12.

A GYEREK TANUL

A JAPÁN CSECSEMŐKET NEM ÚGY NEVELIK FEL, ahogy azt egy nyugati elme feltételezi. Az amerikai szülők gyermekeiket egy olyan világra nevelik, amely sokkal kevesebb elővigyázatosságot és sztoicizmust követel, mint az élet Japánban, mégis rögtön azzal kezdik, hogy megmutatják a babának, hogy az ő kis kívánságai nem a legfontosabbak ezen a világon. Azonnal meghatároznak egy etetési és fektetési rendet, és mindegy, hogy mekkora hűhót csap a baba az etetési vagy az alvási idő előtt, várnia kell. Kicsit később az anyja rácsap a kis kezére, hogy ne tegye a szájába, vagy vegye el a teste valamely más részéről. Az anyja gyakran eltűnik, és amikor elmegy, neki otthon kell maradnia. Elválasztják, amikor még jobban szereti az anyatejet más ételeknél, vagy ha mesterségesen táplálják, meg kell válnia a cumisüvegétől. Vannak bizonyos ételek, amelyek hasznosak neki, és azokat meg kell ennie. Megbüntetik, ha nem teszi azt, ami helyes. Természetesen az amerikaiak azt feltételezik, hogy ezek a fegyelmezések sokszorosan érvényesek a kis japán babák esetében is, akiknek felnőve háttérbe kell szorítaniuk saját kívánságaikat, és oly körültekintően és aprólékosan kell ragaszkodniuk egy sokat követelő erkölcsi rendszerhez.

A japánok azonban nem így tesznek. Japánban az élet ívét pontosan ellentétesen rajzolják meg, mint az Egyesült Államokban. Ez egy nagy lapos U görbe, mely maximális szabadságot és elnézést enged a kisgyerekeknek és az időseknek. A csecsemőkor végével a megszorítások lassan szaporodnak, amíg éppen a házasság előtt és után a szabadság eléri a mélypontot. Ez az alacsony vonal sok éven keresztül folytatódik a felnőttkor során, de fokozatosan újra emelkedik, amíg a hatvanéves kor után a férfiakat és a nőket majdnem annyira kevéssé korlátozza a szégyen, mint a kisgyermekeket. Az Egyesült Államokban mi ezt a görbét pont a feje tetejére állítjuk. A csecsemőket szigorúan fegyelmezik, és ez fokozatosan enyhül, ahogy a gyerek erősödik, mígnem az ember a maga életét irányítja, amikor olyan állása lesz, amivel fenn tudja tartani magát, és amikor saját családot alapít. Számunkra a felnőttkor a szabadság és a kezdeményező erő csúcspontja. A korlátozások kezdenek megjelenni, amint az emberek elveszítik hatalmukat vagy energiájukat, illetve függővé válnak. Az amerikaiak számára még elképzelni is nehéz egy olyan életet, amely a japán minta alapján szerveződik. Úgy tűnik, mintha ellenkezne a valósággal.

Azonban az élet ívének amerikai és japán elrendezése valójában mindkét országban egyaránt biztosítja, hogy az egyén élete teljében határozottan részt vegyen a kultúrájában. Az Egyesült Államokban mi e cél elérése érdekében ebben a korban a választás szabadságának növelésére támaszkodunk. A japánok a korlátozások maximalizálására. Attól, hogy az ember ebben az időszakban áll fizikai erejének és pénzkereső képességének csúcsán, még nem ura a saját életének. Meg vannak győződve, hogy a korlátozás jó lelki gyakorlat (sújó), és olyan eredményt hoz, ami szabadsággal nem érhető el. A japánok a férfiakra és nőkre nehezedő korlátozásokat a legaktívabb termelő időszakukban növelik a leginkább, de semmi nem utal arra, hogy ezek a korlátozások az élet egészét felölelnék. A gyermekkor és az öregkor „szabad terület”.

Azok az emberek, akik igazán engedékenyek a gyermekeikkel szemben, jellemzően akarnak gyerekeket. A japánok így tesznek. Akarnak először is azért, ahogy az amerikai szülők is, mert élvezetes dolog szeretni egy gyereket. Azonban olyan okok miatt is akarnak, amelyek az Egyesült Államokban sokkal kisebb súllyal bírnak. A japán szülőknek nemcsak érzelmi kielégülés miatt van szüksége gyerekekre, hanem mert ha nem viszik tovább a családi vonalat, azzal kudarcot vallanak az életben. Minden japán férfinek kell, hogy legyen egy fia. Szüksége van rá, hogy az az ő halála után mindennap kifejezze tiszteletét az emléke iránt a nappaliban lévő szentély miniatűr sírköve előtt. Szüksége van rá, hogy generációkon keresztül fenntartsa a családi vonalat, és hogy megőrizze a család becsületét és vagyonát. A hagyományos társadalmi okok miatt az apának majdnem annyira szüksége van a fiára, mint a fiatal fiúnak az apjára. A fiú fogja elfoglalni az apja helyét a jövőben, és ezzel nem kitúrja az apját, hanem biztonságot teremt neki. Néhány évig az apa a „ház” gondnoka. Később a fia lesz az. Ha az apa nem tudja átadni gondnokságát a fiának, akkor az általa játszott szerep hiábavalóvá válik. Ez az erős folytonosságérzet megakadályozza, hogy a teljesen felnőtt fiúnak az apjától való függéséhez, még ha az sokkal továbbtart is, mint az Egyesült Államokban, a szégyen és a megaláztatás aurája társuljon, ami oly általános a nyugati nemzeteknél.

Egy nő sem csupán a várható érzelmi kielégülés miatt akar gyerekeket, hanem mert csak anyaként juthat társadalmi ranghoz. A gyermektelen feleségnek van a legbizonytalanabb helyzete a családban, és bár nem küldik el, soha nem várhatja örömmel, hogy anyós legyen, és soha nem gyakorolhatja hatalmát a fia házassága és felesége felett. A férje örökbe fog fogadni egy fiút, hogy továbbvigye a családi vonalat, de a japán elképzelés szerint a gyermektelen nő egy vesztes. A japán nőktől elvárják, hogy termékenyek legyenek. Az áltagos éves születési ráta az 1930-as évek első felében 1000-ből 31,7 volt, ami Kelet-Európa szapora államaival összehasonlítva is magas. Az Egyesült Államokban 1940-ben az arány 1000-ből 17,6 volt. A japán anyák korán kezdenek szülni, és a tizenkilenc éves lányok több gyereket szülnek bármely más korosztályú nőknél.

A szülés annyira magánügy, mint a szexuális együttlét, és a vajúdó nőknek nem szabad lármát csapniuk, mert ezzel a szomszédok tudomást szereznének a dologról. A csecsemőnek kis matracot készítenek, saját új ágybetéttel és lepedővel. Balszerencsét hozna a gyerekre, ha nem lenne saját új fekhelye, még ha a család csak annyit tud is tenni, hogy kitisztítja és megjavítja a paplanhuzatot és a betétet, hogy „újak” legyenek. A kis paplan nem olyan kemény, mint a felnőtteké, és könnyebb. Ezért azt mondják, hogy a babának kényelmesebb a saját ágyában, de a szívük mélyén érzett ok a külön ágyra még mindig egyfajta szimpatikus mágián alapszik, vagyis hogy az új emberi lénynek saját ágya kell, hogy legyen. A baba matracát közel húzzák az anya matracához, de nem alszik vele, amíg elég idős nem lesz, hogy azt magától kezdeményezze. Azt mondják, hogy talán egyéves, amikor a baba kinyújtja a karját, és kifejezésre juttatja a kívánságát. Ezután a baba anyja karjában alszik, a takaró alatt.

A születést követő három napon a csecsemőt nem etetik, mert a japánok megvárják, amíg elindul az igazi tej. Ezután a baba bármikor megkaphatja az emlőket, hogy egyen, vagy hogy kényelmesen érezze magát. Az anya is élvezi a szoptatást. A japánok meg vannak győződve, hogy a szoptatás a nők számára az egyik legnagyobb fiziológiai élvezet, és a baba könnyen megtanul osztozni az örömében. Az emlő nem csak táplálék: öröm és jóleső érzés. Egy hónapig a baba a saját kis ágyában fekszik, vagy az anyja tartja a karjában. Csak miután nagyjából harmincnapos korában elvitték a helyi szentélybe és bemutatták, gondolják úgy, hogy az élet valóban megszilárdult a testében, és ezért biztonsággal vihető emberek közé. Egy hónapos kora után az anyja a hátán hordja. Dupla selyemöv tartja a karja és a feneke alatt, amit átvezetnek az anya vállán, és deréknál megkötnek. Hideg időben az anya bélelt kabátját a baba fölé veszi fel. A család idősebb gyermekei, fiúk és lányok egyaránt, szintén hátukra veszik a babát, néha még játék közben is, amikor szaladgálnak vagy ugróiskolát játszanak. A falusiak és a szegényebb családok különösen rá vannak utalva a gyermekdajkákra, és „mivel a japán kisbabák az emberek között élnek, hamarosan intelligens és érdeklődő lesz a tekintetük, és úgy tűnik, hogy ugyanannyira élvezik az idősebb gyerekek játékát, akik a hátukon viszik őket, mint maguk a játszó gyerekek”.⁵⁷ A japán szokás, hogy a csecsemőt – kezét-lábát kinyújtva – a hátra szíjazzák, sok közös vonást mutat a csendes-óceáni szigeteken és máshol elterjedt kendőben való hordással. Ez a babát passzívvá teszi, és akit így hordtak, felnőve a japánokhoz hasonlóan jellemző módon képes lesz bárhol és bárhogyan elaludni. Azonban a japán szíjazás nem eredményez olyan teljes passzivitást, mint a kendőben vagy tarisznyában való hordás. A baba „megtanul egy kismacskához hasonlóan hozzásimulni bárkinek a hátához, aki viszi. (…) A pántok, amivel a háthoz kötik, elegendők ahhoz, hogy ne essen le, de a baba (…) saját erőfeszítésein múlik, hogy kényelmes helyzetet biztosítson magának, és hamarosan megtanulja, hogy figyelemreméltó ügyességgel utazzon hordozóján ahelyett, hogy csak egy vállra kötött csomag legyen”.⁵⁸

Az anya, amikor dolgozik, lefekteti a babát az ágyába, és amikor elmegy otthonról, magával viszi. Beszél hozzá, dúdol neki, udvariassági mozdulatokat végeztet vele. Ha ő viszonoz egy üdvözlést, előre hajtja a baba fejét és vállát, hogy az is köszönjön. Mindenbe bevonja a babát. Minden délután magával viszi a fürdőbe, és a térdén tartva játszik vele.

Három-négy hónapig a csecsemő pelenkát hord, nagyon nehéz textilpárnát, és a japánok néha ezt okolják görbe lábaikért. Amikor három vagy négy hónapos lesz, az anya megkezdi a szobatisztaságra nevelést. Megérzi amikor közeledik a szükség, kezébe veszi és kiviszi. Megvárja, amíg befejezi a dolgát, általában mély, monoton füttyhangot hallat, és a gyerek megtanulja, hogy mi a célja ennek az auditív ösztönzésnek. Mindenki egyetért abban, hogy egy baba Japánban – és így van ez Kínában is – nagyon korán megtanulja ezt. Ha véletlenül bepisil, néhány anya megcsípi a babát, de általában csak megváltoztatják a hangszínüket, és még gyakrabban viszik ki a nehezen tanuló kisgyereket az ajtón kívülre. Ha visszatartja a székletét, az anya beöntést vagy hashajtót ad a gyereknek. Az anyák azt mondják, hogy ezzel a baba kényelmét szolgálják; amikor végre megtanulta, többé már nem kell hordania a vastag, kényelmetlen pelenkát. Az igaz, hogy egy japán baba kényelmetlennek érzi a pelenkát, nemcsak azért, mert nehéz, hanem mert a szokás nem írja elő, hogy lecseréljék, amint nedves lesz. Mindazonáltal a baba túl fiatal ahhoz, hogy felfogja a kapcsolatot a szobatisztaságra való szoktatás és a kényelmetlen pelenkától való megszabadulás között. Ő csak egy elkerülhetetlen napi rutint tapasztal, amit kérlelhetetlenül megkövetelnek tőle. Ezenkívül az anyának a saját testétől távol kell tartania a babát, és erősen kell fognia. Amit megtanul ebből a kérlelhetetlen szoktatásból, az felkészíti arra, hogy felnőttkorában elfogadja a japán kultúra finom és bonyolult kényszereit.⁵⁹

A japán kisgyerekek általában előbb beszélnek, mint járnak. A mászást mindig is helytelenítették. Hagyományosan úgy gondolták, hogy egyéves kora előtt a gyereknek nem kell felállnia vagy lépéseket tennie, és az anya meg is akadályozott minden ilyen kísérletet. Az utóbbi egy-két évtizedben a kormány az olcsó, széles körben elterjedt Anyák Magazinjában azt tanítja, hogy a járást bátorítani kell, és ez sokkal általánosabbá vált. Az anyák selyemszalagot hurkolnak a baba karja alá, vagy kezükkel támasztják. Azonban még mindig az a jellemző, hogy a gyerekek hamarabb beszélnek. Amikor elkezdenek szavakat használni, a gügyögés, amivel a felnőttek előszeretettel szórakoztatják őket, sokkal céltudatosabbá válik. Nem hagyják, hogy a gyerek véletlenszerű utánzással sajátítsa el a nyelvet; szavakat, nyelvtant és udvarias nyelvet tanítanak neki, és a baba a felnőttekhez hasonlóan élvezi a játékot.

Amikor egy gyerek tud járni, sok rosszaságot csinálhat a japán otthonban. Átdughatja az ujját a papírfalakon, vagy beleeshet a nyílt tűzgödörbe a padló közepén. És ez még mind semmi, hiszen a japánok túlzásba viszik a ház veszélyeit. „Veszélyes” és abszolút tilos dolog rálépni a küszöbre. A japán házaknak természetesen nincs pincéje, gerendákon áll a földön. Komolyan azt hiszik, hogy az egész ház összedőlhet annyitól, hogy egy kisgyerek rálép a küszöbre. A gyereknek nemcsak ezt, de azt is meg kell tanulnia, hogy ne lépjen vagy üljön oda, ahol a gyékényszőnyegek érintkeznek. A gyékényszőnyegek mérete meghatározott, és a szobákat úgy nevezik, hogy „három szőnyeges szoba”, vagy „tizenkét szőnyeges szoba”. Gyakran mondják a gyerekeknek, hogy a szőnyegek találkozásánál a régi szamurájok a ház alól felszúrnak a kardjukkal, és ledöfik a szobában tartózkodókat. Csak a vastag és puha gyékényszőnyeg nyújt biztonságot; még azok a rések is veszélyesek, ahol találkoznak. Az anya ilyen érzéseket sző a gyerekkel szemben állandóan használt figyelmeztetésekbe: „veszélyes” és „nem szabad”. A harmadik általános figyelmeztetés a „piszkos”. A japán ház takarossága és tisztasága közismert, és a gyereket figyelmeztetik, hogy tartsa ezt tiszteletben.

A legtöbb japán gyereket röviddel az új baba születése előttig nem választják el, de a kormány Anyák Magazinja az utóbbi években azt tartja helyesnek, ha nyolc hónapos korban történik meg az elválasztás. A középosztálybeli anyák gyakran tesznek így, de ez messze nem jelenti azt, hogy általános szokás lenne Japánban. Hűen a japán érzéshez, mely szerint a szoptatás nagy élvezet az anyának, azok a körök, akik fokozatosan átveszik a szokást, úgy tekintenek a rövidebb szoptatási időszakra, mint az anyának a gyereke jólétéért tett áldozatára. Amikor elfogadják a kijelentést, hogy „a sokáig szopó gyerek gyenge”, az anyát, aki nem választotta el a gyerekét, azzal vádolják, hogy csak saját magára gondol. „Azt mondja, hogy nem tudja elválasztani a babáját. Pedig csak arról van szó, hogy nem tudja elhatározni magát. Továbbra is szoptatni akarja. Élvezi.” Ilyen hozzáállás mellett meglehetősen érthetetlen, hogy miért nem terjedt el széles körben a nyolc hónapos korban való elválasztás. A késői elválasztásnak van egy gyakorlati oka is. A japánoknál hagyományosan nincs speciális étel az éppen elválasztott csecsemők számára. Ha fiatalon választják el, olyan vízzel etetik, amiben rizs főtt, de általában az anyatejről közvetlenül a felnőttek étrendjére térnek át. A tehéntej nem része a japán étrendnek, és nem készítenek speciális zöldségeket a gyerekeknek. Ilyen körülmények között fennáll a jogos kétség, hogy vajon igaza van-e a kormánynak, amikor azt tanítja, hogy „a sokáig szopó gyerek gyenge”.

A gyerekeket általában akkor választják el, amikor megértik, amit mondanak nekik. Az étkezések alatt az anyjuk ölében ülnek a családi asztalnál, és kis falatokkal etetik őket; most már többet ehetnek. Néhány gyereknek ilyenkor problémái vannak az evéssel, és ez könnyen érthető, ha egy új baba születése miatt választják el őket. Az anyák gyakran édességeket kínálnak a gyerekeknek, hogy ne zaklassák őket a tejért. Néha az anya borsot szór a mellbimbóira. De minden anya azzal bosszantja a gyerekét, hogy ha szopni akar, azzal csak azt bizonyítja, hogy még mindig csecsemő. „Látod az unokatestvéredet? Ő igazi felnőtt. Olyan kicsi, mint te, és mégsem kéri, hogy szophasson.” „Az a kisfiú rajtad nevet, mert már nagyfiú vagy, és még mindig szopni akarsz.” A két-három-négy éves gyerekek, akik még mindig az anyjuk mellét akarják, gyakran lemondanak róla, és közömbösséget színlelnek, ha meghallják, hogy egy idősebb gyerek közeledik.

Ez a bosszantás és a felnőtté válás sürgetése nem korlátozódik az elválasztásra. Attól kezdve, hogy a gyerek érti, amit mondanak neki, bármilyen helyzetben gyakran előfordul. Egy anya a síró fiának azt mondja: „Nem vagy te kislány. Fiú vagy.” Vagy azt mondja: „Nézd azt a babát! Ő nem sír.” Ha látogatóba hoznak egy másik csecsemőt, az anya saját gyermeke jelenlétében dédelgeti, és azt mondja: „Enyém lesz ez a baba. Anya ilyen kedves és jó gyereket akar. Te már nagy vagy, mégsem úgy viselkedsz.” Erre a saját gyereke nekiesik, gyakran ököllel veri, és sír: „Ne, ne, nem kell másik gyerek. Azt fogom csinálni, amit mondasz.” Amikor az egy-két éves gyerek hangoskodik, vagy nem hallgat azonnal valamire, az anya azt mondja a vendégnek: „Nem vinnék el ezt a gyereket? Nekünk nem kell.” A látogató eljátssza a szerepét, és feláll, hogy kivigye a gyereket a házból. A baba sikoltozik, és az anyját hívja, hogy mentse meg. Igazi hisztérikus rohamot kap. Amikor az anya úgy gondolja, hogy elég volt, megenyhül, visszaveszi a gyereket, és megígérteti vele, hogy most már jól fog viselkedni. Ezt a kis előadást néha öt-hat éves gyerekekkel is eljátsszák.

Az ijesztgetésnek más formái is vannak. Az anya a férje felé fordulva azt mondja a gyereknek: „Apát jobban szeretem nálad, mert ő jó.” A gyerek féltékenységében megpróbál az apja és az anyja közé férkőzni. Az anyja azt mondja: „Apa nem kiabál a házban, nem rohangál a szobákban.” „Ne, ne! – tiltakozik a gyerek – Én sem fogok. Jó leszek. Ugye szeretsz?” Amikor már elég ideje folyt a játék, az anya és az apa egymásra néz és mosolyog. A kislányokat ugyanígy ijesztgethetik, akárcsak a kisfiúkat.

Az ilyen tapasztalatok gazdag termőtalajául szolgálnak a nevetségessé válástól és kiközösítéstől való félelemnek, mely oly jellemző a felnőtt japánokra. Lehetetlen megmondani, hogy a kisgyerekek milyen hamar értik meg, hogy ezzel az ijesztgetéssel csak játszanak velük, de előbb-utóbb megértik, és ekkor az érzés, hogy kinevetik őket, összeolvad a gyerek páni félelmével a fenyegetéstől, hogy elveszít mindent, ami biztonságos és ismert. Amikor felnőttként kinevetik, az ezt a gyermekkori érzést idézi fel benne.

A pánik, amit a kettő-öt éves gyerekeknél az ilyen ijesztgetés előidéz, hatalmas, mert az otthon valóban a biztonság és engedékenység paradicsoma. Az apa és az anya közti munkamegosztás fizikai és érzelmi tekintetben is annyira teljes, hogy a gyerek számára csak ritkán tűnnek vetélytársaknak. Az anyja vagy a nagyanyja vezeti a háztartást, és fegyelmezi a gyereket. Mindketten térdelve szolgálják ki az apját, és tisztelettel viszonyulnak hozzá. Az elsőség a családi hierarchiában világos. A gyerek megtanulja az idősebb generációk, a férfiaknak a nőkkel szembeni, az idősebb testvéreknek a fiatalabbakkal szembeni kiváltságait. Azonban kis élete ezen időszakában a gyereknek mindent elnéznek. Ez különösen igaz, ha fiúról van szó. A lányok és fiúk számára egyaránt az anya az állandó és végső öröm forrása, azonban egy hároméves fiú akár heves haragját is kiélheti az anyán. Az apjával szemben soha nem mutat agressziót, de minden, amit akkor érzett, amikor a szülei megtréfálták, és a harag azért, hogy „elajándékozzák”, az anyjával és a nagyanyjával szembeni dühkitörésekben nyilvánulhat meg. Természetesen nem minden kisfiúnak vannak ilyen kitörései, de a falvakban és a felsőbb osztály körében egyaránt úgy tekintenek rá, mint ami a három és hat év közötti gyerekek életének szokásos része. A baba ököllel veri az anyját, sikoltozik, és agressziójának végső jeleként tönkreteszi anyja gondosan elkészített hajkoronáját. Az anyja nő, és bár ő még csak hároméves, de férfi, aki megteheti, hogy akár az agresszióját is kiélje rajta.

Az apja iránt csak tiszteletet mutathat. Az apa a gyerek számára a magas hierarchikus helyzet mintaképe, és az egyfolytában használt japán kifejezéssel élve a gyereknek „a nevelés részeként” meg kell tanulnia kifejezni az iránta való megfelelő tiszteletet. Az apa ritkábban szól bele a fegyelmezésbe, mint szinte bármely nyugati országban. A gyerek fegyelmezése a nők kezében van. Ha valamit akar a gyerekétől, általában egyszerű néma pillantás vagy rövid dorgálás minden, amivel azt kifejezi, és ez elég ritkán történik ahhoz, hogy a gyerek azonnal reagáljon rá. Szabadidejében játékokat készíthet a gyerekeinek. Alkalomadtán jóval azután is ölbe veszi őket, hogy már tudnak járni – ahogy az anya is –, és alkalomszerűen olyan feladatokat is magára vállal ilyen korú gyermekei gondozásában, melyeket egy amerikai apa általában a feleségére hagy.

A gyerekek nagy szabadságot élveznek a nagyszüleikkel szembeni viselkedésben, bár őket is tisztelet övezi. A nagyszülők nem játszanak szerepet a gyerek fegyelmezésében. Akkor töltik be ezt a szerepet, amikor kifogásolják a szülők hanyag nevelését, és ez jó ok a súrlódásra. A nagymama általában a nap huszonnégy órájában a közelben van, és a japán otthonokban az anya és az apa anyja között a gyerekért folyó rivalizálás közismert. A gyerek igyekszik mindkettőjük kedvében járni. A nagymama viszont gyakran a menye feletti uralkodásra használja unokáját. A fiatal anya életének legnagyobb kötelessége, hogy anyósa elégedett legyen vele, ezért nem emelhet szót az ellen, hogy a nagyszülők elrontják a gyerekét. A nagymama cukorkát ad a gyerekeknek, miután az anyjuk azt mondta, hogy nem ehetnek többet, és élesen megjegyzi, hogy „az én cukorkám nem méreg”. Sok családnál a nagymama olyan ajándékokat vehet a gyerekeknek, amilyenekhez az anya nem jut hozzá, és több ideje van, hogy a játszótársuk legyen.

Az idősebb fivéreket és nővéreket is arra tanítják, hogy elnézőek legyenek a fiatalabb gyerekekkel. A japánok nagyon is tudatában vannak a veszélynek, hogy a következő baba születésével kellemetlen helyzetbe kerülnek.⁶⁰ A megfosztott gyerek könnyen összekapcsolja az új babát és a tényt, hogy az új jövevény számára le kellett mondani anyja emlőjéről és ágyáról. Az új csecsemő születése előtt az anya elmondja a gyereknek, hogy most igazi, élő babája lesz, nem csak „mű”. Azt mondják, hogy az apjával aludhat az anyja helyett, és ezt kiváltságként tüntetik fel. A gyereket bevonják az új csecsemő születésének előkészületeibe. Általában őszintén izgatottak, és örülnek az új babának, de előfordulnak hibák, amikre úgy tekintenek, mint amik teljesen várhatók voltak, és nem tartják különösebben fenyegetőnek. A kisemmizett gyerek felkaphatja a babát, és elindulhat vele, és azt mondhatja az anyjának: „Elajándékozzuk ezt a babát.” „Nem – válaszol az anya. – Ez a mi babánk. Bánjunk vele jól, rendben? Szeret téged. Segíts nekünk!” Ez a kis jelenet hosszú időn keresztül néha megismétlődik, de az anyák láthatóan nemigen aggódnak miatta. A nagy családokban automatikusan felmerül egy megoldás: minden második gyereket köt össze szorosabb kötelék. A legidősebb gyerek lesz a kedvenc dajkája és védelmezője a harmadik gyereknek, a második pedig a negyediké. A fiatalabbak ezt viszonozzák. A gyerekek hét-nyolc éves koráig a nemi viszonyok kis szerepet játszanak ebben az elrendezésben.

Minden japán gyereknek vannak játékai. Az apák, az anyák, minden barát és rokon vesz vagy készít babákat és hozzájuk való tartozékokat a gyerekeknek, és a szegényebbek tulajdonképpen egyetlen fillért sem költenek rá. A kisgyerekek a babákkal házvezetést, esküvőt vagy ünnepeket játszanak, miután alaposan megvitatták, hogy milyen a „helyes” felnőtt eljárás, és néha a vitás kérdéssel az anyához fordulnak. Veszekedésekkor az anya valószínűleg a noblesse obligét fogja idézni, és megkéri az idősebb gyereket, hogy engedjen a kisebbnek. Gyakran mondják, hogy „a vesztes nyer”. Ezzel azt akarja mondani, és a hároméves gyerek gyorsan rájön, hogy ha az idősebb gyerek átengedi a játékát a kisebbnek, akkor az hamar megunja, és másfelé fordul; ekkor a fegyelmezett gyerek visszanyeri a játékát, amiről lemondott. Vagy az anya arra gondol, hogy az úr-szolga játékban a népszerűtlen szerep elfogadásának köszönhetően mindenki jól fog szórakozni, ezért egyáltalán nem rossz dolog. „A vesztes nyer” logikája a japánok életében felnőttkorukban is fontos rendezőelv.

A dorgálás és ijesztgetés technikáin kívül a gyermeknevelésben megbecsült helyet foglal el a gyerek figyelmének elterelése a tárgyról. Még a folyamatos cukorkaadásról is általánosan azt gondolják, hogy része a figyelemelterelés technikájának. Az iskolás kor felé közeledve „gyógyító” technikákat alkalmaznak. Ha egy kisfiúnak dühkitörése van, szófogadatlan vagy zajos, az anyja elviszi egy sintó vagy buddhista szentélybe. Az anya hozzáállása, hogy „elmegyünk, hogy segítsenek”. Ez gyakran olyan, mint egy kis kirándulás, a gyógyító pap komolyan beszél a fiúval, megkérdezi, hogy mikor született, és mik a problémái. Elvonul imádkozni, majd visszajön közölni a gyógyulást, néha egy féreg vagy egy bogár formájában távolítva el a neveletlen viselkedést. Megtisztítja, és megszabadítva hazaküldi. A japánok azt mondják, hogy ez „egy ideig tart”. Még a legszigorúbb büntetést is, amit egy japán gyerek kaphat, „gyógyszernek” tekintik. Ez egy kúp alakban felhalmozott, moxa nevű por elégetése a gyerek bőrén, ami egész életen át megmaradó heget hagy. A moxával történő kauterizálás széles körben elterjedt kelet-ázsiai gyógymód, és Japánban is hagyományosan sokféle fájdalom gyógyítására használták. A dühkitöréseket és a konokságot is gyógyítja. A hat-hét éves kisfiút az anyja és nagyanyja így „gyógyítja” meg. Súlyos esetben kétszer is használhatják, de csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy gyerek szófogadatlanságát harmadszor is moxával kezelnék. Ez nem olyan értelemben vett büntetés, mint hogy „elverlek, ha ezt csinálod”. Azonban az elfenekelésnél sokkal nagyobb fájdalmat okoz, és a gyerek megtanulja, hogy nem lehet büntetlenül szófogadatlan.

A fegyelmezetlen gyerekekkel való bánásmód ezen eszközein kívül különféle szokások vannak a szükséges fizikai képességek megtanítására. Nagy hangsúlyt kap, hogy a tanító a mozdulatok során a kezével tartja a gyereket, akinek passzívnak kell lennie. Mielőtt a gyerek két éves lenne, az apa a lábait a helyes ülő helyzetbe hajlítja, vagyis a lábak behajlítva, a lábfej a földön. Először a gyereknek nehéz, hogy ne essen hátra, különösen azért, mert az ülés gyakorlásának kötelező részeként nagy hangsúlyt fektetnek a mozdulatlanságra. Nem szabad fészkelődnie vagy helyzetet változtatnia. Szerintük a tanulás módja az, hogy el kell lazulni és passzívnak kell lenni, és ezt a passzivitást kihangsúlyozza, hogy az apa igazítja el a lábait. Az ülés nem az egyetlen fizikai helyzet, amit meg kell tanulni. Ilyen az alvás is. Annyira figyelnek a nők alvó pozíciójára, amennyire az amerikai nők szégyellik, ha meztelenül látják őket. Bár a japánok nem szégyellték a meztelenséget a fürdőben egészen addig, amíg a kormány kampányában meg nem próbálta ezt bevezetni azért, hogy elnyerje a külföldiek jóváhagyását. Az alvó helyzettel kapcsolatos érzelmeik azonban nagyon erősek. A fiúk nagyobb szabadsággal bírnak, de a leánygyermeknek meg kell tanulnia egyenesen, összezárt lábakkal aludni. Ez az egyik első szabály, amelyben különbözik a fiúk és a lányok nevelése. Mint szinte minden más elvárás Japánban, szigorúbb a felsőbb osztályok körében, mint az alsóbbakban, és Szugimoto asszony mondja saját szamuráj neveltetéséről: „Amióta csak az eszemet tudom, mindig ügyeltem rá, hogy éjszaka csendben feküdjek a kis fapárnámon… A szamuráj lányokat arra nevelték, hogy soha ne veszítsék el az uralmat a gondolataik vagy a testük felett – még álmukban sem. A fiúk nyugodtan kinyújtóztathatják testüket a dai írásjel formájára, de a lányoknak az erkölcsös és tiszteletre méltó ki írásjelnek megfelelően kell görbíteniük a testüket, ami az »önuralom szellemét« jelenti.”⁶¹ A nők elmesélték nekem, hogy az anyjuk vagy dajkájuk hogyan rendezte el a lábaikat, amikor este lefektették őket.

Az írás hagyományos tanításában szintén a tanító fogja a gyerek kezét, és úgy írják az írásjeleket. Azért, „hogy érezze”. A gyerek megtanulja érzékelni az irányított, ritmikus mozdulatokat, mielőtt még le tudná írni, vagy akár csak fel tudná ismerni a jeleket. A modern tömeges oktatásban ez a módszer kevésbé hangsúlyos, de még mindig előfordul. A meghajlást, az evőpálcikák tartását, egy nyíl kilövését vagy egy párna kötését a hátra egy kisbaba helyett, mind a gyerek kezét fogva, testét fizikailag a megfelelő helyzetbe hozva tanítják.

A felsőbb osztályt kivéve a gyerekek már azelőtt szabadon játszanak a szomszéd gyerekekkel, hogy iskolába járnának. A falvakban hároméves koruk előtt is játszó csapatokat alkotnak, és a városokban is elképesztően szabadon játszanak a járművek között, a zsúfolt utcákon. Kiváltságos személyek ők. Az üzletek körül kószálnak a felnőtteket hallgatva, ugróiskolát vagy kidobóst játszanak. A falusi szentélyben gyűlnek össze játszani, ahol a védőszellem vigyáz biztonságukra. A fiúk és lányok két-három évig együtt játszanak, amíg el nem kezdenek iskolába járni, de a legszorosabb kötelékek jellemzően az azonos neműek és különösen azok között alakulnak ki, akik azonos korúak. Ezek a korcsoportok (dónen) főleg a falvakban egész életre szólnak, és túlélnek minden más csoportot. Szue faluban „a szexuális érdeklődés csökkenésével a dónen találkozók az életben megmaradt igazi örömök. Szue falu lakosai azt mondják: »A dónenek közelebb állnak hozzánk, mint a feleségünk.«„ .⁶²

Ezek az iskola előtti gyerekcsapatok nagyon fesztelenek egymással. Játékaik közül sok nyugati szemmel szégyentelenül obszcén. A gyerekek ismerik az élet dolgait, egyrészt a felnőttek szabad társalgása miatt, másrészt mert a japán családok szűkös lakásokban élnek. Ezenfelül az anyák rendszerint felhívják a figyelmet gyermekeik, különösen fiú gyermekeik nemi szerveire, amikor együtt játszanak vagy fürdenek velük. A japánok nem ítélik el a gyermeki szexualitást, kivéve ha azt rossz helyen vagy rossz társaságban űzik. Az önkielégítést nem tartják veszélyesnek. A gyerekcsapatok ugyancsak nagyon fesztelenül vágnak bíráló megjegyzéseket egymás fejéhez, olyanokat, melyek későbbi életükben sértések lennének, és hencegnek, ami később mély szégyenre adna okot. „A gyerekek”, mondják a japánok jóindulatúan mosolygó szemmel, „nem ismerik a szégyent (hadzsi)”. Majd hozzáteszik: „Ezért olyan boldogok.” Ez a kisgyerek és a felnőtt közti legnagyobb különbség. Ha viszont egy felnőttről azt mondják, hogy „nem ismeri a szégyent”, az olyan, mintha azt mondanák, hogy illetlen.

Ebben a korban a gyerekek kritizálják egymás családját és birtokait, és különösen az apjukkal hencegnek. Gyakran mondják: „Az én apám erősebb, mint a tiéd.” „Az én apám jobbképű, mint a tiéd.” Ölre mennek a saját apjukért. Az amerikaiak számára az ilyen viselkedésnek szinte semmi értelme nincs, de Japánban éles ellentétben áll azokkal a beszélgetésekkel, amiket a gyerekek maguk körül hallanak. Minden felnőtt saját családjára utalva azt mondja: „Az én nyomorult házam.” A szomszédjáéról pedig: „Az ön tiszteletre méltó háza.” A családjára mindig „az én szánalmas családomként”, a szomszédjáéra „az ön nagybecsű családjaként” utal. A japánok egyetértenek, hogy a gyermekkor évei alatt – a gyerekek játszócsapatainak korától kezdve az általános iskola harmadik osztályáig, amikor a gyerekek kilenc évesek – egyfolytában ilyen személyes célok foglalják le őket. Néha ilyen formában jelenik meg: „Én leszek a legfőbb úr, és te leszel a szolgám.” „Nem, én nem leszek szolga. Én legfőbb úr leszek.” Olykor ez személyes hencegés és mások becsmérlése. „Azt mondhatnak, amit csak akarnak. Ahogy idősebbek lesznek, rá fognak jönni, hogy ez nem megengedett, és akkor várni fognak addig, amíg kérdezik őket, és nem fognak többé kérkedni.”

A gyerek a természetfelettivel szembeni magatartást a családban tanulja meg. A pap nem „tanítja” őt, és általában a gyerek olyan alkalmakkor tapasztalja meg a szervezett vallást, amikor elmegy valamilyen ünnepre, és a pap a többi résztvevővel együtt lelocsolja, hogy megtisztuljon. Néhány gyereket elvisznek buddhista szolgálatra, de általában ez is ünnepek alkalmával történik. A gyerek állandó és legmélyebben gyökerező vallásos tapasztalata mindig a családi hagyomány, mely a saját házukban található buddhista és sintoista oltárok köré összpontosul. A legszembetűnőbb a buddhista oltár a családi sírtáblákkal, melyek előtt virágokat, bizonyos fajta faágakat és füstölőt helyeznek el. Ételáldozatot mindennap bemutatnak, és a család idősebb tagjai minden családi eseményről beszámolnak az ősöknek, és mindennap meghajolnak az oltár előtt. Este kis lámpákat gyújtanak. Az emberek gyakran mondják, hogy nem szeretnek nem otthon aludni, mert elveszettnek érzik magukat az ősöknek az egész házat belengő jelenléte nélkül. A sintó oltár általában egy egyszerű polc, amit az Isze szentélyből származó amulett ural. Másfajta áldozatokat is bemutathatnak itt. Aztán ott van még a Konyha-isten korommal bontva a konyhában, és egy sor amulettet erősíthetnek az ajtókra és a falakra. Ezek mind védelmeznek, és biztonságossá teszik az otthont. A falvakban a falusi szentély hasonlóan biztonságos hely, mert jóindulatú istenek védik a jelenlétükkel. Az anyák szeretik, ha a gyerekeik biztonságos helyen játszanak. A gyerek nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, ami miatt félne az istenektől, vagy ami miatt úgy alakítaná a viselkedését, hogy azzal igazságos vagy szigorú istenek kedvére tegyen. Kegyesen kell velük bánni jótetteikért cserébe. Az istenek nem tekintélyelvűek.

A komoly feladat, hogy a fiút összhangba hozzák a felnőtt japánok életének megfontolt mintájával, igazán csak azután kezdődik, hogy már két-három évet járt iskolába. Ekkorra megtanulja irányítani a testét, és amikor fegyelmezetlen volt, „kigyógyították” engedetlenségéből, és elterelték a figyelmét. Finoman megdorgálták és ijesztgették. Azonban megengedték, hogy akaratos legyen akár olyan mértékben is, hogy erőszakot alkalmazzon az anyjával szemben. Táplálták a kis egóját. Nem sok minden változik, amikor először megy iskolába. Az első három osztály koedukált, és a tanár, férfi vagy nő, dédelgeti a gyerekeket, és egy közülük. Azonban otthon és az iskolában nagyobb hangsúlyt kap a veszély, hogy „kellemetlen” helyzetbe kerülnek. A gyerekek még mindig túl fiatalok a „szégyenhez”, de meg kell tanítani, hogy elkerüljék a „kellemetlen” helyzeteket. A fiú például, aki farkast kiáltott a mesében, amikor nem is volt farkas, „bolondját járatta az emberekkel. Ha ilyet teszel, az emberek nem fognak bízni benned, és ez nagyon kellemetlen”. Sok japán mondja, hogy az osztálytársaik voltak az elsők, akik kinevették őket, amikor valamit rosszul csináltak – nem a tanáraik vagy a szüleik. Valóban, az idősebbek feladata ezen a ponton nem az, hogy kigúnyolják a gyerekeket, hanem hogy fokozatosan összekapcsolják a nevetségessé válás tényét a világ iránti ginnek megfelelő élet erkölcsi tanításával. A kötelezettségek, melyek a gyerekeknek hatéves korukban egy hűséges kutya szerető odaadását jelentették – a korábban idézett történet a jó kutya ónjáról egy hatéveseknek szóló olvasókönyvből való –, ekkorra fokozatosan korlátozások egész sorává váltak. „Ha ezt meg ezt csinálod – mondják az idősebbek –, a világ ki fog nevetni.” A szabályok partikulárisak és szituatívak, és nagyon sok közülük olyasmire vonatkozik, amit mi illemnek nevezünk. Megkövetelik a saját akarat alárendelését a szomszédok, a család és az ország iránti egyre növekvő kötelességeknek. A gyereknek fékeznie kell magát, és fel kell ismernie lekötelezettségét. Fokozatosan egy adós helyzetébe kerül, akinek körültekintően kell eljárnia, ha valaha is vissza akarja fizetni, amivel tartozik.

A státus ilyen változása a felnövekvő fiúnak a kisgyermekkori ijesztgetések mintáinak új és komoly kiterjesztése által adódik át. Nyolc-kilenc éves korára a családja ténylegesen el is utasíthatja őt. Ha a tanára azt mondja, hogy szófogadatlan és tiszteletlen volt, és fekete pontot ad neki magatartásból, akkor a családja szembefordul vele. Ha a boltos megszólja valamilyen csínytevésért, akkor ezzel „folt esett a család nevén”. Családja vádló seregként támadja meg. Ismerek két japánt, akiknek az apja 10 éves koruk előtt azt mondta, hogy többet ne jöjjenek haza, és túlzottan szégyellték magukat, hogy a rokonokhoz menjenek. A tanáruk megbüntette őket a tanteremben. Mindketten melléképületekben húzták meg magukat, ahol az anyjuk rájuk talált, és végül megszervezte a hazatérésüket. Később az általános iskolákban néha a fiúkat bezárják a házba kinsinre, „bűnbánatra”, és a japánok rögeszméjével, a naplóírással kell foglalatoskodniuk. A család minden esetben kimutatja, hogy a fiút most a világ előtti képviselőjének tekinti, és hibáztatja azért, mert megbírálták. Nem felelt meg a világ iránti ginnek. Nem számíthat családja támogatására, és a kortársaiéra sem. Iskolatársai kiközösítik, és bocsánatot kell kérnie, ígéreteket kell tennie, mielőtt visszafogadnák.

Ahogy Geoffrey Gorer mondja: „Érdemes kiemelni, hogy mindez szociológiailag nagyon szokatlan mértékben történik. A legtöbb társadalomban, ahol a kiterjedt család vagy más társadalmi részcsoport működik, a csoport általában összegyűlik, hogy megvédje egy tagját, akit más csoporthoz tartozók megbíráltak vagy megtámadtak. Amíg a saját csoport jóváhagyása biztosított, az egyén úgy nézhet szembe a világ többi részével, hogy szükség vagy támadás esetén biztos a teljes támogatottságban. Ezzel szemben Japánban pont ellentétesnek tűnik a helyzet; csak addig lehet valaki biztos saját csoportja támogatásában, amíg más csoportok jóváhagyják; ha kívülállók helytelenítik vagy bírálják, a csoport szembe fog fordulni vele, és büntető erőként fog viselkedni, hacsak nem kényszeríti a másik csoportot a bírálat visszavonására. Ezzel a mechanizmussal a »külső világ« jóváhagyása olyan fontossággal bír, ami példa nélküli más társadalmakban.”⁶³

A lányok nevelése ezen a ponton jellegében nem különbözik a fiúkétól, de részleteiben igen. Otthon sokkal jobban korlátozzák őket, mint a fivéreiket. Több kötelességük is van – bár van, hogy fiúk is vigyáznak a kicsikre –, és az ajándékok és a figyelem tekintetében mindig nekik jut kevesebb. Nincsenek a fiúkra jellemző dühkitöréseik. De az ázsiai kislányokhoz képest csodálatosan szabadok. Élénkpiros ruhát hordanak, az utcán játszanak a fiúkkal, verekednek velük, és gyakran érvényre juttatják akaratukat. Gyerekként ők „sem ismerik a szégyent”. Hat- és kilencéves koruk között fokozatosan megtanulják a „világ iránti” kötelezettségeiket, nagyjából úgy és olyan tapasztalatok révén, mint a bátyjaik. Kilencéves korban az iskolai osztályokat fiú és lány részre osztják, és a fiúk nagy fontosságot tulajdonítanak új férfi szolidaritásuknak. Kizárják a lányokat, és nem szeretik, ha az emberek meglátják, hogy egy lánnyal beszélnek. A lányokat is figyelmezteti az anyjuk, hogy az ilyen barátkozás nem helyénvaló. Azt mondják, hogy ebben a korban a lányok durcásak, zárkózottak és nehezen taníthatóak. A japán nők azt mondják, hogy ezzel vége a „gyermeki vidámságnak”. A lányok számára a gyerekkor kirekesztéssel ér véget. Hosszú, hosszú évekig a számukra kijelölt egyetlen út „a dzsicsót dzsicsóval megkétszerezni”. Ez a lecke akkor is tovább folytatódik, amikor eljegyzik őket, és amikor férjhez mennek.

A fiúk azzal, hogy megtanulták a dzsicsót és a világ iránti girit, még nem sajátítottak el mindent, ami kötelező egy felnőtt japán férfi számára. „Tízéves kortól – mondják a japánok – megtanulja a neve iránti girit.” Természetesen ezt úgy értik, hogy megtanulja, erényes dolog rossz néven venni a sértést. A szabályokat is meg kell tanulnia: hogy mikor közeledjen az ellenséghez, és mikor válasszon közvetett eszközöket becsületének megtisztítására. Nem gondolom, hogy ezt úgy értik, hogy a fiúnak meg kell tanulnia az agresszivitást, amit a sértő viselkedés von maga után; a fiúknak, akiknek korai gyermekkorukban annyi agresszivitást engedtek meg az anyjukkal szemben, és akik kortársaikkal annyiféle sértéssel harcoltak, aligha tízéves korukban kell megtanulniuk agresszívnak lenni. Azonban a név iránti giri szabályai, amikor tizenéves korukban a rendelkezései alá kerülnek, a fiúk agresszivitását elfogadott formákba terelik, és sajátos módokat biztosítanak a kezelésére. Ahogy már láttuk, a japánok gyakran fordítják ezt az agresszivitást önmaguk felé ahelyett, hogy másokkal szemben alkalmaznának erőszakot. Az iskolás fiúk sem kivételek.

Az olyan fiúk számára, akik tanulmányaikat a hatéves általános iskola után is folytatják (a népesség 15 százaléka, de ez az arány a férfiak körében magasabb) az időpont, amikor felelősek lesznek a név iránti giriért, akkorra esik, amikor hirtelen szembetalálják magukat a középiskolai felvételi ádáz versenyével, és a minden diákot és minden tantárgyat érintő versenylistával. Nincsenek ehhez vezető fokozatos tapasztalatok, mivel a versenyt az iskolában és otthon annyira minimalizálják, hogy szinte már nincs is. A hirtelen új tapasztalat miatt a versengés még elkeseredettebb lesz, és teljesen belefeledkeznek. A helyért folyó verseny és a kivételezés gyanúja mindennapos. Ez a verseny azonban az élettörténetekben nem kap akkora hangsúlyt, mint az a középiskolai szokás, hogy az idősebb diákok zaklatják a fiatalabb osztálytársaikat. A felsősök parancsolgatnak az alsósoknak, és mindenféle tréfának teszik ki őket: ostoba és megalázó mutatványokat végeztetnek velük. A sértődés különösen gyakori, mivel a japán fiúk nem viccként fogják fel ezeket. A fiatalabb fiú, akinek meg kell alázkodnia egy felsős előtt, és szolgai megbízásokat kell végrehajtania, gyűlöli kínzóját, és bosszút forral. A tény miatt, hogy a bosszút el kell halasztania, csak még jobban belelovalja magát. Ez a neve iránti giri, és erényként tekint rá. Néha, a családi összeköttetések révén, évekkel később képes lesz elintézni, hogy kínzóját elbocsássak állásából. Néha nagy jártasságra tesz szert dzsúdóban vagy kardvívásban, és nyilvánosan alázza meg egy városi utcán, miután mindketten kijárták az iskolát. De hacsak néha ki nem egyenlíti a számlát, olyan érzése van, hogy „valamit bevégezetlenül hagyott”, ami a japán sértés viszonzásának lényege.

A fiúk, akik nem tanulnak tovább, ugyanezt a katonai kiképzés során tapasztalják meg. Békeidőben minden negyedik fiút besoroztak, és az újoncokat érő zaklatások sokkal szélsőségesebbek voltak, mint a középiskolában. A hadsereg tisztjeinek, és különleges eseteket leszámítva az altiszteknek semmi köze nem volt ehhez. A japán szabály első pontja az volt, hogy ha egy tiszthez fordulnak, azzal megszégyenülnek. Az újoncok egymás között intézték el. A tisztek a csapatok „erősítésének” módszereként elfogadták, de nem keveredtek bele. A másodéves újoncok az egy évvel korábban bennük felhalmozódott haragot továbbadták az elsőéveseknek, és „keménységüket” azzal bizonyították, hogy milyen leleményesen tudtak megalázásokat kitalálni. Az újoncokról gyakran mondták, hogy megváltozott személyiséggel, „igazi soviniszta nacionalistaként” kerültek ki a hadseregből, de ezt a változást nem az idézte elő, hogy bármilyen elméletet is tanítottak volna nekik a totalitárius államról, és természetesen nem is azért, mert beléjük verték a császár iránti csút. Sokkal fontosabb a tapasztalat, hogy megalázó mutatványokat végeztettek velük. A fiatalemberek, akiket a családban japán módra neveltek, halálosan komolyan veszik az amour propre-t (önbecsülés), és ilyen helyzetben könnyen válnak brutálissá. Nem bírják elviselni, ha nevetségessé válnak. Amiatt, amit kirekesztésként értelmeznek, a jövőben remek kínzóvá válnak.

A középiskolában és a hadseregben átélt modern japán szituációk természetesen a nevetségessé válással és a sértéssel kapcsolatos régi japán szokásokban gyökereznek. Nem a közép- és felsőiskolák vagy a hadsereg teremtette meg a rájuk adott japán reakciót. Könnyen megérthető, hogy a név iránti giri hagyományos szabálya az ilyen ugratásokat sokkal fájóbbá teszi Japánban, mint Amerikában. Ugyancsak összefügg a régi mintákkal, hogy a tény, mely szerint a bántalmazott csoport idővel továbbadja a rossz bánásmódot egy áldozati csoportnak, nem akadályozza meg a fiút abban, hogy mindent megtegyen azért, hogy kiegyenlítse a számlát aktuális kínzójával. A bűnbakkeresés nem olyan állandóan visszatérő szokás Japánban, mint sok nyugati országban. Lengyelországban például, ahol az új inasokat és a fiatal aratókat durván zaklatják, a haragot nem a zaklatókon töltik ki, hanem a következő csapat inason és aratón. Természetesen a japán fiúknak is megvan ez az elégtétel, de őket elsősorban az azonnali bosszú érdekli. A megkínzott „jól érzi magát”, amikor képes kiegyenlíteni a számlát kínzójával.

Japán újjáépítésében azok a vezetők, akik szívükön viselik az ország jövőjét, jobban teszik, ha különös figyelmet fordítanak az ugratásokra és a szokásra a serdülőkor végi iskolákban és a hadseregben, amely a fiúkat ostoba mutatványok megtételére kényszeríti. Jobban tennék, ha az iskolai szellemet és a „régi iskolai köteléket” hangsúlyoznák, hogy ledöntsék a felsősök és az alsósok közti megkülönböztetést. A hadseregben meg kellene tiltaniuk az ugratást. Jóllehet a másodéves újoncok, bármilyen rangú japán tiszthez hasonlóan, megkövetelhetik a spártai fegyelmet az elsőévesekkel való kapcsolatukban, de ez nem sértés. A zaklatás viszont az. Ha az iskolában vagy a hadseregben többé egyetlen idősebb fiú sem kényszeríthet büntetlenül egy fiatalabbat arra, hogy kutyaként csóválja a farkát, hogy úgy tegyen, mint egy kabóca, vagy hogy fejen álljon, amíg a többiek esznek, sokkal hatékonyabb változás lenne Japán átnevelésében, mint a császár szentségének megtagadása, vagy a nacionalista tartalmú szövegek eltávolítása a tankönyvekből.

A nők nem tanulják a név iránti girit, és nincsenek a fiúkéhoz hasonló középiskolai és hadseregbeli modern tapasztalataik. Még ezekhez hasonló tapasztalataik sincsenek. Életük köre sokkal kiegyensúlyozottabb, mint fiútestvéreiké. Legkorábbi emlékeik óta arra nevelték őket, hogy elfogadják a tényt, mely szerint a fiúké az elsőbbség, a figyelem és az ajándék, amit tőlük megtagadnak. Az élet szabálya, amit tisztelniük kell, megtagadja tőlük a nyílt magabiztosság kiváltságát. Mindazonáltal csecsemőként és kisgyerekként fivéreikkel együtt osztoznak a japán kisgyermekek kiváltságos életében. Kislányként élénkpiros ruhákba öltöztetik őket, amit felnőttként nem viselhetnek egészen hatvanéves korukig, amikor elérik a második kiváltságos időszakot. Otthon fivéreikhez hasonlóan az anya és a nagyanya közti vetélkedés tárgyai lehetnek. Fivéreik és húgaik is megkövetelik, hogy a nővérük a család többi tagjához hasonlóan őket szeresse a „legjobban”. A gyerekek arra kérik, hogy szeretete jeléül engedje meg, hogy vele aludjanak, és amit a nagymamától kapott, gyakran megosztja a kétéves babával. A japánok nem szeretnek egyedül aludni, és van, hogy a gyerek matracát éjszaka valamelyik kedvenc idősebb családtag matraca mellé teszik le. A bizonyíték arra, hogy valaki „engem szeret a legjobban”, gyakran az, hogy a matracokat egymás mellett helyezik el. A lányoknak akkor is megengedik ezt a kárpótlást, amikor kilenc-tíz évesen kirekesztik őket a fiúk játszócsoportjaiból. Új frizurával kedveskednek nekik, és a tizennégy-tizennyolc éves koruk között hordott hajviseletük a legbonyolultabb Japánban. Elérik a kort, amikor a pamut helyett selymet viselhetnek, és amikor minden erőfeszítés azt a célt szolgálja, hogy kiemelje bájukat. Így a lányoknak is van oka bizonyos elégedettségre.

A felelősség, hogy teljesítsék a tőlük elvárt kötelességeket, maguké a lányoké, nem pedig egy önkényeskedő szülő tartja azt kézben. A szülők nem testi fenyítéssel szereznek érvényt előjogaiknak, hanem azzal a nyugodt és rendíthetetlen várakozással, hogy a lány megfelel majd az elvárásoknak. Érdemes idézni egy szélsőséges példát erre a nevelésre, mert jól mutatja azt a nem tekintélyelvű nyomást, ami szintén jellemzője a kevéssé szigorú és kiváltságos gyereknevelésnek. Hatéves korától a kis Inagaki Ecut egy művelt konfuciánus tudós tanította a kínai klasszikusokra.

A kétórás tanulás alatt a kezén és a száján kívül semmijét nem mozdította. Én ugyanúgy szabályos és mozdulatlan pózban ültem előtte a gyékényszőnyegen. Egyszer megmozdultam. Az óra közepén történt. Valamiért nyugtalan voltam, és kissé himbálózni kezdtem, ezzel behajlított lábam egy hangyányit elcsúszott a megfelelő szögből. A meglepetés halvány árnyéka suhant át tanítóm arcán; csendben becsukta a könyvét, és szelíden de szigorúan így szólt: „Kisasszony, láthatóan ma nem megfelelő a lelki hozzáállása a tanuláshoz. Vonuljon vissza a szobájába és gondolkozzon.” A szívem majd megszakadt a szégyentől. Nem volt mit tennem. Alázatosan meghajoltam Konfucius képe, majd a tanárom előtt, és tisztelettudóan kihátráltam a szobából. Lassan odamentem apámhoz, hogy mint mindig, beszámoljak neki az óra végén. Apám meglepődött, mivel még túl korán volt, és akaratlan megjegyzése, hogy „milyen hamar végeztél”, olyan volt, mint a lélekharang. Ennek a pillanatnak az emléke a mai napig égő sebként sajog.⁶⁴

Szugimoto asszony az egyik legjellemzőbb szülői magatartást foglalja össze, amikor egy másik kontextusban a nagyanyjáról ír:

Higgadtan elvárta, hogy mindenki úgy viselkedjen, ahogy ő gondolta; nem volt szidás, nem volt veszekedés, azonban az elvárása, ami olyan lágy és legalább olyan erős volt, mint a selyemszál, kis családját azon az úton tartotta, amit ő helyesnek vélt.

Az egyik ok, amiért ez az „elvárás, ami olyan lágy és legalább olyan erős, mint a selyemszál”, olyan hatásos lehet, hogy a tanulás minden készségben és jártasságban annyira egyértelmű. A szokást tanítják meg, nem csak a szabályokat. Legyen az az evőpálcika megfelelő használata gyerekkorban, a szobába történő belépés helyes módja, a teaszertartás vagy a masszírozás a későbbi életben, a mozdulatokat újra és újra elvégzik szó szerint a felnőttek kezei alatt, míg azok automatikussá nem válnak. A felnőttek nem gondolják, hogy a gyerekek „felszedik” a helyes szokásokat, amikor elérkezik az idő, hogy alkalmazzák őket. Szugimoto asszony leírja, hogyan terített meg a férjének az asztalnál, amikor tizennégy évesen eljegyezte őt. Még soha nem látta jövendőbelijét, aki Amerikában, míg ő Ecsigóban élt. Mégis újra és újra, anyja és nagyanyja figyelő szemei előtt „azokat az ételeket főztem, amikről bátyám azt mondta, hogy Macuo kedvencei. A terítéke az enyém mellett volt, és mindig neki szedtem előbb. Így megtanultam figyelni leendő férjem kényelmére. Nagymama és Anya mindig úgy beszélt, mintha Macuo is ott lenne, és én annyira figyeltem a ruhámra és a viselkedésemre, mintha tényleg a szobában lenne. Így megtanultam tisztelni őt, és az ő feleségeként a saját helyzetemet”.⁶⁵

A fiúk is részesülnek a szokások példák és utánzás általi gondos tanításában, bár ez kevésbé intenzív, mint a lányoké. Amikor egy fiú „tanulttá” válik, onnantól nem fogadnak el semmilyen kifogást. A serdülőkor után életének egy fontos területén nagyrészt saját kezdeményezőkészségére kell hagyatkoznia. Az idősebbek nem tanítják meg neki az udvarlási szokásokat. A család olyan kör, ahonnan kirekesztik a nyílt érzéki viselkedést, és kilenc-tíz éves koruktól a rokoni kapcsolatban nem álló fiúkat és lányokat élesen elkülönítik. A japán eszménykép szerint a szülei elrendezik számára a házasságot, mielőtt valóban érdeklődne a szexualitás iránt, és ezért kívánatos, hogy a fiú „tartózkodóan” viselkedjen a lányokkal. A falvakban egész sor a témára vonatkozó ugratás van, ami miatt a fiúk gyakran „tartózkodóak” maradnak. A fiúk azonban megpróbálnak tanulni. A régi időkben, és Japán elszigeteltebb falvaiban ma is, sok lány, néha a legtöbbjük, még a házasság előtt teherbe esett. Az ilyen házasság előtti tapasztalat „szabad terület” volt, nem számított bele az élet fontos dolgaiba. A szülőktől elvárták, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva rendezzék el a házasságokat. Napjainkban azonban, ahogy egy japán mondta Dr. Embreenek Szue faluban: „Még egy szolgálólány is megtanult annyit, hogy tudja, hogy meg kell őriznie a szüzességét.” A középiskolába járó fiúk nevelése is szigorúan a másik nemmel való mindennemű kapcsolat ellen irányul. A japán oktatás és közvélemény megpróbálja megakadályozni, hogy a nemek bizalmas viszonyba kerüljenek a házasság előtt. A filmjeikben „rossznak” tekintik azokat a fiatalembereket, akik fesztelenül viselkednek egy fiatal nő társaságában; azok a „jók”, akik amerikai szemmel nézve ridegen vagy akár udvariatlanul bánnak egy vonzó lánnyal. Fesztelenül viselkedni egy lánnyal azt jelenti, hogy ezek a fiúk „játszadoznak”, gésát, prostituáltat vagy kávéházi lányokat keresnek. A gésaház a „legjobb” módja a tanulásnak, mert „a gésa tanít; a férfi ellazulhat, és csak figyel”. Nem kell attól tartania, hogy ügyetlen, és nem várják el, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen a gésa lánnyal. Azonban nem sok japán fiú engedheti meg magának a gésaházat. Eljárhatnak kávéházakba, és figyelhetik, hogy a férfiak hogyan bizalmaskodnak a lányokkal, de ez a figyelés nem olyan tanulás, mint amilyenre más területeken lehet számítani. A fiúk sokáig őrzik esetlenségtől való félelmüket. A szex az egyik területe az életüknek, ahol megbízott idősek személyes gyámkodása nélkül kell újfajta viselkedést megtanulniuk. Rangos családok a házasságkötés után „menyasszonykönyvet” és részletes képekkel teli tekercseket adnak a fiatal párnak, és ahogy egy japán mondta: „Könyvekből a kertépítés szabályaihoz hasonlóan ezt is megtanulhatod. Az apád nem tanít meg rá, hogyan kell japán kertet építeni; ez egy kedvtelés, amit idősebb korodban tanulsz meg.” Érdekes egymás mellé rendelni a szexet és a kertészkedést, mint két olyan dolgot, ami könyvből tanulható, bár a legtöbb japán fiatalember más módon sajátítja el a szexuális viselkedést. Akárhogy is van, nem aprólékos, felnőtt gyámkodás mellett tanulják meg. A tanulásban mutatkozó ilyen különbség kihangsúlyozza a fiatalok számára a japán nézetet, mely szerint a szex olyan terület, amely nem szerepel az élet komoly dolgai között, amelyeket az idősebb rokonok uralnak, és ahol lelkiismeretesen tanítják a szokásokat. Ez az önkielégítés területe, melyet tanácstalanságtól terhes félelemmel sajátít el. Mindkét területnek megvannak a maga szabályai. A házasság után úgy kereshet máshol szexuális örömöket, hogy a legkevésbé sem titkolja, és ezzel nem sérti felesége jogait, és nem veszélyezteti házassága stabilitását.

A feleségének nincs ilyen kiváltsága. Az ő kötelessége az, hogy hűséges legyen a férjéhez. A félrelépést titokban kell tartania. Még ha el is csábítják, viszonylag kevés nőnek van Japánban annyi magánélete, hogy szerelmi kapcsolatot folytasson. A nőre, aki ideges vagy labilis, azt mondják, hogy hisztérikus. „A leggyakoribb nehézség, amivel a nők szembekerülnek, nem társadalmi, hanem szexuális életükben jelentkezik. Az elmezavar sok esetben, és a hisztéria (idegesség, labilitás) leggyakrabban egyértelműen szexuális zavarnak tudható be. Egy lánynak meg kell elégednie annyival, amit a férje nyújt neki szexuális kielégülésként.”⁶⁶ A legtöbb női betegség, mondják a parasztok Szue faluban, „a méhben kezdődik”, és onnan megy fel a fejbe. Amikor a férj másfelé kacsingat, a feleség az önkielégítés elfogadott japán szokásához folyamodhat, és a nők e célt szolgáló tradicionális eszközöket őrizgetnek a földműves falvaktól kezdve a legnagyobb családokig. Ezenkívül a falvakban engedélyeznek a nőnek bizonyos bujaságot az erotikus viselkedésben, miután már szült egy gyereket. Mielőtt anya lenne, nem mond szexuális témájú viccet, de utána, és ahogy idősödik, az összejöveteleken, ahol férfiak és nők egyaránt részt vesznek, a beszéde tele van ilyen utalásokkal. Nagyon szabados szexuális táncokkal szórakoztathatja a társaságot, előre-hátra riszálva csípőjét a sikamlós dalok kíséreteként. „Az ilyen előadások mindig harsogó nevetést eredményeznek.” Szue faluban, amikor a szolgálat lejártával hazatérő újoncokat üdvözlik a falu határában, férfinak öltözött nők obszcén vicceket mondanak, és úgy tesznek, mintha lányokat erőszakolnának meg.

Így a japán nők rendelkeznek bizonyos szabadsággal a szexuális ügyekben – minél alacsonyabb rangú valaki, annál többel. Életük nagy részében sok tabut kell betartaniuk, de nincs olyan tabu, ami megkövetelné tőlük, hogy letagadják az élet tényeinek ismeretét. Ha a férfiaknak ez örömet okoz, akkor szemérmetlenek. Ugyanígy, amikor a férfiaknak örömet okoz, akkor aszexuálisak. Ahogy öregszenek, eldobhatják a tabukat, és ha alacsony sorba születtek, olyan trágárak lehetnek, mint bármely férfi. A japánok inkább a különböző életkornak és alkalomnak megfelelő viselkedést tűzik ki célul, mintsem olyan állandó nyugati karaktereket, mint a „tiszta nő” és a „ringyó”.

A férfiaknak is van alkalma a bujaságra, ahogy vannak területek, ahol nagy önuralmat várnak el tőlük. Az italozás férfi társaságban, és különösen gésa kísérőkkel, az egyik legkedveltebb szórakozásuk. A japán férfiak szeretnek becsípni, és nincs szabály, ami megparancsolná, hogy miként igyanak. Néhány gyűszűnyi szaké elfogyasztása után lazítanak formális ülőhelyzetükön, és szeretnek egymásnak dőlni és bizalmaskodni. Részegen csak nagyon ritkán erőszakosak vagy agresszívak, bár néhány „ember, akikkel nehéz kijönni”, lehet, hogy veszekedős lesz. Az iváshoz hasonló „szabad területeken” kívül a férfiaknak soha nem szabad, ahogy ők mondják, az elvárással ellentétesen viselkedniük. Ha az élet valamely fontos dolgával kapcsolatban azt mondják valakire, hogy nem az elvárásnak megfelelően viselkedik, az a „hülye” szót leszámítva a legközelebb áll ahhoz, amit a japánok káromkodásként használnak.

A japán jellem ellentmondásai, melyeket minden nyugati leírt, érthetővé válnak a gyereknevelésük alapján. Ez kettősséget eredményez az életszemléletükben, melynek egyik oldalát sem szabad figyelmen kívül hagyni. Attól kezdve, hogy gyermekkorukban megtapasztalták a kiváltságot és a pszichológiai ijesztgetést, későbbi életük minden nevelése ellenére megőrzik az emlékét egy felelőtlenebb életnek, amikor „nem ismerték a szégyent”. Nem kell mennyországot festeniük a jövőben; az a múltjukban van. Gyermekkorukat fogalmazzák át a tannal, hogy az ember születetten jó, hogy az istenek jóindulatúak, és hogy japánnak lenni semmihez sem foghatóan kívánatos dolog. Ezáltal könnyen tekintik erkölcsi rendszerük alapjának azt a szélsőséges értelmezést, hogy minden emberben van „Buddha-mag”, és hogy minden ember halála után kamivá⁶⁷ válik. Magabiztosságot és egyfajta önbizalmat ad nekik. Alátámasztja gyakori hajlandóságukat, hogy elvállaljanak bármilyen munkát, függetlenül attól, hogy az esetleg jóval meghaladja képességeiket. Ennek alapján készek véleményüket akár saját kormányukkal is szembeállítani, és ezt öngyilkossággal bizonyítani. Ha a helyzet úgy adódik, emiatt képesek a tömeges megalomániára.

Hat-hét éves koruk után fokozatosan felelőssé válnak a megfontoltságért és „a szégyen ismeréséért”, és ezt a legdrasztikusabb kényszerrel támasztják alá: ha hibáznak, a saját családjuk fordul ellenük. A nyomás nem olyan, mint a porosz nevelésnél, de kikerülhetetlen. Korai kiváltságos időszakukban a szobatisztaság szokásainak és a testtartás állandó és elkerülhetetlen gyakorlásával, illetve a gyerek elutasítással való ijesztgetésével előkészítik a talajt erre a fejlődésre. Ezek a korai tapasztalatok felkészítik a gyereket, hogy elfogadja a rá nehezedő hatalmas megszorításokat, amikor azt mondják neki, hogy „a világ” ki fogja nevetni és elutasítja. Nem azért fojtja el azokat az érzéseket, amelyeket korábban oly szabadon kifejezhetett, mert azok rosszak, hanem mert már nem megfelelőek. Most belép a komoly életbe. Ahogy egyre inkább elutasítja a gyermekkor kiváltságait, részesül a felnőttkor nagyobb és nagyobb örömeiben, de a korábbi időszak tapasztalatai igazán soha nem halványulnak el. Ebben az életfilozófiában szabadon merít belőlük. Ezekhez tér vissza, amikor enged az „emberi érzéseknek”. Felnőttkorában az élet „szabad területein” újra átéli őket.

Egy feltűnő folytonosság köti össze a gyerek életének korai és későbbi szakaszát: nagy fontossággal bír, hogy a társai elfogadják. Ez, és nem az erény egy abszolút standardja az, amit belé nevelnek. A korai gyermekkorban az anya magával vitte az ágyába, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy ezt kérje, összeszámolta, hogy a testvérei és ő mennyi cukorkát kapott, és ez alapján döntötte el, hogy mennyire szereti őt az anyja. Gyorsan észrevette, ha mellőzik, és még a nővérétől is azt kérdezte, hogy „engem szeretsz a legjobban?”. A későbbi időszakban elvárják tőle, hogy egyre több és több személyes kielégülésről mondjon le, de a megígért jutalom az, hogy „a világ” jóváhagyja és elfogadja őt. A büntetés pedig az, hogy „a világ” ki fogja nevetni. Ez természetesen olyan szankció, amit a legtöbb kultúrában segítségül hívnak a gyerekek nevelésében, de Japánban ez rendkívül nagy súlyt kap. „A világ” elutasítását a szülők eljátsszák a gyereknek, amikor azzal ijesztgetik, hogy megszabadulnak tőle. A kiközösítés egész életében félelmetesebb dolog, mint az erőszak. Érzékeny a nevetségessé válás és a visszautasítás fenyegetésére még akkor is, ha az csak az ő fejében létezik. Mivel a japán közösségekben csak kevés magánélet van, ezért nem csak kitaláció, hogy „a világ” gyakorlatilag minden tettéről tud, és elutasíthatja őt, ha azt helyteleníti. A japán házak szerkezete is – a vékony falak, melyek átengedik a hangokat, és amelyeket egész nap széttolva tartanak – szerfelett nyilvánossá teszik azok magánéletét, akik nem engedhetnek meg maguknak falat vagy kertet.

A japánok által használt bizonyos szimbólumok segítenek világossá tenni a jellemük két oldalát, mely a gyereknevelésük diszkontinuitásán alapszik. A korai időszakban kialakult oldal a „szégyen nélküli én”, és a tükörbe nézve próbálják ki, hogy mennyire sikerült megtartani. A tükör, azt mondják, „az örök tisztaságot tükrözi”. Nem táplálja a hiúságot, és nem tükrözi a „zavaró ént” sem. A lélek mélységét fejezi ki. Az embernek a „szégyen nélküli énjét” kell látnia benne. A tükörben a szemét, mint lelkének „kapuját” látja, és ez segít neki, hogy „szégyen nélküli énként” éljen. Az idealizált szülői képet látja ott. Vannak leírások olyan emberekről, akik e célból mindig maguknál hordtak egy tükröt, és olyanokról is, akik egy speciális tükröt állítottak fel a házi szentélyükben, hogy szemlélhessék magukat, és elmélkedhessenek a lelkűkről; „kegyelettel övezték magukat”, „tisztelték magukat”. Ez szokatlan volt, de csak egy apró lépést kellett tenni ahhoz, hogy minden sintó házi oltáron legyen szent tárgyként tükör. A háború alatt a japán rádió külön dicsőítő éneket sugárzott egy lányosztályról, amely a saját pénzén vett magának egy tükröt. Senki sem tekintette ezt a hiúság jelének. Lelkük mélyének csendes céljai számára tett újult felajánlásként írták le. A tükörbe nézés külső hódolat volt, ami szellemük erényéről tanúskodott.

A japánok tükörrel kapcsolatos érzései abból az időből erednek, amikor a gyerekbe még nem nevelődött bele a „figyelő én”. A tükörben nem a „figyelő ént” nézik. Benne az énjük spontán módon jó, amilyen gyerekkorukban volt, a „szégyen” irányító ereje nélkül. A tükörnek tulajdonított szimbolizmus az alapja a „kiművelt” önfegyelemről alkotott elképzelésüknek is, melyben oly kitartóan gyakorolják a „figyelő én” kiküszöbölését és a korai gyermekkor őszinteségének visszanyerését.

A kiváltságos gyermekkornak a japánokra gyakorolt valamennyi hatása ellenére az azt követő időszak megszorításait, amikor a szégyen válik az erény alapjává, nem csak jogfosztottságnak érzik. Ahogy láttuk, az önfeláldozás az egyik keresztény fogalom, amit gyakran kétségbe vontak; elutasítják az elképzelést, hogy feláldozzák magukat. Még szélsőséges esetekben is a japánok a csú, a kó vagy a giri visszafizetéseként történő „önkéntes” halálról beszélnek helyette, és szerintük ez nem esik bele az önfeláldozás kategóriájába. Azt mondják, hogy az ilyen önkéntes halál olyan célt valósít meg, amire magad is vágysz. Különben „kutyahalál” lenne, ami számukra értelmetlen halált jelent; nem azt jelenti, mint az angolban,⁶⁸ hogy nyomorultul halni meg. A magatartás kevésbé szélsőséges esetei is, amit angolul önfeláldozásnak neveznek, a japán nyelvben inkább az önbecsülés kategóriájába tartoznak. Az önbecsülés (dzsicsó) mindig önuralmat jelent, ami ugyanolyan értékes, mint az önbecsülés. Nagy dolgokat csak önuralommal lehet véghezvinni, és a szabadságnak a megvalósítás előfeltételeként való amerikai hangsúlyozása eltérő tapasztalataik miatt számukra soha nem tűnt elégségesnek. Erkölcsi rendszerük alapvető tételeként fogadják el, hogy az önuralom által énjük még értékesebb lesz. Hogyan tudnák másként ellenőrzés alatt tartani veszélyes énjüket, mely tele van ösztönökkel, amik kitörhetnek, és felforgathatják a helyes életet? Ahogy egy japán mondja:

Az évek során minél több lakkréteget visznek fel fáradságos munkával az alapra, a lakkozó munkája kész termékként annál értékesebb lesz. Így van az emberekkel is… Azt mondják az oroszokról: „Kaparj meg egy oroszt, és egy tatárt találsz.” Ugyanígy igaz ez a japánokra is: „Kaparj meg egy japánt, távolítsd el a lakkot, és egy kalózt találsz.” Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy Japánban a lakk értékes termék, és a kézművesség segédeszköze. Nincs benne semmi hamis; nem hibák elfedésére szolgál. Legalább olyan értékes, mint az anyag, amit díszít.⁶⁹

A japán férfiak viselkedésének ellentmondásai, melyek oly szembetűnők a nyugatiak számára, valószínűleg neveltetésük diszkontinuitásából erednek, amik megmaradnak a tudatukban minden „lakkozás” után is, amin keresztülmennek, egy olyan idő mély lenyomatai, amikor kis istenek voltak az ő kis világukban, amikor szabadon kiélhették agressziójukat, és amikor a kielégülés lehetségesnek tűnt. E mélyen beléjük ültetett kettőség miatt képesek felnőttként a romantikus szerelem kicsapongásai és a családnak való teljes alárendelés között hintázni. Engedhetnek az élvezeteknek és a kényelemnek, függetlenül attól, hogy meddig mennek el a szélsőséges kötelezettségek elfogadásában. Az elővigyázatosságra való nevelés miatt a gyakorlatban gyakran válnak félénkké, de ugyanakkor a vakmerőségig bátrak. A hierarchikus helyzetekben módfelett alázatosnak mutatkozhatnak, de nem könnyen engedelmeskednek a fentről jövő irányításnak. Minden udvariasságuk ellenére meg tudják őrizni az arroganciájukat. Elfogadják a fanatikus fegyelmet a hadseregben, de függelemsértők. Szenvedélyesen konzervatívok, de vonzzák őket az új dolgok, ahogy ezt folytonosan bizonyították a kínai szokások és a nyugati tudományok elfogadásával.

A jellemük kettőssége feszültséget teremt, amire az egyes japánok különböző módon reagálnak, így mindenki létrehozza a saját megoldását ugyanarra az alapvető problémára, vagyis hogy összehangolják a gyerekkorukban tapasztalt spontaneitást és jóváhagyást a korlátozásokkal, amelyek biztonságot ígérnek későbbi életükben. Sokaknak okoz nehézséget ennek az ellentmondásnak a megoldása. Vannak, akik arra tesznek fel mindent, hogy életüket a doktrinerekhez hasonlóan szabályozzák, és rettegnek az élet spontán történéseitől. Ez a rettegés különösen nagy, mivel a spontaneitás nemcsak egy képzet, hanem valami, amit már egyszer megtapasztaltak. Zárkózottak maradnak, a szabályokhoz való ragaszkodással megteremtik a sajátjaikat, és úgy érzik, hogy azonosultak mindennel, ami a hatalom. Mások még tudathasadásosabbak. Tartanak a saját agresszivitásuktól, amit a lelkükbe zártak, és jóságos külső viselkedéssel fedtek be. Gyakran ragadnak le lényegtelen részleteknél, hogy ne kelljen tudatosítani igazi érzéseiket. Mechanikusan hajtják végre a beléjük nevelt tevékenységeiket, amelyek lényegében értelmetlenek számukra. Megint mások, akiket jobban megragadott korai gyermekkoruk, emésztő nyugtalanságot éreznek mindennel szemben, amit felnőttként megkívánnak tőlük, és igyekeznek fokozni függésüket, amikor az többé már nem helyénvaló. Úgy érzik, hogy minden hiba a hatalom elleni támadás, és a legkisebb dolog is felkavarja őket. Az előre nem látható helyzetek, melyeket nem lehet gépiesen kezelni, megrémítik őket.⁷⁰

Ezek a jellemző veszélyek, amelyeknek a japánok ki vannak téve, amikor az elutasítás és az elítélés miatti nyugtalanság már túl sok nekik. Amikor nincsenek túlzott nyomás alatt, akkor képesek élvezni az életet, és figyelni arra, hogy ne bántsanak meg másokat, ahogy ezt beléjük nevelték. Ez nagyon figyelemreméltó teljesítmény. Kisgyermekkoruk magabiztosságot ad nekik, nem kelti a bűnösség terhes érzését. A későbbi korlátozások a többiekkel való szolidaritás nevében rakódnak rájuk, és a kötelességek kölcsönösek. Vannak kijelölt „szabad területek”, ahol kiélvezhetik az ösztönös életet, függetlenül attól, hogy más emberek bizonyos dolgokban mennyire avatkozhatnak be az elvárásaikkal. A japánok mindig is híresek voltak arról, hogy ártatlan dolgok szereznek örömöt nekik: a cseresznyevirágok, a Hold, a krizantémok, vagy a frissen hullott hó szemlélése; a házban kalitkában tartott bogarak „dalának” hallgatása; kis versek írása; kertészkedés; virágrendezés és szertartásos teaivás. Ezek nem a nyugtalan, agresszív emberek időtöltései. Kedvtelésüket nem szomorúan űzik. Egy falusi japán közösség azokban a boldog napokban, mielőtt Japán belefogott volna végzetes Küldetésébe, szabadidejében olyan vidám és derűlátó lehetett, mint bármely másik. A munkában pedig nagyon szorgalmas.

Azonban a japánok sokat várnak maguktól. Annak érdekében, hogy elkerüljék a kiközösítés és lenézés fenyegetését, fel kell adniuk a személyes örömöket, amiket megízleltek. Ezeket az érzéseket lakat alatt kell tartaniuk az élet fontos dolgaiban. Azon kevesek, akik megsértik ezt a mintát, annak kockázatát vállalják, hogy még az önbecsülésüket is elveszítik. Azok, akik becsülik magukat (dzsicsó), útjukat nem a „jó” és a „rossz”, hanem a „kívánatos ember” és a „nem kívánatos ember” között jelölik ki, és személyes igényeiket feladják a kollektív „elvárások” miatt. Ezek azok a nagyszerű emberek, akik „ismerik a szégyent (hadzsi)”, és akik végtelenül megfontoltak. Ezek azok az emberek, akik családjuk, falujuk és nemzetük becsületére válnak. Az így keltett feszültség hatalmas, és a magukkal szembeni magas elvárások Japánt a Kelet vezetőjévé és a világ egyik nagyhatalmává tették. Ez a feszültség azonban nagy megterhelés az egyén számára. Óvatosnak kell lenniük, nehogy elmulasszanak valamit, vagy nehogy valaki lebecsülje a teljesítményüket a cselekedeteik során, amelyek olyan sok önfeláldozást kívántak tőlük. Néha az emberekből a legagresszívabb cselekedetek robbannak ki. Ezt az agressziót nem az váltja ki, mint az amerikaiaknál, hogy kétségbe vonják az elveiket vagy a szabadságukat, hanem hogy megsértik vagy lekicsinylik őket. Ekkor veszélyes énjük kirobban – ha lehet, akkor a becsmérlő, ha nem, akkor az önmaguk ellen irányuló.

A japánok nagy árat fizetnek az életmódjukért. Olyan egyszerű szabadságokat tagadnak meg maguktól, amelyeket az amerikaiak oly kétségbevonhatatlannak tartanak, mint a levegő, amit belélegeznek. Most, hogy a japánok a vereség óta a de-mok-ra-sít keresik, észben kell tartaniuk, milyen mámorító is lehet számukra olyan egyszerűen és mesterkéletlenül cselekedni, ahogy nekik tetszik. Senki sem fejezte ezt ki jobban, mint Szugimoto asszony, amikor leírja a missziós iskola kertjét, ahova angolul tanulni küldték, és amibe olyan növényeket ültethetett, amilyeneket akart. A tanárok minden lánynak adtak egy elvadult földdarabot és olyan magot, amilyet csak kértek.

Ez a kert, ahova bármit ültethettem, a személyes jogok egy teljesen új érzését nyújtotta nekem… Maga a tény, hogy létezhet ilyen boldogság az emberi szívben, meglepetés volt a számomra… Én, a hagyomány megszegése, a család nevének beszennyezése, a szülők, a tanárok vagy a városlakók meg-botránkoztatása és anélkül, hogy a világon bármit is megsértettem volna, szabadon cselekedhettem.⁷¹

A többi lány virágokat ültetett. Ő eltervezte, hogy krumplit fog termeszteni.

Senki sem érti azt a gondtalan szabadságérzetet, amit ez az abszurd tett adott nekem… A szabadság szelleme kopogtatott az ajtómon. Ez egy új világ volt.

Otthon a kert egyik része úgy nézett ki, mintha vad lenne. (…) De valaki mindig metszette a fenyőket, nyírta a sövényt, Dzsija minden reggel letörölte a lépőköveket, és miután felsöpört a fenyők alatt, óvatosan szétszórta az erdőben gyűjtött friss tűleveleket.

Ez a színlelt vadság számára a belénevelt színlelt szabad akaratot szimbolizálta. És egész Japán tele volt ezzel. A japán kertekben minden félig földbe süllyesztett sziklát nagy gonddal választottak ki, szállítottak oda, és apró kövekből álló rejtett talapzatra helyeztek rá. A helyét a forráshoz, az épülethez, a cserjékhez és a fákhoz viszonyítva pontosan kiszámították. Ugyanígy a krizantémot is cserépben, az éves virágkiállításra nevelték, minden egyes virágszirmot a termesztője rendezett el, és gyakran apró, láthatatlan fémhuzalból készült keretre helyezték az élő növényt.

Szugimoto asszony örömmámora, amikor felajánlottak egy lehetőséget, hogy félretegye a fémhuzalt, boldog és mesterkéletlen volt. A krizantém, melyet kis edényben neveltek, és melynek szirmait gondosan elrendezték, megismerte a természetesség tiszta örömét. Azonban ma a japánok között a „nem kívánatosság” szabadsága, a hadzsi (szégyen) szankcióinak megkérdőjelezése megzavarhatja az életmódjuk érzékeny egyensúlyát. Egy új helyzetben új szankciókat kell megtanulniuk. És a változásnak nagy ára van. Nem könnyű új posztulátumokat és erényeket kidolgozni. A nyugati világ nem feltételezheti, hogy a japánok ezeket azonnal átveszik és igazán a magukévá teszik, ahogy nem képzelheti, hogy Japán nem képes végül egy szabadabb, kevésbé szigorú erkölcsi rendszert kidolgozni. Az Egyesült Államokban élő niszeiek már elveszítették a japán erkölcsi rendszer ismeretét és gyakorlatát, és a származásukban semmi nincs, ami szigorúan kötné őket annak az országnak a konvencióihoz, ahonnan a szüleik érkeztek. Így a Japánban élő japánok is egy új korban képesek kialakítani egy olyan életmódot, amely nem követel a régihez hasonló önuralmat. A krizantém fémhuzalok és drasztikus metszés nélkül is szép lehet.

A nagyobb lelki szabadság felé való átmenetben a japánoknak vannak bizonyos régi, hagyományos erényei, melyek segítenek, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat. Ezek egyike a felelősségteljes viselkedés, amit gyakran úgy fejeznek ki, hogy számot kell adni „a testük rozsdájáról” – ez a szókép a testet egy karddal azonosítja. Ahogy egy kard viselője felelős annak ragyogó fényéért, úgy minden ember felelősséggel tartozik a tettei következményeiért. Be kell ismernie, és el kell fogadnia a saját gyengeségéből, állhatatlanságából és eredménytelenségéből fakadó természetes következményeket. A kötelességtudást Japánban sokkal drasztikusabban értelmezik, mint a szabad Amerikában. Ebben a japános értelmezésben a kard nem az agresszió szimbóluma, hanem az eszményi és felelősségteljes emberre alkalmazott hasonlat. Az egyéni szabadságot nagyra értékelő korban nincs is jobb egyensúlykerék ennél az erénynél. A japán gyermeknevelés és viselkedés filozófiája a Japán Szellem részeként az emberek szívébe véste ezt. A japánok ma nyugati értelemben felajánlották, hogy „leteszik a kardot”. Azonban japán értelemben a japánok erősek abban, hogy megvédjék a belső kardot az azt fenyegető rozsdától. Az erkölcs szóhasználatában a kard egy szimbólum, amit megőrizhetnek egy szabadabb és békésebb világban.