3.

ÖNTŐFORMA ÉS TÉRKÉP

A „GYERMEKI ODAADÁS” FOGALMÁNAK ÚJRAÖNTÉSE

A Krizantém és kard A megfelelő hely elfoglalása című harmadik fejezetében Benedict két példán keresztül mutatja be, hogy a japánok Kínától tanulták a társadalmi és politikai rendszert, és a tanultakat az eredeti kínai formától eltérően újraformálták. Konkrét példák ezek arra, amit az első fejezet „az antropológusok számos ázsiai és csendes-óceáni…” kezdetű bekezdésében – a Patterns of Culture-ben kifejtett „kulturális minta” fogalmának kelet-ázsiai alkalmazásáról – leírt. Az első példa a „gyermeki odaadás” fogalmának átvétele és „újraöntése”, így ír:

A gyermeki odaadás természetesen egy magas erkölcsi törvény, amelyen Kínával közösen osztoznak. Korán, a 6-7. században vették át kínai formáját a kínai buddhizmussal, a konfuciánus erkölccsel és a világi kínai kultúrával együtt. A gyermeki odaadás természetét szükségszerűen módosították, hogy megfeleljen Japán eltérő családrendszerének. Kínában az ember még ma is hűséggel tartozik annak a kiterjedt családnak, amelyhez tartozik.

(…)

Vannak ősi törvények, amelyek akár azt is megtilthatják, hogy kiszolgáltassák a családhoz tartozó bűnösöket az államnak, ha a klán nem ért egyet a hatóságokkal. A császári időkben a félautonóm klánok hatalmas közösségeit az állam nevében csak nagy ritkán irányították nemtörődöm kormányhivatalok, melyek élén az állam gyakran cserélgette a megbízottakat, akik idegenek voltak az adott területen.

Japánban teljesen más volt a helyzet. A 19. század közepéig csak nemesi és harcos (szamuráj) családok használhattak vezetéknevet. A családnév alapvető volt a kínai kláni rendszerben, és ezek vagy megfelelőik nélkül a klán szervezete nem tudott fejlődni. Ilyen megfelelő például néhány törzsnél a genealógia számontartása. Azonban Japánban csak a felsőbb osztályok vezettek genealógiákat, és még ezekben is úgy szerepelnek a bejegyzések, ahogy az Egyesült Államokban az Amerikai Forradalom Lányai (Daughters of the American Revolution) tették, vagyis a jelenleg élő személytől haladtak visszafelé az időben, nem pedig előrefelé, amikor is tartalmazták volna az egy adott őstől leszármazó valamennyi kortársat. (55-56. o.)

(…)

Az ősök iránti tiszteletet egy másfajta házi oltárnál rótták le a család nappalijában, ahol csak hat vagy hét friss halottnak adták meg a tiszteletet. Japán valamennyi osztályában mindennap meghajolnak ez előtt az oltár előtt, és ételt helyeznek el a szülőknek, a nagyszülőknek és a közeli rokonoknak, akikre személyesen emlékeznek, és akiket miniatűr sírkövek jelképeznek az oltáron. A temetőben már a nagyszülők sírján található feliratokat sem vésik újra, és már a harmadik felmenő generációhoz tartozók személyazonossága is gyorsan feledésbe merül. (56. o.)

(…)

Így Japánban a „gyermeki odaadás” a közvetlenül érintkező családra korlátozódik. Ez azt jelenti, hogy a generáció, a nem és a kor alapján kell a megfelelő helyet megtalálni a csoporton belül, amely nem áll többől, mint az apából, az apa apjából, fivéreikből és azok leszármazottaiból. Még fontos házakban is, amelyek nagyobb csoportokból épülnek fel, a család elkülönült ágakra hasad, és a fiatalabb fivérek alcsaládokat alapítanak. Ebben a szűk, közvetlenül érintkező csoportban a „megfelelő helyet” meghatározó szabályok igen aprólékosan kidolgozottak. (56-57. o.)

Az akkori családrendszeren belüli „megfelelő helyről” szóló magyarázat még tovább folytatódik, de erre most szükségtelen kitérnünk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a gyermeki odaadás, ha felszínesen nézzük, „keleti” szokásnak mondható, de Kínában és Japánban jelentősen különbözik. Ez az erény Kínából került át Japánba, és nem fordítva. A tartalmi különbség a japán „újraöntés” eredménye, ami tükrözi a japán kultúra mintáját. Az idézetben olvasható, hogy milyen újraöntés is történt, de a lényeg az utolsó részben található: vagyis hogy „a közvetlenül érintkező csoport” ügye, és hogy a tagok „megfelelő helyét” „igen aprólékosan kidolgozott” szabályok határozzák meg. A kínaiak gyermeki odaadás fogalma ezeket nem tartalmazza, csak a japán „újraöntés” során adódtak hozzá. Az ezekkel ellentmondásban álló klánt és a hozzá kapcsolódó rendszert pedig elvetették. Azonban nem csak a klánt vetették el. A dzsin eszméje gyakran kerül összeütközésbe a „megfelelő helyet” meghatározó szabályokkal, ezért végül elvetették. Könnyedén megérthetjük ezt, ha elolvassuk a Krizantém és kard 3. fejezetét.

A primitív törzsekről folytatott kutatásaikkal az antropológusok újra és újra megmutatták, hogy milyen értékes lehet az ilyen kulturális összehasonlítás. Lehetséges, hogy egy törzs szokásai 90 százalékban közösek a szomszédaiéval, de ugyanakkor előfordul az is, hogy átalakítják őket, hogy megfeleljenek egy olyan életmódnak vagy értékrendnek, ami egyetlen más szomszédos csoportra sem jellemző. Lehet, hogy e folyamat során ki kellett selejtezni néhány alapvető rendszert, ami az egészhez viszonyítva kevésnek tűnik, de ezzel egyedi irányba terelődik a jövőbeli fejlődés. (30. o.)

Még egy dologra érdemes odafigyelnünk, ami az első 12 fejezet gondos elolvasása után érthető meg. Az „újraöntés” során hozzáadódott két dolog szoros kapcsolatban áll a végül tisztázott japán kultúra mintájával, vagyis a „színlelt szabad akarattal” és a „felelősségteljes magatartással”. Később még részletesen lesz róla szó, hogy mivel Japánban az akarat szabadsága színlelt, ezért a viselkedést a körülöttük lévő emberek elvárásaihoz kell igazítani, így mindennél fontosabb, hogy a közvetlenül érintkező emberekkel zökkenőmentes legyen a kapcsolat. Ennek a zökkenőmentes kapcsolatnak a biztosítására „aprólékosan kidolgozott” szabályok vannak, melyek egyrészt megtiltják, hogy a magas pozíciójú személyek meggondolatlanul gyakorolják hatalmukat, másrészt felelősségteljességre nevelnek.

A JAPÁNOK A DZSINT ELVETETTÉK, ÉS MEGŐRIZTÉK AZ „OSZTÁLYRENDSZERT”

A második példa is azzal kapcsolatos, hogy a japánok egy az ókori Kínától átvett dolgot megváltoztattak, és azon belül is főleg a közigazgatási államhivatalok esetét említi. Ezen a második példán keresztül világossá válik az egyik „nem tudatos választási minta”, amely meghatározta a japán történelem irányát.

Benedict mintegy tíz oldalt szentelt annak, hogy ezt megmagyarázza. Nézzük meg az első bekezdéseket.

A japánok életének hierarchikus szerkezete az osztályok között is annyira drasztikus, mint amennyire a családban. Japán egész történelme során erős osztály- és kaszttársadalom volt. Egy népnek, ahol évszázados a kasztrendszer szokása, vannak bizonyos erősségei és gyengeségei, melyek döntő fontossággal bírnak. Japánban a kasztrendszer volt az élet irányítója egész feljegyzett történelmük során, és a 7. századra már átdolgozták azt az életmódot, amit a kasztok nélküli Kínából kölcsönöztek, hogy megfeleljen saját hierarchikus kultúrájuknak. A 7. és a 8. században a japán császár és udvara célul tűzte ki Japán felvirágoztatását annak a magas kultúrának a szokásai által, melyek ámulatba ejtették a hatalmas kínai királyságba küldött követeiket. Páratlan energiával láttak neki. (…) A császár bevezette azokat a címeket, rangokat és törvényeket, amelyekről a Kínából hazatérő követek számoltak be. Nehezen találni még egy olyan esetet a világtörténelemben, ahol egy független nemzet ilyen sikeresen tervezte volna meg a civilizáció importálását.

Mindazonáltal kezdetben Japán nem tudta lemásolni Kína kasztok nélküli társadalomszervezetét. A hivatali címeket, melyeket Japán átvett, Kínában eredetileg olyan hivatalnokok kapták, akik megfeleltek az állami vizsgán, ezzel szemben Japánban örökletes nemeseknek és feudális földbirtokosoknak adták. A japán kasztrendszer részeivé váltak. Japán nagyszámú félig független hűbérbirtokra oszlott, melyek nagyurai állandóan féltékenyek voltak egymás hatalmára. A legfontosabb társadalmi intézkedések a földesurak, vazallusaik és csatlósaik kiváltságaihoz kapcsolódtak. Bármilyen kitartóan vette is át Japán Kínától a civilizációt, nem tudta magáévá tenni azt az életmódot, amely a hierarchia helyébe csak a kínai adminisztratív bürokráciát vagy a kiterjedt klánok rendszerét helyezte a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű embereket egyesítve egy nagy klánba. A világi császár ideáját sem vették át. A császári ház tagjai a japán elnevezés szerint: „azok, akik a felhők fölött tartózkodnak”, és csak az ebbe a családba tartozó személyek válhattak császárrá. Japánban sosem változott a dinasztia, míg Kínában ez igen gyakran megtörtént. A japán császár személye szent és sérthetetlen volt. A japán császárok és udvaraik, akik meghonosították a kínai kultúrát Japánban, kétségtelenül semmit sem tudtak arról, hogy ezek a dolgok hogyan működtek a kínai rendszerben, és fogalmuk sem volt, hogy milyen változtatásokat visznek véghez. (60-61. o.)

Ez az idézet tartalmát tekintve első látásra régi dolgokról szól, azonban Benedict úgy említi azokat, mint amelyek „Japán egész történelméről” elmondhatók. Az, hogy ez mennyire nem túlzás, már annyiból is világossá válik, ha elolvassuk a Krizantém és kard után megalkotott Japán Alkotmányt. Ebben egyértelműen szerepel a császár hatalmának örökletessége. Ahogy a 7-8. századi reformidőkben a japánok nem vették át a világi császár kínai elképzelését, úgy a 20. századi nagy reformok idején is csak részlegesen tették magukévá az amerikai szabad és egyenlő szellemet. Ennél azonban többről van szó. A közben eltelt mintegy ezer év alatt többször is megvolt az esély arra, hogy a szamurájok eltöröljék a császárságot, végül ez mégsem történt meg. A japánok minden alkalommal nem tudatos választási modelljüknek engedelmeskedve biztosították a császár pozícióját. Benedict a választás modellje egyik megnyilvánulásának tekintette a hierarchikus rendbe vetett hitet és bizalmat.

Ahogy a gyermeki odaadással kapcsolatban, a japánok ebben az esetben is elvetették a dzsint. Benedict a dzsint a kínai fogalom esetében zsennek, a japán fogalomnál dzsinnek írta. Japánban „a zsen száműzött erénnyé vált, és teljesen letaszították a kínai etikában elfoglalt magas pozíciójáról”. (100. o.) Ahogy Aszakava Kan'icsi is mondja, ennek oka az, hogy „összeférhetetlenek voltak a korlátlan császári uralommal”. (100. o.) Amikor a japánoknak választaniuk kellett a Konfucius által a legfőbb erénynek tartott eszme és a császárság között, gondolkodás nélkül az utóbbit választották. A harmadik fejezet elején hangsúlyozott „japán osztályrendszerbe vetett bizalom” pontosan ezt jelenti.

A 3. FEJEZETBEN SZEREPLŐ „TÉRKÉP” METAFORA

Figyelemre méltó a 3. fejezet második felében alkalmazott „térkép” hasonlat. Nézzük meg az első bekezdést, ahol ez megjelenik.

A feudális kori japán hierarchikus rendszer szélsőséges meghatározottsága a kiközösítettéktől a császárig erősen rányomta bélyegét a modernkori Japánra is. A feudális rendszer hivatalosan csak 75 évvel ezelőtt ért véget, és a mélyen beivódott nemzeti szokások nem tűnnek el egyetlen emberöltő alatt. A modern időszak japán politikusai is gondos tervet dolgoztak ki – ahogy a következő fejezetben majd látni fogjuk – arra, hogy az ország céljának radikális átalakulása ellenére minél többet őrizzenek meg a rendszerből. A japánok bármely más független nemzetnél jobban kötődnek egy olyan világhoz, ahol az élet a legapróbb részletekig feltérképezett, és a státus meghatározott. Azalatt a két évszázad alatt, amíg a jogot és a rendet egy ilyen világban vaskézzel tartották fenn, a japánok megtanulták, hogy ezt az aprólékosan megtervezett hierarchiát a biztonsággal azonosítsák. Amíg az ismert határok között maradtak, és teljesítették ismert kötelességeiket, bízhattak a világukban. (…) Valódi bizonyíték volt arra, hogy az agressziót felülbírálják, ha ezt a viselkedést nem engedi meg az élet meglévő térképe. Bíztak a térképben, és csak akkor voltak biztonságban, ha követték azt. Bátorságukat és tisztességüket azzal mutathatták ki, ha alkalmazkodtak ehhez, nem pedig azzal, ha megpróbálták megváltoztatni vagy fellázadtak ellene. Ennek meghatározott keretein belül ez egy ismert és számukra megbízható világ volt. A szabályai nem a Tízparancsolathoz hasonló elvont etikai alapelvek voltak, hanem aprólékosan fel volt sorolva, hogy mi illendő az egyik helyzetben, és mi egy másikban; hogyan kell viselkednie egy szamurájnak, és hogyan egy közembernek; mit helyes tenni egy bátynak, és mit egy öcsnek. (68. o.)

Itt a feudális kori japán hierarchiáról ír, de Benedict úgy vélte, hogy ennek a rendszernek nagy része a Meidzsi-restauráció alatt is megőrződött.

Ez tehát az ok, amiért megőrződött, azonban Benedict a lényeget abban látta, hogy a japánok egy olyan világhoz kötődnek, ahol az élet a legapróbb részletekig feltérképezett, és a státus meghatározott, illetve hogy ezt a térképet senki sem rajzolhatja újra. Ennek a térképnek a két fő jellemzője a következő:

a) a térkép keretein belül ez egy ismert és a japánok számára megbízható világ;

b) a térképen jelölt szabályok nem elvont etikai alapelvek, hanem pontos megfogalmazásai annak, hogy a konkrét esetekben milyen viselkedés a megfelelő.

A japánoknak e térképpel szembeni viselkedése nem annak megváltoztatásában vagy a vele való szembefordulásban nyilvánul meg, hanem a hozzá való alkalmazkodással mutathatják ki bátorságukat és tisztességüket.

A „már ismert” és a „megbízható” a japánok felfogásában azonos értékkel bír, és azt sugallja, hogy az ismeretlen a megbízható világon kívül áll. Ez más szavakkal kifejezve pontosan azt jelenti, ami A japánok a háborúban című 2. fejezetben áll: „A japánok biztonságérzete inkább egy olyan életmódon alapszik, amely megtervezett, előre feltérképezett, és ahol a legnagyobb fenyegetés az előre nem láthatóból ered.” (42. o.) Tévedés lenne azt hinni, hogy mert a térkép metaforája az Edo-kori társadalmi renddel kapcsolatos részben szerepel, az csak arra a korra érvényes. Ezt fontos szem előtt tartanunk akkor is, amikor a 4. fejezet után továbbolvasunk. Különösen a 10. fejezet olvasásakor kell óvatosnak lennünk. Ha nem figyelünk a vele való kapcsolatra a 12. fejezetben is, melyben a Rorschach-teszt segítségével a japánokban nem tudatosan létező dolgokat igyekezett feltárni, fontos dologról feledkezhetünk meg. Ezekről később ejtünk majd szót.

A 4. FEJEZETBEN SZEREPLŐ „TÉRKÉP” METAFORA

Már A megfelelő hely elfoglalása című 3. fejezet elején is szó esik arról, hogy a japánok sajátos hittel és bizalommal viseltetnek a hierarchiával szemben, és számos ezzel kapcsolatos sógunátus kori példa is bemutatásra kerül. A Meidzsi-reform című 4. fejezet bebizonyítja, hogy ez a hit és bizalom nem elsősorban a feudális rendszerhez kapcsolódik, hanem a Meidzsi-restaurációnak nevezett hatalmas történelmi reform idején is fontos szerepet töltött be. A következő bekezdés találóan mutatja ezt be:

A Meidzsi-kormányt vezető energikus és találékony politikusok azonban elvetettek minden, a japán hierarchia megszüntetésére vonatkozó elképzelést. A restauráció leegyszerűsítette a hierarchikus rendet azzal, hogy a császárt helyezte legfelülre, és eltávolította a sógunt. A restauráció utáni politikusok a hűbérbirtokok megszűntetésével véget vetettek a hűbérúr és az állam iránti hűség összeütközésének. Ezek a változtatások nem szűntették meg a hierarchikus szokásokat, hanem új teret adtak nekik. „Őméltóságáék”, Japán új vezetői tovább erősítették a központosított szabályozást, hogy rákényszerítsék szakmai programjukat az emberekre. Felváltva alkalmazták a fentről jövő követelést a fentről jövő ajándékkal, és így képesek voltak életben maradni. Azt azonban nem gondolták, hogy engedni kellene a közvéleménynek, amely lehet, hogy nem akarja, hogy megreformálják a naptárt, hogy nyilvános iskolákat alapítsanak, vagy hogy megtiltsák a kirekesztettekkel szembeni diszkriminációt. (75. o.)

Ha a következménynél kezdjük, a Meidzsi-restauráció vezetői ügyesen felhasználták a japánoknak a hierarchiába vetett hitét és bizalmát. Azonban valószínűsíthető, hogy ennek nem voltak tudatában. Azért „vetettek el minden, a japán hierarchia megszüntetésére vonatkozó elképzelést”, mert ösztönösen érezték, hogy ez a felfogás nem felel meg a japánok nagy többségére jellemző természetnek. A Krizantém és kardban az áll, hogy kikérték Herbert Spencer tanácsát (76. o.), és ez valóban így is történt, azonban arról már nem esik szó, hogy vajon hogyan magyarázták el az ország helyzetét Spencernek. Valószínű, hogy ez a magyarázat a hierarchiába vetett erős hitet és bizalmat tükrözte.

A Benedict által különösen hangsúlyozott „megfelelő hely” fogalmát nem lehet elválasztani a hierarchiába vetett hittől és bizalomtól. A 4. fejezet ezt részletesen ki is fejti, és elég elolvasni a fejezet vége felé leírtakat, mely szerint a japán közvélemény a legszigorúbb támadást az újgazdagokkal szemben intézi.

Ha elgondolkozunk ezen, megérthetjük, hogy milyen mély értelmű Benedict „térkép” hasonlata. A 4. fejezetben található következő bekezdésben ugyan maga a „térkép” szó nem szerepel, mégis egyértelműen ezt a metaforát követi.

Így a japánok világuk elrendezésekor állandóan a hierarchiára hivatkoznak. A családban és a személyes kapcsolatokban a kor, a generáció, a nem és az osztály írja elő a helyes viselkedést. A kormányzásban, a vallásban, a hadseregben és az iparban a területeket gondosan rangsorolják, ahol sem a magasabb, sem az alacsonyabb nem lépheti túl büntetés nélkül a kiváltságait. Amíg megtartják a „megfelelő helyet”, a japánok tiltakozás nélkül élnek. Biztonságban érzik magukat. Olyan értelemben természetesen gyakran nincsenek „biztonságban”, hogy a legfőbb jó védelem alatt áll, azonban „biztonságban” vannak, mert legitimnek fogadták el a hierarchiát. Ez legalább annyira jellemző az életről alkotott elképzelésükre, mint amennyire az amerikaiak életmódjára az egyenlőségbe és a szabad vállalkozásba vetett bizalom. (85-86. o.)

Világos, hogy a „térkép” metaforája nem fejeződik be a 3. fejezetben, hanem az egész könyvön végigvonul. Arra kell különösképpen figyelnünk, hogy ez a hierarchikus társadalom térképe. Vagyis a térkép fölött felfedezhető egyes emberek „megfelelő helye” minden esetben magába foglalja annak kijelölését, hogy a hierarchiában hol helyezkednek el. Van itt még egy fontos dolog. Az eddig leírtak érvényesek a 10. fejezetre is, ahol a különböző területek (circles) kapcsolatának magyarázata a hasonlatban szereplő „térképpel” történik. A gimu, a giri, a nindzsó stb. területe sajátos hierarchiát képez. Vagyis az egyes embernek nemcsak a családi, iskolai és munkahelyi kapcsolatai során kell tiszteletben tartania a másokkal szembeni hierarchikus rendet, hanem arra vonatkozóan is gondolnia kell a társadalom által elismert rangsorra, hogy a gimunak tesz eleget, a girit teljesíti, vagy éppen a nindzsóban merül-e el. A „térkép” metaforája akkor teljesedik ki, ha mindezt végiggondoljuk.

A JAPÁNOK AMBÍCIÓI

A 4. fejezet utolsó bekezdésének elején ez áll.

Japán végzete akkor következett be, amikor megpróbálta exportálni a „biztonságra” vonatkozó mintáját. Japánon belül ez a hierarchia megfelelt az emberek elképzelésének, hiszen az alakította ki. Az ambíciók csak olyanok lehettek, amelyek egy ilyen világban alakot ölthettek. Azonban ez teljesen alkalmatlan volt az exportra.

Efölött nem lehet elsiklanom. A szövegben szereplő „egy ilyen világ” magától értetődően Japán sajátos hierarchikus rendszerét elfogadó világra vonatkozik, és nem az egész földkerekségre. Azonban nem érthetjük meg ennek a mondatnak a fontosságát, ha szűk értelemben véve a hierarchiához kapcsoljuk. A Benedict által kérdésként felvetett hierarchia a japánok lelkében található „térképen” van megrajzolva, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a japánok csak az ezen a „térképen” már ismert dologként megjelenített kereteken belül, más szóval az előre megtervezett életformában érzik magukat biztonságban, és a „térképen” fel nem tüntetett, vagyis előre nem látható dolgokkal szemben félelemmel viseltetnek. Ezt A gyerek tanul című 12. fejezetben „színlelt szabad akaratnak” nevezi, és a pódiumra kiállított krizantémot tekinti szimbólumának.

Annak következtében, hogy a japánok ambíciói az ezen a „térképen” már ismert dologként feltüntetett kereteken belülre korlátozódnak, Japánban nem találunk Kolumbusz Kristófhoz hasonló embert. Még ha született volna is ilyen ember, nem talált volna olyan befolyásos támogatót, mint Izabella királynő. Ninomija Csúhacsi már a Wright testvérek előtt beszámolt a repülőgépről folytatott kutatásairól, azonban elvetették a gondolatát. A tudományos kutatásban sikereket elért sok japán tudós nem volt képes a „valóban új világba” elsőként belépni, ahogy azt Heisenberg írja:

Ugyanígy a tudományban is a valóban új világot nem fedezhetjük fel anélkül, hogy bizonyos területeken el ne szakadnánk attól, amit az eddigi tudomány az alapjának tekintett, vagyis ha nincs meg az elhatározás, hogy felrepüljünk az égbe. (…) Azt is mondhatjuk, hogy a tudomány fejlődéséhez nem szükséges más, mint hogy a benne résztvevő emberek általánosan új gondolatokat vessenek fel, és valósítsák meg azokat. A tudományban résztvevők szinte bármikor készek erre. Azonban amikor valóban új területre lépnek, előfordul, hogy nemcsak egyszerűen új tartalmat kell felvetni, hanem az új dolog megértéséhez a gondolkodás szerkezetét is meg kell változtatni. Ezzel szemben sokan nem akarják azt elfogadni, vagy nem képesek rá.

(Werner Heisenberg: Rész és egész. Miszuzu Sobó, 1974. 115-116. o.)

Világossá válik, hogy a tudományos kutatásban a japán tudósok sokasága nem képes önként előrelépni a „térképen” jelzett ismert dolgokon túlra, ha már maguk a tudósok is a következőképpen bírálják ezt:

Ahogy már említettem, 1952-ben, amikor Fukui professzor közzétette a szomszédos elektronok elméletét, a Fukui laboratóriumban voltam kezdő kutató. Egyszer ugyanennek az elméletnek a rákos sejtek szerkezetére való alkalmazását kaptam témául. Kezdettől fogva meg voltam győződve arról, hogy a kutatástól eltérő, sajátos szempontból kell azt feltárni. Azonban ahogy olvastam a tudományos munkákat, és hallgattam a beszámolókat a konferenciákon, rájöttem, hogy a japán kutatások nagy része külföldi kutatásokból származik. Elgondolkozva ennek okáról arra a következtetésre jutottam, hogy máig sem tudtuk levetkőzni a Meidzsi utáni egyfajta kisebbségi érzést, hogy a tudomány külföldről kerül be Japánba. Az új tudományos területek feltárására való törekvés gyenge, és azt tartják a leghelyesebbnek, ha a külföldön megszületett dolgokat gyorsan megtanuljuk, és szépen azok mentén végezzük a kutatást.

Mi több, hajlamosak voltak eretneknek tartani azokat a kutatókat, akik valami új elméletet vagy módszert igyekeztek kidolgozni. Kétségtelen, hogy a háború után az egész japán tudomány szintjének emelkedésével ez a tendencia gyengült, azonban még ma is jellemző, hogy hűvösen szemlélik a teljesen új elképzelések feltárására irányuló próbálkozásokat.

(Eida Singi, Az eredetiséget gátló dolgok. Tanin Sokan, 1994. 156-157. o.)

Benedict állításai a Krizantém és kardban a japánok gondolkodásának és viselkedésének gyökerére tapintanak rá, ezért ilyen összefüggésekre is alkalmazhatóak.