8.

A NÉV MEGTISZTÍTÁSA

A NÉV IRÁNTI GIRI AZ A KÖTELESSÉG, hogy a hírnevet makulátlannak kell megőrizni. Erények sora, melyek közül néhány a nyugatiaknak ellentmondásosnak tűnik, de amelyek a japánok számára elégségesen egységesek, mivel nem a kapott szívesség visszafizetései, „az on körén kívül” vannak. Ezek azok a tettek, amelyek az egyén jó hírét fényesen tartják, függetlenül egy másik személynek való korábbi lekötelezettségtől. Ezért benne foglaltatik a „megfelelő hely” legkülönfélébb udvariassági követelményeinek megtartása, a szenvedéssel szembeni sztoicizmus és a szakmai vagy foglalkozásbeli hírnév megvédése. A név iránti giri olyan tetteket is megkövetel, amelyek eltávolítanak egy szégyenfoltot vagy sértést. A szégyenfolt bemocskolja valakinek a jó hírét, és ezért meg kell szabadulni tőle. Szükséges lehet, hogy bosszút álljon a becsmérlőn, vagy hogy öngyilkosságot kövessen el, és e két szélsőség között sokféle további lehetséges megoldás létezik. Semmilyen kompromittáló dolgot nem intéznek el egyetlen vállrándítással.

A japánoknak nincs külön fogalma arra, amit én „a név iránti girinek” nevezek. Egyszerűen úgy írják le, mint az on területén kívül eső girit. Ez az osztályozás alapja, és nem az a tény, hogy a világ iránti giri egy szívesség viszonzásának kötelezettsége, és hogy a név iránti giri feltűnő jellemzője a bosszú. Az a tény, hogy a nyugati nyelvek olyan ellentétes kategóriákba osztják ezeket, mint a hála és a bosszú, nem befolyásolja a japánokat. Miért ne ölelhetné fel egy erény mindazokat a viselkedésformákat, amelyek valaki jóindulatára, illetve megvetésére avagy rosszindulatára reagálnak?

Japánban ez így van. Egy jó ember ugyanolyan nagy fontosságot tulajdonít a sértéseknek, mint a kapott előnyöknek. Mindkettőt erényes dolog visszafizetni. Nem választják el a kettőt, mint mi, és nem nevezik az egyiket agressziónak, míg a másikat nem. Számukra az agresszió csak a „giri területén kívül” létezik. Amíg valaki a girit tartja fenn, és a nevét tisztítja meg a szégyenfoltoktól, addig nem bűnös az agresszió vétségében. Csak a számlát egyenlíti ki. Azt mondják, hogy „a világ felborul”, amíg egy sértést, egy szégyenfoltot vagy egy hibát meg nem torolnak vagy ki nem küszöbölnek. A jó embernek meg kell próbálnia újra egyensúlyba hozni a világot. Emberi erény ez, nem emberi fogyatékosság. A név iránti giri, és még az a mód is, ahogy Japánban nyelvileg összekapcsolják a hálával és a hűséggel, az európai történelem bizonyos időszakaiban nyugati erény volt. Különösen a reneszánsz idején, főleg Olaszországban virágzott, és sok közös vonása van az el valor Espanol-lal a klasszikus idők Spanyolországában és a die Ehre-vel Németországban. Valami ehhez nagyon hasonló húzódott a párbaj mögött Európában száz évvel ezelőtt. Bárhol, Japánban vagy Európában, ahol a becsületen esett folt, letörlésének eme erénye fontos szempont volt, és mindig az volt a lényege, hogy meghaladták a valamilyen anyagi értelemben vett haszon határait. Annál erényesebb volt valaki, minél inkább feláldozta a becsületért a vagyonát, a családját és a saját életét. Ez egy része magának a meghatározásnak, és az alapja annak az állításnak, amit ezek az országok mindig hangoztatnak, vagyis hogy ez egy „lelki” érték. Természetesen nagy anyagi veszteségekkel jár, és nyereség-veszteség alapon nehezen igazolható. Itt található a nagy ellentét a becsület ilyen változata és az Egyesült Államokban az életben felbukkanó vérre menő versengés és nyílt gyűlölködés között. Amerikában lehet, hogy néhány politikai és pénzügyi ügyletben a birtoklásnak nincsenek korlátai, de az anyagi előnyök megszerzése és megtartása valóságos háború. Csak olyan kivételes esetekben esik bele a név iránti giri kategóriájába, mint például az ellenségeskedés a Kentucky-hegyekben, ahol a becsület törvénye uralkodik.

Azonban a név iránti giri, valamint minden ellenérzés és éber várakozás, ami valamennyi kultúrában hozzátársul, nem kifejezetten az ázsiai kontinensre jellemző erény. Nem keleti, ahogy gyakran mondják rá. Nincs sem Kínában, sem Sziámban, sem Indiában. A sértések és rágalmazások iránti ilyen érzékenységet a kínaiak a „kis” – erkölcsileg kisstílű – emberek jellemzőjének tekintik. Nem része a nemesség eszményének, eltérően Japántól. Az erőszak, ha váratlanul kezdeményezik, rossz, és a kínai etikában nem válik jogossá, ha valaki azért enged neki, hogy megtoroljon egy sértést. Úgy gondolják, hogy elég nevetséges dolog ilyen érzékenynek lenni. A szégyenfoltra sem úgy reagálnak, hogy minden jó, amivel igazolhatják a rágalom alaptalanságát. A sziámiak számára sincs helye a sértéssel szembeni ilyenfajta érzékenységnek. A kínaiakhoz hasonlóan nagy súlyt helyeznek arra, hogy nevetségessé tegyék a rágalmazót, de nem gondolják, hogy ezzel kérdésessé válna a becsületük. Azt mondják, hogy „a legjobb mód arra, hogy az ellenfelünket egy baromnak tüntessük fel, ha engedünk neki”.

A név iránti giri teljes jelentősége nem érthető meg anélkül, hogy be ne vonnánk a kontextusba minden nem agresszív erényt, ami Japánban benne foglaltatik. A bosszú csak az egyik erény, amire alkalomadtán sor kerülhet. Számos békés és higgadt viselkedésfajta szintén beletartozik. A szenvedélymentesség, az önuralom, ami elvárt egy önérzetes japántól, a neve iránti giri része. A nő nem csaphat lármát a szüléskor, és a férfinak felül kell emelkednie a fájdalmon és a veszélyen. Amikor ár zúdul a japán falura, minden önérzetes ember összegyűjti a szükséges dolgokat, amiket magával visz, és magasabb helyet keres. Nincs kiáltozás, nincs ide-oda rohangálás, nincs pánik. Ugyanilyen önkontrollal találkozunk, amikor hurrikán erősségű szél vagy eső érkezik. Az ilyen magatartás Japánban része az emberi méltóságnak, még ha nem is felelnek meg neki teljesen. Ügy gondolják, hogy az amerikai önbecsülés nem igényel önuralmat. Japánban van egyfajta noblesse oblige ebben az önuralomban, és ezért a feudális időkben sokkal inkább megkövetelték a szamurájoktól, mint a közemberektől. De maga az erény, bár kevésbé volt szorongató, valamennyi osztályban az élet törvényét képezte. A szamurájoktól elvárták, hogy a végsőkig vigyék a testi fájdalmon való felülemelkedést, a közembereknek pedig a végsőkig kellett tűrniük a felfegyverzett szamurájok agresszióját.

Híresek a szamuráj szenvtelenségről szóló történetek. Tilos volt utat engedniük az éhségnek, de ez túl triviális dolog volt ahhoz, hogy egyáltalán megemlítsék. Amikor ki voltak éhezve, akkor is úgy tettek, mintha épp akkor ettek volna: látványosan fogpiszkálót rágcsáltak. Ahogy a szállóige mondta: „A madárfiókák sírnak az ételért, de egy szamuráj fogpiszkálót tart a fogai között.” Az elmúlt háborúban ez katonai szállóigévé vált a közkatonák között. A fájdalomnak sem szabadott utat engedniük. A japánok viselkedése olyan volt, mint a gyerek katona válasza Napóleonnak: – Sebesült? – Nem, uram, megöltek. A szamuráj nem adhatja jelét szenvedésnek, amíg úgy nem érzi, hogy halott, és szemrebbenés nélkül kell tűrnie a fájdalmat. Kacu grófról beszélték, aki 1899-ben halt meg, hogy gyermekkorában egy kutya letépte a heréit. Szamuráj családból származott, de a családja koldusbotra jutott. Amíg az orvos operálta, az apja egy kardot tartott az orrához. „Ha egyetlen kiáltást is hallatsz – mondta neki –, legalább nem szégyenteljes módon halsz meg.”

A név iránti giri azt is megköveteli, hogy az életben elfoglalt helynek megfelelően kell élni. Ha egy ember kudarcot vall ebben a ginben, nincs joga, hogy tisztelje magát. Ez a Tokugava-időkben azt jelentette, hogy az önbecsülés részeként fogadták el a részletekbe menő, fényűzést korlátozó szabályokat, amelyek gyakorlatiasan szabályozták, hogy ki mit viselhetett, birtokolhatott vagy használhatott. Az amerikaiakat mélységesen megdöbbentik a szabályok, amelyek örökletes osztályhelyzet alapján határozzák meg ezeket a dolgokat. Amerikában az önbecsülés összefonódik a státus növelésével, és a rögzített, fényűzést korlátozó törvények magát a társadalmunk alapját tagadják. Elborzasztanak a Tokugava-törvények, melyek meghatározták, hogy az egyik osztályba tartozó paraszt ilyen és ilyen babát vehet a gyerekének, míg egy másik osztályba tartozó másmilyet. Azonban Amerikában mi egy másfajta szankció alkalmazásával gyakorlatilag ugyanezt az eredményt kaptuk. Kritika nélkül fogadjuk el, hogy a gyártulajdonos gyereke villanyvonattal játszik, az aratómunkás gyereke pedig megelégszik egy kukoricaszár-babával. Elfogadjuk a jövedelembeli különbségeket, és természetesnek vesszük azokat. A jó fizetés része az önbecsülésről alkotott rendszerünknek. Ha a jövedelem szabályozza a babákat, az nem sérti erkölcsi elképzeléseinket. A meggazdagodott ember jobb babákat vesz a gyermekeinek. Japánban a meggazdagodás gyanús, a megfelelő hely fenntartása nem. A szegények és a gazdagok még ma is a hierarchia szokásainak betartásával őrzik meg önbecsülésüket. Ez az erény idegen az amerikaiaknak, és a francia de Tocqueville mutatott rá erre az 1830-as években a korábban már idézett könyvében. A 18. századi Franciaországban születve az egyenlőségre törekvő Egyesült Államokról írt nagylelkű megjegyzései ellenére ismerte és szerette az arisztokratikus életmódot. Amerikából, mondta, erényei ellenére hiányzik az igazi méltóság. „Az igazi méltóság mindig a sem túl magas, sem túl alacsony, pont megfelelő hely elfoglalása. És ez a paraszt számára ugyanúgy elérhető, mint a hercegnek.” De Tocqueville megértette a japánok viselkedését, mely szerint az osztálykülönbség maga nem megalázó.

A kultúrák objektív tanulmányozásának korában elfogadott, hogy az „igazi méltóságot” különböző emberek különbözőképpen határozzák meg, ahogy azt is, hogy számukra mi a megalázó. Az amerikaiak, akik ma azt hangoztatják, hogy Japánnak csak úgy adhatunk önbecsülést, ha rájuk kényszerítjük az egalitarianizmust, az etnocentrizmus bűnébe esnek. Ha ezek az amerikaiak, ahogy mondják, önbecsülő Japánt akarnak, fel kell ismerniük, hogy mi az alapja az ő önbecsülésüknek. Elismerhetjük, ahogy de Tocqueville tette, hogy ez az arisztokratikus „igazi méltóság” eltűnőben van a modern világból, és egy másik, remélhetőleg jobb méltóság veszi át a helyét. Kétségkívül ez fog történni Japánban is. Mindeközben Japánnak ma a saját alapjain kell újraépítenie önbecsülését, és a saját módján kell tisztáznia azt.

A név iránti ginnek a megfelelő hely kötelezettségein kívül sokféle más kötelezettségnek is eleget kell tennie. Egy kölcsönkérő a neve garantálta girit adhatja zálogul, amikor kölcsönt kér; egy generációval ezelőtt gyakran mondták, hogy „nyilvánosan kinevethetnek, ha nem tudom visszafizetni ezt az összeget”. Ha kudarcot vallott, nem vált szó szerint nevetség tárgyává; Japánban nem volt nyilvános kipellengérezés. Azonban amikor közeledett az újév, az adósságok rendezésének ideje, a fizetésképtelen adós öngyilkosságot követhetett el, hogy „megtisztítsa a nevét”. Szilveszter este még mindig gyakran követnek el öngyilkosságot olyanok, akik így akarják visszaszerezni a jó hírüket.

Mindenfajta szakmai kötelezettség a név iránti girivel jár. A japán elvárások gyakran különösek, amikor sajátos körülmények miatt valaki a nyilvánosság szeme elé kerül, és általános kritika éri. Ott van például az iskolaigazgatók hosszú sora, akik azért követtek el öngyilkosságot, mert az iskolájukban kitört tűz – amihez semmi közük nem volt – a császár képét fenyegette, ami minden iskolában ki volt akasztva. Tanárok égtek halálra, mert berontottak az iskolába, hogy megmentsék ezeket a képeket. Halálukkal megmutatták, hogy milyen fontosnak is tartják a nevük iránti girit és a császár iránti csút. Híres történetek szólnak olyanokról is, akik bűnösök voltak abban, hogy egy akár oktatási, akár katonai császári rendelet szertartásos nyilvános felolvasásakor megbotlott a nyelvük, és nevüket öngyilkosság elkövetésével tisztították meg. A jelenlegi császár uralkodása alatt egy férfi, aki Hirohitónak találta elnevezni a fiát – a császár nevét soha nem ejtették ki Japánban –, megölte magát és gyermekét.

A szakemberek nevéhez kapcsolódó giri Japánban nagyon szigorú, de ezt nem akként szükséges megőrizni, mint amit az amerikaiak értenek a magas szintű szakmaiságon. A tanár azt mondja, hogy „a tanár név kötelez: nem ismerhetem be a tudatlanságomat”. Ez azt jelenti, hogy ha nem tudja, hogy milyen fajta állat is a béka, úgy kell tennie, mintha tudná. Még ha csak néhány éves iskolai tanulás alapján tanítja is az angolt, akkor sem fogadhatja el, hogy bárki képes lehet őt kijavítani. Kifejezetten ez a fajta védekezés az, amire „a tanári névhez kapcsolódóéin” utal. Egy üzletember szintén az üzletemberi névhez kapcsolódó giriként nem engedheti meg, hogy bárki is megtudja, hogy felélte a forrásait, vagy hogy a vállalata számára készített elképzelése nem vált be. A diplomata sem vallhatja be ginből politikájának bukását. A giri valamennyi ilyen használatában szélsőségesen azonosítják az embert a munkájával, és ezáltal tetteinek vagy hozzáértésének bírálata automatikusan az egyén bírálatává válik.

A tévedéssel és alkalmatlansággal való meggyanúsítással szembeni ilyen japán reakciók az Egyesült Államokban is újra és újra megismétlődhetnek. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket felbőszít a becsmérlés. De mi ritkán vagyunk annyira védekezők, mint a japánok. Ha egy tanár nem tudja, hogy milyen fajta állat a béka, helyesebb viselkedésnek tartja ezt megmondani, mint azt állítani, hogy tudja, bár lehet, hogy enged a kísértésnek, hogy elrejtse tudatlanságát. Ha egy üzletember nem elégedett egy politikával, amit támogatott, úgy véli, kiadhat egy új és más utasítást. Nem gondolja, hogy az önbecsülése annak fenntartásától függne, hogy mindvégig helyesen járt el, és ha elismeri, hogy tévedett, akkor le kellene mondania, vagy vissza kellene vonulnia. Azonban Japánban ez a védekezés nagyon mélyen gyökerezik és a bölcs viselkedés része – ahogy általános illemszabály is egyben –, hogy nem nagyon mondják valakinek a szemébe, ha szakmai hibát vétett.

Az ilyen érzékenység különösen olyan helyzetekben szembetűnő, ahol az egyik ember veszít egy másikkal szemben. Lehet, hogy a másik csak alkalmasabb volt a munkára, vagy hogy az érintett személy kudarcot vallott egy versenyvizsgán. A vesztes „megszégyenül” az ilyen kudarcok miatt, és bár néhány esetben ez a szégyen nagyobb erőkifejtésre serkent, sok más esetben veszélyesen lehangoló hatású. Elveszíti a magabiztosságát, búskomor, indulatos lesz, vagy mindkettő. A törekvései megfeneklenek. Különösen fontos az amerikaiaknak, hogy felismerjék, a versenynek Japánban nem olyan mértékűek a társadalmilag kívánatos hatásai, mint a mi saját életünk keretein belül. Mi erősen támaszkodunk a versenyre, mint valami „jó dologra”. Pszichológiai tesztek mutatják, hogy a verseny ösztönöz minket a legjobb munkára. A teljesítmény eme ösztönzés hatására emelkedik. Ha valamit teljesen egyedül kell elvégeznünk, akkor az eredményünk nem fogja elérni azt a szintet, mintha lenne versenytársunk. Japánban azonban a tesztek ennek pont az ellenkezőjét mutatják. Ez különösen a gyermekkor végével válik szembetűnővé, mivel a japán gyerekek sokkal könnyedebben veszik a versenyt, és nem aggódnak annyira miatta. Azonban a fiatalok és a felnőttek teljesítménye a versennyel romlik. Az alanyok, akik egyedül dolgozva jól haladtak, lecsökkentették a hibák számát és időt takarítottak meg, egy versenytárs bemutatásával elkezdtek hibázni, és sokkal lassúbbakká váltak. Akkor teljesítettek a legjobban, amikor fejlődésüket saját eredményeikhez, nem pedig másokéhoz viszonyítva mérték. A japán kísérletezők helyesen értelmezték a versenyhelyzetben nyújtott gyenge eredményeiket. Amikor a feladat versenyszerűvé vált, mondták, alanyaikat mindenekelőtt az izgatta, hogy lehet, hogy legyőzik őket, és ezt a munka sínylette meg. Olyan élesnek érezték a versenyt, mint egy támadást, és ezért figyelmüket a támadóval való kapcsolatra fordították ahelyett, hogy az adott munkára koncentráltak volna.²⁴

Az ezekben a tesztekben vizsgált diákok hajlottak arra, hogy leginkább a hiba miatti lehetséges szégyen befolyásolja őket. A szakmai hírneve iránti girinek megfelelő tanárhoz vagy üzletemberhez hasonlóan őket a diák név iránti giri mardosta. A diákcsapatok, akik veszítettek valamilyen versenyjátékban, messzire mentek abban, hogy átadják magukat e kudarc miatti szégyennek. Lehet, hogy az evezős hajók legénysége ledobja magát az evezők mellé, könnyezik és gyászolja magát. Lehet, hogy a vesztes baseballcsapat összeborul, és fennhangon sír. Az Egyesült Államokban azt mondanánk, hogy nem tudnak veszíteni. Nálunk az illendőség elvárja tőlük, hogy azt mondják, a jobbik csapat győzött. Úgy ildomos, hogy a vesztes kezet ráz a győztesekkel. Bármennyire is gyűlöljük, ha legyőznek, megvetjük azokat, akik ebből érzelmi tragédiát csinálnak.

A japánok mindig is leleményesek voltak annak kitalálásában, hogy miként kerüljék el a közvetlen versenyt. Az általános iskolák ezt az amerikaiak számára elképzelhetetlen szintre minimalizálták. A tanárokat úgy képzik, hogy a gyerekeket úgy kell tanítani, hogy a saját eredményeiken javítsanak, és nem szabad lehetőséget adni arra, hogy összehasonlítsák magukat másokkal. Az általános iskolában nem ismételtetnek osztályt, és minden gyerek, aki egyszerre kezdte az iskolát, együtt is járja végig az egészet. Az általános iskolások ellenőrző könyvében szereplő osztályzatok a magaviseleten alapulnak, nem az iskolai munkán. Amikor a versenyhelyzet elkerülhetetlen, mint például a középiskolai felvételikor, a feszültség érthető módon óriási. Minden tanár tud olyan történetről, amikor a diák a sikertelen felvételi után öngyilkosságot követett el.

A közvetlen verseny ilyen minimalizálása a japánok egész életén végigvonul. Egy onon alapuló etikai rendszerben csak kis helye van a versenynek, míg az amerikai kategorikus imperatívusz a társakkal szembeni versenyben való jó eredmény elérése. A hierarchiájuk teljes rendszere az osztályok valamennyi aprólékos szabályával a lehető legkisebbre csökkenti a közvetlen versenyt. A családrendszer is minimalizálja ezt. Az apa és a fia nem áll intézményes versenyben egymással, mint Amerikában: lehetséges, hogy elutasítják egymást, de nem versenyeznek. A japánok megrökönyödve figyelik az amerikai családot, ahol az apa és a fiú egyaránt a családi autó használatáért és az anya/feleség figyelméért verseng.

A közvetítők mindenütt jelenlévő intézménye az egyik legszembetűnőbb módja annak, ahogy a japánok megakadályozzák a közvetlen konfrontálódást két ember között, akik versenyben vannak egymással. Szükség van közvetítőre minden olyan helyzetben, ahol egy ember szégyent érezhet azért, ha alul maradt, és következésképp a közvetítők számos alkalommal dolgoznak házasságok egyeztetése, munkába állás, munka felmondása és számtalan mindennapi ügy intézése során. A közvetítő mindkét félnek beszámol, vagy egy olyan fontos ügylet esetében, mint a házasság, mindkét fél saját közvetítőt alkalmaz, és csak azután számolnak be a saját ügyfelüknek, hogy egymás között megtárgyalták a részleteket. Az ilyen közvetítőkön keresztüli ügyletekben a felek elkerülhetik azokat a követeléseket és vádakat, amelyek a közvetlen kommunikáció során a nevük iránti girit sértenék. A közvetítő ebben a hivatalos minőségében működve szintén presztízsre tesz szert, és sikeres mesterkedésével elnyeri a közösség tiszteletét. Nagy esély van a békés megegyezésre, mert a közvetítőnek személyes érdeke a sima tárgyalás. A közvetítő ugyanígy jár el, amikor állás után puhatolózik egy munkaadónál az ügyfele részére, vagy amikor továbbítja a munkaadónak a munkavállaló döntését, hogy otthagyja az állását.

Mindenféle udvariassági szabályt hoztak létre, hogy elejét vegyék a szégyent okozó helyzeteknek, melyek megkérdőjelezhetik az egyén név iránti girijét. Az így minimalizált szituációk túlmutatnak a közvetlen versenyen. Úgy vélik, hogy a házigazdának szépen felöltözve, bizonyos rituális üdvözléssel kell fogadnia vendégét. Ezért mindenkinek, aki egy parasztot munkaruhájában talál otthon, várnia kell egy kicsit. Amíg megfelelően fel nem öltözik, és eleget nem tesz az udvariassági szabályoknak, a paraszt nem vesz tudomást róla. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a házigazdának abban a szobában kell átöltöznie, ahol a vendég várakozik. Egyszerűen nincs jelen, amíg nem a megfelelő öltözetet viseli. Vidéken a fiúk meglátogathatják a lányokat éjszaka, amikor a háznép elaludt, és a lány ágyban van. A lány elfogadhatja vagy visszautasíthatja a közeledést, de a fiú egy törülközőt csavar az arca köré, így másnap nem kell szégyenkezni, ha visszautasították. Az álca nem azért van, hogy megakadályozza a lányt, hogy felismerje; ez egyszerűen csak egy struccpolitika, hogy ne kelljen beismernie a megszégyenülést. Az illendőség azt is megkívánja, hogy a lehető legkevésbé vegyenek tudomást egy tervről, amíg a siker nem biztos. A közvetítő kötelességeinek része, hogy a szerződés megkötése előtt összehozza a leendő menyasszonyt és vőlegényt. Mindent megtesznek, hogy ez véletlen találkozásnak tűnjön, mert ha ezen a szinten elismerik a bemutatás célját, akkor a tárgyalások bárminemű megszakadása az egyik vagy mindkét család becsületét fenyegetné. Mivel a fiatal pár mindkét tagját egyik vagy mindkét szülőjének kísérnie kell, és a közvetítőnek a házigazdának kell lennie, ezért az a leghelyesebb, ha véletlenül „futnak egymásba” az éves krizantém-kiállításon, a cseresznyevirág nézésekor vagy egy jól ismert parkban, pihenőhelyen.

Így és még sok más módon a japánok elkerülik azokat az alkalmakat, ahol a kudarc szégyenletes lenne. Habár ilyen nagy súlyt fektetnek a név szégyentől való megóvásának kötelességére, a gyakorlatban ez arra készteti őket, hogy a dolgokat úgy szervezzék, hogy a lehető legritkábban kelljen sértést érezniük. Ezen a ponton éles az ellentét sok csendes-óceáni törzzsel, ahol a név megtisztítása legalább olyan kiemelkedő helyet foglal el, mint Japánban.

Új-Guinea és Melanézia primitív kertgazdálkodással foglalkozó népei között a törzsi vagy személyes cselekedetek fő oka a sértés, amiért neheztelni kell. Törzsi ünnepség nem indul el anélkül, hogy azt ne mondanák, hogy egy másik falu túl szegény, nem tud tíz vendéget jóllakatni, annyira zsugori, hogy elrejti a tárót és a kókuszt, a vezetői annyira ostobák, hogy ha megpróbálnák sem tudnák megszervezni az ünnepséget. Erre a provokált falu azzal tisztítja meg a nevét, hogy minden érkezőt eláraszt pazar hivalkodásával és vendégszeretetével. A házasság előkészületei és a pénzügyi tranzakciók hasonló módon zajlanak. Akkor is, amikor harcolni készülnek, a felek iszonyatos sértéseket vágnak egymás fejéhez, mielőtt nyilaikat íjaikra helyeznék. A legkisebb dolgot is úgy kezelik, mint ami halálos küzdelemért kiált. Ez a cselekedetek egyik fő ösztönzője, és az ilyen törzsek gyakran nagyon életerősek. De soha senki nem írta le őket udvariasnak.

Ezzel szemben a japánok az udvariasság mintaképei, és ez a kimagasló udvariasság annak a mérője, hogy mennyire tudnak határt szabni azoknak az alkalmaknak, amikor szükséges a név megtisztítása, amely a sértő szituációk rendezésére ösztönzi őket. De csak azokra az esetekre szorítkoznak, amelyek feltétlen megkövetelik a rendezést. Csak meghatározott esetekben történhet, vagy olyankor, amikor az elkerülésre irányuló hagyományos előkészületek kényszer hatására összedőlnek. Ennek az ösztönző erőnek a használata Japánban kétségtelenül hozzájárult ahhoz a domináns pozícióhoz, amit a Távol-Keleten Japán el tudott érni, és politikájához az angol-amerikai háborúban a múlt században. Japánnak a sértéssel szembeni érzékenységéről és a megbosszulásra való törekvéséről szóló számos nyugati fejtegetés azonban sokkal találóbb lenne Új-Guinea sértést használó törzseire, mint Japánra. A nyugatiak jóslatai arra vonatkozóan, hogy Japán hogyan fog viselkedni a vereség után azért jártak messze az igazságtól, mert nem ismerték fel a név iránti giri sajátosan japán korlátozásait.

A japánok udvariassága miatt tanácsos, hogy az amerikaiak minimalizálják a szégyennel szembeni érzékenységüket. Az amerikaiak nagyon könnyedén vágnak egymás fejéhez személyes megjegyzéseket; ez egyfajta játék. Számunkra nehezen érthető az a halálos komolyság, ami Japánban a könnyed megjegyzésekhez kapcsolódik. Angol nyelven írt és Amerikában kiadott életrajzában egy japán művész, Markino Josio nagyon színesen ír le egy tökéletesen megfelelő japán reakciót arra, amit ő gúnyos mosollyal értelmezett. Könyve megírásakor már felnőtt élete legnagyobb részét az Egyesült Államokban és Európában töltötte, de továbbra is olyan heves érzései voltak ezzel kapcsolatban, mintha még mindig a szülővárosában élne vidéken, Aicsi megyében. Egy jómódú földtulajdonos legkisebb gyermekeként egy elragadó családban, a legnagyobb szeretetben nevelkedett. Nem sokkal a gyermekkora vége előtt az édesanyja meghalt, majd hamarosan az apja tönkrement, és minden vagyonát eladta, hogy kifizesse az adósságait. A család szétszóródott, és Markinónak nem volt egy fillérje sem céljai megvalósítására. Ezek egyike az angol nyelv tanulása volt. Csatlakozott egy közeli missziós iskolához, és kapuőrként dolgozott, hogy tanulja a nyelvet. Tizennyolc évesen még soha nem járt néhány vidéki város területén kívül, de elhatározta, hogy elmegy Amerikába.

Felkerestem az egyik misszionáriust, akiben jobban bíztam, mint bárki másban. Beszéltem neki a szándékomról, hogy Amerikába megyek, mert azt reméltem, hogy tud majd néhány hasznos tanáccsal szolgálni. Legnagyobb bánatomra így kiáltott fel: „Micsoda, te akarsz Amerikába menni?” A felesége is a szobában volt, és mindketten gúnyosan mosolyogtak rajtam! Abban a pillanatban minden vér a fejemből a lábamba szaladt! Néhány percig csöndben álltam ott, majd visszamentem a szobámba anélkül, hogy „viszlátot” mondtam volna. Azt mondtam magamnak: „Mindennek vége.”

Másnap reggel megszöktem. Most szeretném leírni ennek az okát. Úgy hiszem, hogy az őszintétlenség a legnagyobb bűn a világon, és semmi nem olyan őszintétlen, mint a gúnyos mosolygás.

Mindig megbocsátom mások haragját, mert az ember természetéhez tartozik, hogy dühbe gurul. Általában megbocsátom, ha valaki hazudik nekem, mert az emberi természet nagyon gyenge, és nagyon gyakran nem elég szilárd ahhoz, hogy szembenézzen a nehézséggel, és elmondja a teljes igazságot. Azt is megbocsátom, ha valaki alaptalan híresztelést vagy pletykát terjeszt rólam, mert nagyon könnyű kísértés, hogy másokat így próbáljanak meggyőzni.

A körülmények függvényében még a gyilkosoknak is kész vagyok megbocsátani, de a kigúnyolásra nincs mentség. Ugyanis szándékos őszintétlenség nélkül nem lehet gúnyosan mosolyogni az ártatlan emberen.

Én így határozom meg ezt a két szót: gyilkos az, aki megöli az emberi testet; gúnyosan mosolygó az, aki megöli mások LELKÉT és szívét.

A lélek és a szív sokkal drágább, mint a test, ezért a gúnyos mosolygás a legrosszabb bűn. A misszionárius és felesége megpróbálta megölni a szívem és a lelkem. Hatalmas fájdalmat éreztem a szívemben, amikor azt kiáltotta: „Micsoda, te?”²⁵

Másnap reggel minden vagyonát egy kendőbe csavarva elindult.

Úgy érezte, hogy „megölte” őt a misszionárius azzal, hogy kételkedett a nincstelen, vidéki fiúban, aki Amerikába akart menni, hogy művész legyen. Neve beszennyeződött, és csak azzal tudta megtisztítani, hogy véghezvitte a szándékát. A misszionárius „gúnyos mosolya” után nem volt más választása, minthogy elmegy, és bebizonyítja, képes eljutni Amerikába. Angolul furcsán hat, hogy „őszintétlenséggel” vádolja a misszionáriust; az amerikai felkiáltása meglehetősen „őszintének” tűnik számunkra abban az értelemben, ahogy azokat a szavakat mi használjuk. Ő azonban a japán jelentésben használja, és a japánok nem tekintik őszintének az olyan embert, aki lebecsül bárkit is azért, mert nem akar támadást provokálni. Az ilyen gúnyos mosolygás indokolatlan, és az „őszintétlenséget” bizonyítja.

„A körülmények függvényében még a gyilkosoknak is kész vagyok megbocsátani, de a kigúnyolásra nincs mentség.” Mivel nem helyes megbocsátani, egy szégyenfoltra az egyetlen lehetséges reakció a bosszú. Markino megtisztította a nevét azzal, hogy eljutott Amerikába, de a japán hagyományban a bosszút, mint valami „jó dolgot”, sértés vagy kudarc esetén nagyra becsülik. A nyugatiak számára könyveket író japánok néha élénk szóképeket használnak, hogy leírják a japánoknak a bosszúhoz való hozzáállását. Nitobe Inazó²⁶, az egyik legjámborabb ember Japánban, egy 1900-as írásában ezt mondja: „A bosszúban van valami, ami kielégíti az ember igazságérzetét. A bosszúérzékünk olyan egzakt módon működik, mint valami matematikai adottság: amíg az egyenlet mindkét oldalát ki nem elégítjük, addig úgy érezzük, hogy valami befejezetlen maradt.”²⁷ Okakura Josiszaburó Japán élete és gondolkodása című könyvében egy sajátosan japán szokást használ analógiaként:

A japánok legtöbb, úgynevezett mentális jellegzetessége a tisztaság szeretetének és ezt kiegészítve a beszennyeződés gyűlöletének köszönheti eredetét. De könyörgöm, másrészről hogy lehet az, hogy úgy nevelnek minket, hogy a családi becsületünkre vagy a nemzeti büszkeségünkre mért megaláztatásokra és számos beszennyeződésre és sérelemre úgy tekintsünk, mint amit csak a bosszú révén történő alapos mosással lehet megtisztítani és begyógyítani? A vérbosszú esetei, melyekkel Japánban olyan gyakran találkozni a köz- és magánéletben, egyfajta tisztálkodásnak vélhetők csupán, mint egy olyan ember reggeli fürdője, akinek a tisztaságszeretete szenvedéllyé nőtt.²⁸

A folytatásban azt mondja, hogy így a japánok „tiszta, makulátlan életet élnek, amely olyan nyugodt és szép, mint a virágba borult cseresznyefa”. Más szóval ez a „reggeli fürdő” lemossa a gyalázatot, amit mások kentek rájuk, és nem lehetnek erényesek, ha ebből bármily csekély is rajtuk maradna. A japánoknak nincs olyan etikai rendszerük, mely azt tanítaná, hogy valakit akkor sérthetnek meg, ha ő azt gondolja, hogy megsértették, és csak az mocskolja be, „ami kijön egy emberből”, nem pedig amit mondanak neki, vagy tesznek ellene.

A japán hagyomány állandóan a nyilvánosság előtt tartja a vérbosszú „reggeli fürdőjének” eszményét. Mindenki számtalan esetet és hősi történetet ismer, melyek közül a legnépszerűbb a Negyvenhét rónin története. Ezeket iskolai könyveikben olvassák, színházakban játsszák, modern filmekben dogozzák fel, és népszerű kiadványokban jelenítik meg. Ezek részei a mai Japán élő kultúrájának.

Sok ilyen történet a véletlen kudarc iránti érzékenységről szól. Például egy daimjó felszólította három csatlósát, hogy nevezzék meg egy bizonyos kiváló minőségű kard készítőjét. Ebből vita kerekedett, és amikor szakértőket vontak be, kiderült, hogy Nagoja Szanza volt az egyetlen, aki helyesen ismerte fel, hogy az egy Muramasza penge. A többiek, akik tévedtek, ezt sértésnek vették, és elhatározták, hogy megölik Szanzát. Egyikőjük álmában lepte meg Szanzát, és leszúrta az ő saját kardjával. Szanza azonban életben maradt, és támadója ezután a bosszúnak szentelte magát. Végül sikerült megölnie, és teljesítette a girijét.

Más történetek az úron való bosszúállás szükségességéről szólnak. A japán erkölcsi rendszerben a giri egyaránt jelentette a csatlósnak az ura iránti, halálig tartó hűségét és a féktelen gyűlölködésbe való átfordulását, ha úgy érzi, hogy megsértették. Jó példa erre egy történet Iejaszuról, az első Tokugava-sógunról. Elmondták egy csatlósának, hogy Iejaszu azt állította róla: „Olyan ember, aki egy torkán akadt halszálkától fog meghalni.” A gyanúsítást, hogy méltatlan módon fog meghalni, nem lehetett elviselni, és a csatlós megesküdött, hogy ezt életében és még halálában sem fogja megbocsátani. Iejaszu ekkoriban az új fővárosból, Edóból (Tokió) igazgatta az országot, és még nem került biztonságba az ellenségei elől. A csatlós tárgyalásokat kezdeményezett az ellenséges urakkal, és azt fogadta, hogy belülről felgyújtja Edót, és elpusztítja. Ezzel teljesíti a girijét, és bosszút áll Iejaszun. A japánok hűségéről szóló legtöbb nyugati fejtegetés irreális, mert nem ismerik fel, hogy a giri nem pusztán hűség; olyan erény is, amely bizonyos körülmények között árulásra indít. Ahogy mondják: „A legyőzött ember lázadóvá válik.” A megsértett ember úgyszintén.

A történelmi elbeszélések e két témája – a bosszú valakin, akinek igaza volt, amikor mi tévedtünk, és egy szégyenfolt megbosszulása akár az úron is – megszokott a legismertebb japán irodalmi művekben, és sokféle változata létezik. A modern élettörténeteket, regényeket és eseményeket vizsgálva, világossá válik, hogy a japánok bármennyire is nagyra értékelik a bosszút a hagyományaikban, a bosszúról szóló történetek ma minden bizonnyal legalább olyan ritkák, mint a nyugati országokban, vagy talán még ritkábbak. Ez nem azt jelenti, hogy csökkent volna a becsület iránti megszállottság, hanem hogy a kudarcokra és sértésekre adott reakciók egyre gyakrabban inkább védekező, mintsem támadó jellegűek. Az emberek ugyanolyan komolyan veszik a szégyent, mint bármikor, de ez egyre gyakrabban bénítja meg az energiáikat ahelyett, hogy harcba bocsátkoznának. A közvetlen támadást implikáló bosszú sokkal inkább lehetséges volt a Meidzsi előtti, törvény nélküli időkben. A modern korban a törvény, a rend és a gazdasági egymásrautaltság nehézségei a bosszút vagy illegalitásba kényszerítik, vagy önnön maguk ellen fordítják. Valaki személyes bosszút vehet az ellenségén egy csellel, amit soha nem fed fel – ahogy egy régi történetben a házigazda, aki ürüléket szolgált fel ellenségének, amit a finom ételben nem lehetett észrevenni. Kielégítette őt a tudat, hogy megtette, és a vendég soha nem jött rá. De ma már az ilyenfajta rejtett agresszió is ritkább, mint az önmaga ellen fordulás. Két választás van: ösztönzőként használják fel a „lehetetlen” végrehajtásában, vagy hagyják, hogy eméssze őket a tudat.

A kudarc, a sértés és az elutasítás miatti sebezhetőségük miatt a japánok sokkal hajlamosabbak önmagukat kínozni, mint másokat. Regényeik újra és újra leírják a kilátástalan búskomorság váltakozását a dühkitörésekkel, amelyekbe a művelt japánok az elmúlt évtizedekben oly gyakran belefeledkeztek. E történetek főhősei unatkoznak – untatja őket az élet, a családjuk, a város, az ország. Ez azonban nem a csillagok elérésének unalma, ahol minden erőfeszítés triviálisnak tűnik ahhoz a nagy célhoz képest, amit a fejükben megrajzoltak. Nem a valóság és az eszménykép közti ellentétből születő unalom. Amikor a japánok egy nagy küldetést látnak maguk előtt, eltűnik az unalom. Teljesen és abszolút eltűnik, függetlenül attól, hogy milyen messze van a cél. Sajátos közönyük a túlzottan sebezhető ember betegsége. Maguk felé fordítják a visszautasítástól való félelmüket, és ez megbénítja őket. A japán regényekben leírt kép az unalomról meglehetősen más elmeállapot, mint amit az orosz regényből ismerünk, ahol a valóság és az eszménykép közti ellentét az alapja minden unalomnak, amit a hősök megtapasztalnak. Sir George Sansom mondta, hogy a japánokból hiányzik a valóság és az eszménykép közti ellentét érzése. Nem arról beszél, hogy ez hogyan szolgál az unalmuk alapjául, hanem hogy hogyan formálják az életről alkotott filozófiájukat és általános magatartásukat. Természetesen az alapvető nyugati elképzelésekkel való ilyen ellentét túlmutat ezen az itt felvetett sajátos eseten, de mutat bizonyos összefüggést megrögzött fásultságukkal. A japánok az oroszokhoz hasonlóan kedvelik az unalom leírását a regényeikben, és ebben az Egyesült Államokkal szembeni különbség igen szembetűnő. Az amerikai regények nem sokat foglalkoznak a témával. A mi íróink a szereplők gyötrődését jellembeli hiányosságban vagy a kegyetlen világ csapásában keresik; csak nagy ritkán írnak tiszta és egyszerű unalomról. A környezettel való meghasonlottságnak oka, szerkezete kell, hogy legyen, és fel kell ébresztenie az olvasó erkölcsi rosszallását a hős vagy a hősnő jellembeli fogyatékosságával vagy a társadalmi rendben megbúvó valami rosszal szemben. Japánban is vannak proletár regények, melyek a nagyvárosokban uralkodó kétségbeejtő gazdasági körülmények és a kereskedő halászhajókon történő szörnyű események ellen tiltakoznak, de a jellemregények olyan világot tárnak fel, ahol az emberek érzései leggyakrabban, ahogy egy szerző mondja, a lebegő klórgázhoz hasonlóan bukkannak fel. Sem a szereplő, sem a szerző nem tartja szükségesnek a körülmények vagy a főhős élettörténetének elemzését, hogy megmagyarázza a sötét felhőt. Jön és megy. Az emberek sebezhetőek. Befelé fordították az agressziót, amivel régi hőseik az ellenségeiken álltak bosszút, és úgy tűnik számukra, hogy a fásultságuknak nincs határozott oka. Megnevezhetnek néhány kellemetlen eseményt búskomorságuk forrásaként, de az esemény után az a különös benyomás marad, hogy az nem több szimbólumnál.

A legszélsőségesebb agresszió, amit egy modern japán elkövet maga ellen, az az öngyilkosság. A méltó módon véghez vitt öngyilkosság az ő nézeteik szerint megtisztítja az illető nevét, és helyreállítja az emlékét. Mivel az amerikaiak elutasítják az öngyilkosságot, számukra az önpusztítás csak a kétségbeesésnek való elkeseredett behódolás, a japánok iránta tanúsított tisztelete megengedi azonban, hogy dicséretre méltó, jól átgondolt tett legyen. Bizonyos helyzetekben a név iránti giriként ez a legtiszteletreméltóbb eljárás. A szerződésszegő adós újév napján; a tiszt, aki azért öli meg magát, hogy elismerje a felelősségét valamilyen szerencsétlen esetért; a szerelmesek, akik reménytelen szerelmüket kettős öngyilkossággal pecsételik meg; a hazafi, aki tiltakozik, hogy a kormány elhalasztja a Kína elleni háborút – mind olyanok, mint az az ifjú, aki megbukik egy vizsgán, vagy mint a katona, aki hogy elkerülje az elfogást, önmaga ellen fordítja a végső erőszakot. Néhány japán kutató szerint az öngyilkossági kötelezettség új jelenség Japánban. Ezt nem könnyű megítélni, és a statisztikák azt mutatják, hogy a megfigyelők mostanában túlbecsülték a gyakoriságát. Arányaiban több öngyilkosság volt Dániában az elmúlt évszázadban, és még több a náci Németországban, mint amennyi valaha is volt Japánban. Annyi azonban bizonyos, hogy a japánok szeretik a témát. Olyan gyakran írnak az öngyilkosságról, mint az amerikaiak a bűnözésről, és ugyanolyan közvetett élvezetet találnak benne. Mások elpusztítása helyett inkább az önpusztító eseményeket fejtegetik szívesen. Bacon szavaival élve ez az ő kedvenc „tűzpróbájuk”. Olyan szükségletet elégít ki, amit más tettek leírása nem tölthet ki.

Az öngyilkosság a modern Japánban sokkal mazochistább is, mint amilyen a feudális kori történelmi elbeszélésekben. Azokban a történetekben egy szamuráj a saját kezével a kormány parancsára követett el öngyilkosságot, csak hogy megmeneküljön a becstelen kivégzéstől, miként a nyugati ellenséges katona a kötél helyett a golyó általi halált kívánja, vagy azért jár el így, hogy elkerülje a kínzást, amire az ellenség kezébe kerülve számíthat. Egy harcosnak megengedték, hogy harakirit kövessen el, ahogy néha a kegyvesztett porosz tiszteknek is lehetővé tették, hogy titokban fejbe lőjék magukat. A parancsnokok egy üveg whiskyt és egy pisztolyt helyeztettek az asztalra a szobájukban, amivel tudtukra adták, hogy nincs remény más módon megőrizni a becsületüket. A japán szamuráj számára ez csak egy eszköz választása volt, hogy ilyen körülmények között vessen véget életének; a halál biztos volt. A modern időkben az öngyilkosság a halál választása. Az emberek gyakran ahelyett fordítják maguk ellen az erőszakot, hogy másokat megölnének. Az öngyilkosság tette, ami a feudális időkben egy ember bátorságának és elhatározásának végső megnyilvánulása volt, mára választott önpusztítássá vált. Az utóbbi két generációban, amikor a japánok úgy érzik, hogy „a világ felborult”, hogy „az egyenlet két oldala” többé nem egyenlő, hogy „reggeli fürdőre” van szükségük a beszennyeződés eltávolítására, mások helyett egyre gyakrabban magukat pusztítják el.

Még az öngyilkosság is, mint végső érv, amivel az igazságot a magunk oldalára állítjuk – habár a feudális és modern időkben egyaránt előfordul –, ugyanebbe az irányba változik. Egy Tokugava-kori híres történet egy öreg tanítóról szól, aki magas pozíciót töltött be a sógunátus tanácsadójaként, és aki az egész tanács és a sógunátus kormányzója jelenlétében lemeztelenítette a felsőtestét és készenlétbe helyezte a kardját, hogy azonnal felvághassa a hasát. Egész álló nap így maradt, és ezzel biztosította jelöltjének sikerét a sóguni posztra. Elérte a célját, és nem történt öngyilkosság. Nyugatiasán szólva megzsarolta az ellenfeleit. A modem időkben azonban az ilyen, tiltakozásként elkövetett öngyilkosság inkább mártíromság, mint stratégia. Azután hajtják végre, ha az illető kudarcot vallott valamiben, vagy ha a nevét akarja megörökíteni, mint szembenálló valamely már aláírt egyezménnyel, amilyen például a Tengerészeti Fegyverzetcsökkentési Egyezmény. Nem az öngyilkossággal való fenyegetés, hanem annak tényleges végrehajtása tud immár csak hatni a közvéleményre.

A név becsületét fenyegető giri esetén fellépő önpusztítás növekvő tendenciája nem szükségszerűen jár olyan szélsőséges lépésekkel, mint az öngyilkosság. A befelé irányított agresszió lehet, hogy pusztán levertségbe, fásultságba és abba a tipikusan japán unalomba torkollik, ami oly gyakorivá vált a művelt réteg körében. Pontos szociológiai okai vannak annak, hogy ez a kedélyállapot miért pont ebben a sajátos osztályban terjedt el széles körben: az értelmiség túlnépesedett, és a hierarchiában nagyon bizonytalan helyet foglalt el. Csak töredékük tudta kielégíteni az ambícióit. Az 1930-as években is duplán sebezhetőek voltak, mert a hatóságok attól féltek, hogy „veszélyes gondolatokat” forgatnak a fejükben, és gyanakvással tekintettek rájuk. A japán értelmiségiek általában a nyugatiasítás által előidézett zűrzavarral magyarázzák frusztráltságukat, de ez a magyarázat nem elégséges. A tipikusan japán kedélyállapot a szenvedélyes odaadástól a szenvedélyes unalomig terjed, és a lelki hajótörés, amit sok értelmiségi elszenvedett, a hagyományos japán stílust követte. Sokuk az 1930-as évek közepén szintén hagyományos módon ettől úgy mentette meg magát, hogy nacionalista célokat ragadtak meg, és ismét kifelé fordították a támadást, el a saját mellüktől. A más országokkal szembeni totalitárius agresszióban újra „magukra találtak”. Megmenekültek a rossz kedélyállapottól, és hatalmas új erőt éreztek magukban. A személyes kapcsolatokban erre nem voltak képesek, de hitték, hogy hódító nemzetként megtehetik.

Most, hogy a háború kimenetele bebizonyította ennek a hitnek a tévességét, a fásultság ismét nagy pszichés fenyegetés Japánban. Nem tudnak egykönnyen megbirkózni vele, bármi legyen is a szándékuk. Egyre mélyül. Egy japán mondta Tokióban: „Csodálatos megkönnyebbülés, hogy nem lesz több bomba. De mi már nem harcolunk többé, és nincsenek céljaink. Mindenki kábult, és nem törődik a dolgokkal. Ilyen vagyok én, ilyen a feleségem, az emberek a kórházban. Mindent lassan, kábulatban teszünk. Az emberek arról panaszkodnak, hogy a kormány lassan teremt rendet a háború után, és lassan nyújt megnyugvást, de szerintem ennek az az oka, hogy a kormányhivatalnokok ugyanúgy éreznek, mint mi.” Ez a fásultság olyan veszély Japánban, mint amilyen Franciaországban volt a felszabadulás után. Németországban a megadás utáni első hat vagy nyolc hónapban ez nem volt probléma. Japánban azonban igen. Az amerikaiak elég jól meg tudják érteni ezt a reakciót, de számunkra szinte hihetetlennek tűnik, hogy ez együtt járhat a győztesekkel való barátságossággal. Szinte azonnal világos volt, hogy a japán emberek elképesztő jóakarattal fogadták el a vereséget és annak minden következményét. Meghajolva és mosolyogva, integetve és köszöntéseket kiáltva üdvözölték az amerikaiakat. Ezek az emberek nem voltak se komorak, se haragosak. Ahogy a császár mondta, amikor bejelentette a vereséget, „elfogadták a lehetetlent”. Akkor ezek az emberek miért nem tettek rendet az országukban? A megszállás feltételeivel lehetőséget kaptak erre; nem volt idegen megszállás minden egyes faluban, és a közigazgatás az ő kezükben volt. Úgy tűnt, hogy az egész nemzet inkább mosolyog és integet, mintsem az ügyeit intézi. Ettől még ez ugyanaz a nemzet volt, amely a Meidzsi korai éveiben csodákat vitt véghez az ország helyreállításában, amely az 1930-as években oly erővel készült a katonai hódításra, és amelynek katonái oly féktelenül harcoltak szigetről szigetre az egész csendes-óceáni térségben.

Ők ugyanazok az emberek. A jellemüknek megfelelően reagálnak. A kedélyállapot hullámzása a szenvedélyes erőfeszítés és a fásultság között természettől velük született tulajdonság. Jelen pillanatban a japánok tudatosan arra törekednek, hogy megvédjék jó hírüket a vereségben, és úgy érzik, hogy ezt úgy tehetik meg, ha barátságosak. Szükségszerű következtetésként sokan úgy érzik, hogy ennek az a legbiztonságosabb módja, ha alávetik magukat a helyzetnek. És innen már csak egy apró lépés úgy érezni, hogy az erőfeszítés gyanús, és jobb az időre bízni. A közöny terjed.

Azonban a japánok nem élvezik a kedvetlenséget. A „magához térni a fásultságból”, „másokat felrázni a fásultságból” állandóan használt felhívás Japánban egy jobb életre, és a háborús időkben is gyakran használták a rádiós bemondók. A maguk módján folytattak hadjáratot a passzivitás ellen. Újságaik 1946 tavaszán folyamatosan arról beszéltek, hogy milyen szégyenfolt Japán becsületén, hogy bár „az egész világ szeme rajtunk van”, nem takarították fel a bombázások utáni romhalmazt, és nem hoztak működésbe bizonyos kommunális létesítményeket. Szót emelnek a hajléktalan családok fásultsága ellen, akik az állomásokon gyűlnek össze aludni, ahol az amerikaiak láthatják nyomorúságukat. A japánok megértik, hogy ez a jó hírüket érinti. Azt is remélik, hogy nemzetként képesek lesznek a jövőben a lehető legnagyobb erőfeszítésre, hogy megbecsült helyet szerezzenek az ENSZ-ben. Ezzel újra a becsületükért küzdenének, de más irányban. Ha a jövőben béke lesz a nagyhatalmak között, Japán ezen az úton tud haladni az önbecsülés felé.

Japánban a becsület egy állandó cél. Szükséges, hogy tiszteletet parancsoljon. Az ehhez használt eszközök olyan szerszámok, amelyeket úgy vesznek fel és tesznek félre, ahogy a körülmények diktálják. Amikor a helyzet változik, a japánok megváltoztathatják a viselkedésüket, és új úton haladhatnak. Ez a váltás nem jelent számukra erkölcsi kérdést, mint a nyugatiaknak. Mi „elvekért” lelkesedünk, ideológiai dolgokban való meggyőződésekért. Amikor veszítünk, továbbra is ugyanúgy gondolkozunk. A legyőzött európaiak mindenhol földalatti mozgalmakban egyesültek. Néhány makacsul ellenálló ember kivételével a japánoknak nincs szüksége arra, hogy ellenálló mozgalmakat és titkos ellenzéket szervezzenek a megszálló amerikai hadsereg erői ellen. Nem érzik morális szükségességét, hogy kitartsanak a régi irányvonal mellett. Az első hónapoktól fogva az amerikaiak biztonságban utazhattak egyedül a zsúfolt vonatokon az ország legfélreesőbb csücskeibe, és az egykori nacionalista tisztek udvariasan üdvözölték őket. Nem volt vérbosszú. Amikor dzsipjeink áthaladnak a falvakon, az utak mentén gyerekek állnak „hello”-t és „good-bye”-t kiáltva, és az anya rázza kisgyermeke kezét az amerikai katonák felé, ha az még túl kicsi, hogy magától tegye.

A japánoknak a vereség utáni e hirtelen pálfordulását az amerikaiak nehezen fogadják el. Mi erre nem vagyunk képesek. Még nehezebben érthető számunkra az internáló táboraink hadifoglyainak viselkedésében történt változás. A foglyok úgy tekintették, hogy ők Japán számára halottak, és mi úgy ítéltük meg, hogy tényleg nem tudjuk, mire is képesek a „halott” emberek. A Japánt ismerő nyugatiak közül csak nagyon kevesen jósolták, hogy a hadifoglyok magatartásváltozásával megegyező változás fog bekövetkezni Japánban is a vereség után. A legtöbben úgy hitték, hogy Japán „csak a győzelmet vagy a vereséget ismeri”, és hogy a szemükben a vereség olyan sértés, amit folyamatos, elkeseredett erőszakkal kell megbosszulni. Néhányan úgy vélték, hogy a japánok nemzeti karaktere megtiltja a béke bármilyen formájának elfogadását. Ezek a kutatók nem értették a girit. A becsület megőrzésére szolgáló valamennyi lehetséges cselekvési mód közül egyedül a bosszú és az agresszió nyilvánvalóan hagyományos technikájával számoltak. Nem vették figyelembe azt a japán szokást, hogy taktikát változtatnak. Összekeverték az agresszió japán etikáját az európai formával, amelynek értelmében bármely harcoló személynek vagy nemzetnek először bizonyítania kell az ok örökérvényű jogosságát, és ehhez az erőt a gyűlölet vagy erkölcsi felháborodás tárházából kell merítenie.

A japánok máshonnan származtatják agressziójukat. Hihetetlen szükségük van rá, hogy a világ tisztelje őket. Azt látták, hogy a katonai erő a nagyhatalmaknak tiszteletet szerzett a világban, és nekiláttak, hogy ők is egyenrangúak legyenek velük. Kegyetlenségben mindenkin túl kellett tenniük, mivel erőforrásaik kicsik voltak, technológiájuk pedig kezdetleges. Amikor hatalmas erőfeszítéseik ellenére kudarcot vallottak, számukra ez azt jelentette, hogy az agresszió nem a becsülethez vezető út. A giri mindig is egyformán jelentette az agresszió használatát vagy a tiszteletet kifejező kapcsolatok betartását, és a vereségkor szemmel láthatólag az önmagukon tett pszichikai erőszak érzése nélkül fordultak az egyiktől a másik felé. A cél továbbra is a jó hírük megőrzése.

Japán történelme során más alkalmakkor is hasonlóan viselkedett, és ez mindig összezavarja a nyugatiakat. 1862-ben, amikor a hosszú feudális elzártság után a modern Japán függönye épphogy kezdett felemelkedni, meggyilkoltak egy Richardson nevű angol férfit Szacumában. A Szacuma hűbérbirtok a fehér barbárok elleni agitáció melegágya volt, szamurájai pedig arról voltak nevezetesek, hogy ők Japánban a legerőszakosabbak és legharciasabbak. A britek büntető expedíciót küldtek, és ágyúzták Kagosimát, Szacuma egyik fontos kikötőjét. A japánok a Tokugava-korban folyamatosan gyártottak lőfegyvereket, de azok régi portugál fegyverek másolatai voltak, és Kagosima természetesen nem vehette fel a versenyt a brit hadihajókkal. Azonban a bombázás következménye meglepő volt. Szacuma ahelyett, hogy örök bosszút esküdött volna a britek ellen, a barátságukat kereste. Látták az ellenfelük nagyságát, és tanulni akartak tőlük. Kereskedelmi kapcsolatba léptek velük, és a következő évben alapítottak egy iskolát Szacumában, ahol egy kortárs japán szavaival élve „a nyugati tudomány és műveltség rejtelmeit oktatták… A Namamuga-ügyből fakadó barátság tovább erősödött”.²⁹ A Namamuga-ügy az ellenük indított brit büntető expedíciót és a kikötő ágyúzását jelentette.

Ez nem volt egyedülálló eset. A másik hűbérbirtok, amely az idegenek gyűlöletében és harciasságban Szacumával vetekedett, Csósú volt. Mindkét terület vezető szerepet játszott a császár restaurációjának elősegítésében. A császár hivatalosan tehetetlen udvara kiadott egy rendeletet, amely szerint a sógunnak 1863. május 11-re ki kell űznie Japán földjéről minden barbárt. A sógunátus nem vett tudomást a parancsról, nem úgy Csósú. Erődjeiből tüzet nyitott a nyugati kereskedőhajókra, melyek a Simonoszeki-szoroson keresztül elhaladtak a partjai mellett. A japán fegyverek és lőszerek túl kezdetlegesek voltak ahhoz, hogy kárt okozzanak a hajóknak, de hogy megleckéztessék Csósút, egy nemzetközi nyugati háborús osztag hamarosan lerombolta az erődöket. A bombázás a Szacumáéhoz hasonló furcsa következményekkel járt annak ellenére, hogy a nyugati erők három millió dolláros jóvátételt követeltek. Ahogy Norman mondja a szacumai és csósúi esetekről: „Bármennyire összetettek is a vezető idegenellenes klánok hirtelen pálfordulása mögötti motivációk, mindenképpen tiszteletre méltó az a realizmus és higgadtság, amit cselekedetük igazol.”³⁰

Ez a fajta helyzeti realizmus a név iránti japán giri világos oldala. A Holdhoz hasonlóan a ginnek is van világos és sötét oldala. A sötét oldal miatt értelmezték olyan túlzó nemzeti sértésként az Amerikai Kirekesztő Határozatot és a Tengerészeti Fegyverzetcsökkentési Egyezményt, és ez sarkallta végzetes háborús programjukat. A világos oldal tette lehetővé, hogy 1945-ben jó szándékkal fogadják a megadás következményeit. Japán újfent sajátosan japán módon cselekszik.

A modern japán írók és publicisták kiválasztottak néhányat a giri kötelezettségei közül, és a busidó, szó szerint „a szamurájok útja” kultuszaként mutatták be a nyugatiaknak. Ez több okból is félrevezető. A busidó egy modern hivatalos kifejezés, és nem rendelkezik azzal a mély népi tartalommal, ami a „girivel sarokba szorítva”, „csak ginből”, „keményen dolgozni a ginért” mögött áll Japánban. A giri összetettségét és kétértelműségét sem öleli fel. Ez egy újságíró teremténye. A nacionalisták és militaristák jelszavává is vált, és a vezetők hitelvesztésével a fogalom is hitelét vesztette. Ez semmi esetre sem jelenti, hogy a japánok többé már nem „ismerik a girit”. Fontosabb, mint valaha, hogy a nyugatiak megértsék, hogy mit jelent a giri Japánban. A busidónak a szamurájokkal való azonosítása szintén félreértés forrása volt. A giri valamennyi osztály közös erénye. Japánban minden más kötelezettséghez és fegyelmi szabályhoz hasonlóan a társadalmi ranglétrán emelkedve a giri is egyre „nehezebb”, de a társadalom minden szintjén kívánatos. Legalábbis a japánok úgy érzik, hogy nehezebb a szamurájoknak. A nem japán megfigyelők hajlamosak úgy érezni, hogy a giri többet követel az átlagemberektől, mert az alkalmazkodás számukra kevesebb jutalommal jár. A japánok számára elégséges jutalom, hogy valakit tisztelnek a világában, és „az ember, aki nem ismeri a girit”, még mindig egy „szerencsétlen nyomorult”. Társai megvetik és kiközösítik.