4.

A MEIDZSI - REFORM

JAPÁNBAN A MODERN KORT beharangozó jelszó a szonnó dzsói, vagyis a „tiszteld a császárt, és űzd el a barbárokat” volt. Ez a szlogen megpróbálta elkerülni Japánnak a külső világ általi beszennyeződését, és a császár és a sógun „kettős uralkodásának” 14. századi aranykorát igyekezett visszaállítani. A császár udvara Kiotóban szélsőségesen reakciós volt. A császári oldal győzelme támogatóinak a külföldiek lealacsonyítását és kiűzését, a hagyományos japán életmód visszaállítását jelentette, azt, hogy a „reformereknek” nem volt beleszólása a dolgok folyásába. A nagy Külső Urak, Japán legerősebb hűbérbirtokainak daimjói, akik a sógunátus megdöntésében az élen jártak, úgy tekintettek a restaurációra, mint egy lehetőségre, amellyel a Tokugavák helyett ők irányíthatják majd az országot, vagyis csak személyi változást akartak. A parasztok több rizst szerettek volna megtartani abból, amit termeltek, de gyűlölték a „reformokat”. A szamurájok meg akarták tartani a járadékukat, és azt szerették volna, hogy kardjukat nagyobb dicsőségért forgathassák. A kereskedők, akik a restaurációt pénzelték, a kereskedelmi szellemet kívánták kiterjeszteni, de soha nem kérdőjelezték meg a feudális rendszert.

Amikor 1868-ban a császár visszahelyezésével a Tokugava-ellenes erők győzelmet arattak, a győztesek nyugati mércével mérve egy szenvedélyesen konzervatív elszigetelődési politika mellett kötelezték el magukat. A kormány azonban már a kezdetektől ezzel ellentétes irányba haladt. Alig egy éve volt hatalmon, amikor megszüntette a daimjók adókivetési jogát valamennyi hűbér-birtokon. Bevonta a telekkönyveket, és magának juttatta a parasztok adójából „a daimjó 40 százalékát”. Ez a kisajátítás nem kompenzáció nélkül történt. A kormány minden daimjónak kiutalt a normális bevételének felével megegyező összeget. Ugyanakkor a kormány mentesítette a daimjókat szamuráj csatlósaik támogatásától és a közmunkák költségeitől. A szamuráj csatlósok a daimjókhoz hasonlóan járandóságot kaptak a kormánytól. A következő öt évben az osztályok közötti valamennyi törvényes egyenlőtlenséget eltörölték, törvényen kívül helyezték az osztályok és kasztok jelvényeit és megkülönböztető ruházatát – még a férfiak varkocsát is le kellett vágni –, egyenjogúsították a kiközösítettéket, visszavonták a földek elidegeníthetetlenségéről szóló törvényt, eltávolították a hűbérbirtokok közötti sorompókat és a buddhizmust megfosztották hivatalos jellegétől. 1876-ban a daimjók és a szamurájok járandóságát egy összegű kifizetésre váltották át, ami 5-15 éven belül vált esedékessé. Ezek a kifizetések annak megfelelően voltak kisebbek vagy nagyobbak, hogy az egyes személyek mekkora fix bevétellel rendelkeztek a Tokugava-korban. A pénz segítségével vállalkozásokba kezdhettek az új, nemfeudális gazdaságban. Ez volt az utolsó szakasz, amikor a kereskedőknek és pénzügyi uraknak a feudális vagy földbirtokos urakkal való speciális egyesülése megpecsételődött, ami tulajdonképpen már a Tokugava-korban természetes volt.⁹

A gyermekcipőben járó Meidzsi-kormányzat jelentős reformjai nem voltak népszerűek. Ezek mindegyikénél sokkal nagyobb általános lelkesedést váltott ki Korea lehetséges megszállása 1871-től 1873-ig. A Meidzsi-kormány nemcsak állhatatosan kitartott drasztikus reformjai mellett, de a megszállás tervét is ejtette. Ez a program oly erősen ellenkezett a legtöbbek akaratával, hogy 1877-ben legfőbb vezetőjük, Szaigo átfogó zendülést szervezett a kormány ellen. Csapata a császár támogatóinak valamennyi profeudális elvárását képviselte, melyeket a Meidzsi-kormányzat már a restauráció első évében elárult. A kormány összehívott egy nem szamurájokból álló önkéntes sereget, és legyőzték Szaigo szamurájait. Azonban ez a zendülés a kormánnyal szembeni elégedetlenség mértékét jelezte.

A parasztok elégedetlensége ugyanilyen jelentős volt. Legkevesebb 190 agrárlázadásra került sor 1868 és 1878 között, vagyis a Meidzsi első évtizedében. Az új kormány 1877-ben tette meg első megkésett lépéseit a parasztokra nehezedő hatalmas adók csökkentésére, ezért a parasztok joggal érezhették, hogy cserbenhagyták őket. A parasztok ráadásul ellenezték az iskolák alapítását, a sorozást, a földmérést, a varkocs levágását, a kirekesztettek törvényes egyenlőségét, a hivatalos buddhizmus drasztikus korlátozását, a naptárreformot és még sok más dolgot, ami változásokat idézett elő megszokott életmódjukban.

Akkor kikből áll ez a „kormány”, amely ilyen drasztikus és népszerűtlen reformokba kezdett? Alacsonyabb rangú szamurájok és kereskedők „különleges szövetsége” volt, melynek kialakulását speciális japán intézmények már a feudális időkben megtámogatták. A szamuráj csatlósok voltak azok, akik a daimjók kincstárosaiként és intézőiként kitanulták a politikai ügyeskedést, akik a bányászat, a textil- és kartongyártás feudális monopóliumait irányították. Kereskedők voltak, akik megvásárolták a szamurájstátust, és elterjesztették a termelési technikákat. Ez a szamuráj-kereskedő szövetség rögtön hozzáértő és határozott adminisztrátorokat vont be, akik kidolgozták a Meidzsi-politikát, és megtervezték a megvalósítását. Az igazi kérdés nem az, hogy melyik osztályból jöttek, hanem hogy miként lehetett, hogy ők ennyire hozzáértők és realisták voltak. Japán, mely csak a 19. század második felében emelkedett ki a középkori szintről, és olyan gyenge volt, mint most Sziám, olyan vezetőket termelt ki, akik képesek voltak kigondolni és megvalósítani egy államférfihoz méltó és sikeres feladatot; mégpedig a legkülönbet azok közül, amelyekkel egy nemzet valaha is próbálkozott. Ezeknek a vezetőknek az erőssége és gyengesége is a hagyományos japán jellemben gyökerezett, és e könyv fő témája annak tárgyalása, hogy milyen volt, és milyen is ez. Ebben a fejezetben csak azt fogjuk látni, hogy a Meidzsi-politikusok hogyan láttak neki nagy vállalkozásuknak.

Feladatukat egyáltalán nem ideológiai forradalomnak tekintették, hanem munkaként kezelték. Felfogásuk szerint az volt a céljuk, hogy Japánt olyan országgá tegyék, amellyel számolni kell. Nem voltak tekintélyrombolók, nem ócsárolták és nem juttatták koldusbotra a feudális osztályt. Elég nagy összegű járadék segítségével csábították őket, hogy a kormányzat támogatói legyenek. Végül pedig javítottak a parasztok helyzetén. Az első tíz év lassú fejlődése sokkal inkább a korai Meidzsi-kincstár siralmas állapotának tudható be, mintsem hogy a parasztoknak a kormánnyal szembeni követeléseit osztálymegfontolásból utasították volna el.

A Meidzsi-kormányt vezető energikus és találékony politikusok azonban elvetettek minden, a japán hierarchia megszüntetésére vonatkozó elképzelést. A restauráció leegyszerűsítette a hierarchikus rendet azzal, hogy a császárt helyezte legfelülre, és eltávolította a sógunt. A restauráció utáni politikusok a hűbérbirtokok megszűntetésével véget vetettek a hűbérúr és az állam iránti hűség összeütközésének. Ezek a változtatások nem szűntették meg a hierarchikus szokásokat, hanem új teret adtak nekik. „Őméltóságáék”, Japán új vezetői tovább erősítették a központosított szabályozást, hogy rákényszerítsék szakmai programjukat az emberekre. Felváltva alkalmazták a fentről jövő követelést a fentről jövő ajándékkal, és így képesek voltak életben maradni. Azt azonban nem gondolták, hogy engedni kellene a közvéleménynek, amely lehet, hogy nem akarja, hogy megreformálják a naptárt, hogy nyilvános iskolákat alapítsanak, vagy hogy megtiltsák a kirekesztettekkel szembeni diszkriminációt.

Az egyik ilyen fentről jövő ajándék Japán alkotmánya volt, amelyet a császár 1889-ben adott az embereknek. Helyet biztosított az embereknek az államban, és megalakította az országgyűlést. A különféle nyugati alkotmányok vizsgálódó tanulmányozása után Őfelsége nagy gonddal állította össze. Megfogalmazói azonban megtettek „minden lehetséges óvintézkedést, hogy megóvják a nép beavatkozásától és a közvélemény betörésétől”.¹⁰ Maga a hivatal, amely szavakba öntötte, a Császári Udvartartás Minisztériumának részeként szent és sérthetetlen volt.

A Meidzsi-politikusok meglehetősen tudatosan álltak neki a feladatnak. Az 1880-as években Itó herceg, az alkotmány szerkesztője elküldte Kido márkit, hogy konzultáljon Herbert Spencerrel Angliában a Japánra váró problémákról, és hosszas megbeszélés után Spencer megírta a véleményét Itónak. A hierarchiával kapcsolatban Spencer azt írta, hogy Japán hagyományos elrendezési módja páratlan bázisa a nemzeti jólétnek, amit fenntartani és támogatni kell. Azt mondta, hogy a feljebbvalókkal, és legfőképp a császárral szembeni kötelességek rendszere Japán számára nagy lehetőség. Japán szilárdan haladhat előre „feljebbvalói” alatt, és megóvhatja magát azoktól a nehézségektől, amelyek az individualistább nemzeteknél elkerülhetetlenek. A nagy Meidzsi-politikusok nagyon elégedettek voltak saját meggyőződésük ilyetén való megerősítésével. A modern korban is meg akarták őrizni a „megfelelő hely” betartásából származó előnyöket. Nem törekedtek a hierarchia szokásának aláásására.

Tevékenységük valamennyi területén, legyen az politikai, vallási vagy gazdasági, a Meidzsi-politikusok meghatározták az állam és az emberek viszonyában a „megfelelő hellyel” járó kötelességeket. Egész rendszerük annyira idegen az Egyesült Államokban és Angliában szokásostól, hogy általában nem ismerjük fel annak alapvető elemeit. Egy föntről jövő erős szabályzásnak természetesen nem kellett a közvéleményhez igazodnia. Ezt a kormányt egy legfelső hierarchia irányította, ahova soha nem kerülhettek választott személyek. Ezen a szinten az embereknek nem volt szava. 1940-ben a legfelső kormányzati hierarchia azokból állt, akik „bejáratosak” voltak a császárhoz, akik közvetlen tanácsadóit alkották, és azokból, akiknek kinevezésén rajta állt a császári pecsét. Ez utóbbiak közé tartoztak a kabinetminiszterek, a prefektúrák vezetői, a bírák, a nemzeti hivatalok vezetői és más hasonlóan felelős tisztviselők. Egyetlen választott hivatalnok sem bírhatott ilyen státussal a hierarchiában, és nem is volt kérdés, hogy az országgyűlés választott képviselőinek semmi beleszólása nem volt egy kabinet-miniszter, a pénzügyi vagy a szállítmányozási tárca vezetőjének kiválasztásába és jóváhagyásába. Az országgyűlés választott alsó háza az emberek hangja volt, melynek megvolt az a nem túl nagy kiváltsága, hogy kérdőre vonja és bírálja a felsőbb hivatalnokokat, de nem igazán volt szava a kinevezésekben, a döntésekben vagy a költségvetési kérdésekben, és nem vonták bele a törvényhozásba. Az alsóházat egy nemválasztott felsőház ellenőrizte, melynek fele nemesekből, negyede császári megbízottakból állt. Mivel a törvényhozás jóváhagyásában nagyjából az alsóházzal azonos erővel bírt, ez további hierarchikus ellenőrzést tett lehetővé.

Japán így biztosította, hogy akiknek magas kormányzati pozíciójuk van, megmaradjanak „Őméltóságúaknak”, de ez nem jelentette, hogy ne lett volna autonómia a „megfelelő helyen”. Valamennyi ázsiai nemzetnél, álljanak azok bármilyen kormányzás alatt, a fentről jövő hatalom mindig elér alulra, és valahol középen találkozik az alulról felemelkedő helyi önkormányzattal. Az egyes országok közötti különbségek mind azzal kapcsolatosak, hogy milyen messzire ér fel a demokratikus felelősségre vonás, mennyire sok vagy kevés a vezetők felelőssége, és hogy vajon a helyi vezetés érzékenysége megmarad-e az egész közösség iránt, vagy helyi mágnások vásárolják meg őket az emberek kárára. A Tokugava Japánnak Kínához hasonlóan öt-tíz családból álló apró közigazgatási egységei voltak, melyeket akkoriban tonari guminak hívtak, és a népesség legkisebb felelős egysége volt. A szomszédos családokból álló csoport feje magára vállalta a vezetést saját ügyeikben, felelős volt helyes viselkedésükért, jelentést kellett adnia minden kétes cselekedetről, és ki kellett szolgáltatnia minden keresett személyt a kormánynak. A Meidzsi-politikusok először megszüntették, majd később visszaállították ezeket. A kis- és nagyvárosokban a kormány néha tevékenyen támogatta őket, de ma a falvakban ritkán funkcionálnak. A kis falvak (buraku) egységei sokkal fontosabbak. A burakut nem szüntették meg, és nem kebelezték be egységként a kormányba. Olyan terület volt ez, ahol az állam nem működött. Ezek a mintegy tizenöt házból álló falvacskák ma is szervezett módon működnek évenként változó vezetőjükkel, aki „gondoskodik a kis falu vagyonáról, ellenőrzi a támogatást, melyet halál vagy tűzvész esetén juttattak a családoknak, kijelöli a közös mezőgazdasági munkára, házépítésre vagy útjavításra megfelelő napot, és a tűzharang rázásával vagy két fadarab bizonyos ritmusú összeütésével hirdeti ki a helyi ünnep- és szabadnapokat”.¹¹ Ezek a vezetők nem voltak felelősek az állami adók begyűjtéséért, mint némely más ázsiai nemzetnél, és így nem kellett viselniük ezt a terhet. A pozíciójuk meglehetősen ambivalens; a demokratikus felelősség keretein belül működnek.

A modern civil kormány Japánban elismeri a városok és falvak helyi igazgatását. Választott „öregek” kijelölnek egy felelős vezetőt, aki a prefekturális és nemzeti kormány által képviselt állammal szemben valamennyi ügyben a közösség képviselőjeként szolgál. A falvakban a vezető már régóta ottani lakos, egy földtulajdonos család tagja. E hivatal ellátása pénzügyileg ugyan veszteséges, de jelentős presztízzsel jár. Ő és az öregek felelősek a falu pénzügyeiért, a közegészségért, az iskolák fenntartásáért és főleg a vagyoni feljegyzésekért és személyes iratokért. A falu hivatalában sok a tennivaló. Felügyeli az elemi oktatás állami ráfordításának kiadásait, az iskolai költségekből vállalt jóval nagyobb helyi részesedés begyűjtését és kiadásait, a falu tulajdonában lévő ingatlanok fenntartását és kiadását, a földek fejlesztését és erdősítését, továbbá valamennyi vagyoni ügylet nyilvántartását, melyek csak akkor válnak törvényessé, ha azok gondos bejegyzésre kerültek ebben a hivatalban. Naprakész nyilvántartást kell vezetnie a közösségben hivatalosan tartózkodó személyek lakhelyéről, családi állapotáról, gyermekek születéséről, örökbefogadásról, a törvénnyel való bármilyen összetűzésről és más dolgokról, továbbá családi nyilvántartást is vezet, amely ugyanezen adatokat mutatja az illető családjával kapcsolatban. A Japán különböző részeiről származó minden ilyen információt egy hivatalos belügyi központba továbbítanak, és az belekerül az egyén aktáiba. Valahányszor valaki megpályázik egy állást, bíróság elé kerül, vagy igazolnia kell a személyazonosságát, akkor ír otthoni közösségének hivatalába, vagy személyesen keresi azt fel, és beszerez egy másolatot, hogy bemutassa az érdeklődő személynek. Az emberek nem könnyen néztek szembe annak a lehetőségével, hogy rossz bejegyzés kerüljön a saját vagy valamely családtagjuk aktájába.

A falu, a kis- és nagyváros így jelentős közösségi felelősséggel bír. Még a 20-as években is, amikor Japánnak nemzeti politikai pártjai voltak, ami minden országban a kormány és az ellenzék hatalmi pozíciójának váltakozását jelenti, a helyi közigazgatást nem érintette ez a fejlődés, és azt az egész közösségért tevékenykedő öregek irányították. Három vonatkozásban azonban a helyi közigazgatásnak nincs autonómiája; minden bírót államilag neveznek ki, minden rendőr és iskolai tanár az állam alkalmazásában áll. Mivel a legtöbb polgári esetet Japánban egyeztetés vagy közvetítő által rendezik el, a jogi bíróság csak igen kis szerepet játszik a helyi közigazgatásban. A rendőrség sokkal fontosabb. A rendőrségnek ugyan kéznél kell lennie a nyilvános összejöveteleken, de ezek a feladatok csak időszakosak, és idejük legnagyobb részét a személyes és vagyoni nyilvántartások vezetésének szentelik. Az állam gyakran helyezheti át a rendőröket egyik szolgálati helyről a másikra, így kívülállók tudnak maradni, helyi kötelékek nélkül. Az iskolai tanárokat szintén áthelyezik. Az iskolák működésének valamennyi részletét az állam szabályozza, és Franciaországból hasonlóan az ország összes iskolájában ugyanazon a napon ugyanazt a leckét tanulják, ugyanabból a tankönyvből. Minden iskolában ugyanazokat a torna gyakorlatokat végzik el ugyanarra a rádióadásra, a reggel ugyanazon órájában. A közösségnek nincs helyi önrendelkezési joga az iskolák, a rendőrség és a bíróság felett.

Így a japán kormány minden ponton jelentősen eltér az amerikaitól, ahol választott személyek viselik a legmagasabb végrehajtói és törvényhozói felelősséget, és a helyi ellenőrzést a rendőrség és a rendőrbíróságok helyi irányításán keresztül gyakorolják. Azonban formálisan nem különbözik jelentősen az olyan nyugati nemzetek kormányzati felépítésétől, mint Hollandia vagy Belgium. Hollandiában például, ahogy Japánban is, a Királynő Minisztériuma fogalmaz meg minden törvénytervezetet; a parlament a gyakorlatban nem kezdeményez törvényhozást. A törvény szerint a kis- és nagyvárosok polgármestereit is a holland királynő nevezi ki, így a királynő formális jogai az 1940 előtti Japánnál jóval lejjebb, a vidéki területekig terjednek ki. Ez még akkor is igaz, ha a gyakorlatban a holland királynő általában a helyi felterjesztést hagyja jóvá. A rendőrség és a bíróságok közvetlen felelőssége az uralkodónak szintén holland jellegzetesség. Mindazonáltal Hollandiában bármilyen vallási szekta létrehozhat iskolát. A japán iskolarendszerre Franciaországban találunk példát. Hollandiában a csatornák, az ármentesített belvizes területek és a helyi beruházási munkálatok feletti helyi felelősség szintén az egész közösség feladata, nem politikailag választott polgármesteré vagy hivatalnokoké.

A japán kormányzási forma és az ilyen nyugat-európai esetek közti Igazi különbség nem formai, hanem funkcionális. A japánok a tiszteletadás régi szokásaira támaszkodnak, melyek múltbeli tapasztalataik alapján állnak össze, és amelyek etikai rendszerükben és udvariassági szokásaikban öltenek testet. Az állam számíthat arra, hogy ha őméltóságáék a „megfelelő helyen” funkcionálnak, akkor kiváltságaikat tiszteletben fogják tartani, de nem azért, mert helyeslik a politikát, hanem mert Japánban helytelen dolog megsérteni a kiváltságok közti határokat. A politika legfelsőbb szintjén a „közvéleménynek” nincs helye. A kormány csak „köztámogatást” kér. Amikor az állam kijelöli saját hivatalos területét a helyi ügyeket illetően, illetékességét szintén tisztelettel fogadják el Belföldi szerepeit tekintve az állam nem szükséges rossz, mint ahogy azt az Egyesült Államokban rendszerint érzik. A japánok szemében az állam szinte maga a legfőbb jó.

Ezen felül az állam gondosan figyel arra, hogy elismerje az emberek akaratának „megfelelő helyét”. Nem túlzás azt mondani, hogy a nép törvényes fennhatóságának területein a japán államnak az emberek kedvében kellett járnia. Az államnak a mezőgazdasági fejlesztésért felelős képviselői a régi mezőgazdasági módszerek javításakor a lehető legkisebb önkény alkalmazásával tevékenykednek, akárcsak társaik Idahóban. Az államilag garantált gazdálkodói hiteltársaságokat vagy gazdálkodói szövetkezeteket támogató állami hivatalnoknak vételkor és eladáskor hosszadalmas kerekasztal-tárgyalásokat kell folytatnia a helyi előkelőségekkel, és végül tiszteletben kell tartania a döntésüket. A helyi ügyek helyi kezelést kívánnak. A japán életmód meghatározza a megfelelő hatalmat és megállapítja annak megfelelő területét. Sokkal nagyobb tiszteletet – és ezzel cselekvési szabadságot – ad az „elöljáróknak”, mint a nyugati kultúrák, de nekik is meg kell tartaniuk a helyüket. Japán mottója: Mindent a maga helyén.

A vallás területén a Meidzsi politikusai sokkal furcsább rendelkezéseket hoztak, mint a kormányzásban, ugyanakkor ugyanazt a japán mottót alkalmazták. Az állam a nemzeti egység és felsőbbrendűség szimbólumait támogató hitet a saját birodalmának érezte, és minden másban meghagyta az egyénnek a hit szabadságát. A nemzeti fennhatóság e területe az állami sintó volt. Mivel ez a nemzeti szimbólumok megfelelő tiszteletéhez kapcsolódott – mint a zászlónak való tisztelgés az Egyesült Államokban –, ahogy ők mondták, „nem vallás”. Így Japán úgy tudta ezt minden polgárától megkövetelni, hogy nem sértette meg a vallásszabadság nyugati dogmáját, ahogy az Egyesült Államok sem sérti azt, amikor megköveteli a nemzeti lobogó előtti tisztelgést. Ez pusztán a hűség jele volt. Mivel ez „nem vallás” volt, ezért Japán a nyugati kritika kockázata nélkül taníthatta az iskolákban. Az állami sintó az iskolákban Japán történetévé vált, az istenek korától kezdve „az öröktől uralkodó” császár tiszteletéig. Államilag támogatott és államilag ellenőrzött volt. A vallás minden más területe, még a felekezeti vagy szektás sintó is, nem beszélve a buddhista vagy keresztény szektákról, sokkal inkább az egyén akaratára volt bízva, mint az Egyesült Államokban. A két területet közigazgatásilag és pénzügyileg is elkülönítették. Az állami sintó a Belügyminisztériumon belül saját hivatalának gondjaira volt bízva, papjait, szertartásait és szentélyeit az állam támogatta. A szektás sintó, a buddhista és keresztény szekták az Oktatásügyi Minisztériumon belüli Vallási Hivatalhoz tartoztak, és azokat a tagok önkéntes hozzájárulásaival támogatták.

A témával kapcsolatos hivatalos japán álláspont következtében nem beszélhetünk az állami sintóról úgy, mint egy hatalmas államvallásról, de mindenképpen nevezhetjük egy hatalmas intézménynek. Több mint 110 ezer szentély volt, kezdve az Isze szentélytől, a Napistennő templomától egészen a kis helyi szentélyekig, melyeket speciális szertartások alkalmával a papok takaríttattak. A papok hierarchiája megfelelt a politikainak, a hatalmi rangsor a legalacsonyabb papoktól kezdve a kerületi és prefekturális papokon át a legmagasabb papi méltóságokig terjedt. Az emberek vallásgyakorlásának irányítása helyett inkább szertartásokat tartottak nekik, de az állami sintóban semmi hasonló nem volt az általunk megszokott templomba járással. Az állami sintó papjainak – mivel nem vallás volt – jogilag tilos volt bármilyen tant tanítania, és nem tarthatlak nyugati értelemben vett istentiszteleteket sem. Helyette a gyakori rituális napokon a közösség hivatalos képviselői eljöttek, és a pap elé álltak, aki kenderből és papírszalagokból álló vesszőt lengetve megtisztította őket. Kinyitotta a szentély belső ajtaját, éles kiáltással hívta az isteneket, hogy jöjjenek, és fogyasszanak a szertartási étkekből. A pap imádkozott, és minden résztvevő a rangjának megfelelő sorrendben mélyen meghajolva ajánlotta fel azt a bizonyos szent faágacskát fehér papírszalaggal, mely a régi és az új Japánban mindenütt megtalálható. Ezután a pap egy újabb kiáltással visszaküldte az isteneket, és bezárta a belső szentély ajtóit. Az állami sintó ünnepnapjain a császár mutatott be rítusokat az embereknek, és a kormányhivatalok zárva tartottak. Azonban ezek az ünnepek nem voltak olyan nagy népünnepélyek, mint a helyi szentélyek tiszteletére rendezett szertartások, vagy akár a buddhista ünnepek. Ezek az állami sintón kívüli „szabad” területek voltak.

Itt a japán emberek a szívükhöz közel álló nagy szektákat és ünnepnapokat követik. A buddhizmus nagy tömegek vallása marad, és a számos szekta különböző tanításaival és alapító prófétáival erőteljes, és mindenütt jelen van. Magának a sintónak is megvannak a nagy szektái, melyek kívül állnak az állami sintón. Némelyik a tiszta nacionalizmus vára volt már az előtt is, hogy a kormány az 1930-as években magáévá tette volna ugyanezt az álláspontot, mások olyan gyógyító szekták voltak, melyeket gyakran hasonlítottak az amerikai Christian Science szektához; némelyek konfuciánus elvekhez ragaszkodtak, míg megint mások az önkívületi állapotra és a szent hegyek szentélyeibe történő zarándoklatokra specializálódtak. A legtöbb népi ünnep szintén az állami sintón kívül maradt. Az ilyen napokon az emberek a szentélyekbe özönlenek. Mindenki megtisztítja magát azzal, hogy kiöblíti a száját, és egy harang kötelének megrántásával vagy tapssal megidézi az istent. Tisztelettel meghajol, a harang kötelének újbóli megrántásával vagy ismételt tapssal visszaküldi az istent, és visszatér a nap fő elfoglaltságához: csecsebecséket és nyalánkságokat vesz az utcai árusoktól, akik már felállították bódéikat, birkózókat, ördögűzést vagy kagura táncokat néz, melyeket komédiások még tovább színeznek, és általában az egész sokaság jól szórakozik. Egy Japánban élt angol idézi William Blake költeményét, mely a japán ünnepeken mindig eszébe jutott:

De volna csak templomban nagy trakta sörrel,

Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!

Imára éneket fújnának, jó szenteset,

Templomban csücsülnénk, amíg lehet.¹²

Blake: A kis csibész

Azon kevesek kivételével, akik hivatásszerűen a vallásos mértékletességnek szentelték életüket, Japánban a vallás nem önmegtartóztató. A vallásos zarándoklatok is kedvelt ünnepek a japánok életében.

Ezért a Meidzsi politikusai nagy körültekintéssel jelölték ki a határokat, ameddig az állam a kormányzásban, az állami sintó pedig a vallás ügyeiben illetékes volt. A többi területet az emberekre hagyták, de mint az új hierarchia legfelső hivatalnokai, elsőbbséget biztosítottak maguknak azokban az ügyekben, amelyek az ő szemükben közvetlenül kapcsolódtak az államhoz. A fegyveres erők felállításakor hasonló problémával álltak szemben. A többi területhez hasonlóan megszüntették a régi kasztrendszert, de a hadseregben tovább mentek, mint a civil életben. Még a japán udvarias nyelvet is száműzték a katonai szolgálatból, bár az aktuális gyakorlatban a régi használat továbbra is fennmaradt. A hadsereg a tiszteknek nem családjuk, hanem érdemeik alapján biztosított előléptetést, mégpedig olyan mértékben, ami más területeken nehezen lett volna elképzelhető. Ezt a japánok nagyra értékelték, ami nyilvánvaló és jogos is. Minden bizonnyal ez volt a rendelkezésre álló legjobb eszköz, hogy megszerezzék a nép támogatását az új hadsereg számára. A századok és a szakaszok azonos területről származó szomszédokból álltak, akik békeidőben lakhelyükhöz közeli állomásokon tölthették le a katonai szolgálatot. Ez nemcsak azt jelenti, hogy fenntartották a helyi kötelékeket, hanem hogy mindenki, aki átesett a katonai kiképzésen, két évet töltött el úgy, hogy a tisztek és a közkatonák, a másodévesek és az újoncok közti kapcsolat lépett a szamuráj és a paraszt, illetve a gazdag és szegény közti kapcsolat helyébe. A hadsereg számos tekintetben demokratikus szintező volt, és sok szempontból valódi néphadsereg. Míg a legtöbb országban a hadseregre úgy tekintenek, mint a status quo megőrzésére szolgáló erős kézre, Japánban a hadsereg az egyszerű parasztok iránti szimpátiája miatt felsorakozott a nagy bankárok és iparosok elleni ismételt tiltakozás mögé.

A japán politikusok valószínűleg nem helyeselték egy néphadsereg kiépítésének valamennyi következményét, de nem ez volt az a szint, ahol célszerűnek látták a hadsereg elsőségének biztosítását a hierarchiában. Ezt a célt a legfelsőbb szférában végrehajtott intézkedések révén valósították meg. Ezeket az intézkedéseket nem fogalmazták bele az Alkotmányba, de fenntartották a hadvezetőségnek a civil kormánytól való már elfogadott függetlenségét. A hadügyi és tengerészeti minisztereknek, szemben például a külügyi vagy belügyi vezetőkkel, közvetlen bejárása volt magához a császárhoz, és így felhasználhatták annak nevét lépéseik kikényszerítésében. Nem volt szükséges, hogy tájékoztassák a kabinetbeli civil kollégáikat, vagy hogy konzultáljanak velük. Ráadásul a hadsereg dirigált minden kormánynak. Egyszerű eszközzel tudták megakadályozni egy olyan kormány megalakulását, amelyben nem bíztak: nem engedték meg az ezredeseknek és admirálisoknak, hogy katonai tárcát birtokoljanak a kormányban. Ha nincsenek aktív szolgálatban álló főtisztek, hogy betöltsék a hadügyi és tengerészeti miniszteri posztokat, akkor nincs kormány sem, ugyanis civilek vagy nyugalmazott tisztek nem birtokolhatják ezeket. Hasonló módon, ha a hadsereg elégedetlen volt a kormány valamely tevékenységével, képviselőik visszahívásával előidézhették annak feloszlatását. Ezen a legmagasabb politikai szinten a legfelső katonai hierarchia nem tűrt semmilyen beavatkozást. Ha további biztosítékra volt szükség, az Alkotmányra hivatkozott, ahol ez állt: „Amennyiben az országgyűlésnek nem sikerül jóváhagynia az előterjesztett költségvetést, a kormány az előző évi költségvetést automatikusan felhasználhatja az aktuális évben.” A hadsereg azon cselekedete, hogy a kormány ígéretének ellenére megszállta Mandzsúriát, csak egy példája annak, hogy egységes kormánypolitika hiányában a hadsereg hierarchiája sikeresen támogatta parancsnokait a harctéren. A japánok más területekhez hasonlóan a hadseregben is hajlamosak elfogadni a hierarchikus kiváltságokkal járó következményeket, de nem azért, mert egyetértenek a politikával, hanem mert nem helyeslik a kiváltságok közti határok áthágását.

Az ipari fejlődés területén Japán olyan utat járt be, mely egyetlen nyugati országéhoz sem hasonlatos. Megint Őméltóságáék szervezték meg és fektették le a szabályokat. Nemcsak megtervezték, de kormánypénzből felépítették és finanszírozták is az ipart, amelynek szükségességéről ők döntöttek. Az állami bürokrácia megszervezte és irányította. Külföldi szakembereket hívtak, és japánokat küldtek külföldre tanulni. És amikor ezek az iparágak, ahogy ők mondták, „jól szervezettek voltak, az üzlet pedig virágzó”, a kormány eladta őket magáncégeknek. Lépésről lépésre adták el „nevetségesen alacsony áron”¹³ egy kiválasztott pénzügyi oligarchiának, a híres zaibacunak, elsősorban a Micui és a Micubisi családoknak. A politikusok úgy ítélték meg, hogy az ipari fejlődés túl fontos ahhoz Japán számára, hogy rábízhassák a kereslet és a kínálat törvényeire vagy szabad vállalkozásokra. Ez a politika azonban egyáltalán nem szocialista tanoknak volt köszönhető; pontosan a zaibacu volt az, aki ebből hasznot húzott. Amit Japán véghezvitt, az az általa szükségesnek ítélt iparágak létrehozása volt, minimális veszteséggel.

Ezekkel az eszközökkel Japán képes volt módosítani „a kapitalista termelés kezdőpontjának és az azt követő szakaszoknak a normális rendjét”.¹⁴ A fogyasztási cikkek termelése és a könnyűipar helyett a nehézipar volt az első. A fegyvergyárak, hajógyárak, vasművek és vasutak építése elsőbbséget élvezett, és gyorsan a technikai hatékonyság magas szintjére jutott. Azonban ezek nem mindegyikét adták magánkézbe. A hatalmas hadipar a kormányhivatal ellenőrzése alatt maradt, és külön kormányzati számlák alapján finanszírozták.

Az ipar egész területén, melynek a kormány elsőbbséget biztosított, a kis kereskedőknek és a nem hivatali vezetők számára nem volt „megfelelő hely”. Egyedül az állam, valamint a hatalmas, megbízható és politikailag kegyelt pénzügyi vállalatok tevékenykedtek itt. Azonban, ahogy a japán élet más területein, az iparban is volt szabad tér. Ezek voltak a „fennmaradó” iparágak, melyek minimális tőkésítéssel és az olcsó munkaerő maximális kihasználásával működtek. Ezek a könnyűipari ágazatok a modern technológia nélkül is létezhettek, és léteznek is. Azzal működnek, amit mi az Egyesült Államokban „home sweat-shops-nak” nevezünk. A szerény méretű gyáros megveszi a nyersanyagot, bérbe adja egy családnak, vagy egy négy-öt munkást foglalkoztató kis műhelynek, visszaveszi, majd újra bérbe adja a feldolgozás egy másik lépésére, végül pedig a terméket eladja a kereskedőnek vagy az exportőrnek. Az 1930-as években az iparban foglalkoztatott személyek nem kevesebb mint 53%-a dolgozott ilyen formában négy-öt munkást alkalmazó műhelyekben vagy családoknál.¹⁵ Ezek közül a munkások közül sokakat a tanulóidő régi, paternalista szokásai védték, és sokan Japán nagyvárosaiban élő anyák voltak, akik otthonaikban ültek fizetett munkájuk felett, gyermeküket a hátukra szíjazva.

A japán ipar ezen kettőssége legalább annyira fontos a japán életmódban, mint a kormányzás vagy a vallás területén mutatkozó dualitás. Amikor a japán politikusok elhatározták, hogy szükségük van egy pénzügyi arisztokráciára, hogy méltó párja legyen az ő hierarchiájuknak a többi területen, felépítették számukra a stratégiai fontosságú iparágakat, kiválasztották a politikailag előnyös helyzetben lévő kereskedőházakat, és a „megfelelő helyeken” kapcsolatot létesítettek a többi hierarchiákkal. Nem képezte a kormány tervének a részét, hogy megszabaduljon ezektől a nagy pénzügyi házaktól, és a zaibacu hasznot húzott az egyfajta folyamatos atyáskodásból, ami nemcsak nyereséget, de magas rangot is biztosított a számára. A haszonhoz és a pénzhez való szükségszerű és elfogadott régi japán hozzáállás, hogy a pénzügyi arisztokrácia ki van téve az emberek támadásának, de a kormány minden lehetőt megtett, hogy a hierarchia elfogadott elképzeléseinek megfelelően megerősítse azt. Ez nem járt teljes sikerrel, mert a zaibacut támadások érték a hadsereg Fiatal Tisztek nevezetű csoportja, illetve a vidéki területek felől. Az azonban továbbra is igaz, hogy a japán közvélemény leginkább nem a zaibacura, hanem a narikinra neheztelt. A narikint gyakran fordítják „újgazdagnak”, de ez nem meríti ki a japán fogalmat. Az Egyesült Államokban az újgazdagok szigorúan „újonnan érkezettek”; nevetségesek, mert esetlenek, és nem volt idejük szert tenni a megfelelő kifinomultságra. Ezt a terhet kiegyenlíti az a szívet melengető előny, hogy fakunyhókból jöttek, és öszvérek helyett már olajmilliókat irányítanak. Japánban azonban a narikin kifejezést a japán sakkból vették, és királynővé előlépett gyalogot jelent. Gyalog, aki „nagyfejesként” tarol végig a táblán. A hierarchia értelmében ehhez nincs joga. Úgy hiszik, hogy a narikin mások becsapása és kizsákmányolása révén tett szert vagyonára, és a felé irányuló neheztelés nem is állhatna távolabb a „jól boldoguló szolgával” szembeni amerikai hozzáállástól. Japán helyet biztosított a hierarchiában a nagy vagyonnak és szövetséget tartott fenn vele; amikor azonban a vagyon ezen kívüli területen ér el sikereket, a japán közvélemény élesen szembefordul vele.

Így a japánok világuk elrendezésekor állandóan a hierarchiára hivatkoznak. A családban és a személyes kapcsolatokban a kor, a generáció, a nem és az osztály írja elő a helyes viselkedést. A kormányzásban, a vallásban, a hadseregben és az iparban a területeket gondosan rangsorolják, ahol sem a magasabb, sem az alacsonyabb nem lépheti túl büntetés nélkül a kiváltságait. Amíg megtartják a „megfelelő helyet”, a japánok tiltakozás nélkül élnek. Biztonságban érzik magukat. Olyan értelemben természetesen gyakran nincsenek „biztonságban”, hogy a legfőbb jó védelem alatt áll, azonban „biztonságban” vannak, mert legitimnek fogadták el a hierarchiát. Ez legalább annyira jellemző az életről alkotott elképzelésükre, mint amennyire az amerikaiak életmódjára az egyenlőségbe és a szabad vállalkozásba vetett bizalom.

Japán végzete akkor következett be, amikor megpróbálta exportálni a „biztonságra” vonatkozó mintáját. Japánon belül ez a hierarchia megfelelt az emberek elképzelésének, hiszen az alakította ki. Az ambíciók csak olyanok lehettek, amelyek egy ilyen világban alakot ölthettek. Azonban ez teljesen alkalmatlan volt az exportra. Más nemzetek arcátlanságként vagy még rosszabbként zokon vették Japán nagyhangú céljait. Japán tisztjeit és csapatait azonban minden egyes megszállt országban továbbra is megdöbbentette, hogy az emberek nem fogadják őket örömmel. Hát nem ajánlott fel nekik Japán egy helyet a hierarchiában, legyen az bármilyen alacsony is, és nem volt kívánatos a hierarchia még az alsóbb fokokon állóknak is? A hadsereg folytatta a háborús filmek egész sorának gyártását, melyek Kínának Japán iránti „szeretetét” ábrázolták olyan kétségbeesett és megzavarodott kínai lányok alakján keresztül, akik egy japán katona vagy mérnök iránti szerelemben találták meg a boldogságot. Ez messze állt a hódítás náci változatától, bár hosszú távon nem bizonyult sikeresebbnek. Nem tudták megkövetelni más nemzetektől azt, amit maguktól megköveteltek. Hiba volt azt hinni, hogy ez lehetséges. Nem ismerték fel, hogy a japán erkölcsi rendszer, mely képessé tette őket a „megfelelő hely elfogadására”, valami olyan, amire máshol nem számíthatnak. Igazi japán sajátosság, más nemzetek nem rendelkeznek ezzel. Íróik annyira természetesnek veszik ezt az erkölcsi rendszert, hogy nem is foglalkoznak vele, ezért Japán megértéséhez szükséges az erről szóló leírás.