5.

A KOROK ÉS A VILÁG ADÓSA

AZ ANGOL NYELVBEN GYAKRAN MONDJUK, hogy „a korok örökösei” vagyunk. A két háború és a hatalmas gazdasági válság némileg csökkentette azt a magabiztosságot, amit ez mutatott; ez a váltás minden bizonnyal nem növelte a múlttal szembeni lekötelezettség érzetét bennünk. A keleti nemzetek ezzel szemben a korok adósai. Amit a legtöbb nyugati az ősök hitének nevez, az nem igazi hit, és nem is teljesen az ősök felé irányul: rituális elismerése az ember hatalmas lekötelezettségének minden iránt, ami korábban történt. Ráadásul nem csak a múltnak van lekötelezve; a más emberekkel való minden egyes napi érintkezés növeli lekötelezettségét a jelenben. Mindennapi döntéseinek és tetteinek ebből az adósságból kell eredniük, ez az alapvelő kiindulási pont. Mivel a nyugatiak annyira kis figyelmet fordítanak a világ és az iránt, amit az számukra nyújtott gondoskodásban, oktatásban, jólétben vagy abban az egyszerű tényben, hogy egyáltalán megszülettek, a japánok úgy érzik. hogy a mi motivációink nem megfelelőek. Az erényes emberek nem mondják azt, amit Amerikában, hogy semmivel nem tartoznak senkinek. Nem hagyják ki a számításból a múltat. Japánban az egyenesség az ősöket és a kortársakat egyaránt felölelő kölcsönös lekötelezettség hatalmas kapcsolatrendszerében elfoglalt hely elismerésétől függ.

A Kelet és Nyugat eme ellentétét könnyű szavakba önteni, azonban azt már nehéz helyesen megítélni, hogy milyen különbségeket is eredményez ez az életmódban. Amíg ezt nem értjük meg a japánokban, addig nem leszünk képesek a mélyére hatolni sem annak a szélsőséges önfeláldozásnak, amit megismertünk a háború alatt, sem pedig annak a hirtelen haragnak, amire a japánok olyan helyzetekben képesek, ahol szerintünk az nem indokolt. Ha az ember valakinek adósa, akkor nagyon gyorsan dühbe gurulhat, és a japánok ezt jól példázzák. Ugyanakkor ez nagy felelősséget is rak rájuk.

A kínaiaknak és a japánoknak is sok szavuk jelent „kötelességet”. Ezek a szavak nem szinonimák, és sajátos jelentésüknek nincs szó szerinti fordítása az angolban, hiszen az általuk kifejezett gondolatok idegenek számunkra. A szó a kötelességekre, mely többé-kevésbé lefedi az egyén lekötelezettségét, az on. A japán gyakorlat szerint ezt egy egész sor szóval fordítják angolra, kezdve azzal, hogy „obligations” (kötelességek) és „loyalty” (hűség), addig, hogy „kindness” (kedvesség) és „love” (szeretet), de ezek a szavak eltorzítják a jelentést. Amennyiben ez valóban szeretetet, vagy akár kötelességet jelentene, akkor a japánok természetesen beszélhetnének a gyerekek iránti onról, de a szó ilyen használata nem lehetséges. Nem jelent hűséget sem, mert azt más japán szavakkal fejezik ki, melyek nem szinonimái az onnak. Az on valamennyi jelentéstartalmában egy nyomás, egy lekötelezettség, egy teher, melyet minden erejükkel igyekeznek viselni. Ont valaki a feljebbvalójától kaphat. Ha olyantól fogadja el, aki nem egyértelműen magasabb rangú, vagy legalább azonos helyzetű vele, az kényelmetlen alsóbbrendűségi érzést okoz. Amikor azt mondják, hogy „ont viselek iránta”, az azt jelenti, hogy „iránta való kötelességek nyomását vállalom magamra”, és ezt a hitelezőt, jótevőt, az „on emberüknek” nevezik.

Az „on észben tartása” lehet pusztán a kölcsönös mély tisztelet kiáradása is. Egy második osztályos japán általános iskolai olvasókönyvben szereplő kis történet címe: „Ne feledd az ont!” A szót ebben az értelemben használja. Ez egy kisgyerekeknek szóló történet az erkölcsi nevelés órákon.

Hacsi egy aranyos kutya. Ahogy megszületett, elvitte egy idegen, és úgy szerették, mint a család gyermekét. Ezért gyenge teste is erőre kapott, és amikor a gazdája minden reggel munkába indult, elkísérte őt a vasútállomásra, és este, amikor gazdája jött haza, újra elé ment az állomásra.

A gazda egy nap meghalt. Hacsi, mintha nem tudta volna, mindennap kereste. Elment a szokásos állomásra, és amikor megérkezett a vonat, a leszálló tömegben kereste, hogy vajon nincs-e köztük.

Napok és hetek teltek el így. Egy év, két év, tíz év elteltével is mindennap ott lehetett látni az öreg Hacsit, amint a gazdáját várja.

Ennek a rövid mesének a tanulsága a hűség, ami nem más, mint egy másik szó a szeretetre. Egy fiúról, aki nagy gonddal törődik az anyjával, azt mondhatjuk, hogy nem felejtette el az ont, amit az anyjától kapott, és ez azt jelenti, hogy olyan céltudatos önfeláldozással szereti, ahogy Hacsi a gazdáját. A fogalom nem kifejezetten a szeretetre vonatkozik, hanem mindarra, amit azt anyja érte tett, amikor még csecsemő volt, az érte hozott áldozatokra, amikor kisfiú volt, mindenre, amit megtett, hogy támogassa az érdekeit férfiként is, és mindenre, amiért tartozik neki pusztán azért a tényért, hogy létezik. Magában foglalja ennek a lekötelezettségnek a viszonzását, és ezért szeretetet jelent. De az elsődleges jelentés a kötelezettség, holott mi azt gondoljuk, hogy a szeretetet szabadon adják, és mentes a kötelesség béklyóitól.

Az ont mindig ebben a korlátlan önfeláldozás értelemben használják, amikor mindenki első és legnagyobb lekötelezettségére, „a császár iránti ónra” vonatkozik. Ez a császár iránti kötelezettség, amit mérhetetlen hálával kell fogadni. Lehetetlennek érzik, hogy amikor örülnek az országuknak, az életüknek, kisebb-nagyobb dolgaiknak, ne gondoljanak arra, akitől ezt a jutalmat kapták. Ez a végső személy, akinek a lekötelezettjei voltak, Japán egész történelme során az élő emberek között volt, ő volt a legmagasabb feljebbvaló az egyén horizontjában. A különböző időszakokban ez a helyi nagyúr, a földesúr és a sógun volt – ma a császár az. Az, hogy ki is volt ez a feljebbvaló, nem annyira jelentős, mint az, hogy a japán szokásokban hosszú évszázadokon keresztül megmaradt az „on észben tartásának” elsősége. A modern Japán minden eszközt felhasznált arra, hogy ezt az érzést a császárra összpontosítsa. Minden elfogultság, amit a japánok a saját életmódjukkal kapcsolatban éreztek, a császári ont erősítette. A háború alatt a császár nevében a katonáknak szétosztott minden szál cigaretta ónnak számított a fronton; minden korty szaké, amit szűkmarkúan kiosztottak a csata előtt, újabb császári on volt. Azt mondták, hogy minden kamikaze pilóta az öngyilkos repülőn a császári ont fizeti vissza; azt bizonygatták, hogy a csapatok, melyek utolsó emberig odavesztek valamely csendes-óceáni sziget védelmezésekor, a határtalan ont fizetik meg a császárnak.

Az ember a császárnál kisebb személyekkel szemben is visel ont. Van természetesen a szüleitől kapott on. Ez az alapja a híres keleti gyermeki odaadásnak, ami a szülőket a gyermekek feletti hatalom ilyen stratégiai pozíciójába helyezi. Az adósság fogalmával fejezhető ki, amivel a gyermekeik tartoznak nekik, és amit igyekeznek visszafizetni. Ezért a gyerek az, akinek keményen és engedelmesen kell dolgoznia, sokkal inkább, mint Németországban – egy másik nemzet, ahol a szülőnek hatalma van a gyermekei fölött –, ahol a szülőnek kell tennie azért, hogy megkövetelje és kikényszerítse ezt az engedelmességet. A japánok nagyon realisták a keleti gyermeki odaadásról alkotott saját elképzelésükben, és van egy mondásuk a szülőktől kapott ónról, ami szabadon így fordítható: „Csak miután valaki szülő lesz, akkor tudja meg, hogy mennyire le van kötelezve a saját szüleinek.” Vagyis a szülői on a tényleges, mindennapi gondoskodás és aggodalom, amit az apáktól és anyáktól kapnak. Az, hogy az ősök tiszteletét a legújabb és a még emlékezetükben élő elődökre korlátozzák Japánban, a tényleges gyermekkori függőséget különös hangsúllyal helyezi előtérbe a gondolkodásukban. Természetesen minden kultúrában nagyon nyilvánvaló közhely, hogy minden férfi és nő egyszer gyámoltalan kisgyermek volt, aki nem maradhatott volna életben a szülői gondoskodás nélkül, és éveken keresztül, amíg felnőtté nem vált, ellátták szállással, élelemmel, ruhával. A japánok úgy érzik, hogy az amerikaiak minimalizálták mindezt, és ahogy egy író mondja: „Az Egyesült Államokban a szülőkkel szembeni on észben tartása alig több annál, hogy valaki jó az apjához és az anyjához.” Természetesen senki sem hagyhat ont a gyermekeire, de a gyermekekről való odaadó gondoskodás a saját gyámoltalan gyermekkorból származó lekötelezettség viszonzása a szülőknek. Részben visszafizetheti az ont a szüleinek azzal, hogy ugyanolyan jó vagy még jobb nevelést nyújt a saját gyermekeinek. A gyermekekkel szembeni kötelességeket teljesen magában foglalja „a szülőkkel szembeni on”.

Sajátos onnal tartozunk a tanárunknak és az urunknak (nusi). Mindketten segítettek minket az úton és ont viselünk velük szemben, ami a jövőben szükségessé teheti, hogy teljesítsük néhány kívánságukat, amikor bajban vannak, vagy haláluk után kedvezzünk fiatal rokonaiknak. Mindent meg kell tennünk, hogy megfizessük a lekötelezettséget, ami az évek során nemhogy csökken, inkább növekszik. Halmozódik a kamat. A valakivel szembeni on komoly dolog. Ahogy gyakran mondják: „Az on egy tízezredét sem lehet visszafizetni.” Nehéz teher, és „az on erejére” úgy tekintenek, mint a pusztán személyes preferenciák mindig jogos elnyomására.

A lekötelezettség eme etikájának zökkenőmentes működésének záloga az, hogy minden ember képes legyen magát nagy adósnak tartani anélkül, hogy túl sok ellenérzéssel viseltetne a kötelezettségek teljesítése iránt, amelyek alatt áll. Már láttuk, hogy milyen alaposan szervezték meg a hierarchikus rendszert Japánban. Az ezzel járó szokások gondos követése lehetővé tette a japánoknak, hogy olyan mértékben becsüljék a morális lekötelezettségüket, ami egy nyugati számára felfoghatatlan. Ezt könnyebb megtenni, ha a feljebbvalókat jóakaróknak tekintjük. Van egy érdekes bizonyíték a nyelvükben, amiből látszik, valóban úgy tartják, hogy az elöljárók „szeretik” alárendeltjeiket. Az ai „szeretetet” jelent Japánban, és ez az ai szó tűnt a múlt századi misszionáriusok számára az egyetlen japán szónak, amit fel tudtak használni a „szeretet” keresztény koncepciójának fordításakor. A Biblia fordításakor az Úrnak az emberek iránti, illetve az embereknek az Úr iránti szeretetét fejezték ki vele. Azonban az ai kifejezetten a feljebbvalónak az alárendeltjei iránti szeretetét jelenti. A nyugatiak ezt talán „paternalizmusnak” érzik, de a japán használatban ez többet jelent: gyengéd érzelmeket takart. A mai Japánban az ai még mindig a szigorú értelmében vett fentről lefelé irányuló szeretetet jelenti, azonban talán részben a keresztény használat, és természetesen a kaszt megkülönböztetés lerombolásán tett hivatalos erőfeszítések következtében ma az egyenrangúak közti szeretetre is használható.

Minden kulturális könnyítés ellenére azonban szerencsésnek mondható az a helyzet Japánban, amikor az ont sérelem nélkül „viselik”. Az emberek nem szeretik véletlenszerűen a vállukra venni azt a lekötelezettséget, amit az on von maga után. Gyakran mondják, hogy „valakivel ont viseltetni”, és sok esetber ennek a legközelebbi angol fordítása az „imposing upon another” [ráerőltetni i másikra], bár az Egyesült Államokban az „imposing” azt jelenti, hogy megkövetelünk valamit másoktól, míg Japánban a kifejezés jelentése, hogy adunk neki valamit, vagy hogy szívességet teszünk neki. A viszonylag idegenektől származó esetleges szívességet veszik a leginkább rossz néven, mert a szomszédokkal való illetve a régóta fennálló hierarchikus kapcsolatokat az ember ismeri és elfogadja az on bonyolultságát. Azonban az egyszerű ismerősökkel és a majdnem egyenlőkkel az emberek ingerültek. Szívesen elkerülnék, hogy belegabalyodjanak az on mindenféle következményeibe. Japánban egy baleset történtekor az utcai tömeg passzivitása nemcsak a kezdeményező erő hiánya, hanem abból a felismerésből adódik, hogy bármely nem hivatalos beavatkozás az elfogadóra ont rakna. Az egyik leghíresebb Meidzsi előtti törvény azt mondja, hogy „veszekedés vagy vita esetén nem szabad szükségtelenül beavatkozni”. A személyt, aki ilyen helyzetben világos felhatalmazás nélkül segít a másikon, Japánban azzal gyanúsítják, hogy jogtalan előnyhöz jut. Mivel tudják, hogy az elfogadó nagyon lekötelezett lesz, az emberek nem arra törekednek, hogy éljenek ezzel a kedvező alkalommal, hanem inkább nagyon szűkmarkúan bánnak a segítséggel. Különösen a nem formális helyzetekben óvatosak nagyon, hogy ne bonyolódjanak ónba. Már akkor is kényelmetlenül érzik magukat, ha valaki olyan kínálja meg őket cigarettával, akivel korábban nem álltak kapcsolatban, és a köszönet kifejezésének udvarias módja, ha azt mondja: „Milyen mérgező érzés (kino doku).” Egy japán mondta nekem: „Könnyebb elviselni, ha világosan kimondod, hogy ez mennyire kellemetlenül érint. Korábban soha nem gondoltál rá, hogy tegyél valamit az illetőért, ezért szégyelled, hogy ont kaptál.” Így a „kino dokul” néha „köszönömnek” fordítják (cigarettáért), néha „sajnálom-nak” (lekötelezettségért) néha hogy „semmirekellő fráternek érzem magam” (mert ilyen nagylelkűen cselekedtél velem szemben). Ezek mindegyikét jelenti, ugyanakkor egyiket sem.

A japánoknak számos kifejezése van a „köszönömre”, melyek az on kapásának ugyanezen kényelmetlen érzését fejezik ki. A legkevésbé ambivalens, amit a modern városi áruházakban alkalmaznak, azt jelenti, hogy „milyen nehéz dolog” (arigató). A japánok általában azt mondják, hogy ez a „nehéz dolog” az a hatalmas és ritka előny, amihez a vásárló a vásárlásával az üzletet juttatja. Ez egy bók. Használják, amikor ajándékot kapnak, és még számtalan egyéb esetben is. A „köszönömre” használt más, hasonlóan gyakori szavak a kino doku-hoz hasonlóan a „kapás” nehézségére utalnak. A kereskedők, akik saját üzletüket vezetik, szó szerint azt mondják, „nem ér véget” (szumimaszen), vagyis hogy „ont kaptam öntől, amit a modern gazdasági megegyezés alapján soha nem fogok tudni visszafizetni; sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültem”. A szumimaszent angolra úgy fordítják, hogy „thank you” [köszönöm], „I'm grateful” [hálás vagyok], vagy „I'm sorry” [sajnálom], „I apologize” [bocsánatot kérek]. A többi „köszönöm” kifejezések közül akkor részesítik ezt előnyben, ha például valaki utánaszaladt a kalapnak, amit elvesztettek a szeles utcán. Amikor az illető visszaadja, az udvariasság megköveteli, hogy tudomásul vegyük az e miatti saját belső kényelmetlenségünket. „Egy ont ajánl fel nekem, és én soha nem láttam korábban. Nem volt rá lehetőségem, hogy elsőként ajánljak fel neki ont. Bűnösnek érzem magam, de könnyebb, ha bocsánatot kérek tőle – a szumimaszen valószínűleg a leggyakoribb szó Japánban a köszönömre. – Megmondom neki, hogy elismerem, hogy ont kaptam tőle, és nincs vége azzal, hogy visszaadja a kalapomat. De hát mit tehetnék? Idegenek vagyunk.”

A lekötelezettséghez való ilyen hozzáállást japán nézőpontból sokkal erősebben fejezi ki a köszönetre egy másik szó, a katadzsikenai, amit a „sérelem”, „megszégyenülés” karakterekkel írnak le. Egyaránt jelenti, hogy „megsértettek” és hogy „hálás vagyok”. A japán szótárak szerint ezzel a terminussal azt fejezzük ki, hogy a rendkívüli előny miatt, amit kaptunk, szégyelljük magunkat, és meg vagyunk sértve, mert nem vagyunk méltók erre a jótékony cselekedetre. Ezzel a kifejezéssel nyíltan elismerjük a szégyenünket az on kapása miatt, és a szégyen, hadzsi, ahogy majd látni fogjuk, olyan dolog, amit keserűnek éreznek Japánban. A katadzsikenait még mindig használják a konzervatív kereskedők, hogy köszönetet mondjanak a vevőknek, és a vevők akkor használják, amikor azt kérik, hogy a vásárlást írják a számlájukra. A Meidzsi előtti romantikus regényekben folyamatosan megtalálható ez a szó. Az udvarnál szolgáló, alacsony sorból származó szép lány, akit az úr feleségének választ, azt mondja neki, hogy Katadzsikenai; vagyis: „Szégyellem, hogy érdemtelenül fogadom el ezt az ont. Áhítattal tölt el a kegyessége.” Vagy a feudális küzdelemben a szamuráj, akit sértetlenül engednek el a hatóságok, azt mondja, hogy katadzsikenai, „megszégyenültem, hogy elfogadom ezt az ont; nem helyénvaló, hogy ilyen megalázkodó helyzetbe kerüljek; sajnálom; alázatosan köszönöm”.

Ezek a kifejezések minden általánosításnál jobban szemléltetik az „on erejét”. Állandóan vegyes érzelmekkel viselik. Az elfogadott, strukturalizált kapcsolatokban a hatalmas lekötelezettség, amit maga után von, gyakran arra ösztönzi az embert, hogy mindent megtegyen a visszafizetésért. Azonban nehéz adósnak lenni, és a harag könnyen jön. Hogy mennyire könnyen, azt színesen ecseteli Nacume Szószeki, az egyik legismertebb japán író híres regénye, a Boccsan (A kölyök). A főhős, a kölyök, tokiói fiú, aki először egy vidéki kisváros iskolájában kezd el tanítani. Nagyon hamar rájön, hogy megveti tanártársait, és természetesen nem jön ki velük. Azonban van egy fiatal tanár, akivel összemelegszik, és amikor egyszer elmennek együtt valahová, ez az újdonsült barát, akit Tarajos sünnek nevez, megvendégeli őt egy pohár jeges vízzel. Másfél szent fizet érte, ami úgy egyötöd centnek felel meg.

Nem sokkal ezután egy másik tanár beszámol a kölyöknek, hogy Tarajos sün lekicsinylően beszélt róla. A kölyök hisz a bajkeverő szavának, és rögtön aggódni kezd az on miatt, amit Tarajos süntől kapott.

…ilyen kétszínű embertől még egy pohár vizet sem szabad elfogadni! …életem végéig gyötörne a lelkiismeret, ha egy szénnel vagy akár csak öt rivel adósa maradnék egy ilyen csirkefogónak… Ha valakitől valamilyen kínálást elfogadsz, legyen az akár egy pohár jeges víz vagy egy csésze tea, hallgatóki gosan azt jelenti, hogy rendes embernek tartod, és ezzel az emberrel szívélyes kapcsolatban vagy. Vannak olyan tartozások, amelyeket vissza lehet fizetni, de azokat a jó cselekedeteket, amelyeket kaptál, és a szíved mélyén őrzöl, nem lehet megvásárolni. Olyan ember vagyok, akinek nincsen se rangja, se neve, de senkitől sem függök. Ha egy független ember meghajtja a fejét valaki előtt, az egy milliónál is többet ér. Azáltal, hogy Tarajos süntől elfogadtam az egy szen öt rit, milliónál nagyobb értékkel ajándékoztam meg viszonzásképpen.¹⁶

Másnap odadob másfél szent Tarajos sül asztalára, mert csak azután kezdhet hozzá az aktuális ügy, vagyis a sértő megjegyzés rendezéséhez, hogy megszüntette az ont, amit a pohár jeges víz miatt viselt. Lehet, hogy verekedéssel fog járni, de először az ont kell kiegyenlíteni, mert többé már nem barátok között áll fenn.

A semmiségek iránti ilyen heves érzékenységgel, ilyen fájdalmas sebezhetőséggel fiatalkorú bandákról szóló amerikai feljegyzésekben és neurotikusok kórtörténetében találkozni. Azonban Japánban ez erény. Azt gondolják, hogy nem sok japán vinné ezt ennyire a végletekig, de természetesen sokan felületesek. A kölyökről író japán kommentátorok úgy írják le őt, mint „forróvérű, tiszta, mint a kristály, a jog bajnoka”. A szerző szintén azonosítja magát a kölyökkel, és a kritikusok úgy vélik, hogy a jellemét tekintve valójában az ő portréja. A történet a magas erényről szóló mese, mert a személy, aki ont kap, csak úgy emelkedhet ki az adós helyzetéből, ha úgy tekint a hálájára, mint ami „egy millió jent” ér, és ennek megfelelően cselekszik. Csak „derék embertől” kaphat ont. A kölyök haragjában szembe állítja a Tarajos sünnel szembeni onját azzal, amit réges-régen a dajkájától kapott. Ő vakon elfogult volt a fiúval, aki úgy érezte, hogy a családból senki más nem becsüli őt. Titokban cukorkát, színes ceruzát hozott neki ajándékba, és egyszer 3 jent adott neki. „Állandó figyelme a csontomig hatolt.” Bár „sértette” őt a 3 jen felajánlása, mint kölcsönt, mégis elfogadta, és az évek során soha nem fizette vissza. De ez, ahogy magának mondja, ellenlétben a Tarajos sünnel szembeni ónjával, azért volt, mert „úgy éreztem, mintha része volna a lelkemnek”. Ez a kulcs az on japán reakciójához. Akármilyen vegyes érzésekkel is, de el lehet viselni, amíg az „on ember” tulajdonképpen én magam; az „én” hierarchikus sémámban meghatározott, vagy olyat tesz, amit magamról is el tudok képzelni, mint például visszaadni a kalapomat egy szeles napon, vagy ha olyan személy, aki nagyra becsül engem. Amint egyszer ezek a meghatározások ledőlnek, az on egy üszkösödő sebbé válik.

Minden japán tudja, hogy ha valaki bármely helyzetben túl nagy súlyt helyez az onra, az bajba kerül. Jó példa található erre egy mai magazin „Tanácsadó rovatában”. Olyan, mint az amerikai magazinokban a „Tanácsok megtört szívű szerelmeseknek”, és a Tokiói Pszichoanalitikus Folyóirat egyik népszerű rovata. A felkínált tanács egyáltalán nem freudi, de teljesen japán. Egy idősödő férfi írt, hogy tanácsot kérjen:

Három fiú és egy lány édesapja vagyok. A feleségem tizenhat évvel ezelőtt meghalt. Mivel sajnáltam a gyerekeimet, ezért nem nősültem újra, és ők ezt a tényt az erényemként kezelték. Mostanra mindegyikőjük házas. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a fiam megnősült, visszahúzódtam néhány háztömbbel arrébb. Kínos ezt kimondani, de három évig viszonyom volt egy „éjszakai nővel” (egy nyilvános házzal szerződésben álló prostituálttal – a ford.). Beszélt a körülményeiről, és sajnálatot éreztem iránta. Egy kisebb összegért megvásároltam a szabadságát, hazavittem a házamba, megtanítottam az illemre, és szolgálóként tartottam. Erős a felelősségérzete és bámulatosan takarékos. Azonban a fiaim, a menyeim, a lányom és a vejem lenéz engem ezért, és úgy bánnak velem, mint egy idegennel. Nem okolom őket; ez az én hibám.

A lány szülei, úgy tűnt, nem értik a helyzetet, és amióta házasulandó korban van, azt írták, hogy vissza akarják kapni. Találkoztam a szülőkkel, és elmagyaráztam a körülményeket. Nagyon szegények, de nem hozományvadászok. Megígérték, hogy úgy tekintenek rá, mintha halott lenne, és hogy hozzájárulnak, hogy így maradjon. Ő maga halálomig mellettem akar maradni, azonban akkora köztünk a korkülönbség, mint apa és lánya között, ezért néha azt fontolgatom, hogy hazaküldöm. A gyerekeim úgy gondolják, hogy csak a vagyonomat akarja.

Krónikus betegségben szenvedek, és úgy gondolom, hogy csak egy-két évem van hátra. Hálás lennék, ha megmondaná, hogy mit tegyek. Befejezésül hadd jegyezzek meg annyit, hogy ő csak a körülmények miatt volt „éjszakai nő”. A jelleme jó, és a szülei nem hozománylesők.

A japán orvos szerint ez egyértelműen olyan eset, amikor az idős ember túl nehéz ont rak a gyermekeire. Azt mondja:

Ön egy mindennapos eseményt írt le…

Észrevételeim bevezetéseként hadd jegyezzem meg, hogy a leveléből úgy vélem, olyan választ vár tőlem, amilyet ön hallani akar, és emiatt némileg ellentmondásos érzéseim vannak önnel kapcsolatban. Természetesen méltányolom az egyedül töltött hosszú éveit, de ezt ön arra használja, hogy ont rakjon a gyermekeire, és hogy igazolja mostani cselekedeteit. Ez nekem nem tetszik. Nem azt mondom, hogy ön alattomos, de a személyisége nagyon gyenge. Jobb lett volna, ha elmagyarázza a gyermekeinek, hogy együtt akar élni egy nővel – ha már nem bírja ki anélkül – és nem rak rájuk ont (azzal, hogy egyedül marad). A gyermekei természetesen ellene vannak, mert ekkora hangsúlyt fektetett erre az onra. Az emberek nem veszítik el szexuális vágyaikat, és ön sem tehet semmit a vágyai ellen. De az ember igyekszik legyőzni azokat. A gyermekei öntől is erre számítottak, mert elvárták, hogy az önről alkotott tökéletes képnek megfelelő életet éljen. Ezzel szemben elárulták őket, és megértem, hogyan éreznek, bár ez részben önzőség. Ők házasok szexuálisan elégedettek, és ezt önző módon megtagadják az apjuktól. Ön így gondolja, ők viszont másként (lásd fent). A két vélemény nem egyezik.

Azt mondja, hogy a lány és a szülei jó emberek. Ezt így akarja hinni. Ahogy ön is tudja, az emberi jó és rossz a körülmények és a helyzetek függvénye, és csak azért, mert ebben a pillanatban nem igyekeznek előnyhöz jutni, nem mondhatjuk, hogy „jó emberek”. Úgy vélem, hogy a lány szülei ostobák, hogy engedik a lányukat egy halálához közeledő ember ágyasaként szolgálni. Ha átgondolják, hogy a lányuk valakinek a szeretője, akkor ezáltal valami haszonhoz vagy előnyhöz kell, hogy jussanak. Csak az ön fantazmagóriája, hogy ezt másképp látja.

Nem csodálkozom, hogy a gyermekei aggódnak amiatt, hogy a lány szülei a vagyonra pályáznak; úgy gondolom, hogy ez tényleg így van. A lány fiatal, és lehet, hogy nem is gondol erre, de a szülei minden bizonnyal igen.

Két lehetséges út áll ön előtt:

1. „Teljes emberként” (aki annyira kerek egész, hogy nincs számára lehetetlen) szakít a lánnyal, és rendezi vele a dolgot. Azonban szerintem ön erre nem képes; az érzései nem engedik.

2. „Újra átlagember lesz” (feladja a célkitűzéseit), és összetöri a gyermekeinek az önről mint tökéletes emberről alkotott illúzióját.

A vagyonról végrendelkezzen azonnal, és jelölje meg, hogy mi képezi a lány, és mi a gyermekei részét.

Végül ne feledje, hogy öreg, és ahogy a kézírásából látom, kezd gyerekessé válni. Inkább érzelgősen, mintsem racionálisan gondolkodik. Anyapótlónak akarja ezt a lányt, bár azt mondja, hogy a nyomortól akarja megmenteni. Egy gyerek nem élhet anya nélkül – ezért azt javaslom önnek, hogy a második megoldást válassza.

Ez a levél sok mindent elmond az onról. Ha valaki azt az utat választja, hogy túl nehéz ont rak akár a saját gyermekeire is, akkor csak saját felelősségére változtathatja meg a viselkedését. Tudnia kell, hogy ezért meg fog szenvedni. Ráadásul mindegy, hogy mennyi áldozatot hozott a gyermekeiért, azt nem tartalékolhatja magának érdemei forrásaként; nem helyes arra használni, hogy „igazolja jelenlegi cselekedeteit”. A gyermekei „természetesen” neheztelnek; az apjuk elkezdett valamit, amit nem tudott folytatni, és ezzel „elárulta” őket. Ostobaság egy apának azt képzelni, hogy csak azért, mert teljesen feláldozta magát értük akkor, amikor szükségük volt a gondoskodására, a felnőtt gyermekei jobban törődnek majd vele. Helyette csak a kapott onnak vannak tudatában, és „természetes, hogy a gyermekei ellene vannak”.

Az amerikaiak egy ilyen helyzetet nem így ítélnek meg. Úgy gondoljuk, hogy egy apa, aki anyátlan gyermekeinek szentelte életét, megérdemel a szívükben némi melegséget, nem pedig azt, hogy „természetesen ellene vannak”. Azért, hogy ezt a japánokhoz hasonlóan ítéljük meg, tekinthetjük egyfajta pénzügyi tranzakciónak, hisz azon a területen mi is hasonlóan viselkedünk. Mi is azt mondanánk az olyan apának, aki hivatalos szerződést kötve ad kölcsönt a gyerekeinek, és még a kamatokat is elkéri, hogy „természetesen ellene vannak”. Ezáltal megérthetjük, hogy valaki, aki elfogadott egy szál cigarettát, miért beszél a „szégyenéről” ahelyett, hogy egyszerűen köszönömöt mondana. Megérthetjük, hogy miért veszik rossz néven, ha valaki onnal terhel másokat. Megtalálhatjuk a nyitját annak, hogy miért túlozta el a kölyök annyira az egy pohárnyi víz utáni adósságát. Azonban Amerikában nem szokás ezeket a pénzügyi kritériumokat az alkalmi megvendégelésre, egy apa hosszú éveken keresztüli önfeláldozására, vagy egy a Hacsihoz hasonló hűséges kutya önfeláldozására vonatkoztatni. A szeretetnek, a kedvességnek, a nagylelkűségnek, amit mi azért becsülünk, mert feltételek hozzákapcsolása nélkül adják, Japánban szükségképpen meg kell lennie a feltételének. Minden esetben, amikor valaki kapja, adóssá válik általa. Ahogy egy közmondás mondja: „Az on kapásához (lehetetlen mértékű) veleszületett nemeslelkűség szükségeltetik.”