7.

NINCS NEHEZEBB A GIRINÉL

AHOGY A JAPÁN SZÓLÁS IS MONDJA: „Nincs nehezebb a girinél.”

A girit is ugyanúgy vissza kell fizetni, mint a gimut, azonban ez más színezetű lekötelezettségek sora. Nincs lehetséges angol megfelelője, és ez az egyik legkülönösebb az antropológusok által a világ kultúráiban talált sajátos erkölcsi lekötelezettségek között. Kifejezetten japán jellegzetesség. A csú és a kó Japánban és Kínában egyaránt létezik, és az e fogalmakban végrehajtott valamennyi változtatás ellenére bizonyos rokoni vonásokat mutat a más keleti nemzeteknél megszokott erkölcsi imperatívuszokkal. A gint azonban nem köszönhetik sem a kínai konfucianizmusnak, sem a keleti buddhizmusnak. Ez egy kizárólagosan japán kategória, és nem érthetjük meg a japánok viselkedését anélkül, hogy ezt számításba ne vennénk. A japánok amikor a motivációkról, a jó hírről vagy azokról a dilemmákról beszélnek, amelyekkel náluk a férfiak és a nők szembesülnek, mindig a girit említik.

Egy nyugati számára a giri a kötelezettségek legheterogénebb sorát foglalja magában (lásd a táblázatot az előző fejezetben) egy régi szívesség iránti hálától kezdve a bosszú kötelességéig. Nem csoda, hogy a japánok eddig nem próbálták megmagyarázni a giri jelentését a nyugatiaknak; a saját japán szótáraikban is alig tudják definiálni. Az egyik így magyarázza: „Az igaz út; az út, amit az embernek követnie kell; valami, amit az ember vonakodva tesz a világ előtti mentegetőzés megelőzésére.” Ez nem sokat mond egy nyugatinak, de a „vonakodva” rámutat a gimutól való különbözőségére. A gimu, függetlenül attól, hogy milyen nehéz követelményeket állít egy ember elé, legalább olyan kötelességek csoportja, amivel az egyén a belső család közvetlen körének és az uralkodónak tartozik, aki országának, életmódjának és hazaszeretetének szimbóluma. A születés pillanatától szorosra húzott erős kötelékek miatt kell eleget tenni neki. A gimu teljesítésének sajátos tevékenységei történjenek bármennyire is vonakodva, soha nem kapnak olyan definíciót, mintha „vonakodva” tennének eleget neki. Azonban a „giri visszafizetése” tele van rossz érzésekkel. A nehézségek, amelyek azzal járnak, hogy valaki adós, a „giri területén” érik el maximumukat.

A girinek két, meglehetősen eltérő része van. Amit én a „világ iránti girinek” nevezek – szó szerint „a giri visszafizetése” – az egyén kötelezettsége, hogy visszafizesse az ont a vele egyenrangú embereknek, míg amit a „név iránti ginnek” hívok, az az a kötelesség, hogy a nevét és jó hírét makulátlannak őrizze meg mindenféle gyanúsítással szemben, némileg a német „becsület” szokása szerint. A világ iránti girit nagyjából úgy írhatjuk le, mint szerződéses viszonyok teljesítését – szembeállítva a gimuval, ami a születéssel kezdődő belső kötelezettségek teljesítése. Így a gin magában foglalja mindazon kötelességeket, amivel valaki a házastársa családjának tartozik; a gimu azokat, amivel a közvetlen családjának. Az após giri apa”, az anyós giri anya, a sógor giri fivér, a sógornő giri nővér. Ezt a terminológiát a testvér házastársára és a házastárs testvérére egyaránt használják. Természetesen a házasság Japánban családok között köttetett szerződés, és az egész élet során a másik családdal szembeni ilyen szerződéses kötelezettségek végrehajtása jelenti a „giri elvégzését”. Ez a szerződést megkötő generációval – a szülőkkel – szemben a legnehezebb, és mindközül a legsúlyosabb a fiatal feleségnek az anyósával szemben, mert ahogy a japánok mondják, a menyasszony olyan házba ment lakni, ahol nem született. A férjnek az apósával és anyósával szembeni kötelezettségei különbözőek, de szintén nyomasztóak, mert lehet, hogy pénzt kell nekik kölcsönöznie, ha megszorulnak, és más szerződéses kötelezettségekkel kell szembenéznie. Ahogy egy japán mondta: „Ha egy felnőtt fiú tesz valamit az anyjáért, azt azért teszi, mert szereti, ezért nem lehet giri. A szívből jövő cselekedetek nem a giri kategóriájába tartoznak.” Azonban az ember nagyon pontosan igyekszik eleget tenni a házastárs hozzátartozóival szembeni kötelességeknek, mert minden áron el kell kerülnie a rettegett megbélyegzést, hogy „olyan ember, aki nem ismeri a girit”.

A házastárs családjával szembeni ilyen kötelességek iránti érzések különösen világosak az „örökbe fogadott férj” esetében, aki úgy házasodott, mint egy nő. Amikor egy családban csak leánygyermekek vannak, és nincs fiú, a szülők kiválasztanak egy férjet az egyik lányuk számára, hogy az vigye tovább a család nevét. A férj nevét törlik a saját családja jegyzékéből, és felveszi az apósa nevét. Belép a felesége családjába, és ginből engedelmeskedik apósának és anyósának. Halála után az ő temetőjükben temetik el. Mindezekkel pontosan követi azt a mintát, ahogy egy nő viselkedik a hagyományos házasságban. Az, hogy miért fogadnak örökbe egy férjet a lányuknak, nem feltétlenül egyszerűen a saját fiú hiányából adódik; ez gyakran egy egyezség, amitől mindkét fél nyereséget remél. Ezek az úgynevezett „érdekházasságok”. Lehet, hogy a lány családja szegény, de jó család, és a fiú készpénzt hoz, amiért cserébe feljebb kerül az osztályhierarchiában. Vagy az is lehet, hogy a lány családja vagyonos, és taníttatni tudja a férjet, aki ezért az előnyért cserébe lemond a saját családjáról. Előfordulhat, hogy a lány apja így társul jövőbeli üzleti partnerével. Az örökbefogadott férj girije mindegyik esetben különösen súlyos – és ez így is helyes, mivel a névnek egy másik család jegyzékébe történő átírása nagyon drasztikus dolog Japánban. A feudális Japánban a férfinak azzal kellett bizonyítania az új családban való létjogosultságát, hogy a csatában fogadott apja oldalára kellett állnia, még ha ez azt is jelentette, hogy meg kell ölnie a saját apját. A modern Japánban azok az érdekházasságok, ahol örökbe fogadták a férjet, a giri ezen erős szankcióit hívják segítségül, hogy a lehető legerősebb kötelékkel kössék össze a fiatal férfit apósa üzletével vagy a család sorsával. Különösen a Meidzsi-korban ez néha mindkét fél számára előnyös volt. Azonban általában heves ellenérzésekkel viseltetnek azzal szemben, hogy valaki örökbefogadott férj legyen, és egy szólás azt mondja, hogy „ha van 3 gó [nagyjából fél liter] rizsed, soha ne legyél örökbefogadott férj”. A japánok szerint ez a viszolygás „a giri miatt” van. Nem azt mondják, amit valószínűleg az amerikaiak mondanának, ha lenne ilyen szokásuk, hogy „azért van, mert meggátolja, hogy férfiként viselkedjen”. Mindenesetre a giri meglehetősen bonyolult, és eléggé „vonakodva” tesznek neki eleget. Nem véletlen, hogy a japánok számára „a giri miatt” a megfelelő kifejezés a kellemetlen kapcsolatokra.

Nemcsak a házastárs hozzátartozói iránti kötelességek girik; a nagybácsik, nagynénik, unokafivérek, unokahúgok iránti kötelességek is ugyanebbe a kategóriába tartoznak. Az egyik legnagyobb különbség Japán és Kína családi kapcsolatai között maga az a tény, hogy még az ilyen viszonylag közeli rokonok iránti kötelességeket sem minősítik gyermeki odaadásnak (kó). Kínában az ilyen és sokkal távolabbi rokonok osztoznak a közös forrásokon, míg Japánban a giri vagy „szerződéses” rokonok. A japánok azt hangsúlyozzák, hogy gyakran ezek az emberek személyesen soha nem tettek szívességet (on) annak, akitől kérik, hogy a segítségükre siessen; megsegítésükkel a közös ősöknek fizetik vissza az ont. Ez a megerősítés áll a saját gyermekekről való gondoskodás mögött is – ami természetesen gimu –, és bár a megerősítés ugyanaz, az ilyen távolabbi rokonoknak nyújtott támogatás girinek számít. Amikor segíteni kell nekik, ahogy akkor, amikor a házastárs hozzátartozóit segítik, azt mondják, hogy „giribe keveredtem”.

Az a hatalmas, hagyományos girirendszer, amit a legtöbb japán még a házastársa hozzátartozóival való kapcsolatnál is előbbre helyez, a csatlósoknak a hűbérúrral és a fegyvertársaikkal való kapcsolata. Ez a becsületes ember hűsége a feljebbvalói és a saját kasztjába tartozó társai iránt. Ezt a giri kötelezettséget ünnepli számos hagyományos irodalmi mű. A szamurájok erényeként azonosítják. A régi Japánban, mielőtt a Tokugavák egyesítették volna az országot, gyakran a csúnál is hatalmasabb és értékesebb erénynek tartották, ami abban az időben a sógun iránti kötelezettség volt. Amikor a 12. században egy Minamoto sógun az egyik daimjótól azt követelte, hogy adjon ki egy ellenséges urat, akit rejtegetett, a daimjó írt egy válaszlevelet, ami fennmaradt. Mélyen megsértődött, hogy bírálják az ő ginjét, és visszautasította, hogy akár a csú nevében is, de megszegje azt. Azt írja: „A közügyek [olyan dolgok, amelyek] felett csak csekély személyes ellenőrzéssel bírok, azonban a becsületes emberek közötti giri örökérvényű igazság”, ami meghaladja a sógun hatalmát. Visszautasította, hogy „álnok tettet kövessen el megbecsült barátai ellen”.²² A régi Japán eme mindenek felett álló szamuráj erénye sok történelmi népmesét díszít, melyek ma az egész országban ismertek, és amelyeket nó drámákban, kabuki színházakban és kagura táncokban dolgoztak fel.

Az egyik legismertebb ilyen mese a 12. századi hős Benkeiről, a hatalmas, legyőzhetetlen róninról (gazdátlan szamuráj, aki a saját eszéből él) szól. Mindenféle egyéb forrás nélkül, kizárólag csodálatos erejével tartotta rettegésben a szerzeteseket a kolostorokban, ahol menedéket keresett, és lekaszabolt minden arra haladó szamurájt, hogy összegyűjtse a kardjukat, és ezekből fizesse ki a feudális divatnak megfelelő öltözékét. Végül egy vékonyka, piperkőc fiatal nemest hívott ki, akit csak egy sihedernek nézett. Azonban emberére akadt benne, és rájött, hogy a fiatalember a Minamotók leszármazottja, aki azt tervezi, hogy visszaszerzi a sógunátust a családjának. Ő a japánok szeretett hőse, Minamoto Josicune. Benkei felajánlja számára szenvedélyes girijét, és az oldalán hőstettek százait hajtja végre. Azonban Josicune végül híveivel menekülni kényszerül az elsöprő ellenséges erők elől. Szerzetes zarándokoknak álcázzák magukat, akik azért utaznak Japánban, hogy adományokat gyűjtsenek egy templom számára. Hogy elkerüljék a leleplezést, Josicune olyan ruhát ölt, mint a csapat többi tagja, míg Benkei úgy tesz, mintha ő lenne a vezető. Beleszaladnak egy őrségbe, amit az ellenség állított az útjukba. Benkei kitalál nekik egy hosszú listát a templomokat „támogatókról”, és úgy tesz, mintha a kezében lévő irattekercsről olvasná fel azokat. Már majdnem elengedik őket, amikor az utolsó pillanatban gyanút fognak Josicune arisztokratikus finomsága miatt, amit még alantas álruhája sem tud leplezni. Visszahívják a csapatot. Benkei azonnal olyan lépést tesz, ami teljesen tisztázza Josicunét a gyanú alól: valamilyen jelentéktelen dolog miatt lehordja, és arcul csapja. Az ellenséget meggyőzik, ugyanis lehetetlen, hogy ha a zarándok valóban Jusicune, hogy az egyik kísérője kezet emeljen rá. Ez a giri elképzelhetetlen megsértése lenne. Benkei szentségtörő tette megmenti a kis csapat életét. Amint biztonságos területre érnek, Benkei Josicune lábai elé veti magát, és kéri, hogy ölje meg. Ura nagylelkűen megbocsát neki.

Ezek a régi történetek, melyek olyan időkből származnak, amikor a giri szívből jött, és még nem árnyékolták be felemás érzések, a modern japánok ábrándjai egy aranykorról. A történetek elbeszélik, hogy akkoriban a ginben nem volt „vonakodás”. Ha konfliktusba kerültek a csúval, az emberek nyugodtan kitarthattak a giri mellett. A giri akkoriban egy szeretett, szemtől szembeni kapcsolat volt, ami minden feudális politikai lavírozás velejárója volt. Az „ismerni a girit” azt jelentette, hogy egy életre hűségesnek lenni egy úrhoz, aki viszonzásul gondoskodott a csatlósairól. A „girit visszafizetni” akár az élet felajánlását is jelenthette az úrnak, akinek mindennel tartozott.

Ez természetesen eszmény Japán feudális történelme rengeteg olyan csatlósról beszámol, akiket megvásárolt a csatában az ellenkező oldalon harcoló daimjó. Ami még fontosabb – ahogy majd a következő fejezetben látni fogjuk –, hogy ha az úr bármiképpen megbélyegzi követőjét, akkor az jogosan és a hagyomány szerint elhagyja a szolgálatot, és akár az ellenséggel is tárgyalásokba bocsátkozhat. Japán ugyanúgy dicsőíti a bosszút, mint a halálig tartó hűséget. Mindkettő giri: a hűség az úr iránti, a sértés megbosszulása a név iránti giri volt. Japánban ez ugyanannak az éremnek a két oldala.

Mindazonáltal a hűségről szóló régi történetek a mai japánok számára kellemes ábrándképek, mivel mára a „giri visszafizetése” többé nem a legitim főnök iránti hűség, hanem mindenféle kötelezettségek teljesítése a legkülönfélébb embereknek. A ma állandóan használt kifejezések tele vannak rossz felhangokkal és a közvélemény nyomásának hangsúlyozásával, ami az egyént akarata ellenére girire kényszeríti. Azt mondják: „Csakgin'ből kötöm meg ezt a házasságot.” „Csak a giri miatt adtam neki a munkát.” „Csak giriből kell vele találkoznom.” A „giribe keveredni” kifejezést, amiről állandóan beszélnek, a szótár úgy fordítja: „Kénytelen vagyok megtenni.” Azt mondják: „Girivel kényszerített.” „Sarokba szorított a girivel.” És ezek, a többi használathoz hasonlóan, azt jelentik, hogy valaki egy korábbi on visszafizetéseként olyan tettre késztette a beszélőt, amit az nem akart vagy nem szándékozott megtenni. Földműves falvakban, kis boltok ügyleteiben, a Zaibacu magas köreiben és a japán kormányban az embereket „kényszeríti a giri”, és „sarokba szorítja a giri”. Lehet, hogy egy kérő mindeközben szemére veti leendő apósának a két család közti régi kapcsolatot vagy üzletet, illetve valaki ugyanezt az eszközt használhatja fel, hogy megszerezze egy paraszt földjét. Az ember, akit „sarokba szorítottak”, úgy fogja érezni, hogy teljesítenie kell; azt mondja: „Ha nem állok az on-emberem (akitől ont kaptam) mellé, akkor a világ azt fogja gondolni, hogy nem ismerem a girit.” Mindezek a használatok magukban hordják a vonakodás és – ahogy a japán szótárak megfogalmazzák – a „pusztán az illendőség kedvéért” való teljesítés burkolt jelentését.

A giri szabályai az elvárt visszafizetés szigorú szabályai; nem erkölcsi törvény, mint a Tízparancsolat. Egy giribe kényszerített ember feltételezi, hogy esetleg semmibe kell vennie az igazságérzetét, és gyakran mondja, hogy „a giri miatt nem tudtam igazságosan (gi) cselekedni”. A giri törvényeinek ahhoz sincs köze, hogy úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat; azt sem szabják meg, hogy az embernek szívből jövően kell nemes lelkűén cselekednie. Azt mondják, azért kell megtenni a girit, mert „ha nem, akkor azt fogják róla mondani, hogy »nem ismeri a girit«, és megszégyenül a világ előtt”. Ezért szükséges teljesíteni azt. És valóban, a „világ iránti giri” angol fordításban gyakran úgy jelenik meg, mint „a közvéleménynek való megfelelés”, és a szótár úgy fordítja, hogy „elkerülhetetlen, mert a világ iránti giri”, és „az emberek nem fogadnak el más módot”.

A „giri területe” az, ahol a kölcsönkért pénz megfizetésének amerikai szabályával való párhuzam a leginkább segít minket a japán viselkedés megértésében. Mi nem tekintünk olyan szigorúan egy levél, egy ajándék vagy egy jól időzített szó viszonzására, mint a kamatok vagy a banki kölcsön visszafizetésére. Ezekben a pénzügyletekben a fizetésképtelenség a hiba büntetése – ami nagyon súlyos büntetés. A japánok fizetésképtelennek tekintik az embert, ha nem tudja visszaadni a girit, és az élet minden kapcsolata valamilyen úton-módon girit von maga után. Ez azt jelenti, hogy olyan apró szavakat és tetteket is számon tartanak, melyeket az amerikaiak könnyedén elvetnek anélkül, hogy kötelezettségekként gondolnának rájuk. Azt jelenti, hogy körültekintően haladnak egy bonyolult világban.

Van egy másik párhuzam is a világ iránti giri japán és a pénz visszafizetésének amerikai elképzelése között. A giri visszafizetésére úgy gondolnak, mint egy pontosan azonos mértékű visszafizetésre. Ebben a giri meglehetősen eltér a gimutól, amit soha nem lehet még csak megközelítőleg sem kiegyenlíteni. A giri azonban nem korlátlan. Az amerikaiak szemében a visszafizetések egyáltalán nem állnak arányban az eredeti szívességgel, azonban a japánok nem így látják. Számunkra az ajándékozásuk is nehezen érthető, amikor is évente kétszer minden család szertartásos módon becsomagol valamit, hogy ezzel viszonozzon egy fél évvel korábban kapott ajándékot, vagy amikor egy cselédlány családja egész évben ajándékokat hoz azért a szívességért, hogy felfogadták a lányt. Azonban a japánok tiltják az ajándék nagyobb ajándékkal való viszonzását. Nem része a becsületnek a munka nélkül szerzett haszon viszonzása. A legbecsmérlőbb dolog, amit egy ajándékról mondhatnak, hogy „tengeri keszeggel [egy nagyobb hallal] viszonzott egy kis halat”. Így van ez a girivel is.

Amikor lehetséges, írásos feljegyzéseket őriznek meg a cserék hálójáról, legyen az munka vagy áruk cseréje. A falvakban ezek közül néhányat a vezető, néhányat valaki az együtt dolgozók közül őriz, mások családi vagy személyes feljegyzések. Temetéskor szokás „füstölő pénzt” vinni. A rokonok vihetnek színes anyagokat is a temetési zászlókhoz. A szomszédok jönnek segíteni, a nők a konyhában, a férfiak a sír ásásában és a koporsó elkészítésében segédkeznek. Szue faluban a vezető készített egy könyvet, ahol feljegyezték ezeket a dolgokat. Értékes feljegyzés volt ez az elhunyt családja számára, mert megmutatta, hogy szomszédaik milyen hozzájárulásokat tettek. Ugyanakkor egyben egy névsor is azokról, akiknek viszonozni kell ezt a családnak, ha ott haláleset történik. Ez hosszú távú kölcsönösség. Minden falusi temetésen vannak rövid távú cserék is, mint bármilyen lakoma esetében. A koporsó elkészítésében segédkezőket megvendégelik, ezért azok visznek valamennyi rizst a gyászoló családnak az ételért való fizetség részeként. Ez a rizs is szerepel a vezető feljegyzéseiben. A legtöbb lakoma alkalmával is hoznak a vendégek valamennyi rizspálinkát, ezzel részesednek az italok költségéből. Legyen bár az alkalom születés vagy halál, rizsültetés, házépítés vagy társadalmi összejövetel, a giri cseréjét gondosan feljegyzik a későbbi visszafizetés céljából.

A japánoknak van egy másik, a girihez kapcsolódó szokása, ami megfelel a pénzvisszafizetés nyugati szokásainak. Ha az esedékes időszakon túl késlekednek vele, úgy növekszik, mintha kamatozna. Doktor Eckstein mesél egy történetet erről egy japán gyárossal való ismeretsége kapcsán, aki Japánba utazását finanszírozta, hogy anyagot gyűjtsön Nogucsi²³ életrajzához. Doktor Eckstein visszatért az Egyesült Államokba, hogy megírja a könyvet, és végül elküldte a kéziratot Japánba. Nem kapott semmilyen visszaigazolást vagy levelet. Természetesen attól félt, hogy a kötet valamivel megbántotta a japánokat, de a levelei válasz nélkül maradtak. Néhány évvel később a gyáros felhívta telefonon. Az Egyesült Államokban volt. Nem sokkal ezután megérkezett doktor Eckstein házába, és rengeteg japán cseresznyefát hozott magával. Az ajándék pazar volt. Miután ilyen sokáig váratta, úgy volt helyes, hogy szép legyen. „Bizonyára – mondta doktor Ecksteinnek a jótevője – nem akarta, hogy gyorsan viszonozzam.”

A „girivel sarokba szorított” ember gyakran kényszerül olyan adósság visszafizetésére, ami az idővel növekszik. Egy ember segítséget kérhet egy kis kereskedőtől arra hivatkozva, hogy ő az unokaöccse annak a tanárnak, akitől az gyermekkorában tanult. Mivel a diák túl fiatal volt ahhoz, hogy visszafizesse tanárának a girit, az adósság az eltelt évek alatt felhalmozódott, és a kereskedőnek ezt az adósságot „vonakodva, bocsánatkérésül a világnak”, meg kell fizetnie.