2.

A JAPÁNOK A HÁBORÚBAN

MINDEN KULTURÁLIS HAGYOMÁNYBAN vannak a háborúnak ortodoxiái, melyek a specifikus különbségek ellenére megegyeznek minden nyugati nemzetnél. Vannak bizonyos hívószavak, hogy az emberek minden erejüket latba vessék a háború érdekében, bizonyos formák a megnyugtatásra a helyi kudarcok esetében, bizonyos szabályszerűségek a halálos áldozatok és az önmagukat megadók arányában, és bizonyos szabályok a hadifoglyok viselkedésében, melyek előre láthatók a nyugati nemzetek közti háborúkban, mivel a nyugati világ háborúra is kiterjedő, hatalmas közös kulturális tradícióval rendelkezik.

Minden mód, amiben a japánok eltértek a nyugati háborús meggyőződéstől, az életfelfogásukról és az ember kötelességeiről való meggyőződésükről szóló forrás volt. Mivel a cél a japán kultúra és viselkedés szisztematikus tanulmányozása, nem fontos, hogy a mi háborús ortodoxiáinktól való eltérés katonai értelemben döntő jelentőségű-e, vagy sem; mindegyik fontos lehet, mert megválaszolandó kérdéseket vetnek fel a japánok személyiségével kapcsolatban. A premisszák, melyeket Japán a háború igazolására használt, ellentétesek voltak Amerikáéival. Máshogy határozták meg a nemzetközi helyzetet. Amerika a háborút a tengelyhatalmak agressziójának tulajdonította. Japán, Olaszország és Németország hódításaikkal igazságtalanul megsértette a nemzetközi békét. Függetlenül attól, hogy a tengelyhatalmak Mandzsúriában, Etiópiában vagy Lengyelországban ragadták magukhoz a hatalmat, azt bizonyította, hogy a gyengék leigázásának rossz útjára léptek. Megsértették az „élni, és élni hagyni”, vagy legalábbis a szabad vállalkozások „nyitott kapuinak” nemzetközi törvényét. Japán más megvilágításban látta a háború okát. Anarchia uralkodott a világban, amíg minden nemzet abszolút szuverén volt; szükségszerű volt harcolni, hogy létrehozzanak egy rangsort – természetesen mindenkit Japán alá helyezve, mivel ők az egyetlen nemzet, amely minden tekintetben valóban hierarchikus, és ennélfogva megértette a „megfelelő hely” elfoglalásának szükségességét. Japánnak, mivel megvalósította az egyesítést és a békét az országban, megszüntette a banditizmust, utakat, elektromos- és acélipart épített ki, és hivatalos adataik szerint a fiatalok 99,5 százalékát taníttatták állami iskolákban, a hierarchia hipotézise alapján fel kellett emelnie az ő elmaradott kistestvérét, Kínát. A nagy kelet-ázsiai fajhoz tartozóként ki kellett zárni a világnak eme részéből az Egyesült Államokat, majd Angliát és Oroszországot, és „el kellett foglalnia a megfelelő helyét”. Minden nemzetnek egy világot kell alkotnia, nemzetközi hierarchiában rögzítve. A következő fejezetben megvizsgáljuk majd, hogy mit jelentett ez a hierarchiának tulajdonított magas érték a japán kultúrában. Ez egy igazán Japánhoz méltó látomás volt, amit meg kellett valósítani. Szerencsétlenségükre az általuk elfoglalt országok ezt nem így látták. Ennek ellenére még a kudarc sem váltotta ki a Nagy Kelet-Ázsia eszméjének erkölcsi megtagadását, és még a hadifoglyaik, akik kevésbé voltak nacionalisták, sem mentek olyan messzire, hogy megkérdőjelezzék Japán céljait a kontinensen és a Csendes-óceán dél-nyugati térségében. Hosszú, hosszú ideig Japán szükségszerűen megőrzi majd néhány veleszületett attitűdjét, és ezek közül az egyik legfontosabb a hierarchiába vetett hit és bizalom. Ez teljesen idegen az egyenlőségért rajongó amerikaiak számára, mindazonáltal szükséges megértenünk, hogy mit jelentett a hierarchia Japánnak, és ennek révén milyen előnyökhöz jutott.

Japán a győzelemhez fűződő reményeit is az Amerikában uralkodóktól eltérő alapokra helyezte. Azt hangoztatták, hogy a szellem győzni fog az anyag fölött. Amerika nagy, a fegyverei pedig jobbak – hát aztán? Ezt mind előre sejtettük, és számításba vettük. A japánok a következőt olvashatták legnagyobb lapjukban, a Mainicsi Sinbunban: „Ha félnénk a számoktól, ez a háború el sem kezdődött volna. Az ellenség hatalmas erőforrásait nem ez a háború teremtette.”

A civil államférfiak, a hadvezetés és a katonák még a győzelmeik idején is azt hangoztatták, hogy ez nem a fegyverek, hanem a dolgokba, illetve a szellembe vetett hit küzdelme. Amikor mi győztünk, újra meg újra azt ismételgették, hogy egy ilyen küzdelemben az anyagi erőnek szükségszerűen buknia kell. Ez a dogma kétségtelenül jó kifogássá vált a szaipani és iwodzsimai vereségek idején, de nem azért alkották, hogy a vereségek magyarázatául szolgáljon. A japán győzelmek hónapjai alatt, és már Pearl Harbort jóval megelőzően is elfogadott szlogen volt. Az 1930-as években a fanatikus militarista egykori hadügyminiszter, Araki tábornok „Az egész japán nemzetnek” címzett értekezésében azt írta: „Japán igazi küldetése terjeszteni és dicsőíteni a császárságot az egész világon. Az állomány elégtelensége nem nyugtalanít minket. Miért kellene materiális dolgokon aggódnunk?”

De persze, mint minden háborúra készülő nemzet, ők is aggódtak. Az 1930-as években a nemzeti jövedelemből a fegyverkezésre fordított rész csillagászativá vált. A Pearl Harbor-i támadás idején az egész nemzeti jövedelem közel fele katonai és tengerészeti célokra ment, és a kormány teljes kiadásainak csak 17 százalékát fordították a civil közigazgatással kapcsolatos dolgok finanszírozására. Japán és a nyugati nemzetek közti különbség nem az volt, hogy Japán nemtörődöm lett volna a materiális fegyverkezéssel kapcsolatban. A hajók és a fegyverek pusztán a halhatatlan Japán Szellem külső megjelenései voltak. Csak szimbólumok voltak, ahogy a szamuráj kardja a tulajdonosa erényeit szimbolizálja.

Japán ugyanannyira állhatatosan hangoztatta a nem anyagi források fontosságát, mint amennyire Amerika a nagyság elkötelezettje volt. Japánnak ugyanúgy kampányolnia kellett a totális termelésért, mint az Egyesült Államoknak, de a kampánya a saját premisszáin alapult. Azt mondták, hogy a szellem minden és örök; az anyagi dolgok természetesen szükségesek, de alárendeltek. „Az anyagi forrásoknak korlátai vannak”, mondta a japán rádió: „Ez az ok, amiért az anyagi dolgok nem maradnak fenn évezredekig.” Ezt a szellembe vetett bizalmat szó szerint beépítették a háború gyakorlatába; a háborús katekizmus használta a hagyományos, és nem erre a háborúra kitalált – szlogent, hogy „a mennyiséggel szembe a kiképzést, a vassal szembe a testünket állítsuk”. A háborús kézikönyvek azzal a vastagon szedett mondattal kezdődtek, hogy „olvasd el, és megnyered a háborút”. A pilóták, akik apró gépeikkel öngyilkos módon nekirepültek a hadihajóinknak, a szellem anyaggal szembeni felsőbbrendűségének örök példái voltak. Kamikaze Alakulatoknak nevezték őket, mivel a kamikaze az az isteni szél volt, amely megmentette Japánt Dzsingisz kán inváziójától a 13. században, szétszórva és felborítva szállító hajóikat.

A japán hatóságok még a polgári életben is szó szerint vették a szellemnek az anyagi körülmények feletti dominanciáját. Az emberek kimerültek voltak a gyárakban ledolgozott 12 óra és az egész éjszakás bombázások miatt. „Minél nehezebb a testünk, annál magasabbra emelkedik az akaratunk és a szellemünk.” „Minél fáradtabbak vagyunk, annál jobb a kiképzés.” Az emberek télen fáztak az óvóhelyeken? A rádióban a Dai Nippon Testnevelési Társaság melegítő tornagyakorlatokat rendelt el, ami nemcsak a fűtést és az ágytakarókat helyettesítette, hanem remekül pótolta az élelmet is, amihez már nem lehetett hozzájutni, hogy megőrizzék az emberek normális életerejét. „Persze néhányan azt mondhatják, hogy a jelenlegi élelmiszerhiány mellett nem gondolhatunk tornagyakorlatokra. Nem! Minél nagyobb az élelemhiány, annál inkább más módon kell növelnünk a fizikai erőnlétünket.” Vagyis úgy kell erősítenünk a fizikumunkat, hogy még többet használjuk azt. A fizikai energia amerikai felfogása, amely mindig azt számolja, hogy mennyi erőt kell felhasználni, ha előző éjszaka nyolc vagy öt órát aludtunk, hogy a szokásos módon étkeztünk-e, vagy fáztunk-e, egy olyan számítással kerül szembe, amely nem függ az energia raktározásától. Az túlontúl materialista lenne.

A háború alatt a japán híradások még tovább mentek. Csatában a szellem a halál fizikai tényén is felülkerekedhet. Egy híradás egy hős pilótáról és a halál fölött aratott csodálatos győzelméről számol be:

A légi ütközetek után a japán gépek kis, hármas-négyes formációkban tértek vissza a bázisukra. A kapitány az elsőként visszatérő gépek egyikén volt. Miután kiszállt a gépéből, a földön állt, és távcsővel az eget kémlelte. Számolta visszatérő embereit. Sápadtnak tűnt, de elég kiegyensúlyozott volt. Miután az utolsó gép is visszatért, megírta a jelentését, és a parancsnokság felé tartott. A parancsnokságon megtette a jelentését a hadtest parancsnokának. Ahogy befejezte a beszámolóját, hirtelen a földre rogyott. Az ott tartózkodó tisztek rohantak, hogy segítsenek, de már halott volt. Amikor megvizsgálták a testét, az már hideg volt, és egy halálos lövedék volt a mellkasába fúródva. Lehetetlen, hogy egy épp most meghalt ember teste hideg legyen. Pedig a halott kapitány teste olyan hideg volt, mint a jég. A kapitánynak már jóval korábban halottnak kellett lennie, és a szelleme volt az, aki megtette a jelentést. Egy ilyen csodálatos eset csak az olyan erős felelősségtudat által válhatott valóra, amilyennel a halott kapitány bírt.

Az amerikaiak számára ez persze csak egy kitalált mese, de a művelt japánok nem nevettek ezen a híradáson. Biztosak voltak benne, hogy a japán hallgatók nem fogják túlzó történetnek tartani. Először is kiemelték, hogy a tudósító hitelesen állította, hogy a kapitány tette „csodálatos eset” volt. De miért is ne? A szellem nevelhető; a kapitány nyilvánvalóan az önfegyelem mestere volt. Ha egész Japán tudta, hogy „a nyugodt szellem évezredekig fennmaradhat”, miért ne maradhatott volna néhány órát a légierő kapitányának testében, akinek egész életében a „felelősség” volt a központi szabály? A japánok hitték, hogy fegyelemmel az ember felsőbbrendűvé teheti a szellemét. A kapitány megtanulta ezt, és hasznára vált.

Amerikaiként ezeket a japán túlzásokat egy szegény nemzet kifogásaként vagy egy megtévesztett nemzet gyerekességeként is értelmezhetjük, és teljesen kihagyhatjuk a számításból. Azonban ha így teszünk, kevésbé leszünk képesek bánni velük a háborúban vagy a békében. Ezeket a nézeteket bizonyos tabukkal és visszautasításokkal, bizonyos tanítási módszerekkel és tanokkal belenevelték a japánokba, és ezek a nézetek nem merő különcségek. Ha az amerikaiak elismerik őket, csak akkor jöhetnek rá, hogy mit jelent a vereség elismerésekor, hogy a szellem nem volt elég, és hogy a védekezés „bambuszlándzsákkal” csak káprázat volt. Még fontosabb tisztán látnunk, hogy tudomásul vették, az ő szellemük nem volt elegendő, és a csatákban és gyárakban ezt a szellemet az amerikai emberek szellemével mérték össze. Ahogy a vereség után mondták: „Az egyénből kiindulva harcoltak.”

Minden, amit a háború alatt a japánok nemcsak a hierarchia szükségességéről és a szellem felsőbbrendűségéről, hanem a legkülönfélébb dolgokról mondtak, feltárandó terület volt egy összehasonlító kultúrakutató számára. Egyfolytában úgy beszéltek a biztonságról és a harci szellemről, mint ami pusztán Felkészültség kérdése. Minden szerencsétlenségkor, legyen az civil bombázás, vereség Szaipannál, vagy a Fülöp-szigetek elleni támadás sikertelensége, mindig azt mondták az embereknek, hogy ez előrelátható volt, ezért nincs mit aggódni. A rádió a végletekig ment, mert hitte, hogy meg lehet nyugtatni az embereket azzal, ha azt mondjuk, hogy még mindig egy teljesen ismert világban élnek. „Kiska amerikai megszállásával Japán az amerikai bombázók hatósugarába érült. De számoltunk ennek eshetőségével, és megtettük a szükséges előkészületeket.” „Az ellenség minden bizonnyal kombinált támadást fog indítani ellenünk földön, vízen és levegőben, de ezt számításba vettük terveinkben.”

Még azok a hadifoglyok is, akik Japán korai vereségében reménykedtek ebben a kilátástalan háborúban, biztosak voltak benne, hogy a bombázások nem gyengítik meg a japánokat a hazai fronton, „mert előreláthatóak voltak”. Amikor az amerikaiak elkezdték a japán városok bombázását, a Repülőgépgyártók Szövetségének alelnöke ezt nyilatkozta: „Az ellenséges gépek már a fejünk felett vannak. De mi, akik részt veszünk a repülőgépek gyártásában, és akik mindig is számítottunk ennek bekövetkezésére, minden előkészületet megtettünk, hogy megbirkózzunk vele. Ezért nincs ok aggodalomra.” Csak annak biztosításával, hogy minden előrelátott és teljesen megtervezett, tudták folytatni a japánok annak a számukra oly szükséges állításnak a hangsúlyozását, hogy minden az ő akaratuknak megfelelően történik, senki nem kényszerít rájuk semmit. „Nem szabad azt gondolnunk, hogy mi csak passzívan vártuk, hogy megtámadjanak. Mi húztuk magunkhoz az ellenséget.” „Jöjjön az ellenség, ha akar. Ahelyett, hogy azt mondanánk: »Eljött, aminek jönnie kellett« – inkább azt fogjuk mondani –,»eljött, amire vártunk, állunk elébe«.” A parlamentben a tengerészeti miniszter a 18. századi nagy harcos, Takamori Szaigo tanítását idézte: „Két fajta lehetőség van: az egyik, amibe belebotlunk, és a másik, amit mi magunk teremtünk. Nagy nehézségek idején nem szabad elmulasztanunk, hogy megteremtsük a lehetőségünket.” A rádió azt mondta, hogy Jamasita tábornok, amikor az amerikai csapatok bevonultak Manilába, „arcán széles mosollyal” így szólt: „Az ellenség itt van a keblünkön.” „Manila gyors eleste röviddel azután, hogy az ellenség partra szállt a Lingayen-öbölben, csak Jamasita taktikájának eredményeként volt lehetséges, és összhangban van a terveivel. Jamasita hadművelete folyamatosan halad előre.” Vagyis más szóval, semmi sem tűnt kudarcnak.

Az amerikaiak pont olyan messzire mentek, mint a japánok, csak éppen az ellenkező irányba. Az amerikaiak azért vetették magukat a háborúba, mert belekényszerítenek őket. Megtámadtak minket, ezért meg kell ismertetni az ellenséget a félelemmel. Egyetlen a közkatonákat megnyugtatni akaró szószóló sem volt, aki azt mondta volna Pearl Harbor-ról vagy Bataanról, hogy „ezeket teljesen számításba vettük a terveinkben”. Ehelyett a tisztek azt mondták: „Az ellenség akarta. Megmutatjuk nekik, mit tudunk.” Az amerikaiak egész életüket egy állandó kihívásokkal teli világ függvényévé teszik, és készek elfogadni a kihívást. A japánok biztonságérzete inkább egy olyan életmódon alapszik, amely megtervezett, előre feltérképezett, és ahol a legnagyobb fenyegetés az előre nem láthatóból ered.

A japánok háborúvezetésének egy másik állandó témája szintén rávilágít a japánok életére. Állandóan arról beszéltek, hogy „az egész világ szeme rajtuk volt”, ezért meg kellett mutatniuk, hogy milyen is Japán szelleme. Az amerikaiak partra szálltak Guadalcanalon, és a japán parancs a csapatoknak az volt, hogy „a világ” közvetlenül figyeli őket, és meg kell mutatniuk, hogy milyen fából is faragták őket. A matrózokat figyelmeztették, hogy ha megtorpedózzák a hajójukat, és a parancs szerint ki kell üríteni, akkor a legnagyobb nyugalommal és méltóságteljesen kell felszerelniük a mentőcsónakokat, különben „a világ ki fogja nevetni őket; az amerikaiak filmeket fognak csinálni róluk, és be fogják mutatni New Yorkban”. Az volt a fontos, hogy miként számolnak el magukkal a világ előtt. Az ezzel a ponttal kapcsolatos nyugtalanságuk is egy, mélyen a japán kultúrába beágyazódott dolog volt.

A japánok viselkedésére vonatkozó leghíresebb kérdés a császárral kapcsolatos: Milyen befolyással volt a császár az alattvalóira? Néhány amerikai szerző rámutatott, hogy Japán hét feudális évszázada alatt a császár csak névleges vezető volt. Minden ember közvetlenül a földesurának, a daimjónak tartozott hűséggel, azon túl pedig a legfőbb hadvezérnek, a sógunnak. A császár iránti hűség nem igazán volt kérdés. Ő visszavonultan élt elzárt udvarában, melynek ceremóniáit és tevékenységeit szigorúan meghatározták a sógun rendeletei.

Árulásnak számított, ha akár a legnagyobb földesúr is kifejezte a császár iránti tiszteletét, és az emberek számára a császár olyan volt, mintha nem is létezne. Ezek az amerikai elemzők azt bizonygatták, hogy Japánt csak a történelmén keresztül lehet megérteni. Hogyan tudott a császár egy olyan konzervatív nemzet gyűjtőpontjává válni, mint Japán, ha csak az utóbbi időben rántották elő a feledés homályából? A japán publicisták túl határozottan ismételgették a császárnak az alattvalóira gyakorolt halhatatlan befolyását, és az amerikai elemzők szerint ez a bizonygatás csak az álláspontjuk gyengeségét igazolta. Így nem volt ok arra, hogy az amerikai politika a háború alatt kesztyűs kézzel bánjon a császárral. Sokkal inkább meg volt minden okunk arra, hogy a legerősebb támadást indítsuk az ördögi vezér elképzelése ellen, melyet Japán nemrégiben agyalt ki. A császár a modern, nacionalista sintó vallás középpontja volt, és ha aláássuk és kétségbe vonjuk a szentségét, az ellenséges Japán egész struktúrája darabjaira hullik.

Sok hozzáértő amerikai, aki ismerte Japánt, és látta a beszámolókat a frontvonalakról és a japán forrásokból, ellentétes meggyőződést vallott. Akik éltek Japánban, jól tudták, hogy semmi más nem keserítené el a japánokat annyira, es korbácsolná fel harci kedvüket jobban, mint bármely, a császárt becsmérlő megnyilvánulás vagy ellene irányuló nyílt támadás. Nem hitték, hogy a császár támadását a japánok a militarizmus elleni támadásként értékelnék. Úgy látták, hogy a császár iránti hódolat ugyanolyan erős, mint az első világháború utáni években, amikor a „de-mok-ra-s픲 volt a fő jelszó, és a militarizmus annyira hitelét vesztette, hogy okosabb volt, ha a katonák civil ruhába öltöztek, mielőtt kiléptek Tokió utcáira. Akik egykor Japánban laktak, ragaszkodtak ahhoz, hogy a japánoknak a császáruk iránti tisztelete nem hasonlítható össze a Heil Hitlert-tisztelettel, ami a náci párt sikereinek barométere volt, és összekapcsolódott a fasiszta program valamennyi gonoszságával.

Természetesen a japán hadifoglyok tanúvallomása őket igazolta. A nyugati katonáktól eltérően ezeknek a foglyoknak nem mondták meg, hogy mit mondjanak el, és mit tartsanak titokban, ha elfogják őket, és a legkülönbözőbb témában adott feleleteik feltűnően nem voltak egységesek. A betanítás eme mellőzése természetesen Japán önmagát meg nem adó politikájának volt betudható. Ezt egészen a háború utolsó hónapjáig nem hozták helyre, és még akkor is csak bizonyos hadosztályoknál vagy helyi egységeknél történt meg. A hadifoglyok vallomására kevés figyelmet fordítottak, mert a japán hadsereg véleményének keresztmetszetét képviselték. Nem olyan csapatok voltak, melyek az alacsony harci morál miatt adták meg magukat – és amelyek ezért lettek volna tipikusak. Kevés kivétellel valamennyien sebesült és öntudatlan katonák voltak, akik képtelenek voltak ellenállni, amikor elfogták őket.

A japán hadifoglyok, akik a legvégsőkig kitartottak elveik mellett, szélsőséges militarizmusukat a császárból merítették, ők „valósították meg a császár akaratát”, „nyugtatták meg”, és „haltak meg a parancsára”. „A császár vezette az embereket a háborúba, és a mi kötelességünk, hogy engedelmeskedjünk.” De azok, akik elutasították a jelenlegi háborút, és a hódítás jövőbeli japán tervét, rendszerint a császárnak tulajdonították békés meggyőződésüket. A császár minden volt mindenki számára. Akik belefáradtak a háborúba, úgy beszéltek róla, mint „a békeszerető felség”; azt bizonygatták, hogy ő mindig is „liberális volt, és ellenezte a háborút”. „Tódzsó³ félrevezette.” „A mandzsúriai incidens alatt megmutatta, hogy a hadsereg ellen van.” „A háború a császár tudomása és engedélye nélkül kezdődött el. A császár nem szereti a háborút, és nem engedte volna, hogy belerángassák az alattvalóit. A császár nem tudta, mennyire rosszul bánnak a katonáival.” Ezek nem olyan állítások, mint a német hadifoglyoké, akik bármennyire is azt panaszolták, hogy Hitlert elárulták a tábornokai és a fővezérei, mindazonáltal a háborút és a háborús készülődést Hitlernek mint legfőbb felbujtónak tulajdonították. A japán hadifoglyok meglehetősen határozottak voltak abban, hogy a császári udvar iránti hódolat elválasztható a militarizmustól és az agresszív háborús politikától.

Azonban a császár számukra elválaszthatatlan volt Japántól. „Egy császár nélküli Japán nem Japán.” „Japán a császár nélkül elképzelhetetlen.” „A japán császár a japán emberek szimbóluma, a vallási élet középpontja. Ő egy szupervallási lény.” Nem őt okolnák a kudarcért, ha Japán elvesztené a háborút. Az emberek nem tartották felelősnek a császárt a háborúért. „Vereség esetén a kabineté és a katonai vezetőké a felelősség, nem a császáré.” „Még ha Japán elveszíti is a háborút, tízből tíz japán továbbra is mélyen tisztelni fogja a császárt.”

A vélemények ilyetén megegyezése a császár minden bírálaton felüliségéről hamisnak tűnt az amerikaiaknak, akik megszokták, hogy senki emberi lényt ne mentsenek fel a kétkedő vizsgálódás és kritika alól. De kétségtelenül ez volt Japán hangja, még a vereségkor is. A foglyok kihallgatásában legtapasztaltabbaknak az volt a véleménye, hogy szükségtelen volt ráírni minden kikérdező lapra: „Visszautasítja, hogy a császár ellen beszéljen”; ezt minden fogoly visszautasította, még azok is, akik együttműködtek a Szövetségesekkel, és mellettünk szóltak a rádiós sugárzások alkalmával. A hadifoglyokkal készített valamennyi összegyűjtött beszélgetés közül mindössze három volt enyhén császárellenes, és csak egy ment olyan messzire, hogy azt mondja: „Hiba volna a császárt a trónján hagyni.” Egy másik azt mondta, hogy a császár „egy akaratgyenge ember, nem löbb egy bábnál”. A harmadik nem ment túl azon a feltételezésen, hogy esetleg a császár lemond a fia javára, és a monarchia eltörlésével a fiatal japán nők olyan szabadság elérését remélhetik, amelyet az amerikai nőktől irigyeltek.

Így a japán parancsnokok a japánok egyhangú tiszteletére építettek, amikor cigarettát osztottak a csapatoknak „a császár nevében”, vagy amikor a születésnapján elévezették őket, és háromszor meghajolva kelet felé „banzait” kiáltattak velük. „Még amikor az egységek éjjel-nappal bombázásnak voltak kitéve”, csapataikkal reggel és este akkor is együtt kántálták „a szent szavakat”, melyeket magától a császártól kaptak a fegyveres erők a Katonáknak és Tengerészeknek Szóló Rendeletben, miközben „a kántálás hangja visszhangzott az erdőben”. A militaristák a császár iránti hűség erejét minden lehetséges formában felhasznállak. Felszólították embereiket, hogy „teljesítsék Őfelsége kívánságát”, hogy „oszlassák el császáruk minden aggodalmát”, hogy „mutassák ki a tiszteletüket Őfelsége jóindulata iránt”, hogy „haljanak meg a császárért”. A császár akaratának való engedelmesség azonban kétélű dolog. Ahogy sok fogoly mondta, a japánok „elszántan fognak harcolni akár bambuszrudakkal is, ha a császár úgy parancsolja. És rögtön abba fogják hagyni, ha ő úgy dönt”. „Japán holnap megadná magát, ha a császár ilyen parancsot adna.” „Még a – legharcosabb és legnacionalistább – mandzsúriai Kwantung sereg is letenné a fegyvert.” „Csak az ő szavai fogadtathatják el a japán emberekkel a vereséget, és békíthetik meg őket, hogy az újjáépítésért éljenek.”

A császár iránti feltétlen és abszolút hűség feltűnően szemben állt a minden más személyt és csoportot érintő kritikával. A japán lapokban, magazinokban és még a hadifoglyok vallomásaiban is bírálták a kormányt és a katonai vezetőket. A hadifoglyok nyugodtan bevádolták helyi parancsnokaikat, főleg akik nem osztoztak a katonákkal a veszélyben és a nehézségekben. Különösen azokat bírálták, akik repülővel elmenekültek, és hátrahagyták csapataikat, hogy harcoljanak. Általában néhány tisztet dicsértek csak, a többieket élesen bírálták. Nem volt jele annak, hogy ne tettek volna különbséget a jó és a rossz között a japán ügyekkel kapcsolatban. Az újságok és a magazinok még az anyaországban is bírálták „a kormányt”. Erősebb vezetést és a harci szellem nagyobb koordinálását követelték, és azt állították, hogy nem kapták meg a kormánytól, ami szükséges volt. A szólásszabadság korlátozását is bírálták. Jó példa erre 1 1944 júliusában, egy tokiói lapban megjelent beszámoló, melyet egy szerkesztőkből, egykori parlamenti képviselőkből és Japán totalitárius pártjának, a Császári Szabályozást Segítő Szövetségnek vezetőiből álló bizottság állított össze. Az egyik szónok azt mondta: „Véleményem szerint számos módja van a japánok felrázásának, de a legfontosabb a szólásszabadság. Az elmúlt néhány évben az emberek nem mondhatták el őszintén, amit gondoltak. Attól tartottak, hogy megvádolják őket, ha bizonyos dolgokról beszélnek. Haboztak, és megpróbálták valahogy összefoltozni a felszínt, és ezért a köztudat nagyon félénk lett. Így soha nem tudjuk az emberek teljes erejét kiaknázni.” Egy másik szónok is ezt a témát fejtette ki: „Szinte minden este tanácskozást tartok a választókerület tagjaival, és sok mindenről kérdeztem őket, de mindannyian féltek beszélni. Elutasították a szólásszabadságot. Ez semmi esetre sem a megfelelő mód, hogy harcra ösztökéljük őket. Az embereket annyira korlátozza az úgynevezett Háborús Időkre Vonatkozó Különleges Törvény és a Nemzetbiztonsági Törvény, hogy olyan félénkké váltak, mint a feudális kor emberei. Így a felhasználható harci erő most kihasználatlan marad.”

A japánok még a háború alatt is bírálták a kormányt, a Főparancsnokságot és közvetlen feletteseiket. Nem feltétlenül fogadták el helyesnek az egész hierarchiát, a császár azonban kivétel volt. Hogyan volt ez lehetséges, ha az ő elsősége ennyire új keletű volt? A japánok jellemének mely szöglete tette lehetővé, hogy ilyen szent és sérthetetlen pozíciót nyerhessen el? Igazuk volt a japán hadifoglyoknak, amikor azt állították, hogy az emberek utolsó leheletükig fognak harcolni „bambuszlándzsáikkal”, amíg ő úgy parancsolja, és békésen el fogják fogadni a vereséget és a megszállást, ha ez a parancsa? Ezzel a képtelenséggel csak minket akartak félrevezetni, vagy netán tényleg ez volt az igazság?

A japánok háborús viselkedésével kapcsolatos mindezen döntő kérdések, kezdve antimaterialista beállítottságuktól egészen a császárral szembeni magatartásukig, az anyaországra és a frontvonalakra egyaránt vonatkoztak. Volt néhány attitűd, ami speciálisan a Japán Hadseregre volt érvényes. Ezek egyike a harcoló erők felhasználhatóságával kapcsolatos. A japán rádió jól ragadta meg az amerikai magatartással szembeni kontrasztot, amikor hitetlenkedéssel írta le George S. McCain admirális, a Formosa harci különítmény parancsnokának kitüntetését.

A kitüntetés hivatalos indoklása nem az volt, hogy McCain parancsnok megfutamította a japánokat. Nem értettük, hogy miért, amikor ez volt, amit a nimitzi közlemény megkövetelt… Nos, McCain admirális kitüntetését azzal indokolták, hogy sikeresen megmentett két sérült amerikai hadihajót, és biztonságban visszakísérte őket a bázisukra. Ez az apró információ azért fontos, mert nem kitaláció, hanem valóság… Nem kérdőjelezzük meg annak igazságtartalmát, hogy McCain admirális valóban megmentett két hajót. Csak arra a szokatlan tényre kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy sérült hajók megmentésért az Egyesült Államokban kitüntetés jár.

Az amerikaiakat minden megmentés, a sarokba szorítottaknak nyújtott minden segítség felvillanyoz. Egy bátor tett még hősiesebb, ha „sérülteket” ment meg. A Japán bátorság nem ismeri az ilyen megmentést. Még amikor biztonsági berendezésekkel szerelték fel a B-29-eseinket és a harci gépeket, azt is „gyávaságnak” kiáltották ki. A sajtó és a média újra és újra visszatért a témához. Csak az élet és a halál kockázatának elfogadása volt erény; az elővigyázatosság értéktelennek számított. Ez az attitűd jutott kifejezésre a sebesültek és a maláriás betegek esetében is. Az ilyen katonák sérült áruk voltak, és a számukra nyújtott orvosi ellátás egyáltalán nem volt kielégítő, még annyira sem, amennyire a harcoló erők hatékonysága indokolttá tette volna. Ahogy telt az idő, különféle ellátási nehézségek súlyosbították az orvosi ellátás ilyen hiányát, de nem csak erről volt szó. Szerepet játszott benne a materializmus lenézése; a katonáknak azt tanították, hogy a halál maga a szellem győzelme, és ahogy mi gondoskodunk a betegekről, az szemben áll a hősiességgel – akárcsak a biztonsági berendezések a bombázókon. A japánok a civil életben sem támaszkodtak annyira az orvosokra, mint az amerikaiak. Az Egyesült Államokban minden más szociális Intézkedésnél erősebb a sérültek iránti könyörületesség, és ezt a békeidőben Európából érkezett látogatók is gyakran megjegyezték. Ez természetesen idegen a japánok számára. Akárhogy is, a háború alatt a japánok nem képeztek ki mentőegységeket, hogy elszállítsák a sebesülteket a tűzvonalból, és elsősegélyt nyújtsanak nekik. Nem létezett a frontvonal, a hátsó vonalak és a távolabbi rekreációs kórházak orvosi rendszere. Az orvosi ellátásra fordított figyelem siralmas volt. Bizonyos kényszerhelyzetekben a kórházban fekvőket egyszerűen megölték. Főleg Új-Guineában és a Fülöp-szigeteken a japánoknak gyakran kellett olyan állásokból visszavonulniuk, ahol volt kórház. Nem volt meg a gyakorlat, hogy addig evakuálják a betegeket és a sebesülteket, amíg van rá lehetőség; csak akkor tettek valamit, amikor a sereg „tervezett visszavonulása” tényleg megtörtént, vagy amikor az ellenség behatolt. Ilyenkor a szolgálatban lévő orvostiszt gyakran lelőtte a kórházban lakókat, mielőtt távozott, vagy a betegek robbantották fel magukat kézigránáttal.

A japánoknak a sérült árukkal szembeni ilyen viselkedése alapvető volt a saját honfitársaikkal való bánásmódban, és ugyanilyen fontossággal bírt abban, ahogy az amerikai hadifoglyokkal bántak. A mi normáink szerint a japánok egyformán bűnösek voltak a saját embereikkel és a foglyaikkal szembeni kegyetlenkedésekben. A Fülöp-szigetek egykori egészségügyi főtisztje, Harold W. Glatty ezredes, miután 3 évet töltött hadifogolyként Formosán, ezt mondta: „Az amerikai foglyok jobb orvosi ellátásban részesültek, mint a japán katonák. A szövetséges egészségügyi tisztek gondoskodni tudtak az embereikről a fogolytáborokban, míg a japánoknak nem voltak orvosaik. Jó ideig minden egészségügyi személyzetük egy tizedes, majd később egy őrmester volt.” Japán egészségügyi tisztet egy évben csak egyszer vagy kétszer látott.⁴

A legmesszebbmenő túlzás, amelyhez a felhasználható emberanyag eme japán elmélete vezethetett, a megnemadási politikájuk. Bármely nyugati hadsereg, amely ha megtett minden tőle telhetőt, és reménytelen helyzetbe kerül, megadja magát az ellenségnek. Továbbra is dicsőséges katonáknak tekintik magukat, és a nemzetközi egyezménynek megfelelően nevüket visszaküldik hazájukba, így a családjuk tudomást szerezhet róla, hogy életben vannak. Nem szégyenültek meg sem mint katonák, sem mint állampolgárok, sem pedig a családjuk előtt. A japánok azonban másképp határozták meg a helyzetet. A becsület összekapcsolódott a halálig tartó küzdelemmel. Reménytelen helyzetben a japán katonának meg kell ölnie magát az utolsó kézigránátjával, vagy egy tömeges öngyilkos támadás keretében fegyvertelenül kell nekirontania az ellenségnek. De nem adhatja meg magát. Még ha akkor került fogságba, amikor sebesült vagy eszméletlen volt, akkor „sem járhatott többé emelt fővel Japánban”; megszégyenült, korábbi életéhez képest „halott” volt.

Természetesen voltak a megadást tiltó parancsok, de nyilvánvalóan nem volt szükség sajátos hivatalos oktatásra a fronton. A hadsereg olyan mértékig eleget tett ennek a szabálynak, hogy az észak-burmai hadjáratban az elfogottak és az elesettek aránya 142 a 17166-hoz volt. Ez 1:120-as arány volt. A fogolytáborba került 142 főből egy kisebb létszámtól eltekintve mindenki sebesült vagy eszméletlen volt, amikor elfogták; csak néhányan voltak, akik egyedül vagy 2-3 fős csoportokban „megadták magukat”. A nyugati nemzetek hadseregeiben szinte közhelyszerű, hogy a csapatok egyharmados vagy egynegyedes veszteség esetén feladják a küzdelmet; a megadók aránya 4:1. Amikor először Indonéziában észlelhető számú japán csapat adta meg magát, az arány 1:5 volt, ami óriási növekedést jelentett az észak-burmai 1:120-hoz képest.

Így a japánok számára a hadifogollyá lett amerikaiak a megadás puszta ténye miatt becstelenné váltak. „Sérült áruk” voltak még akkor is, ha a sebesülések, a malária vagy a vérhas nem helyezte őket a „teljes ember” kategóriáján kívülre. Sok amerikai leírta, hogy milyen veszélyes dolog volt a nevetés a fogolytáborokban, és mennyire ingerelte ez az őreiket. A japánok szemében őket nagy szégyen érte, és keserű volt számukra, hogy az amerikaiak nem voltak ennek tudatában. Az amerikai foglyoknak ugyanolyan parancsoknak kellett engedelmeskedniük, mint amit a japán őröktől a saját japán tisztjeik elvártak; az erőltetett menetek és a zsúfolt hajókon történő szállítás mindennapos volt számukra. Az amerikaiak azt is elmondták, hogy az őrök mennyire szigorúan megkövetelték a szabályok megsértésének leplezését; a legnagyobb bűn a szabályok nyílt megkerülése volt. A táborokban, ahol a foglyok napközben az utakon vagy üzemekben dolgoztak, a szabály, hogy tilos ételt magukkal visszavinni, néha csak üres szó volt – amennyiben a gyümölcsöt és a zöldségeket elrejtették. Ha láthatóak voltak, az felháborító véteknek számított, ami azt jelentette, hogy az amerikaiak semmibe vették az őrök hatalmát. A hatalommal való nyílt szembeszállást súlyosan megtorolták, még ha az csak egyszerű „visszabeszélés” volt is. A visszabeszéléssel kapcsolatos japán szabályok a civil életben is nagyon szigorúak, és a saját katonai gyakorlatuk is keményen büntette. Nem a fogolytáborokban történt atrocitások és kegyetlenkedések felmentése, hogy különbséget teszünk a kegyetlenkedések és a kulturális szokások következményei között.

Különösen a harcok kezdeti szakaszában az elfogás miatti szégyenérzetet erősítette a japánok valós hite, hogy az ellenség megkínoz és megöl minden foglyot. A rémhír, hogy tankokkal hajtottak keresztül a Guadalcanalnál elfogottak testén, szinte az egész országot bejárta. Néhány japánt, aki megpróbálta feladni magát, a csapataink olyan gyanakvással fogadtak, hogy elővigyázatosságból megölték őket, és ez a gyanú gyakran beigazolódott. A Japánok, akiknek nem maradt másuk, mint a halál, gyakran büszkék voltak rá, ha magukkal vihettek egy ellenséget a halálba; ezt akkor is megtehették, miután elfogták őket. Ahogy egyikőjük mondta, „ha eldőlt, hogy feláldozzuk magunkat a győzelem oltárán, szégyen volna hősies tett végrehajtása nélkül meghalni”. Ezek a lehetőségek óvatosságra intették a seregünket, és csökkentették az önmagukat megadók számát.

A megadás iránt érzett szégyent mélyen beleégették a japánok tudatába. Természetesnek fogadtak el egy viselkedést, ami idegen volt a mi számunkra. A mi háborús szokásaink azonban éppúgy idegenek voltak az ő számukra. Megdöbbenve becsmérelték az amerikai hadifoglyokat, akik kérték, hogy jelentsék a nevüket a kormányuknak, hogy a családjuk megtudja, életben vannak. A közkatonákat legalábbis meglehetősen felkészületlenül érte az amerikai csapatok megadása Bataannál, mert úgy hitték, hogy azok japán módon fognak küzdeni. Elfogadhatatlan volt számukra a tény, hogy az amerikaiak számára nem szégyen hadifogolynak lenni.

A legmelodrámaibb különbség a nyugati és a japán katonák viselkedése között kétségtelenül az együttműködés, melyet az utóbbiak hadifogolyként tanúsítottak a szövetséges erőkkel. Nem ismerték az életre vonatkozó szabályokat, melyek érvényesek lettek volna ebben az új helyzetben; megszégyenültek, és az életük japánként véget ért. Csak a háború utolsó hónapjaiban akadtak néhányan, akik a háború kimenetelétől függetlenül a hazatérést fontolgatták. Néhányan azt kérték, hogy öljék meg őket, „de ha a szokásaitok nem engedik ezt meg, akkor mintaszerű fogoly leszek”. Többek voltak mintaszerű foglyoknál. Az öreg katonák és akik hosszú éveken keresztül szélsőséges nacionalisták voltak, meghatározták a lőszerraktárak helyét, gondosan elmagyarázták a japán erők helyzetét, propagandaszövegeket fogalmaztak, és együtt repültek a bombázó pilótákkal, hogy elvezessék őket a katonai célpontokhoz. Olyan volt, mintha új lapot nyitottak volna; ami az új oldalon állt, az az ellenkezője volt az előző oldalon írottaknak, de ugyanazzal a hűséggel követték.

Ez a leírás természetesen nem minden hadifogolyra érvényes, néhányan engesztelhetetlenek voltak. Mindenesetre bizonyos kedvező feltételeket kellett teremteni, hogy a fenti viselkedés lehetővé váljon. Az amerikai hadsereg parancsnokai nagyon is érthető módon vonakodtak elfogadni a japánok segítségét, és voltak táborok, ahol meg sem kísérelték felhasználni, amit nyújthattak volna. Azonban ezekben a táborokban később feladták az eredeti gyanút, és egyre jobban és jobban bíztak a japánok jóhiszeműségében.

Az amerikaiak nem várták ezt a hirtelen fordulatot a hadifoglyoktól, mert ez nem felelt meg a mi szokásainknak. A japánok azonban úgy viselkedtek, hogy ha feltettek mindent az életvitel egyfajta vonalára, és ha az nem járt sikerrel, akkor természetesen egy másik vonalat választottak. Olyan viselkedés ez, amire számíthattunk a háború utáni években is, vagy sajátosan csak a fogságba esett katonákra volt jellemző? Mint a japán viselkedés más sajátosságai, melyek a háború alatt előtérbe kerültek, kérdéseket vetettek fel az egész életmódról, amelytől függtek, az intézményeik működéséről és a tanult viselkedésükről.