2.

ISMERETLEN VILÁG FELTÁRÁSA

A „KULTURÁLIS MINTA” KIFEJEZÉS HASZNÁLATA NÉLKÜL BESZÉL A „KULTURÁLIS MINTA” FOGALMÁRÓL

A Krizantém és kardot igen sok tekintetben félreértelmezték, de leginkább talán azt nem értették meg, hogy Benedict azt kutatta, amit addig senki nem tudott. Ez a félreértelmezés a Krizantém és kardra hivatkozók közül sokuk kijelentéseire ráveti árnyékát. Ezek a megnyilvánulások nagyon sokfélék, ami azt jelzi, hogy Benedict kutatása milyen sok tekintetben szokatlan és eredeti. Ez a kérdés nagyon széles területet ölel fel, és igen összetett, ezért nehéz egyszerre átlátni. A következőkben ezért bontsuk szét, és vizsgáljuk meg részenként.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Benedict sajátos kutatása nem a Krizantém és karddal kezdődött. Már az 1934-ben megjelent Patterns of Culture is az volt. Az általa felismert és a könyv témájának választott „kulturális mintákat” addig senki nem ismerte. A kulturális antropológusok sem értették meg igazán, és még az 1950-es években is akadt olyan neves tudós, aki nem tudta megkülönböztetni a kulturális mintákat a „kulturális típusoktól” (types of culture), melyek már korábban is vita tárgyát képezték.

A Krizantém és kard megértésének alapfeltétele, hogy pontosan tudjuk, mit jelent a kulturális minta fogalma. Benedict a szövegben néhányszor használta ugyan a „minta” kifejezést, de azt, hogy „kulturális minta”, egyszer sem. Egyedül „A japán kultúra mintái” alcímben szerepel. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy mellőzte volna. Ha elolvassuk az első fejezetet, akkor anélkül, hogy a „kulturális minta” kifejezést magát megtalálnánk, pontosan megérthetjük, hogy mit jelent a fogalom, és hogy milyen fontos szerepet tölt be. Nem akarta az olvasóknak – az Előszóban már említettem, hogy nem szakmabeli olvasótábort feltételezett – megtanítani a „kulturális minta” kifejezést, de a fogalmat igen.

A Patterns of Culture című könyv A kultúra integrációja című 3. fejezetében szereplő következő két bekezdésben megfogalmazza a fogalom lényegét. A kiemelések és a kiegészítések tőlem származnak.

A kultúrák ugyanígy többek jellemző vonásaik összességénél. Tudhatunk mindent egy törzs házassági formáinak, rituális táncainak és beavatási rítusainak elterjedéséről, és mégsem értünk semmit az egész kultúrából, amely ezeket az elemeket saját céljainak megfelelően használja fel. Ez a cél a környező régiókban található lehetséges jellemvonások közül kiválasztja azokat, amelyeket fel tud használni, és megszabadul azoktól, amelyeket nem. Más jegyeket saját igényeihez igazít. Természetesen szükséges, hogy a folyamat ne legyen tudatos a maga egészében; de figyelmen kívül hagyni az emberi viselkedésminták szerinti összerendeződésének tanulmányozásakor, egyet jelentene azzal, hogy lemondunk az értelmes interpretáció lehetőségéről.

(…)

Ami a nagy művészeti stílusok (gótika) történetében lezajlott, ugyanaz történik a kultúrák egészében. A megélhetést, a párválasztást, a háborúskodást, az istenek tiszteletét célzó sokféle viselkedés egységes mintájúvá válik a választás kultúrán belül kialakuló, öntudatlan szabályainak megfelelően.

Ezek a fejezetek arról szólnak, hogy egy egységes embercsoport bizonyos öntudatlanul megalkotott mintáknak megfelelően viszonyul a kulturális jelenségekhez. A csoport öntudatlanul választja ki a hasznos dolgokat, szabadul meg a haszontalanoktól, és végül a kiválasztottat újraformázza. Így működik a kulturális minta.

Vajon a Krizantém és kardban mit ír a kulturális mintákról? Az első fejezet két bekezdése adja meg a választ.

Az antropológusok számos ázsiai és csendes-óceáni kultúrát ismernek. A japán társadalmi rend és szokások közül sokkal közeli párhuzamot találunk a csendes-óceáni szigetek primitív törzseinél is. Némely párhuzam fellelhető Malajziában, mások Új-Guineában vagy Polinéziában találhatók. Természetesen érdekes elgondolkozni arról, hogy ezek a hasonlóságok vajon nem egykori vándorlásokra vagy érintkezésre utalnak-e, azonban nem ezen lehetséges történeti kapcsolat miatt voltak számomra értékesek. Inkább azért, mert tudtam, hogy ezekben az egyszerű kultúrákban hogyan működnek ezek az intézmények, így a talált különbségek és hasonlóságok segítségével közelebb juthattam a japánok életéhez. Voltak némi ismereteim a kontinensen Sziámmal, Burmával és Kínával kapcsolatban is, így össze tudtam hasonlítani Japánt más népekkel, melyek szintén részesei ennek a hatalmas kulturális örökségnek. A primitív törzsekről folytatott kutatásaikkal az antropológusok újra és újra megmutatták, hogy milyen értékes lehet az ilyen kulturális összehasonlítás. Lehetséges, hogy egy törzs szokásai 90 százalékban közösek a szomszédaiéval, de ugyanakkor előfordul

az is, hogy átalakítják őket, hogy megfeleljenek egy olyan életmódnak vagy értékrendnek, ami egyetlen más szomszédos csoportra sem jellemző. Lehet, hogy e folyamat során ki kellett selejtezni néhány alapvető rendszert, ami az egészhez viszonyítva kevésnek tűnik, de ezzel egyedi irányba terelődik a jövőbeli fejlődés. Semmi sem hasznosabb egy antropológus számára, mint az olyan emberek közötti különbségek tanulmányozása, akikben az egészet tekintve sok közös vonás van. (30. o.)

(…)

Nem bízhatunk száz százalékig abban, amit az egyes népek mondanak saját gondolati és viselkedési szokásaikról. Az írók minden országban igyekeztek képet festeni saját magukról, azonban ez nem könnyű. Az egyes népek más és más lencsén keresztül szemlélik az életet. Nehéz tudatosítani azt a szemet, amin keresztül látunk. Minden nép természetesnek veszi azt, és az embereknek az adott népre jellemző életfelfogását biztosító fókuszálás és perspektíva módját isten által elrendezett képnek tekinti. Ahogy nem várjuk el a szemüveg viselőjétől, hogy ismerje a lencsék formáját, ugyanúgy nem várjuk el az emberektől, hogy elemezzék saját életfelfogásukat. (33. o.)

Az első bekezdés arról szól, hogy egy adott „nép” tagjai nincsenek tudatában közös életfelfogásuknak. Vagyis nem gondolják, hogy az sajátos lenne. Öntudatlanul más népektől eltérő, egyedi „fókusszal és perspektívával” rendelkeznek, és úgy gondolják, hogy ezáltal azt a képet látják, amit isten rendezett el. Ez pontosan azt jelenti, hogy az emberek a kulturális minták szerint vélekednek és cselekszenek. Az utána következő bekezdés konkrét földrajzi neveket említve azt mondja, hogy „a környező régiókban található lehetséges jellemvonások közül kiválasztja azokat, amelyeket fel tud használni, és megszabadul azoktól, amelyeket nem”, és ezeket „átalakítja” – nincs semmi különbség ez és az „újraöntés” között. Ez a bekezdés a Patterns of Culture-ben leírtaknál is kifejezőbben írja le a kulturális minta működését.

A magyarázat arra, hogy ilyen hosszú időn keresztül miért nem értették meg ezt, abban keresendő, hogy függetlenül attól, hogy a kulturális minta fogalma minden eddigi fogalomtól nagyban különbözik, sokan mégsem így gondolták. Ahogy már említettem, nem szerencsés módon összekeverték a kulturális típusokkal, melyek nem érintik az ember öntudatlan szféráját.

Míg az ember könnyen elfogadja, ha a már meglévő tudás újjal egészül ki, az addig teljesen ismeretlen dolog felbukkanását hajlamos félreértelmezni. A Krizantém és kardban is találunk további példákat erre. A következő rész is az egyik ilyenről szól.

A STATISZTIKAI MÓDSZEREK ALKALMAZÁSÁNAK HIÁNYA

Az első kritikusok közül sokan a Krizantém és kard hiányosságaként rótták fel, hogy a társadalmi jelenségek vizsgálatakor nem alkalmazza a számbeli értékek és a statisztika módszereit. Azonban Benedict a könyv első fejezetében pontosan kifejti az okot, hogy miért nem választotta a statisztikai módszert. Egyik kritikus sem szolgált ezt meghaladó érveléssel. Egy részét nem is érintették a Benedict által felsorolt okoknak. A fordításban mintegy háromoldalnyira rúgó rész elkerülte a figyelmüket – vagy szándékosan hagyták figyelmen kívül. Ebből a három oldalból a következő bekezdés a legfontosabb.

Az amerikaiak közvélemény-kutatásokban kikérhetik az amerikaiak véleményét, és értelmezhetik az eredményeket, azonban ez egy ezt megelőző lépés alapján lehetséges csupán, ami annyira természetes, hogy nem is szokás említeni, hogy ismerik és természetesnek veszik az életvezetést az Egyesült Államokban. A közvélemény-kutatás a már egyébként is ismert dolgokról mond el még többet. Egy másik ország megértésében a szokások és feltevések szisztematikus minőségi kutatása alapvető ahhoz, hogy a közvélemény-kutatás jó eredményt hozzon. Gondos mintavétellel egy felmérés megmutathatja, hogy mennyien támogatnak vagy elleneznek egy kormányt. De mit mond ez nekünk ezekről az emberekről az állammal kapcsolatos nézeteiken túl? (35-36. o.)

Felhívnám a figyelmet arra, hogy Benedict nem állítja, hogy a statisztikai módszer semmire sem jó. Elismeri hasznosságát annyiban, hogy „a már egyébként is ismert dolgokról mond el még többet”. Ő azért nem alkalmazta, mert kutatási témája nem volt számára már ismert dolog. A statisztikai módszerhez ragaszkodók nem ismerték fel ennek fontosságát.

Nézzünk erre egy könnyen érthető hasonlatot. 1492 előtt az európai emberek nem tudták, hogy nyugatra hajózva az Atlanti-óceánon még azelőtt elérhetik a szárazföldet, hogy elfogyna az élelmük. Ezért nem is próbálkozott vele senki, mígnem végül Kolumbusz vállalkozott rá, és sikerrel járt. Utána többen is átkeltek az Atlanti-óceánon, és világossá vált, hogy a nyugati szárazföld egy új kontinens. Vajon ebben az esetben Kolumbuszé a nagyobb dicsőség, vagy azé (Amerigo Vespucci), aki rájött, hogy ez egy új kontinens? Kolumbusz az európaiak számára teljesen ismeretlen dolgot fedezett fel, míg Vespucci a már ismert dologról mondott el még többet. Az előbbi a semmit változtatta valamivé, míg az utóbbi a már létező kicsit tette naggyá. Úgy vélem, hogy az elsőt kell nagyobbra értékelnünk, hiszen ha ő nem lett volna, akkor senkinek sem jutott volna eszébe nyugatra hajózni.

Itt az a kérdés, hogy a Krizantém és kard vajon valamivé változtatta-e a semmit. Benedict a Krizantém és karddal azt valósította meg, amiről 12 évvel korábban maga is kijelentette, hogy lehetetlen. A Patterns of Culture című könyv A szokások tudománya című első fejezetében így ír. Az idézet elején szereplő „laboratórium” a primitív társadalomra alkalmazott metafora.

Ennek a laboratóriumnak más előnye is van: a nagy nyugati civilizációkhoz képest a problémák itt sokkal egyszerűbb formában jelentkeznek. A találmányok, amik megkönnyítették a közlekedést, a nemzetközi telekommunikáció, a vezeték nélküli telefon, a nyomtatott szöveg tartós és széles körű terjesztését biztosító újítások, a vezető foglalkozási csoportok és azok társadalmi formaságainak fejlődése, az osztályrendszer és annak világméretű standardizálódása stb. következtében a modern civilizáció annyira bonyolulttá vált, hogy ha nem osztjuk fel a célnak megfelelő kicsi, mesterséges részekre, lehetetlenné válik a megfelelő elemzés. Az ilyen részek elemzése a túl sok ellenőrizhetetlen külső tényező megléte miatt szintén lehetetlen. Egy bizonyos csoport vizsgálatába bele kell építeni egy azzal szemben álló, eltérő típusú, társadalmi célú, családi kapcsolatú és erkölcsű másik csoport tagjait is. Ezen csoportok kölcsönös viszonya azonban túlzottan bonyolult ahhoz, hogy kielégítő módon követhessük.

A primitív társadalomban a kulturális hagyomány annyira egyszerű, hogy az egyes felnőttek tudása képes azt felölelni, a csoport illemét és morálját pedig jól körülhatárolható minták alakítják. Ilyen egyszerű körülmények között ki lehet számítani az egyes cselekvések kölcsönös viszonyát. A mi bonyolult civilizációnkban ez lehetetlen.

Ennek ellenére 1946-ban a lehetetlen mégis megvalósult. Sikerült tisztázni annak az országnak a kulturális mintáját, amely hadat üzent Amerikának, és 3 év 8 hónapon keresztül harcolt ellene. Ez valóban a nulláról a valamire való ugrás volt. Benedict eddig felderítetlen területet hódított meg. Erre nyugodtan lehetett volna büszke, mégis visszafogott volt.

Akik bírálták azért, mert nem alkalmazta a statisztikai módszert, valószínűleg mindezt nem értették meg.

ÚJ FOGALMAK RÖGZÍTÉSE

Az előbbiekben tárgyaltakról – túl azon, hogy használta-e a statisztikai módszert vagy sem – sokkal szélesebb értelemben is el kell gondolkoznunk. Ha nem tisztázzuk a vele kapcsolatos elképzeléseket, akkor nem leszünk képesek a Krizantém és karddal kapcsolatos zavart elrendezni.

Benedictnek néhány új fogalmat is kellett alkotnia, illetve már meglévő fogalmakat kellett újraformálnia, és azokat megfelelő szavakkal kifejeznie. Ismeretlen kutatási témánál ez elkerülhetetlen. A kutatók ilyen esetekben gyakran teljesen új kifejezést használnak, vagy egy már meglévő szót definiálnak újra. Benedictnek mindkét esetben nagyon körültekintőnek kellett lennie, hisz ahogy az Előszóban már kifejtettem, úgy kellett megírnia ezt a könyvet, hogy a nem szakmabeli olvasóközönség könnyedén, ellenérzések nélkül olvashassa végig. Ezért új szavak használata nélkül igyekezett kifejezni az új fogalmakat. Az amerikai olvasók felé irányuló törekvése gyümölcsözőnek bizonyult. Az amerikaiak nem ismerték a japánok által használt giri, on stb. szavakat, így Benedict magyarázata révén értették meg, hogy mit is jelentenek azok. Azonban a japán olvasókban ez a törekvés inkább ellenérzést váltott ki. A japánok hozzá vannak szokva ezekhez a szavakhoz, és megvan a saját véleményük róluk, ezért furcsa érzéseik támadtak, amikor azt látták, hogy Benedict új fogalmakat ír le. Mit tudhat egy amerikai, aki még a lábát se tette be Japánba? További kellemetlen körülményként szinte senki nem ismerte fel, hogy Benedict az ember tudattalan szférájába hatolt be. Úgy vélem, hogy ha ezt észrevéve, higgadtan olvasták volna a könyvet, képesek lettek volna kiolvasni Benedict igazi szándékát. Azonban nem így történt, és ez fél évszázadon keresztül sem változott. Nevezhetjük szerencsétlen félreértésnek.

Néhányan azt gondolhatják, hogy csak túl erős a képzeletem, ezért nézzünk egy konkrét példát. Egy neves tudós a „hűség” fogalmának elemzését bírálva nagyjából a következőképpen érvelt.

A „hűség” eredetileg a vazallus erkölcsi kötelességét jelentette a földesúrtól kapott fizetésért cserébe. A feudális korban Japánban is ráillett ez a kifejezés a földbirtokos és alattvalói kapcsolatára, azonban a Meidzsi-kor után annak ellenére, hogy a császár és az átlagember viszonya ettől már teljesen különbözött, néhány politikus és tudós ezt a kifejezést alkalmazva igyekezett az új kor erkölcsi doktrínáit felállítani. Elképzelhető, hogy valaki, aki hosszú időn keresztül élt feudális rendszerben, így gondolkodik, azonban a szó jelentésének változásával ez ködössé válik. A valóságban az átlagember a sógunátus szamurájaitól eltérően hétköznapi tevékenységei során nemigen törődik a hűséggel. A császári kegy esetében is az emberek mindennapi életükben nem érzékelik, hogy ők ont kapnának a császártól. Olyan értelemben beszélhetünk egyfajta ónról, hogy a császár által egyesített japán népként élik életüket, azonban ez nem sokban különbözik a Nap vagy a Föld ónjától, hiszen a Nap alatt és a Földön élnek. A földesúri on kizárólagosságának hangoztatása egy kínai eredetű eszme eltúlozása, és csak a szavak szintjén létezik. Így ez, tekintsék bár erkölcsi alapelvnek, különbözik az emberek mindennapi gondolkodásától, és tévedés ez alapján megítélni a japánok valódi erkölcsi életét. Ez a gondolkodás olyan dolgokat olvaszt össze, amiket meg kellene különböztetni. Annak következménye ez, hogy megfeledkeztek arról, hogy a Meidzsi-korban politikai és kulturális tekintetben is nagy változások történtek, és ezért ideológiailag is eltérő dolgok keveredtek – ez a lényege e tudós érvelésének.

Ez az érvelés nem helyezkedhet szembe Benedictével. Ha a japánoknak a császárral kapcsolatos érzése „nem sokban különbözik a Nap vagy a Föld ónjától, hiszen a Nap alatt és a Földön élnek”, akkor nem tudjuk megmagyarázni azt a jelenséget, amit Benedict így ír le:

Amikor 1945. augusztus 14-én Japán letette a fegyvert, a világ tanúja volt az on szinte hihetetlen méretű erejének. A Japánnal kapcsolatos tapasztalattal és tudással rendelkező nyugatiak közül sokan lehetetlennek tartották, hogy megadják magukat. Úgy vélték, hogy nagyfokú naivitás lenne azt képzelni, hogy az Ázsiában és a csendesóceáni szigeteken szétszóródott csapatok békésen leteszik majd a fegyvert. Sok japán fegyveres csapat nem szenvedett helyi vereséget, és meg volt győződve céljai helyességéről. Az anyaország is tele volt a szélsőséges nézeteik érdekében a legvégsőkig kitartó emberekkel, így a megszálló csapatok, melyek előőrsei szükségszerűen kis létszámúak, annak a kockázatát vállalták, hogy lemészárolják őket, amint a tengerészeti lövegek hatókörén túlra nyomulnak. A japán egy nagyon harcias nép, és a háború alatt semmi sem tartotta vissza őket. Ezek az amerikai elemzők azonban nem számoltak a csúval. A császár beszélt, és a háború véget ért. Mielőtt a császár hangja adásba került volna a rádióban, makacs ellenzői kordont vontak a császári palota köré, hogy megakadályozzák a nyilatkozat kihirdetését. Azonban amint felolvasták, mindenki elfogadta. Sem egyetlen parancsnok Mandzsúriában vagy Jáván, sem Tódzsó Japánban nem szegült ellen. Csapataink leszálltak a repülőtéren, és udvarias fogadtatásban részesültek. Egy jelen lévő külföldi tudósító azt írta, hogy reggel kézifegyverüket szorongatva érkeztek meg, délben félretették őket, este pedig már csecsebecséket vásároltak. A japánok mostanra a béke útjára lépve „megnyugtatták a császár szívét”; egy héttel korábban még arra tették fel az életüket, hogy akár bambuszlándzsákkal is, de visszaverik a barbárokat. (109. o.)

Ez a bekezdés a 6. fejezetnek majdnem a legvégén található, és ami itt áll, az nem kitaláció, nem túlzás, és végképp nem hazugság. Ennek az igazságát közelről kellett megtapasztalnia annak a tudósnak is, akire fentebb utaltunk. Ennek ellenére ő nem képes ezt a tényt megmagyarázni, míg Benedict minden kétséget kizáró magyarázattal szolgál. Ezt azonban nem egy két oldalas jegyzetben teszi, mint a japán tudós. A közvetlenül a csúról szóló rész a fordításban mintegy hat oldalt tesz ki, illetve az előfeltételnek is nevezhető 3-5. fejezet egésze és a 6. fejezet első fele összesen közel hatvan oldalra rúg. Részletesen kifejti, hogy a Meidzsi politikusai okosan létrehoztak egy a sógunátus korától eltérő, az új korhoz igazított új osztályrendet. Vagyis Benedict már ismerte azokat az adatokat, amiket ez a japán tudós azért hozott fel, hogy megkritizálja a Krizantém és kardot, és egyáltalán nem „különböző dolgokat olvasztott össze”.

E japán tudós tévedésének gyökere az, hogy csak az ember tudatos szférájára fordított figyelmet. Ezzel szemben Benedict a nem tudatos szférájára koncentrált. A fenti idézetben is szerepel, hogy az akkoriban Japánt elemző amerikai kutatók között is voltak, akik nem látták át helyesen a helyzetet. Ez azt jelzi, hogy még Amerikában is ritka volt az olyan antropológus, aki megfelelően kezelte volna a tudattalan szféráját. A japán tudós érvelése, ha a tudatos szférára korlátozzuk, igaznak tűnik. Az ember azonban nem mindig cselekszik tudatosan. Azért változott meg a helyzet teljesen abban a pillanatban, amikor 1945. augusztus 15-én (japán idő szerint) a császár a rádión keresztül közölte az ország népével, hogy „el kell fogadnunk az Egyesült Államok, Anglia, Kína és a Szovjetunió által kibocsátott közös nyilatkozatot”, mert a japánoknak a császárral kapcsolatos érzései a tudatos szférában lehet, hogy olyanok, mint amilyennek ez a tudós leírta, a tudattalan szférában azonban összehasonlíthatatlanul erősen hisznek benne. Benedict a tudatos szférán túli japán szellem természetét kutatta, amit akkoriban senki nem ismert.

Ez a japán tudós mindezt nem vette észre, ezért nem gondolta, hogy a csú vagy a „hűség” szavak által hordozott fogalom különbözne az általa használt szóétól. Az ebből eredő tévedés kissé szokatlan hasonlattal élve olyan, mintha azt gondolnánk, hogy a kvantummechanikában használt „hullámmozgás” a víz felszínén lévő hullámokhoz hasonlóan fel-le irányban való mozgással jár. A korábban senki által nem kutatott területen felfedezett dolgokat a kutatók alapvetően szabadon nevezhetik el, de ha valahogy kapcsolhatók már ismert dolgokhoz, akkor a könnyebb érthetőség kedvéért valószínűleg ahhoz hasonlóan nevezik majd el őket. Azért nevezik „hullámmozgásnak” az elemi részecskék egyik tulajdonságát, mert annak leírásához felhasználható a hullámzás egyenlete. Ha nem neveznék „hullámmozgásnak”, meglehetősen nehéz lenne megérteni. A Benedict által használt szavak is hozzájárultak az általa felfedezett dolgok könnyebb érthetőségéhez. Egyszerű szavakkal volt kénytelen kifejezni olyan fogalmakat is, amelyek pontos megértetése a teljesen tudatlan olvasóval száz oldalt vett igénybe. Ezt meg is valósította, de talán éppen ezért nem hangsúlyozhatta túlságosan a mindennap megtapasztalható és a tudattalan szférájában lezajló dolgok közti különbséget, és így nehézzé vált, hogy jól megértesse az olvasóval, hogy ismeretlen dolgokkal foglalkozik.

Amiket ő csúnak, onnak, girinek stb. nevezett, azokat addig senki nem ismerte, ezért új alkotású szavaknak is tekinthetők. Azonban világos, hogy ez gátolná az olvasó megértését. Ezért az új fogalmat és a vele közeli kapcsolatban álló régi fogalomra használt szót Benedict egy az egyben használta. Úgy vélem, hogy az általa használt on és a fent említett japán tudós által használt on között legalább akkora a különbség, mint a nutria és az egér között. A nutria az egértől különböző faj, de ha valaki olyannak próbáljuk megmagyarázni, aki még sosem látta, és nem használjuk az „egér” szót, akkor csökken az esély arra, hogy megértse, és nagy nehézséggel kerülünk szembe. Ahelyett, hogy azzal küszködnénk, hogy megoldjuk ezt a nehézséget, sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy „nyúl nagyságú egér”. Ehhez hasonlóan Benedict is kénytelen volt az új fogalmat az ónnal kapcsolatban a japánok által nem tudatosított tényezőket is belevéve ónként jelölni. Nem kétséges, hogy ha új nevet adott volna neki, és aprólékosan tárgyalta volna annak fogalmát és történeti hátterét, azzal teljesen összezavarta volna az olvasót, és eltávolodott volna a Krizantém és kard céljától. Amit tett, az egyáltalán nem helytelen.