

Vasy Géza 2001. Close reading. In: Bárdos László-Szabó B. István-Vasy Géza: Irodalmi fogalmak kisszótára. Kiegészítéssel. Budapest: Korona, 70.

Weimann, Róbert 1965. Az „Új Kritika”. Az új interpretációs módszerek története és bírálata. Budapest: Gondolat

Yamashita, Shinji 2006. Reshaping anthropology: a view from Japán. In: Gustavo Lins Ribeiro-Arturo Escobar (szerk.): World Anthropologies. Disciplinary Transformations wíthin Systems of Power. Oxford/New York: Berg, 29-48.