13.

A JAPÁNOK A VERESÉG UTÁN

AZ AMERIKAIAK JOGOSAN BÜSZKÉK a győzelem óta Japán közigazgatásában vállalt szerepükre. Az Egyesült Államok politikáját a Belügyi-Hadügyi-Tengerészeti hármas direktívában fektették le, melyet augusztus 29-én⁷² tettek közzé a rádióban, és amelyet MacArthur tábornok ügyesen alkalmazott. Bár van alapja a büszkeségnek, ezt gyakran elhomályosítja az amerikai sajtóban és rádióban megjelenő elfogult dicsőítés és kritika, és csak kevés ember tud eleget Japánról ahhoz, hogy biztos legyen benne, vajon egy adott politika kívánatos-e, vagy sem.

Japán megadásának idején nagy kérdés volt a megszállás természete. A győzteseknek fel kell-e használniuk a meglévő kormányt, beleértve a császárt is, vagy fel kell számolniuk azt? Az Egyesült Államok katonai kormányának tisztjei vezetésével minden városra és vidékre kiterjedő közigazgatást kell-e életbe léptetnie? Olaszországban és Németországban az volt a rendszer, hogy helyi A.M.G. parancsnokságokat állítottak fel a harcoló erők integráns részeként, és a helyi belső ügyekben a hatalmat a szövetséges adminisztrátorok kezébe helyezték. Azok, akik a Japán felett aratott győzelem idején az A.M.G. szolgálatában álltak a Csendes-óceán térségében, azt várták, hogy Japánban is ilyen irányítást hoznak létre. A japánok sem tudták, hogy a saját ügyeiket illetően mekkora felelősség megtartását engedélyezik nekik. A potsdami nyilatkozat csak annyit mondott ki, hogy „a szövetségesek által Japán területén kijelölt pontokat meg kell szállni, hogy biztosítsuk az itt megfogalmazott alapvető célokat”, és hogy örökre fel kell számolni „azok hatalmát és befolyását, akik megtévesztették és félrevezették Japán népét, hogy belefogjon a világ meghódításába”.

A MacArthur tábornoknak kiadott Belügyi-Hadügyi-Tengerészeti hármas direktíva ezeket az ügyeket illetően nagy elhatározást testesített meg, amit MacArthur tábornok parancsnoksága teljes mértékben támogatott. A japánok voltak felelősek országuk közigazgatásáért és újjáépítéséért. „A legfelső parancsnok hatalmát a japán kormányzati szervezet és hivatalok-a császárt is beleértve – révén fogja gyakorolni, amíg az kielégítően támogatja az Egyesült Államok céljait. Az ő [MacArthur tábornok] utasításai alatt a japán kormánynak lehetősége van, hogy a belső közigazgatás dolgaiban a kormány normális hatalmát gyakorolja.” így MacArthur irányítása Japánban meglehetősen eltérő Németországétól és Olaszországétól. Ez csak egy parancsnoki szervezet, ami minden szinten a japán hivatalnoki kart használja. Közleményeit a Császári Japán Kormánynak címzi, nem a japán embereknek, vagy néhány város vagy vidék lakosságának. A feladata az, hogy célokat tűzzön ki a japán kormány számára. Ha egy japán miniszter szerint azok lehetetlenek, benyújthatja a lemondását, de ha helyes az álláspontja, akkor elérheti, hogy módosítsák az utasítást.

Ez a fajta közigazgatás merész lépés volt. A belőle származó előnyök az Egyesült Államok szempontjából elég világosak. Ahogy Hilldring tábornok mondta akkoriban:

A nemzeti kormány alkalmazása révén nyerhető előnyök hatalmasak. Ha nem tudtuk volna használni a japán kormányt, közvetlenül kellett volna működtetnünk az egész bonyolult gépezetet, ami szükséges egy hetvenmilliós ország irányításához. Ezek az emberek nyelvükben, szokásaikban és viselkedésükben különböznek tőlünk. A japán kormány gépezetének megtisztításával és felhasználásával időt, munkaerőt és anyagi eszközöket takarítunk meg. Más szóval elvárjuk a japánoktól, hogy maguk takarítsák ki a házukat, de mi mondjuk meg, hogyan.

Azonban akkor, amikor Washingtonban megfogalmazták ezt az irányelvet, még sok amerikai félt, hogy a japánok konokok és ellenségesek lesznek, egy óvatos bosszúálló nemzet, mely szabotálni fog minden békés tervet. Ezek a félelmek alaptalannak bizonyultak. Az okok sokkal inkább Japán különös kultúrájában, mintsem a vesztes országokról, politikáról vagy gazdaságról szóló egyetemes igazságokban rejlenek. A jóhiszeműség politikája valószínűleg sehol máshol nem lett volna olyan kifizetődő, mint Japánban. A japánok szemében ez a vereség száraz tényéből eltávolította a megaláztatás szimbólumait, és arra ösztönözte őket, hogy új nemzetpolitikát valósítsanak meg, melynek elfogadása pontosan a japánok kulturálisan kondicionált karaktere miatt volt lehetséges.

Az Egyesül Államokban vég nélküli viták folytak a szigorú és az engedékeny béke fogalmáról. Az igazi kérdés nem az, hogy szigorú vagy engedékeny. A probléma a se nem több, se nem kevesebb, hanem pont olyan mennyiségű keménység alkalmazása, amely szétzúzza az agresszivitás régi és veszélyes mintáit, és új célokat állít fel. A választott eszközök az emberek jellemétől és a kérdéses nemzet hagyományos társadalmi rendjétől függenek. A porosz tekintélyelvűség, mely beleágyazódott a családba és a mindennapi civil életbe, szükségessé tesz bizonyos fajta békefeltételeket Németország számára. A megfontolt békeirányelvek ezektől eltérőek Japán esetében. A németek nem gondolják, mint a japánok, hogy a világ és a korok adósai lennének. Nem azért küzdenek, hogy felbecsülhetetlen adósságot fizessenek vissza, hanem hogy ne legyenek áldozatok. Az apa tekintélyelvű személy, és mint mindenki, aki magasabb státussal rendelkezik, ő is – ahogy mondják – „kikényszeríti a tiszteletet”. Ő az, aki fenyegetve érzi magát, ha nem kapja azt meg. A németek életében a fiúk minden nemzedéke fellázad önkényeskedő apja ellen serdülőkorában, és aztán úgy tekintenek magukra, mint aki felnőttkorában végül megadja magát egy szürke és egyhangú életnek, amit a szüleikével azonosítanak. A létezés csúcspontja egész életre a serdülőkori lázadás, a Sturm und Drang néhány éve marad.

A japán kultúrában nem a súlyos tekintélyelvűség a probléma. Az apa tisztelettel és gyengédséggel bánik fiatal gyermekeivel, ami szinte minden nyugati megfigyelő szerint kivételes a nyugati gyakorlatban. Mivel a japán gyerek természetesnek vesz bizonyos fajta igaz bajtársiasságot az apjával, és nyíltan büszke rá, elég az apának egyszerűen felemelnie a hangját ahhoz, hogy a gyerek teljesítse kívánságait. Az apa azonban nem embernyúzó, és a serdülőkor nem a szülői hatalommal szembeni lázadás időszaka. Inkább olyan kor, amikor a gyerekek a világ ítélő szeme előtt családjuk felelős és kötelességtudó képviselőivé válnak. Tiszteletet mutatnak apáik iránt, ahogy a japánok mondják, „a gyakorlásért”, „a nevelésért”, vagyis az apa mint a tisztelet tárgya, a hierarchia és a helyes életmód személytelen szimbóluma.

Ez a magatartás, amit a gyerek az apjával kapcsolatos legkorábbi tapasztalatai során tanul meg, az egész japán társadalmat átható mintává válik. Az emberek, akik hierarchikus pozíciójukból adódóan a legmagasabb tiszteletben részesülnek, jellemző módon nem bánnak zsarnokian tekintélyükkel. A hierarchia élén álló tisztek jellemzően nem gyakorolnak tényleges hatalmat. A császártól lefelé tanácsadók és rejtett erők dolgoznak a háttérben. A japán társadalom ezen aspektusának leghitelesebb leírását a Fekete Sárkány típusú egyik szélsőségesen hazafias társaság vezetője adta egy tokiói angol nyelvű lapnak az 1930-as évek elején. „A társadalom – mondta, természetesen Japánra utalva – egy háromszög, amit egy gombostű tart az egyik sarkán”.⁷³ Más szóval a háromszög az asztalon fekszik, mindenki számára láthatóan. A gombostű láthatatlan. A háromszög néha jobbra dől, néha balra. Olyan tengelyen mozog, ami soha nem mutatja meg magát. Minden, ahogy a nyugatiak gyakran mondják, „tükrökkel” történik. Arra törekednek, hogy minimálisra csökkentsék az önkényes hatalom megjelenését, és hogy minden tett a státusszimbólum iránti hűség gesztusának tűnjön annak a részéről, akit folytonosan elválasztottak a hatalom tényleges gyakorlásától. Amikor a japánok felismerik a leplezetlen hatalom egy forrását, akkor arról azt gondolják, ahogy mindig is gondolták a pénzkölcsönzőről és a narikinről, hogy kizsákmányoló, és méltatlan a rendszerükhöz.

A japánok ezzel a világszemlélettel anélkül lázadhatnak a kizsákmányolás és az igazságtalanság ellen, hogy valaha is forradalmárok lennének. Nem kísérlik meg darabokra tépni a világuk szerkezetét. A legátfogóbb változtatásokat vihetik végbe, mint ahogy tették azt a Meidzsi-korban anélkül, hogy befeketítenék a rendszert. Ezt restaurációnak, a múltba való „visszatérésnek” nevezték. Ők nem forradalmárok, és a nyugati írók, akik reményeiket az ideológiai tömegmozgalmakra alapozták Japánban, akik a háború alatt eltúlozták a japán illegalitást, akik vezető szerepet vártak tőle a kapitulációban, és akik a felettük aratott győzelem óta a radikális erők győzelmét jósolták a választásokon, súlyosan félreértették a helyzetet. Tévedtek jóslataikban. Sidehara báró, a konzervatív miniszterelnök, sokkal hitelesebben beszélt a japánok nevében, amikor 1945 októberében megalakította kormányát:

Az új Japán kormánya demokratikus formájú, mely tiszteli az emberek akaratát. (…) Országunkban a császár régtől fogva magáévá tette az emberek akaratát. Ez Meidzsi császár alkotmányának szellemisége, és a demokratikus kormány, amiről beszélek, valóban e szellemiség megnyilvánulásának tekinthető.

Az amerikai olvasók számára egy a demokráciáról szóló ilyen megfogalmazás még a semminél is kevesebbnek tűnik, de nem kétséges, hogy Japán egy ilyen megfogalmazás alapján könnyebben tudta kiterjeszteni a polgári jogok területét, és megteremteni lakosainak jólétét, mintha nyugati ideológiára alapozta volna.

Japán természetesen meg fog próbálkozni a demokrácia nyugati politikai mechanizmusaival, de a nyugati elintézési módok nem lesznek annyira megbízható eszközei egy jobb világ kialakításának, mint az Egyesült Államokban. A közvetlen választások és a választott személyek törvényhozó hatalma legalább annyi új problémát teremt, mint amennyit megold. Amikor kialakulnak ezek a nehézségek, Japán változtatni fog a módszereken, amelyekre mi a demokrácia építésekor támaszkodunk. Erre az amerikaiak azt fogják mondani, hogy hiábavaló volt a háború, amit vívtak. Mi a saját eszközeink helyességében hiszünk. Azonban legjobb esetben a közvetlen választások nem lesznek központi jelentőségűek a jövőben Japán békés nemzetként való újjáépítésében. Japán nem változott olyan alapvetően az 1890-es évek óta, amikor először próbálkoztak választásokkal, hogy a régi nehézségek közül néhány, melyeket Lafcadio Hearn⁷⁴ leírt, ne történhetnének meg újra:

Nem volt igazi személyes gyűlölködés azokban az ádáz választási csatákban, melyek oly sok életet követeltek; alig volt bármilyen személyes szembenállás azokban a parlamenti vitákban, melyeknek erőszakossága megdöbbentette az idegeneket. A politikai harcok valójában nem egyének, hanem klán- és pártérdekek között folytak; minden egyes klán és párt elkötelezett hívei az új politikát csak újfajta háborúként fogták fel – a hűség háborújaként, melyet a vezető kedvéért vívtak.⁷⁵

Nemrégiben, az 1920-as évek választásaikor a falusiak szavazatuk leadása előtt azt mondták: „A nyakam tisztára van mosva a kard számára.” Ez a kifejezés a választási harcot a kiváltságos szamurájoknak a közemberekkel szembeni régi támadásával azonosítja. Japánban még ma is el fog térni a választások valamennyi velejárója az amerikaiakétól, és ez attól függetlenül igaz lesz, hogy Japán veszélyesen agresszív politikát folytat-e, vagy sem.

Japán igazi erőssége, melyet felhasználhat abban, hogy békés nemzetté alakítsa magát az az, hogy képes egy tettről azt mondani, „sikertelen volt”, és utána más irányba fordítani energiáit. Japán erkölcsi rendszere a választások etikája. A háború révén próbálták megszerezni „megfelelő helyüket”, és veszítettek. Ezt a pályát most félretehetik, mivel egész neveltetésük az irány megváltoztatásának lehetőségére tanította őket. Az abszolutistább etikájú nemzeteknek meg kell győzniük magukat, hogy elvekért harcolnak. Amikor megadják magukat a győzteseknek, azt mondják: „Az igazság elveszett, amikor legyőztek minket.” Az önbecsülésük pedig megköveteli, hogy ezt az „igazságot” legközelebb győzelemre vigyék. Különben ostorozhatják magukat, és meggyónhatják bűnüket. A japánoknak egyiket sem kell tenni. Öt nappal a vereség után, mielőtt egyetlen amerikai is leszállt volna Japánban, a nagy tokiói napilap, a Mainicsi Sinbun a vereségről és az ezt követő politikai változásokról a következőt írta: „Mindez hasznos volt Japán végső üdvözülése számára.” A vezércikk hangsúlyozta, hogy senkinek nem szabad egyetlen pillanatra sem elfelejteni, hogy teljesen legyőzték őket. Mivel a törekvés, hogy Japánt pusztán erővel építsék fel, teljes kudarcba fulladt, ezután egy békés nemzet ösvényén kell járniuk. Az Aszahi, egy másik nagy tokiói lap ugyanazon a héten Japán egykori, „a katonai erőbe vetett túlzott hitét” a nemzeti és nemzetközi politika „súlyos hibájaként” jellemezte. „A régi hozzáállást, amelytől oly keveset kaptunk, és oly sokat szenvedtünk, el kell vetni egy újért, ami nemzetközi együttműködésen és a béke szeretetén alapszik.”

A nyugatiak gyanakodva figyelik ezt a váltást, melyet az elvek megváltoztatásának tekintenek. Ez azonban a japán életvezetés integráns része, a személyes és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt. A japánok úgy látják, hogy „hibát” követtek el, amikor olyan dologba fogtak, ami nem érte el a célját. Ami kudarcba fullad, azt veszett ügyként elvetik, mivel a neveltetésüknél fogva távol áll tőlük, hogy veszett ügyért küzdjenek. „Nincs értelme a köldököt rágni” – mondják. Az 1930-as években a militarizmus volt az elfogadott eszköz, amelyről úgy gondolták, hogy elnyerik vele a világ csodálatát – a katonai erejükön alapuló csodálatot –, és elfogadtak minden áldozatot, amit egy ilyen program megkívánt. 1945. augusztus 14-én a császár, Japán törvényes hangja, azt mondta nekik, hogy vesztettek. Ekkor elfogadtak mindent, ami egy ilyen tényből következett. Ez pedig amerikai csapatok jelenlétét jelentette, ezért örömmel fogadták őket. Dinasztikus vállalkozásuk bukását jelentette, ezért olyan alkotmányt akartak létrehozni, ami megtiltja a háborút. A vereség után tíz nappal hírlapjuk, a Jomiuri Hócsi „Egy új művészet és új kultúra kezdetéről” írt, és azt mondta: „Szívünkben erősen kell hinni, hogy a katonai vereségnek nincs semmi köze egy nép kultúrájának értékéhez. A katonai vereségnek ösztönzésként kell szolgálnia… Szükséges áldozat volt, hogy a japán emberek igazán a világ felé emeljék gondolataikat, és hogy objektíven lássák a dolgokat, amilyenek azok valójában. A japán gondolkodást befolyásoló minden irracionalitást őszinte elemzéssel kell felszámolni. (…) Bátorság kell ahhoz, hogy ezt a vereséget rideg tényként nézzük, [de] bíznunk [kell] Japán jövendő kultúrájában.” Megpróbáltak egy cselekvési irányt, és legyőzték őket. Mától megpróbálják az élet békés tudományát. „Japánnak – ahogy a vezércikkek hangoztatták – ki kell vívnia a világ nemzeteinek tiszteletét.” A japánok kötelessége volt, hogy ezt az új alapon álló tiszteletet kiérdemeljék.

Ezek a vezércikkek nem csak néhány értelmiségi hangját közvetítették; az átlagemberek a tokiói utcákon és a távoli falvakban ugyanilyen hirtelen fordulatot tettek. Az amerikai megszálló csapatok alig akarták elhinni, hogy ezek a barátságos emberek azok, akik megesküdtek, hogy bambuszlándzsáikkal halálukig harcolnak. A japán erkölcsi rendszer sok olyasmit tartalmaz, amit az amerikaiak nem ismernek el, de amit Japán megszállása alatt tapasztaltak, kiváló példája annak, hogy egy különös erkölcsi rendszer mennyi kedvező aspektussal rendelkezhet.

MacArthur tábornok vezetése alatt Japán amerikai irányítása elfogadta, hogy a japánok képesek új mederben hajózni. Nem fenyegették ezt az irányt azzal, hogy megalázó módszerek alkalmazását kényszerítik rájuk. A nyugati erkölcsi rendszer szerint kulturálisan elfogadható lett volna, ha így teszünk, mert a nyugati etika nézete szerint a megalázás és a büntetés szociálisan hatékony eszköze annak, hogy a rossz cselekedet elkövetőjét bűntudatra ébresszék. A bűn ilyen beismerése az első lépés a jó útra térésben. A japánok, ahogy láttuk, máshogy vélekednek erről a kérdésről. Erkölcsi rendszerük felelőssé teszi az embert tetteinek valamennyi következményéért, és egy tévedés természetes következményeinek meg kell győznie őt annak nemkívánatosságáról. Ez a természetes következmény lehet egy totális háborúban elszenvedett vereség is. De ezek nem olyan helyzetek, melyek miatt a japánoknak megaláztatásként neheztelnie kell. A japán felfogásban egy személy vagy egy nemzet másokat becsmérléssel, nevetségessé tevéssel, lenézéssel, ócsárolással és a becstelenség szimbólumainak rákényszerítésével alázhat meg. Amikor a japánok úgy hiszik, hogy megalázták őket, a bosszú erény. Teljesen mindegy, hogy a nyugati etika mennyire erősen utasítja el ezt a felfogást, Japán amerikai megszállásának hatékonysága ezen a ponton az amerikaiak önmérsékletén múlik. A japánok különválasztják a nevetségessé válást, amit képtelenek elviselni, a „természetes következményektől”, melyekbe a megadás feltételei alapján olyan dolgok tartoztak, mint az ország teljes katonai lefegyverzése, és ezenfelül hatalmas jóvátétel fizetésének terhe.

Japán egy nagyhatalom felett aratott győzelmében megmutatta, hogy egy győztes is gondosan elkerülheti a legyőzött ellenség megalázását, amikor az végül leteszi a fegyvert, ha nem úgy tekinti, hogy az a nemzet gúnyolódott rajta. Van egy híres fénykép, amit minden japán ismer arról, amikor 1905-ben Port Arthurnál az orosz hadsereg megadja magát. A fényképen az oroszok kardot viselnek. A győzteseket és a legyőzötteket csak az egyenruhájuk alapján lehet megkülönböztetni, hiszen az oroszokat nem fosztották meg fegyvereiktől. A megadásról szóló jól ismert japán beszámoló elmondja, hogy amikor Stoessel tábornok, az orosz parancsnok jelezte, hogy hajlandó elfogadni a megadás japán feltételeit, egy japán kapitány és tolmács ételt vitt a főhadiszállására. „Mivel Stoessel tábornokét kivéve minden lovat megöltek és megettek, az ötven csirkét és a száz friss tojást, amit a japán vitt, igazán nagy örömmel fogadták.” Stoessel tábornok és Nogi tábornok találkozóját a következő napra szervezték. „A két tábornok kezet fogott. Stoessel csodálatát fejezte ki a japánok bátorsága iránt… Nogi tábornok az oroszok hosszú és bátor védekezését dicsérte. Stoessel részvétét fejezte ki Noginak, aki két fiát vesztette el a hadjáratban. (…) Stoessel Nogi tábornoknak ajándékozta szép fehér arab lovát, de Nogi azt mondta, hogy bár szeretné azt magának a Tábornoknak a kezéből megkapni, de először meg kell mutatnia a császárnak. Azonban megígérte, hogy ha visszakerül hozzá, amiben minden oka megvolt hinni, úgy fogja gondját viselni, mintha mindig is az övé lett volna.”⁷⁶ Japánban mindenki ismerte az istállót, amit Nogi tábornok Stoessel tábornok lovának épített az előkertjében – egy istálló, amiről gyakran mondták, hogy hivalkodóbb, mint Nogi saját háza, és Nogi tábornok halála után a Nogi nemzeti szentély része lett.

Azt mondták, hogy a japánok megváltoztak az oroszok fegyverletétele és a Fülöp-szigetek megszállása közti években, például amikor az egész világ megismerte fékezhetetlen rombolási ösztönüket és kegyetlenségüket. Azonban a japánok szélsőségesen helyzetfüggő etikájával rendelkező ember nem szükségszerűen erre a következtetésre jut. Először is, az ellenség nem kapitulált Bataan után; csak helyi fegyverletétel volt. Még amikor a japánok megadták magukat a Fülöp-szigeteken, a japán hadsereg akkor is tovább harcolt. Másodszor, a japánok soha nem tekintették úgy, hogy az oroszok „megsértették” őket a század első éveiben, ellenben minden japánt úgy neveltek az 1920-30-as években, hogy az Egyesült Államok politikájáról azt tartsák, hogy az „nem sokra becsüli Japánt”, vagy az ő szavaikkal „ürülékként bánik Japánnal”. Ez volt Japán reakciója a kirekesztő határozatra és a szerepre, amit az Egyesült Államok a portsmouthi békeszerződésben és a fegyverzetcsökkentő egyezményekben töltött be. A japánokat arra biztatták, hogy ugyanígy vélekedjenek az Egyesült Államok növekvő gazdasági szerepéről a Távol-Keleten és a világ nemfehér lakosságával szembeni faji hozzáállásunkról. Vagyis az oroszok feletti, majd a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államok felett aratott győzelem Japán viselkedésének két leginkább szembenálló aspektusát jelzi: amikor a sértések közrejátszanak és amikor nem.

Az Egyesült Államok végső győzelme megváltoztatta a helyzetet a japánok számára. Végleges vereségük előidézte, ahogy az a japán életben szokásos, az addig követett irányvonal feladását. A japánok sajátos erkölcsi rendszere lehetővé tette, hogy tiszta lappal induljanak. Az Egyesült Államok politikája és MacArthur irányítása elkerülte, hogy a megalázás új szimbólumaival írja tele ezt a tiszta lapot, és egyszerűen megelégedtek annyival, hogy csak azokhoz a dolgokhoz ragaszkodjanak, amelyek a japánok szemében a vereség „természetes következményei” voltak. És ez működött.

A császár megtartása nagy fontossággal bírt. Ezt jól kezelték. A császár volt az, aki először felkereste MacArthur tábornokot, és nem MacArthur őt, és ez a japánok számára iskolapéldája volt a tekintélynek, ami a nyugatiak számára nehezen érthető. Azt mondják, hogy amikor azt javasolták a császárnak, hogy tagadja meg isteni természetét, tiltakozott, hogy kellemetlen dolog eldobni valamit, amije nincs is. A japánok, mondta őszintén, nem tekintették őt nyugati értelemben vett istennek. MacArthur parancsnoksága azonban azt hangsúlyozta, hogy a nyugati vélemény az ő isteni természethez való ragaszkodásáról rosszat tesz Japán nemzetközi hírének, és a császár beleegyezett, hogy elfogadja a kellemetlen helyzetet, amibe a lemondás kerül. Újév napján beszélt, és kérte, hogy fordítsanak le neki minden kommentárt, amit a világsajtó az üzenetéhez fűzött. Elolvasva ezeket, üzenetet küldött MacArthur tábornoknak, hogy kifejezze elégedettségét. A külföldiek láthatóan nem értették korábban, és örült, hogy elmondta beszédét.

Az Egyesült Államok politikája bizonyos elégtételt is engedélyezett Japánnak. A Belügyi-Katonai-Tengerészeti hármas direktíva megszabja, hogy „támogatni kell, és jóindulattal kell viseltetni a munka, az ipar és a mezőgazdaság demokratikus alapokon történő fejlődése iránt”. A japán munkásokat sok iparágban megszervezték, és a régi földműves egyesületek, melyek az 1920-30-as években voltak aktívak, újra megerősödtek. Sok japán számára ez a kezdeményező erő, amivel most képesek javítani a körülményeiken, annak bizonyítéka volt, hogy Japán nyert valamit a háború következményeként. Egy amerikai tudósító beszámol egy tokiói sztrájkolóról, aki felnézett egy amerikai katonára, és széles vigyorral az arcán azt mondta: „Japan win, no?” (Japán nyert, nem?) Napjaink japán sztrájkjai sok hasonlóságot mutatnak a régi parasztlázadásokkal, ahol a parasztok mindig a rájuk kirótt adó és robot ellen tiltakoztak, ami gátolta az elégséges termelést. Nem nyugati értelemben vett osztályháborúk voltak, és nem magának a rendszernek a megváltoztatását célozták. Japánban ma a sztrájkok nem lassítják a termelést. A munkások kedvelt eljárása az volt, hogy „birtokba veszik az üzemet, folytatják a munkát és a termelés növelésével szégyenítik meg a vezetést. Egy Micui tulajdonú szénbánya sztrájkoló munkásai kizártak minden vezető személyt a tárnákból, és 250 tonnáról 620-ra emelték a napi hozamot. Az Asio rézbánya dolgozói a »sztrájk« alatt növelték a termelést, és megkétszerezték a fizetésüket”.⁷⁷

Természetesen minden legyőzött nemzet irányítása nehéz, függetlenül attól, hogy az elfogadott politika mennyi jóérzést tanúsít. Japánban az élelem, a lakás és az emberek átnevelésének kérdése szükségszerűen égető. Legalább ilyen égetőek lennének egy olyan irányítás alatt, amely nem használja a japán kormány személyi állományát. A leszerelt katonák problémája, melytől az amerikai adminisztrátorok a háború vége előtt annyira féltek, bizonyára kevésbé fenyegető, mint ha nem tartották volna meg a japán hivatalnokokat. Azonban ez sem oldható meg könnyen. A japánok tudatában vannak a nehézségnek, és az újságok tavaly⁷⁸ ősszel megindultan írtak arról, hogy milyen keserű volt a vereség a katonáknak, akik szenvedtek és veszítettek, és azt kérték tőlük, hogy ne engedjék, hogy ez meghiúsítsa az „elhatározásukat”. A hazatelepített hadsereg többnyire figyelemre méltó „elhatározást” hozott, de a munkanélküliség és a vereség néhány katonát a nacionalista célokat kitűző titkos társaságok régi eszméjébe taszított. Könnyedén érezhetnek haragot jelenlegi helyzetük miatt. A japánok többé nem biztosítják számukra régi kiváltságos pozíciójukat. A sebesült katonák korábban fehér ruhát viseltek, és az emberek meghajoltak előttük az utcán. Még a békeidőben besorozott újoncoknak is búcsú- és hazatérő ünnepséget rendezett a falujuk. Voltak italok, frissítők, táncok és szép ruhák, és ők ültek a fő helyen. Most a hazatelepített katonák nem kapnak ilyen figyelmet. A családjuk helyet biztosít számukra, de ez minden. Sok városban hidegen bánnak velük. Tudva, hogy a japánok milyen keserűen fogadják az ilyen viselkedésváltást, könnyű elképzelni, hogy elégedettséget éreznek, ha régi bajtársaikkal összefognak, hogy visszahozzák a régi napokat, amikor Japán dicsősége a katonák kezében volt. Néhány háborús bajtársuk azt is fogja mondani nekik, hogy milyen szerencsések a japán katonák, akik már Jáván, Sanhsziban és Mandzsúriában harcolnak a szövetségesekkel; miért kellene kétségbe esniük? Ők is fognak újra harcolni, mondják nekik. A nacionalista titkos társaságok régi-régi intézmények Japánban; „megtisztították Japán nevét”. Azok az emberek, akik úgy érzik, hogy „a világ felborul”, amíg bármi is bevégezetlen marad a bosszú teljes megvalósításában, mindig potenciális jelentkezők az ilyen titkos társaságokba. Az erőszak, amit ezek a társaságok, mint a Fekete Sárkány és a Fekete Óceán, alkalmaztak, a japán erkölcsi rendszer által a név iránti ginként engedélyezett erőszak, és hogy ezt felszámolják, a japán kormánynak az elkövetkező években is folytatnia kell az erőfeszítéseket, hogy a gimut a név iránti giri rovására hangsúlyozza.

Nem elég, hogy az „elhatározásra” hivatkoznak. Szükség van a japán gazdaság újjáépítésére, ami megélhetést és „megfelelő helyet” biztosít majd a mai húsz-harminc éveseknek. Javítani kell a parasztok körülményein. A japánok gazdaságilag szorult helyzetben mindig visszatérnek régi falvaikba. Az adósságokkal és sok helyütt bérleti díjjal megterhelt apró tanyák nem tudnak több szájat etetni. Az iparnak is be kell indulni, mivel heves ellenérzéseket táplálnak a vagyonnak a fiatalabb fiúkkal való megosztása iránt, és ezért a legidősebb kivételével valamennyien a városba mennek szerencsét próbálni.

Nem kétséges, hogy hosszú és nehéz út áll a japánok előtt, de ha az állam költségvetése nem költ az újrafegyverkezésre, akkor lehetőségük van, hogy emeljék a nemzet életszínvonalát. Egy olyan ország, mint Japán, mely Pearl Harbour előtt egy évtizedig nemzeti bevételének felét fegyverekre és a fegyveres erőkre fordította, lefektetheti egy egészséges gazdaság alapját, ha száműzi az ilyen kiadásokat, és fokozatosan csökkenti a parasztoktól beszedett adókat. A mezőgazdasági termékek megosztásának japán formulája szerint 60 százalék maradt a termelőnél; 40 százalékot adók és bérleti díjak formájában fizettek ki. Ez éles ellentétben áll más rizstermesztő országokkal, mint Burma és Sziám, ahol hagyományosan 90 százalékot hagytak meg a termelőnek. Ez a japán termelőkre nehezedő hatalmas adó volt az, ami végül is lehetővé tette a nemzeti háborús gépezet finanszírozását.

Bármely európai vagy ázsiai ország, amely az elkövetkező évtizedben nem fegyverkezik, potenciálisan előnybe kerül azokkal az országokkal szemben, amelyek fegyverkeznek, mivel vagyonát egy egészséges és virágzó gazdaság építésére használhatja. Az Egyesült Államokban mi ezt a tényezőt alig vesszük számításba ázsiai és európai politikánkban, mivel tudjuk, hogy a nemzetvédelem drága programjai nem fognak minket tönkretenni. A mi országunkat nem pusztították el. Mi nem vagyunk elsődlegesen mezőgazdasági ország. A döntő kérdés nálunk az ipari túltermelés. Addig tökéletesítettük a tömegtermelést és a műszaki berendezéseket, amíg a lakosság nem tud munkát találni, hacsak nem indítunk hatalmas fegyverkezési, luxuscikkeket termelő, jóléti vagy kutatási programokat. Égető szükség van előnyös tőkebefektetésre is. Más országokban meglehetősen eltérő a helyzet. Még Nyugat-Európában is. Minden jóvátételi követelés ellenére Németország, melynek nem engedik az újrafegyverkezést, nagyjából egy évtizeden belül képes lefektetni egy szilárd és virágzó gazdaság alapját, ami Franciaországban lehetetlen lesz, ha politikája nagy katonai erő kiépítését tűzi ki célul. Japán ugyanezzel az előnnyel rendelkezhet Kínával szemben. A militarizálás általánosan elfogadott cél Kínában, és ambícióit támogatja az Egyesült Államok. Japán, ha a költségvetésbe nem veszi bele a fegyverkezést, ha úgy akarja, képes hosszú évekre előre gondoskodni boldogulásáról, és nélkülözhetetlenné teheti magát a Kelet kereskedelmében. Gazdaságát a béke előnyeire alapozhatja, és emelheti a lakosság életszínvonalát. Egy ilyen Japán megbecsült helyet szerezhet magának a világ nemzetei között, és az Egyesült Államok nagyban segítheti ebben, ha továbbra is használja befolyását egy ilyen program támogatásában.

Amit az Egyesült Államok nem tud megtenni – amit egyetlen külső nemzet sem tud –, hogy rendeletekkel hozzon létre egy szabad és demokratikus Japánt. Ez egyetlen megszállt országban sem működött. Egyetlen külföldi sem tud a saját elképzelésének megfelelő életmódot ráerőszakolni egy népre, melynek nem olyanok a szokásai és posztulátumai. Nem lehet törvényekkel kényszeríteni a japánokat, hogy elfogadják a választott személyek hatalmát, és hogy ne vegyék figyelembe a hierarchikus rendszerük által meghatározott „megfelelő helyet”. Nem lehet törvényekkel kényszeríteni őket, hogy magukévá tegyék a szabad és egyszerű emberi kapcsolatokat, amelyekhez mi az Egyesült Államokban hozzá vagyunk szokva, a függetlenség sürgető kényszerét, a szenvedélyt, amellyel mindenkinek ki kell választania a saját társát, a munkáját, a házat, ahol lakni fog, és a kötelezettségeket, amiket magára fog vállalni. Mindazonáltal maguk a japánok meglehetősen világosan elfogadják az ebbe az irányba történő változásokat, és szükségesnek tartják őket. A vereség óta a közéleti emberek azt hangoztatták, hogy Japánnak támogatnia kell a lakóit, hogy a saját életüket éljék, és hogy bízzanak a saját lelkiismeretükben. Természetesen nem így mondták, de minden japán értette, hogy megkérdőjelezik a „szégyen” (hadzsi) szerepét Japánban, és hogy a függetlenség új növekedésében reménykednek: függetlenség „a világ” kiközösítésétől és bírálatától való félelemtől.

A társadalmi nyomás Japánban, függetlenül attól, hogy önkéntesen vállalták-e, túl sokat kíván az egyéntől. Megköveteli, hogy leplezze érzelmeit, hogy feladja vágyait, és hogy egy család, egy szervezet vagy egy nemzet képviselőjeként álljon a világ előtt. A japánok megmutatták, hogy rendelkeznek mindazzal az önfegyelemmel, amit ez megkövetel. De a rájuk nehezedő súly roppant nehéz. A saját boldogságukból túl sokat kell elfojtaniuk. Attól való félelmükben, hogy megkockáztassanak egy olyan életet, amely kevesebb áldozatot követel a szellemüktől, a militaristák olyan irányba vezették őket, ahol az áldozatok szüntelenül halmozódtak. Ilyen magas árat fizetve önelégültté váltak, és lenézték azokat az embereket, akiknek az erkölcsi rendszere kisebb elvárásokat támasztott.

Azzal, hogy az agresszív hadviselést „hibának” és veszett ügynek tekintették, a japánok megtették az első nagy lépést a társadalmi változás felé. Remélik, hogy visszaszerezhetik megbecsült helyüket a békés nemzetek között. Ehhez a világnak békésnek kell lennie. Ha Oroszország és az Egyesült Államok a következő éveket a támadásra való fegyverkezésre fordítja, Japán használni fogja a tudását, hogy harcoljon ebben a háborúban. Azonban azzal, hogy elismerem ennek elkerülhetetlenségét, nem kérdőjelezem meg egy békés Japán lehetőségét. Japán motivációi helyzetfüggők. Ha a körülmények megengedik, egy békés világban fogja keresni a helyét. Ha nem, akkor egy katonai táborként szervezett világban.

Jelenleg a japánok úgy gondolják, hogy a militarizmus egy fény, ami kialudt. Figyelni fogják, hogy vajon a világ többi országában is ez történt-e. Ha nem, Japán újra felgyújthatja harcias tüzét, és megmutatja, hogy milyen jól tud ebben közreműködni. Ha máshol kudarcot is vallott, Japán be fogja bizonyítani, milyen jól megtanulta a leckét, hogy az imperialista dinasztikus vállalkozás nem a dicsőséghez vezető út.