9.

AZ EMBERI ÉRZÉSEK TERÜLETE

EGY JAPÁNÉHOZ HASONLÓ ETIKAI TÖRVÉNY, amely a kötelezettségek ilyen szélsőséges visszafizetését és ilyen drasztikus lemondást követel, a személyes vágyakat következetesen gonoszként kell, hogy megbélyegezze, melyeket gyökerestül kell kitépni az emberi szívből. Ez a klasszikus buddhista dogma, és ezért kétszeresen is meglepő, hogy a japán erkölcsi törvény olyan engedékeny az öt érzék élvezeteivel szemben. Annak ellenére, hogy Japán a világ egyik legnagyobb buddhista nemzete, etikai rendszere ezen a ponton élesen szemben áll Gautama Buddha és a buddhizmus szent könyveinek tanításaival. A japánok nem ítélik el az élvezeteket. Nem puritánok. A testi örömöket jónak és a nevelés szempontjából értékesnek tartják. Kívánatosak és megbecsültek. Azonban a saját területükön belül kell tartani őket. Nem szabad, hogy beférkőzzenek az élet komoly dolgaiba.

Egy ilyen erkölcsi törvény fölöttébb magas feszültségen működteti az életet. Egy hindu sokkal könnyebben megérti a következményeit annak, ahogy a japánok elfogadják az érzékszervek örömeit, mint egy amerikai. Az amerikaiak nem hiszik, hogy az élvezeteket tanulni kell; egy ember elutasíthatja, hogy engedjen az érzéki örömöknek, de ezzel egy ismert kísértésnek áll ellen. Az élvezetek azonban ugyanannyira tanultak, mint a kötelességek. Sok kultúrában az élvezeteket nem tanítják, és ezáltal az emberek különösen könnyen szentelik magukat az önfeláldozó kötelességnek. Néha még a férfiak és nők közötti testi vonzerő is annyira minimalizált, hogy épp hogy ne fenyegesse a családi élet sima menetét, ami az ilyen országokban meglehetősen más megfontolásokon alapszik. A japánok megnehezítik az életet a maguk számára azzal, hogy gyakorolják a testi élvezeteket, és utána olyan erkölcsi törvényt hoznak létre, amely szerint ezekben az élvezetekben az élet komoly oldalaként nem szabad elmerülni. A testi gyönyöröknek úgy hódolnak, mint a képzőművészeteknek, és amikor elmerülnének bennük, akkor feláldozzák a kötelesség oltárán.

A test kis örömei között az egyik legkedveltebb a fürdő. A legszegényebb rizstermelő paraszt, a legalacsonyabb rangú cseléd számára és a gazdag arisztokratáknak egyaránt, a felforrósított vízben való ücsörgés mindennapos késő délutáni elfoglaltság. A leggyakoribb kád fahordó, alatta faszén tűz tartja a vizet 43 fokos vagy még magasabb hőmérsékleten. Az emberek egész testüket megmossák és leöblítik, mielőtt belépnek a kádba, majd a vízben ázva átadják magukat a melegség és a lazítás élvezetének. Térdüket felhúzva, magzati pózban ülnek a fürdőben, a víz az állukig ér. Az amerikaiakhoz hasonlóan a tisztaságért kultiválják a mindennapi fürdőt, de ők ehhez értékként kapcsolják a passzív kielégülés művészetét, amire nehezen találunk példát a világ többi részének fürdési szokásai között. Ahogy ők mondják, minél idősebb valaki, annál inkább a hatalmába kerül.

Mindenféle módja van annak, hogyan minimalizálhatják e fürdők biztosításának költségeit és kellemetlenségeit, de fürdőnek lennie kell. A városokban vannak uszodához hasonló, nagy nyilvános fürdők, ahova elmehetnek, a vízbe merülhetnek, és elbeszélgethetnek alkalmi szomszédjukkal. A falvakban az asszonyok felváltva készítik el a fürdőt az udvaron – a japánok nem szégyellik, ha valaki fürdeni látja őket –, és családjaik felváltva használják. Még a legjobb családok is szigorú sorrendben mennek a családi fürdőbe: a vendég, a nagyapa, az apa, a legidősebb fiú és így tovább lefelé a legalacsonyabb rangú családi szolgáig. Rákvörösen jönnek ki a vízből, és a család összegyűlik, hogy együtt élvezzék a nap legnyugodtabb óráit az esti étkezés előtt.

Amennyire nagyra becsült élvezet a forró fürdő, úgy a „testedzés” hagyományosan magában foglalja a hideg zuhanyok leginkább túlzó szokását. Ezt a szokást gyakran nevezik „téli gyakorlatnak” vagy „hideg vizes mosakodásnak”, és bár már nem a régi, hagyományos formában, de továbbra is végzik. Pirkadat előtt elindulva hideg hegyi patakok vízesése alá kellett ülni. Nem csekély önsanyargatás az sem, hogy jéghideg vizet locsolnak magukra téli estéken fűtetlen házaikban, amit Percival Lowell az 1890-es években is létező szokásként ír le. Az emberek, akik a gyógyítás és a jóslás különös képességére törekedtek – de akik utána nem váltak pappá –, lefekvés előtt megmosakodtak a hideg vízben, majd hajnali kettőkor ismét felkeltek, hogy újra megtegyék ezt abban az órában, amikor „az istenek fürdenek”. Reggel ébredéskor, délben és napnyugtakor is megismételték.³¹ A hajnal előtti önsanyargatás különösen népszerű volt azok körében, akik pusztán valamilyen hangszer tanulását, vagy más világi pályára való felkészülést vettek komolyan. Annak érdekében, hogy megedződjenek, nagy hidegnek is kitehetik magukat, és különösen hatásosnak vélték, ha a kalligráfiát tanuló gyerekek elgémberedett és összefagyott ujjakkal fejezik be az írásgyakorlást. A modern általános iskolák fűtetlenek, és ezt igen helyesnek tartják, mert hozzáedzi a gyerekeket az élet későbbi nehézségeihez. A nyugatiakra sokkal nagyobb hatással vannak az állandó megfázások és a szipogó orrok, amelyek elkerüléséért ez a szokás természetesen nem tesz semmit.

Az alvás egy másik kedvelt élvezet. Ez a japánok egyik legkicsiszoltabb készsége. Bármilyen testhelyzetben évszámunkra elképzelhetetlen körülmények között is tökéletesen ellazulva alszanak. Ez sok Japánt tanulmányozó nyugati tudóst meglepett. Az amerikaiak majdhogynem a lelki feszültségek szinonimájának tekintik az álmatlanságot, és a mi normáink szerint a japánok jelleme tele van feszültségekkel. De számukra a jó alvás gyerekjáték. Korán is fekszenek le, és alig találni más keleti nemzetet, amely így tenne. A falusiak röviddel sötétedés után már mind alszanak, de ezzel nem a mi elvünket követik, hogy energiát raktározzanak el a következő napra, mert ők nem végeznek ilyen számítást. Egy nyugati, aki jól ismerte őket, így írt: „Amikor valaki Japánba megy, el kell felejtenie, hogy kötelesség lenne a másnapi munkára éjszakai alvással és pihenéssel felkészülni. A felépülés, a pihenés és a felfrissülés kérdésétől külön választva kell az alvásra tekinteni.” A munkához hasonlóan az alvási szükséglet „az élet vagy a halál bármely ismert tényétől függetlenül, a saját lábán”³² kell, hogy megálljon. Az amerikaiak megszokták, hogy az alvást valami olyasminek tekintsék, amit az ember azért tesz, hogy megőrizze erőnlétét, és reggel, felkeléskor az az első gondolatunk, hogy kiszámoljuk, hány órát is aludtunk éjszaka. Az alvás hossza elmondja, hogy mennyi energiánk lesz, és mennyire leszünk hatékonyak aznap. A japánok más okok miatt alszanak. Ők szeretnek aludni, és amikor nincs veszély a láthatáron, örömmel hajtják álomra a fejüket.

Ugyanezen az alapon könyörtelenül áldozzák fel az alvást. A vizsgára készülő diák éjjel-nappal tanul, mit sem törődve azzal, hogy az alvás hasznosabb lenne. A katonai kiképzésben az alvás egyszerűen valami olyasmi, amit feláldoznak a fegyelemért. Harold Doud ezredes, aki 1934-től 1935-ig a japán hadsereghez csatlakozott, elmeséli egy beszélgetését Tesima kapitánnyal. Békeidőbeli hadműveletekben a csapatok „kétszer is mentek három nap két éjszaka alvás nélkül, kivéve azt a keveset, amit a tíz perces rövid pihenők és a helyzetből adódó rövid szünetek alatt tudtak szakítani maguknak. Néha az emberek elaludtak gyaloglás közben. Nagy derültséget okozott egy fiatal hadnagyunk, aki egyenesen belemenetelt az út melletti farakásba, miközben mélyen aludt. Amikor végre tábort vertek, akkor sem volt lehetősége senkinek aludni; mindenkit beosztottak az előőrsbe vagy őrjáratba. »Miért nem engedik néhányuknak, hogy aludjanak?« – kérdeztem. »Ó, nem – szólt a válasz. – Nem szükséges. Azt már tudják, hogyan kell aludni. Azt kell gyakorolniuk, hogyan maradjanak ébren.«„³³ Ez dióhéjban összefoglalja a japánok véleményét.

Az evés a meleghez és az alváshoz hasonlóan szabadon élvezhető kedvtelés, ugyanakkor az edzettségért végzett fegyelmezés is. A szabadidő egy rituáléjaként a japánok az étkek végtelen sorának adják át magukat, amikor is egyszerre csak egy-egy teáskanálnyi ételt szolgálnak fel, és az ételeknek a kinézetét legalább annyira magasztalják, mint az ízét. De egyébként a fegyelmen van a hangsúly. „A gyors evés és a gyors ürítés együtt alkotja az egyik legmagasabb japán erényt” – idézi Eckstein egy falusi ember szavait.³⁴ „Az evést nem tekintik fontos dolognak (…) Az evés szükséges az életben maradáshoz, ezért a lehető legrövidebb idő alatt végezni kell vele. A gyerekeket, különösen a fiúkat nem unszolják, mint Európában, hogy lassan egyenek. Inkább arra buzdítják őket, hogy olyan gyorsan egyenek, amennyire csak lehet.”³⁵ A buddhista kolostorokban, ahol a papokat nevelik, az étkezés előtti imáikban azt kérik, hogy ne feledjék el, az étel csak egy gyógyszer; az az elképzelésük, hogy akik edzik magukat, azoknak nem szabad tudomást venni az ételről mint élvezetről, hanem szükségletnek kell tekinteniük.

A japán felfogásnak megfelelően az étel önkéntes visszautasítása különösen jó próbája annak, mennyire „edzett” valaki. Hasonlóan a test felmelegítéséhez és az alváshoz, amit már említettünk, a koplalás lehetőség arra, hogy megmutassa, „el tudja viselni” azt, és mint a szamurájok, „fogpiszkálót tart a fogai között”. Ha valaki megfelel ezen a próbán, akkor amikor koplal, az ereje fokozódik a szellem győzelmével, nem pedig csökken a kalóriák és a vitaminok hiánya miatt. A japánok nem ismerik el az egy az egyben kapcsolatot a táplálék és az erőnlét között, amit az amerikaiak természetesnek vesznek. Ezért mondhatta a Rádió Tokió a háború alatt az óvóhelyekre menekült embereknek, hogy a tornagyakorlatok újra erőssé és élénkké teszik az éhes embereket.

A romantikus szerelem egy másik „emberi érzés”, amit a japánok gyakorolnak. Ez Japánban teljesen a sajátjuk, függetlenül attól, mennyire ellentétes a házassági formáikkal és a család iránti kötelezettségeikkel. Regényeik tele vannak ezzel, és ahogy a francia irodalomban, a főszereplők náluk is többnyire házasok. A kettős szerelmi öngyilkosság kedvelt téma az olvasmányokban és a beszélgetésekben. A 12. századi Gendzsi regénye a világ bármely országában született nagy regények közül is kiemelkedően dolgozza fel a romantikus szerelmet, és a feudális időszak urainak és szamurájainak szerelmeiről szóló történetek is ugyanilyen romantikusak. A modern regényekben is központi téma ez, ami éles ellentétben áll a kínai irodalommal. A kínaiak sok gondtól mentik meg magukat a romantikus szerelem és az erotikus élvezetek leértékelésével, következésképp családi életük figyelemre méltóan békésen zajlik.

Az amerikaiak ezen a ponton természetesen jobban megértik a japánokat, mint a kínaiakat, de ez nem vezet sokra. Sok tabunk van az erotikus élvezetekkel kapcsolatban, ami a japánoknak nincsen. Ez egy olyan terület, ahol az ő erkölcsiségük nem szigorú, a miénk pedig igen. A szexet a többi „emberi érzéshez” hasonlóan teljesen jónak tartják az életben elfoglalt mellékes területén. Nincs semmi rossz az „emberi érzésekben”, ezért nincs szükség moralizálásra a szexuális élvezetekkel kapcsolatban. Mindig megjegyzik, hogy az amerikaiak és az angolok pornográfnak tartják néhány kedvelt képeskönyvüket, és rémes helyként néznek Josivarára, a gésák és a prostituáltak negyedére. A japánok már a Nyugattal való érintkezés kezdeti éveiben is igen érzékenyen reagáltak erre a külföldi kritikára, és törvényeket hoztak, hogy gyakorlatukkal minél jobban megközelítsék a nyugati mintákat. Azonban semmilyen jogi szabályozás nem tudta áthidalni a kulturális különbségeket.

A művelt japánok pontosan tudatában vannak annak, hogy az angolok és az amerikaiak erkölcstelenséget és szemérmetlenséget látnak ott, ahol ők nem, azonban annak a szakadéknak már nincsenek ennyire tudatában, amely a mi hagyományos hozzáállásunk és az ő nézetük között áll, vagyis hogy az „emberi érzéseknek” nem szabad beférkőzniük az élet komoly dolgaiba. Mindazonáltal ez az egyik fő oka annak, hogy miért nehéz nekünk megérteni a japánok hozzáállását a szerelemhez és az erotikus élvezetekhez. A feleséghez tartozó területet elkerítik attól, ami az erotikus élvezetekhez kapcsolódik. Mindkét terület egyformán nyitott és őszinte. Nem úgy választják el egymástól a kettőt, ahogy Amerikában teszik, hogy ugyanis az egyiket nyilvánosan elismerik, míg a másik rejtve marad. Azért különülnek el, mert az egyik az ember legfőbb kötelességeinek körébe tartozik, míg a másik a csekélyebb jelentőségű kikapcsolódáséba. A „megfelelő hely” feltérképezésének módja különíti el őket mindkét területen, az ideális családapa és a világfi számára egyaránt. A japánok nem állítanak fel olyan ideált, mint mi az Egyesült Államokban, amely a szerelmet és a házasságot egy és ugyanannak ábrázolja. Mi a szerelmet csak abban az értelemben ismerjük el, hogy ez az alapja a házastárs kiválasztásának. A „szerelmesnek lenni” a legáltalánosabban elfogadott okunk a házasságra. A házasság után a férj fizikai vonzódása egy másik nőhöz megalázza a feleséget, mert máshova juttat valamit, ami jogosan a feleséget illeti. A japánok ezt máshogy ítélik meg. A házastárs kiválasztásában a fiatalembernek fejet kell hajtania a szülei választása előtt, és vakon kell nősülnie. A feleségével való kapcsolatában rengeteg formalitást kell betartania. A gyerekek a családi élet mindennapjaiban soha nem látnak köztük erotikusán gyengéd mozdulatokat. Egy mai japán írja egy magazinban: „Ebben az országban a házasság igazi céljának a gyermekek nemzését és ezzel a családi vérvonal folytatásának biztosítását tartják. Ezenkívül minden más szándék csak arra szolgál, hogy elferdítse az igazi jelentését.”

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfiak erényesek maradnának azáltal, hogy ilyen életre kényszerülnek. Ha megengedhetik, szeretőt tartanak. Éles ellentétben Kínával, ők nem teszik a család tagjává a nőt, aki vágyat ébresztett bennük. Ha ezt megtennék, ezzel összemosnák az élet két területét, amelyet külön kell választani. A lány lehet a zene, a tánc, a masszírozás és a szórakoztatás művészetében magasan képzett gésa, vagy lehet prostituált. A férfi minden esetben szerződést ír alá a házzal, ahol foglalkoztatják a nőt, és ez a szerződés megvédi a lányt attól, hogy cserbenhagyják, és pénzügyi ellenszolgáltatást biztosít számára. A férfi saját életvitelt biztosít neki. Csak olyan rendkívül kivételes esetben viszi haza magához, ha a nőnek gyermeke van, akit a saját gyermekeivel együtt akar felnevelni, és ilyenkor nem ágyasnak, hanem a cselédek egyikének nevezik. A gyermek a törvényes feleséget „anyának” szólítja, és nem ismerik el a köteléket az igazi anya és gyermeke között. A poligámia egész keleti elrendezése, amely Kínában olyan jellegzetes hagyományos minta, így meglehetősen nem japános. A japánok a családi kötelezettségeket és az „emberi érzéseket” térben is elkülönítik.

Csak a felső osztály engedheti meg magának, hogy szeretőt tartson, de a legtöbb férfi járt legalább egyszer gésánál vagy prostituáltnál. Ezek a látogatások a legkevésbé sem lopva történnek. Lehet, hogy a feleség öltözteti és készíti fel férjét az esti szórakozásra. Lehet, hogy a ház, ahol járt, a feleségnek küldi el a számlát, és azt ő magától értetődőnek tartva fizeti ki. Lehet, hogy a nő boldogtalan emiatt, de ez csak rá tartozik. Sokkal többe kerül ellátogatni egy gésaházba, mint felkeresni egy prostituáltat, de az összeg, amit a vendég kifizet egy ilyen este kiváltáságáért, nem jogosítja fel arra, hogy szexuálisan is magáévá tegye a lányt. Részese lehet az élvezetnek, hogy gyönyörűen felöltözött és szertartásosan illedelmes lányok szórakoztatják, akiket aprólékosan készítettek fel erre a szerepre. Ahhoz, hogy bejáratos legyen egy különleges gésához, a férfinak a pártfogójává kell válnia, és szerződést kell kötnie a házzal, amelynek alapján a lány a szeretője lesz; vagy kedvességével kell meghódítania, hogy önszántából adja oda magát neki. Mindazonáltal a gésákkal töltött este nem mentes a szexualitástól. Táncaik, szellemes válaszaik, dalaik és mozdulataik hagyományosan kétértelműek, és gondosan kiszámítottak, hogy mindazt kifejezzék, amit egy felső osztályhoz tartozó feleségnek nem lehet. Ezek az „emberi érzések terrénumába” esnek, és enyhülést hoznak a „kó világából”. Nincs ok, amiért megtagadnák maguktól ezt az élvezetet, de a két szféra elkülönül.

A prostituáltak hatóságilag engedélyezett házakban laknak, és a gésával eltöltött este után a férfi ellátogathat egy prostituálthoz, ha úgy tartja kedve. Ez olcsó, így a kis pénzű embereknek meg kell elégednie ezzel a fajta kikapcsolódással, és mellőznie kell a gésákat. A ház lányainak képét kívül helyezik el, és a férfiak rendszerint sok időt töltenek el azzal, hogy nyilvánosan tanulmányozzák a képeket, és választanak. Ezeknek a lányoknak alacsony a társadalmi rangja, és nem helyezik őket olyan piedesztálra, mint a gésákat. Többségük olyan szegény lány, akiket a családjuk adott el ezeknek az intézményeknek, amikor pénzügyileg szorult helyzetbe kerültek, és nem gyakorlottak a szórakoztatás gésa-művészetében. Régen, mielőtt Japán felismerte volna a nyugatiak nemtetszését ezzel a szokással kapcsolatban, és véget nem vetett neki, a lányok nyilvánosan kiültek, és szenvtelen arcukat mutatták az emberi áruból választó vevőnek. A fotóik ezt helyettesítik.

Némelyiküket kiválaszthatja egy férfi, aki a kiválasztott lány kizárólagos pártfogója lesz, és miután szerződést kötött a házzal, a lány a szeretője lesz. Az ilyen lányokat a megegyezés feltételei védik. A férfi ilyen szerződés nélkül is szeretőjévé tehet egy szolgálólányt vagy elárusítólányt, és ezek az „önkéntes szeretők” a legvédtelenebbek. Pont ők azok, akik a legnagyobb valószínűség szerint szerelmesek a partnerükbe, de kívül állnak valamennyi elismert kötelezettség körén. Amikor a „gyermeküket ölükben tartva” kesergő fiatal nőkről szóló történeteinket és verseinket olvassák, akiket elhagyott a szerelmük, a japánok e törvénytelen gyerekes anyákat az ő „önkéntes szeretőikkel” azonosítják.

A homoszexuális élvezetek szintén a hagyományos „emberi érzések” közé tartoznak. A régi Japánban ez a szamurájokhoz és papokhoz hasonló magas rangú férfiak számára megengedett szórakozás volt. A Meidzsi-korban, amikor Japán a nyugatiak elismerését elnyerendő sok régi szokását törvénytelennek nyilvánította, ezt a szokást is büntetendővé tették. Azonban még mindig nem tartozik azok közé az „emberi érzések” közé, melyekkel szemben elítélő az erkölcsi hozzáállás. Megfelelő módon kell kezelni, és nem szabad, hogy zavarja a család fenntartását. Így a veszély, hogy nyugati kifejezéssel élve egy férfi vagy egy nő homoszexuálissá „válik”, nehezen érthető, habár egy férfi azt is választhatja, hogy hivatásos férfigésa lesz. A japánokat különösen megdöbbentik a felnőtt passzív homoszexuálisok az Egyesült Államokban. A felnőtt férfiak Japánban fiatal fiúkat keresnek partnernek, mert a felnőttek a passzív szerepet méltóságon alulinak tartják. A japánok meghúzzák azokat a vonalakat, ameddig egy férfi elmehet, és a módokat, hogy megőrizhesse az önbecsülését, de ezek a vonalak nem azonosak azokkal, mint amelyeket mi húzunk.

A japánok az önkielégítéssel kapcsolatban sem hirdetnek szigorú erkölcsiséget. Nincs még egy nép, amelynek valaha is annyi e célt szolgáló kelléke lett volna, mint nekik. A japánok ezen a területen is megpróbáltak gátat vetni a külföldi rosszallásnak azzal, hogy felszámolták a legszembetűnőbb nyilvánosságot kapó tárgyakat, de ők maguk nem érzik, hogy ezek a gonosz eszközei lennének. A maszturbációval szembeni erős nyugati állásfoglalás, amely Európa legnagyobb részén erősebb, mint az Egyesült Államokban, mélyen bevésődik a tudatunkba, még mielőtt felnőnénk. A fiú hallja az elsuttogott szavakat, hogy megőrülhet vagy megkopaszodhat miatta. Az anyja kisgyermek korában éberen vigyázott rá, és talán nagy ügyet csinált belőle, és fizikailag büntette. Lehet, hogy összekötötte a kezeit. Talán azt mondta neki, hogy az Úr meg fogja büntetni. A japán csecsemőknek és gyerekeknek nincsenek ilyen tapasztalataik, ezért felnőttként nem tudják reprodukálni a mi viselkedésünket. Az önkielégítés olyan élvezet, amit nem éreznek bűnnek, és úgy gondolják, hogy elégségesen kordában tartják azzal, hogy jelentéktelen helyet jelölnek ki számára a tisztességes életben.

A részegség egy másik megengedett „emberi érzés”. A japánok a nyugatiak legfurcsább hóbortjának tartják a teljes önmegtartóztatásra tett fogadalmukat. Ugyanígy vélekednek azokról a helyi kampányokról is, hogy szavazással tegyük lakóterületünket „szárazzá”. A szaké ivása olyan élvezet, amelyet kevesen tagadnak meg maguktól. Azonban az alkohol a kis jelentőségű szórakozások közé tartozik, és egyetlen épeszű ember sem válna a rabjává. Gondolkodásmódjuknak megfelelően nem félnek attól, hogy alkoholistává „válnak”, ahogy attól sem félnek, hogy homoszexuálissá „válnak”, és igaz, ami igaz, a megrögzött alkoholizmus nem jelent társadalmi problémát Japánban. Az alkohol kellemes kikapcsolódás, és sem a család, sem a közösség nem tartja visszataszítónak az ital hatása alatt álló férfit. Nem valószínű, hogy erőszakossá válna, és természetesen senki sem gondolja, hogy össze fogja verni a gyerekeit. Meglehetősen gyakori a síró részeg. A városi szake-összejöveteleken szeretnek egymás ölébe ülni, és ilyenkor általános a merev japán testtartás és mozdulatok fellazulása.

A hagyománytisztelő japánok élesen elválasztják az ivást az evéstől. Ha valaki egy vidéki összejövetelen, ahol szakét is felszolgálnak, megkóstolja a rizst, ez azt jelenti, hogy nem iszik többet. Átlépett egy másik „területre”, és a kettőt elválasztva tartja. Otthon ihat szakét az étkezés után, de nem eszik és iszik egyszerre. Felváltva szenteli magát az egyik vagy a másik élvezetnek.

Az „emberi érzésekkel” kapcsolatos ilyen japán nézeteknek számos következménye van. Ez kihúzza a talajt a nyugati filozófia alól, ahol a két erő, a test és a lélek folyamatos harcban áll egymással, hogy befolyásra tegyenek szert az emberek életében. A japán filozófiában a test nem gonosz. Lehetséges örömeinek élvezete nem bűn. A lélek és a test nem egymással szemben álló erő a világmindenségben. A japánok ezzel a felfogással egy logikus következtetéshez jutnak: a világ nem a jó és a gonosz közti csatatér. Sir George Sansom azt írja: „Történelmük során, úgy tűnik, a japánok bizonyos mértékig letettek arról, hogy a kettőt megkülönböztessék, illetve idegenkednek a gonosz problémájának megragadásától.”³⁶ Életszemléletükkel ezt tulajdonképpen folyamatosan visszautasították. Hiszik, hogy az embernek két lelke van, de nem a jó ösztön harcol a rosszal. Ez a „szelíd” lélek és a „durva” lélek, és minden ember – és minden nép – életében vannak alkalmak, amikor „szelídnek” kell lennie, és vannak, amikor „durvának”. Nem igaz, hogy az egyik lelket a pokolnak szánták, a másikat a mennyországnak. Mindkettő különböző esetekben szükséges és jó.

Még az isteneik is ugyanígy szembetűnően jók és gonoszak egyszerre. Legnépszerűbb istenük Szuszanoo, a „sebes és féktelen fenség”, a Napistennő fivére, akit nővérével szembeni botrányos viselkedése miatt a nyugati mitológia az ördöggel azonosítana. A nővére megpróbálja kidobni őt a házából, mert gyanúsnak találja a szándékait, amiért felkeresi. Erre Szuszanoo elkezd tombolni, és teleszórja ürülékkel az étkező helyiséget, ahol a nővére a barátaival az új termést ünnepli. Lerombolja a rizsföldek ágyasait, ami szörnyű bűn. Majd a legnagyobb – és a nyugatiak számára legrejtélyesebb – bűnként a tetőbe vágott lyukon keresztül behajít egy tarka lovat, amit „fordítva nyúzott meg”. Mindezen gaztettek miatt az istenek próbára teszik, keményen megbírságolják, és száműzik a mennyországból a Sötétség Birodalmába. Azonban Szuszanoo ettől még a japán panteon kedvenc istene marad, és ennek megfelelő tiszteletet kap. A világ mitológiáiban gyakoriak az ilyen istenszereplők. A magasabb etikai vallásokban azonban kirekesztik őket, mert a jó és a gonosz közti kozmikus konfliktus filozófiájának jobban megfelel, ha a természetfeletti lényeket feketeként és fehérként különböző csoportokba különítik el.

A japánok mindig is különösen határozottan tagadták, hogy az erény a gonosszal való küzdelemből állna. Mivel filozófusaik és vallási tanítóik évszázadokon keresztül állandóan ezt hangoztatták, az ilyen erkölcsi törvény idegen Japánban. Hangosan hirdetik, hogy ez bizonyítja az ő erkölcsi fölényüket. A kínaiaknak, azt mondják, szükségük van egy erkölcsi törvényre, ami a zsent, az igaz és jóindulatú viselkedést egy abszolút standardra emeli, amelyhez viszonyítva minden ember és cselekedet nem megfelelőnek találtatik, ha ezt a szintet nem éri el. „Egy erkölcsi törvény jó volt a kínaiaknak, akiknek gyenge természete megkívánta az ilyen mesterséges korlátozást.” Ezt írta Motoori, a nagy 18. századi sintoista, és a modern buddhista tanárok és modern nacionalista vezetők ugyanerről a témáról írtak és beszéltek. Az emberi természet Japánban természetétől fogva jó és megbízható. Nincs szüksége arra, hogy a gonosz oldalával harcoljon. Csak tisztán kell tartani a lélek ablakát, és minden egyes esetben megfelelően kell cselekedni. Ha hagyták, hogy „bepiszkolódjon”, rögtön meg kell tisztítani a szennyeződéstől, és az ember alapvető jósága újra tovább ragyog. A buddhista filozófia Japánban minden más népnél tovább ment annak tanításában, hogy minden ember potenciális Buddha, és hogy az erényt nem az határozza meg, ami a szent írásokban van, hanem amit mindenki feltár a saját megvilágosodott és bűntelen lelkében. A gonosz nem része az emberi léleknek. Nincs teológiájuk, ami együtt sírna Dávid királlyal, hogy „lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem”.³⁷ Nem tanítják a bűnbeesés tanát. Az „emberi érzések” áldások, amiket nem szabad bűnösnek tartani. Sem a filozófusok, sem a parasztok nem ítélték el őket.

Az amerikaiaknak úgy tűnik, hogy ezek a tanok egy élvhajhász filozófiához vezetnek. A japánok azonban, ahogy már láttuk, az élet legfőbb feladatának a kötelességek teljesítését tartják. Teljesen elfogadják a tényt, hogy az on visszafizetése a személyes vágyak és örömök feláldozását jelenti. Az elképzelés, hogy a boldogság hajszolása egy komoly cél lehet az életben, számukra elképesztő és erkölcstelen tan. A boldogság egy szórakozás, amit megengednek maguknak, ha lehet, de hogy olyan tisztelettel övezzék, mint valamit, ami alapján az állam és a család megítéltetik, teljesen elképzelhetetlen. Tény, hogy az ember gyakran módfelett szenved, hogy eleget tegyen a csú, a kó és a giri kötelmeinek, de ez nem nehezebb annál, mint amire számítottak. Megnehezíti az életet, de ők felkészültek rá. Állandóan feladják az élvezeteket, amelyeket egyáltalán nem tartanak gonosznak. Ez akaraterőt kíván. Azonban az ilyen erő a leginkább nagyra becsült erény Japánban.

Jól összefér ezzel a japán beállítottsággal, hogy a „happy end” oly ritka a regényeikben és színdarabjaikban. Az átlagos amerikai közönség megoldásokra vágyik. Tudni akarják, hogy az emberek boldogan élnek utána. Tudni akarják, hogy az embereket megjutalmazták erényeikért. Ha egy darab végén könnyezniük kell, azt vagy valamilyen törés indokolja a hős jellemében, vagy mert a főszereplő egy rossz társadalmi rend áldozatául esett. De sokkal kellemesebb, ha minden sikeresen alakul a hős számára. A japán közönség könnyeket ontva ül és figyeli, ahogy a szerencse kerekének fordulása miatt a hőst eléri a tragikus vég, a bájos hősnőt pedig megölik. Az ilyen bonyodalmak jelentik az esti szórakozás csúcspontját. Az emberek azért mennek színházba, hogy ezt lássák. A modern filmek is a hős és a hősnő szenvedéseinek témájára épülnek. Szerelmesek, és lemondanak a szerelmükről. Boldog házasságban élnek, és egyikük vagy másikuk kötelességének engedelmeskedve öngyilkosságot követ el. A feleség, aki annak szentelte magát, hogy megmentse a férje karrierjét, és egyengesse nagyszerű színészi képességeit, a sikere estéjén elrejtőzik a nagyvárosban, hogy szabaddá tegye férjét az új élete számára, és zokszó nélkül, szegénységben hal meg a férj hatalmas diadalának napján. A japánoknak nincs szüksége boldog befejezésre. Az önfeláldozó hős és hősnő iránt érzett sajnálat és szimpátia tökéletesen elégséges. Szenvedésük nem Isten büntetése. Azt mutatja, hogy minden áron teljesítették a kötelességeiket, és nem engedték, hogy bármi is – elhagyatottság, betegség vagy halál – letérítse őket az igaz ösvényről.

A modern háborús filmjeik ugyanezt a hagyományt követik. Ezeket nézve az amerikaiak gyakran mondják, hogy ezek a legjobb pacifista propagandák, amit valaha is láttak. Ez egy jellemzően amerikai reakció, mert a filmek teljes egészében a háború áldozataival és szenvedéseivel foglalkoznak. Nem tűntetik fel fontosnak a katonai parádékat, a katonazenekarokat, a flotta manővereinek és a nagy fegyvereknek a büszke bemutatását. Foglalkozzanak bár az orosz-japán háborúval vagy a kínai incidenssel, mereven ragaszkodnak a sárban való egyhangú gyakorlatozásnak és menetelésnek, a földhözragadt harc szenvedéseinek, a hadjáratok ellentmondásosságainak bemutatásához. A zárójelenet nem győzelem, és nem is vakmerő roham. Éjszakai pihenő egy jellegtelen kínai kisvárosban, mélyen a sárban. Vagy egy japán család három generációjának megcsonkított, sánta és vak képviselőit mutatják, három háború túlélőit. Vagy a katona halála után a férjet, az apát és a családfenntartó elvesztését gyászoló családot mutatják, amint összeszedik magukat, hogy az életet nélküle folytassák tovább. Az angol-amerikai lovas felvonulásos filmek mozgalmas háttere teljesen hiányzik. Nem dramatizálják a sebesült veteránok rehabilitációjának témáját sem. Nem tesznek említést a célokról sem, amiért a háborút vívták. A japán közönségnek elég, hogy a vásznon szereplő valamennyi ember minden erejét felhasználva visszafizette az ont, és ezért Japánban ezek a filmek a militaristák propagandái voltak. A támogatóik tudták, hogy nem fogják a japán közönséget a pacifizmus felé fordítani.