3.

A MEGFELELŐ HELY ELFOGLALÁSA

A JAPÁNOK MEGÉRTÉSÉT CÉLZÓ minden kísérletnek az ő magyarázatukkal kell kezdődnie arról, hogy mit jelent számukra „a megfelelő hely elfoglalása”. A rendbe és a hierarchiába vetett bizalmuk és a mi hitünk a szabadságban és egyenlőségben távol áll egymástól, és nehéz a hierarchiát egy lehetséges társadalmi mechanizmusként helyesen értelmeznünk. Japánnak a hierarchiába vetett bizalma alapvető minden emberek közötti kapcsolatban, és az embereknek az állammal való kapcsolatában, és csak bizonyos nemzeti intézmények, mint például a család, az állam, a vallási és gazdasági élet leírásával érthetjük meg az életfelfogásukat.

A japánok a nemzetközi kapcsolatok egész problémáját a hierarchiáról alkotott saját elképzelésük tükrében nézték, és belső problémáikat is ugyanennek a fényében látták. Az utolsó évtizedben úgy vélték, hogy a piramis csúcsára tőrnek, és most, hogy ezt a pozíciót inkább a nyugati nemzetek foglalják el, a hierarchiáról alkotott elképzelésük természetesen alapjául szolgál annak is, hogy elfogadják a jelenlegi helyzetet. Nemzetközi dokumentumaik állandóan ennek fontosságáról szólnak. Az 1940-ben Németországgal és Olaszországgal közösen aláírt háromhatalmi egyezmény előszavában ezt olvassuk: „Japán, Németország és Olaszország kormánya ezt a tartós béke előfeltételének tekinti, Hogy a világ valamennyi nemzete elfoglalhassa megfelelő helyét”, és az aláírás nyomán kiadott császári rendelet is ugyanezt mondja:

Császári őseink által ránk hagyományozott feladat, amit éjjel-nappal a szívünkben hordunk, hogy a mi igazságunkat kiterjesszük az egész bolygóra, és a világot egyetlen családdá tegyük. Abban a rendkívüli válsághelyzetben, amivel a világ most szembenéz, úgy tűnik, hogy a háború és a zűrzavar egyre inkább súlyosbodik, és az emberiség felmérhetetlen csapásokat szenved el. Erősen reméljük, hogy ez a felfordulás véget ér, és helyreáll a béke, amilyen hamar csak lehetséges… Ezért nagy örömünkre szolgál, hogy ez az egyezmény megköttetett a hármak között.

A feladat, hogy képessé tegyük valamennyi nemzetet, hogy megtalálja a megfelelő helyét, és hogy az emberek békében és biztonságban éljenek, a legfontosabb. Ez példátlan a történelemben. Ez a cél még messze van.

A Pearl Harbor-i támadás napján a japán küldöttek egy ebben a tekintetben nagyon világos nyilatkozatot adtak át Cordell Hull államtitkárnak:

A japán kormány állandó célkitűzése, (…) hogy képessé tegyen minden nemzetet, hogy megtalálja a megfelelő helyét a világban. (…) A japán kormány nem tolerálhatja a jelenlegi helyzet állandósulását, mivel az pontosan szemben áll Japán alapvető törekvésével, hogy minden nemzet élvezhesse a megfelelő helyét a világban.

Ez a japán memorandum válasz volt Hull államtitkár néhány nappal korábbi jegyzetére, amely azokat az amerikai alapelveket hívta segítségül, amelyek olyan alapvetők és megbecsültek voltak az Egyesült Államokban, mint a hierarchia Japánban. Hull államtitkár négy dolgot nevezett meg: a szuverenitás és a területi egység sérthetetlenségét; a más nemzetek ügyeibe való bele nem avatkozást; a nemzetközi együttműködésbe és egyeztetésbe vetett bizalmat és az egyenlőség alapelvét. Ezek mind fontos pontjai az egyenlő és sérthetetlen jogokba vetett amerikai hitnek, és hisszük, hogy a mindennapi életnek és a nemzetközi kapcsolatoknak egyaránt ezeken az alapelveken kell alapulnia. Az egyenlőség a legmagasabb és leginkább erkölcsös alapja az amerikaiak jobb világba vetett reményeinek. Az önkényuralomtól, a beavatkozástól és a nem kívánt terhektől való szabadságot jelenti számunkra. Törvény előtti egyenlőséget jelent, és a jogot, hogy jobbá tegyük a körülményeinket. Ez az alapja az ember jogainak, ahogy azok az általunk ismert világban szerveződnek. Az egyenlőség erényét támogatjuk akkor is, amikor megsértjük azt, és jogos felháborodással küzdünk a hierarchiával szemben.

Ez így van azóta, amióta csak Amerika létezik. Jefferson beleírta a Függetlenségi Nyilatkozatba, és az Alkotmányhoz csatolt módosítás, a Bill of Rights is ezen alapszik. Egy új nemzet közirataiban fontosak voltak az ilyen formális kifejezések, mert egy életmódot tükröztek, amely kialakult az ezen a kontinensen élő férfiak és nők mindennapi életében. Egy életmód, ami idegen volt az európaiak számára. Az egyik legfontosabb nemzetközi dokumentum, amely beszámolt Amerikáról, egy fiatal francia, Alexis de Tocqueville kötete volt, amelyet a szabadság témájában írt, miután az 1830-as évek elején az Egyesült Államokba látogatott. Intelligens és szimpatikus megfigyelő volt, aki képes volt sok jót meglátni Amerika idegen világában. Mert idegen volt. A fiatal Tocqueville Franciaország arisztokrata társadalmában nőtt fel, amelyet a még aktív és befolyásos emberek emlékezetén belül először a Francia Forradalom, majd Napóleon új és drasztikus törvényei ráztak meg. Nemeslelkűen méltányolta az élet idegen és új rendjét Amerikában, de egy francia arisztokrata szemével látta azt, és a könyve az Újvilág számára szóló beszámoló volt az eljövendő dolgokról. Úgy hitte, hogy az Egyesült Államok a fejlődés egy előrehaladottabb szintjén áll, és ez a fejődés, bár különbségekkel, de Európában is be fog következni.

Ezért hát hosszasan írt erről az új világról. Itt az emberek valóban a többiekkel egyenlőnek tekintették magukat. A társadalmi érintkezés új és egyszerűbb alapokon állt. Beszédbe elegyedtek egymással, mint egyik ember a másikkal, in lörődtek a hierarchikus etikett apróságaival; nem követelték meg, és nem is szolgáltak vele másoknak. Előszeretettel hangoztatták, hogy senkinek nem tartoznak semmivel. Nem voltak régi arisztokrata vagy római értelemben vett családok, és a társadalmi hierarchia, ami az Óvilágban uralkodott, eltűnt. Ezek az amerikaiak úgy bíztak az egyenlőségben, mint semmi másban; még a szabadságot is, ahogy mondták, gyakran hagyták kirepülni az ablakon, amíg más kerestek. De egyenlőkként éltek.

Erőt adó az amerikaiaknak az őseiket egy idegen szemével látni, aki a több mint egy évszázaddal ezelőtti életmódunkról ír. Sok változás történt országunkban, de a fő körvonalak nem változtak. Ahogy olvassuk, felismerjük, hogy Amerika már az 1830-as években az az Amerika volt, amit ismerünk. Voltak és vannak ma is olyanok ebben az országban, mint Alexander Hamilton Jefferson idejében, akik a társadalom egy arisztokratikusabb rendjét támogatják, de még Hamiltonék is felismerték, hogy a mi életmódunk ebben az országban nem arisztokratikus.

Ezért hát amikor pont Pearl Harbor előtt felsoroltuk Japánnak a magas erkölcsi alapokat, amelyekre az Egyesült Államok a csendes-óceáni politikáját alapozza, azokat az alapelveket mondtuk el, amelyekben a leginkább bízunk. Minden lépés az általunk kijelölt úton ahhoz a meggyőződéshez híven történik, hogy jobbá tegyünk egy tökéletlen világot. A japánok is, amikor a „megfelelő helybe” vetették bizalmukat, az élet szabályaihoz fordultak, amelyek saját társadalmi tapasztalatuk alapján beléjük rögzültek. Az egyenlőtlenség évszázadokon keresztül szervezett életük szabályozója volt azokon a pontokon, ahol ez leginkább kiszámítható és elfogadott. A hierarchia elfogadása számukra olyan természetes, mint a légzés. Mindazonáltal ez nem egyszerű nyugati tekintélyelvűség. A hatalom gyakorlói és azok is, akik mások hatalma alatt állnak, egy olyan hagyománynak megfelelően viselkednek, amely eltér a miénktől, és most, hogy a japánok magas pozíciójúként fogadták el országukban az amerikai hatalmat ebben a hierarchiában, még szükségesebb számunkra megragadni meggyőződéseik lehető legtisztább eszméit. Csak így tudjuk megrajzolni magunknak a módot, ahogy valószínűleg viselkedni fognak a jelenlegi helyzetükben.

Japán minden újabb keletű nyugatosodása ellenére még mindig egy arisztokratikus társadalom. Minden üdvözlésnek és érintkezésnek jeleznie kell az emberek közötti társadalmi távolság fajtáját és mértékét. Minden alkalommal, amikor egy ember azt mondja egy másiknak, hogy „egyen” vagy „üljön le”, más szavakat használ, ha az illetőt bizalmasan szólítja meg, illetve ha nála alacsonyabb vagy magasabb rangú személlyel beszél. Minden egyes esetben más „te” kifejezést kell használni, és az igéknek különböző végződéseik vannak. Vagyis más szóval a japánok, a Csendes-óceán számos más népeihez hasonlóan rendelkeznek egy „udvarias nyelvvel”, és ezt a megfelelő meghajlással és térdre borulással kísérik. Minden ilyen magatartást aprólékos szabályok és konvenciók irányítanak; nem elég azt tudni, hogy kinek kell meghajolni, de azt is tudni kell, hogy mennyire. A házigazda előtti helyes és megfelelő meghajlást más sértésként értelmezheti, ha a meghajlóval némileg eltérő viszonyban áll. A meghajlásnak nagyon sok fajtája van a vízszintesen a talajra helyezett kezekig előrehajtott homlokkal végrehajtott térdre borulástól a fej és a vállak egyszerű meghajtásáig. Mindenkinek meg kell tanulnia, mégpedig korán, hogy milyen köszöntések a megfelelőek az egyes sajátos esetekben.

Bár ezek fontosak, de nem csak az osztálykülönbségeket kell állandóan elismerni az alkalomhoz illő viselkedéssel. A nem, a kor, a családi kötelékek és a két személy közti korábbi kapcsolatok mind szükségszerűen számításba esnek. Még ugyanazon két ember között is eltérő fokú tiszteletet követelnek meg a különböző alkalmak; egy civil bizalmasan viselkedhet egy másikkal, és lehet, hogy egyáltalán nem hajol meg előtte, azonban ha katonai egyenruhát visel, a civil ruhát hordó barátja meg fog hajolni. A hierarchia betartása művészet, számtalan tényező egyensúlyban tartását követeli meg, amelyek közül néhány bizonyos sajátos esetekben közömbösítheti egymást, és amelyek összeadódhatnak.

Természetesen vannak olyanok, akik között relatíve kicsi a szertartásosság. Az Egyesült Államokban ez a saját család köre. Az etikett legfinomabb formáit is levetkőzzük, amikor hazatérünk családunk keblére. Japánban pontosan a család az, ahol a tisztelet szabályai aprólékosan megfigyelhetők és megtanulhatók. Amikor az anya még a hátára szíjazva hordja a babát, a kezével nyomja le annak fejét, és totyogóként az első leckéje az apjával és az idősebb testvéreivel szembeni tiszteletteljes viselkedés megfigyelése. A feleség meghajol a férjének, a gyerek az apjának, a fiúk a bátyjaiknak, a lányok valamennyi fiútestvérüknek. Ez nem puszta gesztus. Azt jelenti, hogy a meghajló elismeri a másik jogát a döntésre azokban a dolgokban, amiket inkább maga intézne, aki előtt pedig meghajolnak, az cserébe elismer a helyzetéből adódó bizonyos kötelességeket. A nemen, a generáción és az elsőszülöttségen alapuló hierarchia a családi élet szerves része.

A gyermeki odaadás természetesen egy magas erkölcsi törvény, amelyen Kínával közösen osztoznak. Korán, a 6-7. században vették át kínai formáját a kínai buddhizmussal, a konfuciánus erkölccsel és a világi kínai kultúrával együtt. A gyermeki odaadás természetét szükségszerűen módosították, hogy megfeleljen Japán eltérő családrendszerének. Kínában az ember még ma is hűséggel tartozik annak a kiterjedt családnak, amelyhez tartozik. Több tízezer ember is lehet, aki felett bíráskodási joggal bír, és akiktől támogatást kaphat. E hatalmas ország különböző részeiben eltérőek a körülmények, de Kína nagy részén a falvakban minden ember ugyanannak a klánnak a tagja. Kína 450 millió lakosára mindössze 470 családnév jut, és az azonos családnévvel rendelkező emberek valamilyen szintig testvéreknek tekintik magukat. Lehet, hogy egy teljes területen mindenki kizárólag egyetlen klánhoz tartozik, és a messzi városokban élő családok is a klán tagjai. Olyan népes területeken, mint Kuangtung, a klán minden tagja együtt tart fenn egy klánházat, és bizonyos napokon a közös őstől származó halott klántagok ősi emléktábláinak ezrei előtt róják le tiszteletüket. Minden klánnak van vagyona, földjei, templomai és tőkéje, amelyet az ígéretes ifjak taníttatására fordítanak. Nem veszítik szem elől a szétszóródott tagokat, és minden részletre kiterjedő genealógiákat adnak ki, melyeket minden évtizedben frissítenek, hogy megmutassák azok nevét, akiknek joguk van osztozni a kiváltságokon. Vannak ősi törvények, amelyek akár azt is megtilthatják, hogy kiszolgáltassák a családhoz tartozó bűnösöket az államnak, ha a klán nem ért egyet a hatóságokkal. A császári időkben a félautonóm klánok hatalmas közösségeit az állam nevében csak nagy ritkán irányították nemtörődöm kormányhivatalok, melyek élén az állam gyakran cserélgette a megbízottakat, akik idegenek voltak az adott területen.

Japánban teljesen más volt a helyzet. A 19. század közepéig csak nemesi és harcos (szamuráj) családok használhattak vezetéknevet. A családnév alapvető volt a kínai kláni rendszerben, és ezek vagy megfelelőik nélkül a klán szervezete nem tudott fejlődni. Ilyen megfelelő például néhány törzsnél a genealógia számontartása. Azonban Japánban csak a felsőbb osztályok vezettek genealógiákat, és még ezekben is úgy szerepelnek a bejegyzések, ahogy az Egyesült Államokban az Amerikai Forradalom Lányai (Daughters of the American Revolution) tették, vagyis a jelenleg élő személytől haladtak visszafelé az időben, nem pedig előrefelé, és így tartalmazták volna az egy adott őstől leszármazó valamennyi kortársat. Ez két nagyon különböző helyzet. Ráadásul Japán feudális ország volt. Nem a rokonok hatalmas csoportja, hanem egy feudális földesúr iránt tartoztak hűséggel. Helyi hűbérúr volt, akit össze sem lehet hasonlítani a kínai ideiglenes hivatalnok mandarinokkal, akik területükön mindig idegenek voltak. Japánban az volt a fontos, hogy az egyik a Szacuma, a másik a Hizen hűbérbirtokhoz tartozott. Az emberek a hűbérbirtokokhoz kapcsolódtak.

A klánok intézményesítésének másik módja a távoli ősök vagy a klánok isteneinek tisztelete szentélyekben vagy szent helyeken. Ez lehetséges lett volna a japán „közemberek” számára is, akár családnevek és genealógiák nélkül is. Azonban Japánban nincs kultusza a távoli ősök tiszteletének a szentélyekben, ahol a „közemberek” imádkoznak, minden falusi összegyűlik, és nincs szükség a közös származás bizonyítására. A szentélyük istenének „gyermekeként” tartják számon őket, és azért „gyermekek”, mert az ő területén élnek. Az ilyen falusi hívők természetesen, ahogy a falusiak a világon mindenhol, generációk óta változatlan helyen laknak, de nem alkotnak egy közös őstől származó szoros klánt.

Az ősök iránti tiszteletet egy másfajta házi oltárnál rótták le a család nappalijában, ahol csak hat vagy hét friss halottnak adták meg a tiszteletet. Japán valamennyi osztályában mindennap meghajolnak ez előtt az oltár előtt, és ételt helyeznek el a szülőknek, a nagyszülőknek és a közeli rokonoknak, akikre személyesen emlékeznek, és akiket miniatűr sírkövek jelképeznek az oltáron. A temetőben már a nagyszülők sírján található feliratokat sem vésik újra, és már a harmadik felmenő generációhoz tartozók személyazonossága is gyorsan feledésbe merül. Japánban a családi kötelékeket csaknem annyira megnyirbálták, mint nyugaton, és talán a francia család a legközelebbi megfelelője.

Így Japánban a „gyermeki odaadás” a közvetlenül érintkező családra korlátozódik. Ez azt jelenti, hogy a generáció, a nem és a kor alapján kell a megfelelő helyet megtalálni a csoporton belül, amely nem áll többől, mint az apából, az apa apjából, fivéreikből és azok leszármazottaiból. Még fontos házakban is, amelyek nagyobb csoportokból épülnek fel, a család elkülönült ágakra hasad, és a fiatalabb fivérek alcsaládokat alapítanak. Ebben a szűk, közvetlenül érintkező csoportban a „megfelelő helyet” meghatározó szabályok igen aprólékosan kidolgozottak. Szigorú engedelmességgel tartoznak az időseknek, amíg azok a formális visszavonulást (inkjo) nem választják. Még ma is az az apa, akinek felnőtt fiai vannak, ha a saját apja még nem vonult vissza, semmit sem tesz az idős nagyapa jóváhagyása nélkül. A szülők kötik és szakítják meg gyermekeik házasságát, még akkor is, amikor azok már 30-40 évesek. Az apának, mint a háztartás férfi fejének, elsőként szolgálják fel az ételt, ő használja először a családi fürdőt, és családja mély meghajlásait fejbiccentéssel fogadja. Van egy népszerű rejtvény Japánban, ami a mi találós kérdés formánkra átültetve így hangzik: „Miért olyan a fiú, aki tanáccsal akar szolgálni a szüleinek, mint a buddhista szerzetes, aki hajat szeretne növeszteni?” (A buddhista szerzeteseknek tonzúrája van.) A válasz: „Mert bármennyire is akarja, sosem teheti meg.”

A megfelelő hely nemcsak a generációk közti különbséget jelenti, hanem a korkülönbséget is. Amikor a japánok a teljes zűrzavart akarják kifejezni, azt mondják, „se nem báty, se nem öcs”. Ez olyan, mint amikor mi azt mondjuk, hogy valami se hal, se madár, mert a japánoknál az embernek annyira be kell tartania a bátyra jellemző tulajdonságokat, mint ahogy a halnak a vízben kell maradnia. A legidősebb fiú az örökös. Utazók beszélnek „a felelősségteljes fellépésről, amit a legidősebb fiúk oly korán magukévá tesznek Japánban”. A legidősebb fiú nagymértékben részesül az apa kiváltságaiból. Régen fiatalabb fivére idővel szükségszerűen tőle függött; ma azonban, különösen a városokban es falvakban inkább ő az, aki otthon marad a régi kerékvágásban, míg talán az öccse előretör, több iskolát végez, és nagyobb jövedelemre tesz szert. De a hierarchia régi szabályai erősek.

Még napjaink politikai kommentárjaiban is meghatározóak az idősebb báty hagyományos kiváltságai a Nagy Kelet-Ázsia politikájáról szóló megbeszéléseken. 1942 tavaszán a Hadügyi Hivatal nevében egy ezredes a közös tulajdonlású i területek kapcsán a következőket mondta: „Japán a báty, és ők Japán fiatalabb fivérei. Ezt a tényt a megszállt területek lakosainak meg kell értenie. A lakosok iránt mutatott túlzott figyelmesség azt eredményezheti, hogy visszaélve Japán kedvességével, káros hatással lesznek a japán hatalomra.” Más szóval az idősebb testvér dönti el, hogy mi jó az öccsének, és nem szabad „túlzott figyelmességet” mutatnia ennek kikényszerítésében.

A kortól függetlenül a hierarchiában elfoglalt hely attól függ, hogy valaki férfi-e vagy nő. A japán nő a férje mögött megy, és alacsonyabb státussal bír. Még azok a nők is, akik olykor amerikai ruhát viselve, a férjük mellett lépkednek, és megelőzik őket az ajtóban, amint magukra öltik kimonójukat, visszatérnek a sorba. A japán családban a lánynak úgy kell boldogulnia, hogy minden ajándékot, figyelmet és tanulásra szánt pénzt a fivérei kapnak. Amikor középiskolákat hozlak létre fiatal lányok számára, az előírt kurzusokban akkor is nagy súlyt helyeztek az etikettre és a mozdulatokra vonatkozó instrukciókra. A komoly szellemi tanítás nem állt egy szinten a fiúkéval. Egy ilyen iskola vezetője azért tartotta helyesnek, hogy közép- és felsőosztályba tartozó diákjainak európai nyelveket tanítsanak, mert kívánatos, hogy miután letörölték a férjük könyveit, azokat ne fejjel lefelé tegyék vissza a polcra.

Mindazonáltal a legtöbb ázsiai országhoz képest a japán nők nagy szabadságot élveztek, és ez nem csak a nyugatosodás egyik mozzanata. Soha nem kötözték el a nők lábát, mint a kínai felsőbb osztályoknál, és a mai indiai nőket megdöbbenti, ahogy a japán nők ki-be járkálnak az üzletekbe, fel-le sétálnak az utcákon, és soha nem rejtik el magukat. A japán feleségek végzik a családi bevásárlást, és ők kezelik a családi kasszát is. Ha elfogy a pénzük, ők választják ki, hogy a háztartásból mit adnak be a zálogházba. A nő irányítja a cselédeit, nagy beleszólása van a gyerekei házasságába, és amikor anyós lesz belőle, olyan erős kézzel vezeti a háztartást, mintha életének korábbi felében nem is csak egy bólogató virágszál lett volna.

Japánban a generáció, a nem és a kor kiváltságai hatalmasak. Azonban e kiváltságok birtokosai sokkal inkább gyámként, mint zsarnokként viselkednek. Az apa vagy a legidősebb fiú felelős a háztartásért, melynek tagjai élnek, meghaltak, vagy még meg sem születtek. Nehéz döntéseket kell hoznia, és gondoskodnia kell a megvalósulásukról. Azonban nem rendelkezik feltétel nélküli hatalommal. Elvárják tőle, hogy a ház becsületéért felelősséggel viselkedjen. Ő emlékezteti fiait és fivéreit a család örökségére, anyagi és szellemi dolgokban egyaránt, és arra ösztönzi őket, hogy méltóak legyenek erre. Ha magasabb osztályba tartozik, a ház iránti felelősség egyre nehezebb és nehezebb lesz. A család igényei előbbre valók az egyén igényeinél.

Fontos ügyekben a család feje – legyen az a család bármilyen rangú – összehívja a családi tanácsot, ahol megvitatják a kérdést. Például egy eljegyzés megbeszélésére a családtagok Japán egymástól távoli vidékeiről érkezhetnek. A döntés megszületésének folyamatában a legjelentéktelenebb személyek is részt vesznek. Egy öcs vagy egy feleség is befolyásolhatja az ítéletet. A ház vezetője nagy terhet vesz magára, ha a csoportvéleményének figyelmen kívül hagyásával cselekszik. Természetesen lehet, hogy az egyén, akinek a sorsáról határoztak, egyáltalán nem fogadja szívesen a döntést. Azonban az idősebbek, akik egész életükben alávetették magukat a családi tanács döntéseinek, hajthatatlanok a fiatalokkal szembeni elvárásaikban. A követeléseik mögött álló szankciók nagyon különböznek azoktól, amelyek jogilag és szokás szerint egyaránt önkényes jogokkal ruházzák fel a porosz apát felesége és gyermekei felett. Ettől függetlenül amit megkövetelnek, az Japánban sem kevésbé egzakt, azonban a hatás eltérő. A japánok nem tanulják meg családi életükben értékelni az önkényes hatalmat, és nem nevelik beléjük, hogy ennek könnyen engedelmeskedjenek. A család akaratának való engedelmességet egy felső érték nevében követelik meg, amelyben, bár terhesek a követelmények, mindenki érdekelt. A közös hűség nevében követelik ezt meg.

A hierarchia szokását minden japán először a családon belül tanulja meg, és amit ott megtanult, azt a gazdasági élet és a kormányzás széles területein alkalmazza. Megtanulják, hogy minden tiszteletet meg kell adni azoknak, akik a kijelölt „megfelelő helyen” felettük állnak, függetlenül attól, hogy azok valóban domináns személyek-e a csoportban, vagy sem. Még a férj, aki a felesége hatalma alatt áll, vagy a báty, aki felett egy öccse uralkodik, sem kap kevesebb formális tiszteletet. A kiváltságok közti formális határokat nem rombolják le csak azért, mert néhányan a színfalak mögött ügyködnek. A látszatot nem változtatják meg, hogy megfeleljen a dominancia tényének. Sérthetetlen marad. A családi tapasztalatban a japánok azt is megtanulják, hogy egy döntésnek az adja a legnagyobb nyomatékot, ha abból a családi meggyőződésből fakad, hogy ez fenntartja a család becsületét. Ezt a döntést nem vasököllel kényszerítik ki egy zsarnok szeszélye nyomán, aki történetesen a család feje. Ő sokkal inkább egy anyagi és szellemi vagyon felügyelője, ami mindnyájuk számára fontos, és ami mindannyiuktól megköveteli, hogy személyes akaratukat alárendeljék az elvárásoknak. A japánok elutasítják az erős kéz politikájának alkalmazását, de ettől még a legkisebb mértékig sem rendelik magukat kevésbé alá a család követeléseinek vagy a kijelölt státussal rendelkezőknek. A családon belüli hierarchiát úgy is fenntartják, hogy az időseknek csak kis lehetősége van arra, hogy erőskezű zsarnokok legyenek.

Ahhoz, hogy az eltérő interperszonális viselkedési normákkal rendelkező amerikaiak megértsék a japán család erős és szankcionált érzelmi kötelékeinek elfogadását a japán családon belüli hierarchiáról, nem elégséges egyszerűen ilyen kijelentéseket tenni. A háztartáson belül igen jelentős a szolidaritás, és hogy ez hogyan valósul meg, az e könyv egyik témája. Mindazonáltal fontos, hogy megpróbáljuk megérteni a hierarchia iránti igényüket a kormányzás és a gazdasági élet szélesebb területein, hogy felismerjük, ezt a szokást mennyire a családon belül tanulják meg.

A japánok életének hierarchikus szerkezete az osztályok között is annyira drasztikus, mint amennyire a családban. Japán egész történelme során erős osztály- és kaszttársadalom volt. Egy népnek, ahol évszázados a kasztrendszer szokása, vannak bizonyos erősségei és gyengeségei, melyek döntő fontossággal bírnak. Japánban a kasztrendszer volt az élet irányítója egész feljegyzett történelmük során, és a 7. századra már átdolgozták azt az életmódot, amit a kasztok nélküli Kínából kölcsönöztek, hogy megfeleljen saját hierarchikus kultúrájuknak. A 7. és a 8. században a japán császár és udvara célul tűzte ki Japán felvirágoztatását annak a magas kultúrának a szokásai által, melyek ámulatba ejtették a hatalmas kínai királyságba küldött követeiket. Páratlan energiával láttak neki. Ezt megelőzően Japánban nem volt írott nyelv; a 7. században átvették a kínai írásjeleket, és az ő teljesen eltérő nyelvük leírására használták őket. Olyan vallásuk volt, amely 40 ezer istent nevezett meg, akik hegyekben és falvakban laktak, és szerencsét hoztak az embereknek – egy népi vallás, amely minden későbbi változtatásával együtt modern sintóként maradt fenn. A 7. században Japán széles körben adoptálta Kínából a buddhizmust, olyan vallásként, ami „kiváló az állam megvédésére”.⁵ Építészete nem alkotott maradandót sem köz-, sem magáncélokra. A császár az új fővárost, Narát, a kínai főváros mintájára építtette, és hatalmas, gazdagon díszített buddhista templomokat, valamint óriási buddhista kolostorokat emeltek ugyancsak kínai minta után. A császár bevezette azokat a címeket, rangokat és törvényeket, amelyekről a Kínából hazatérő követek számoltak be. Nehezen találni még egy olyan esetet a világtörténelemben, ahol egy független nemzet ilyen sikeresen tervezte volna meg a civilizáció importálását.

Mindazonáltal kezdetben Japán nem tudta lemásolni Kína kasztok nélküli társadalomszervezetét. A hivatali címeket, melyeket Japán átvett, Kínában eredetileg olyan hivatalnokok kapták, akik megfeleltek az állami vizsgán, ezzel szemben Japánban örökletes nemeseknek és feudális földbirtokosoknak adták. A japán kasztrendszer részeivé váltak. Japán nagyszámú félig független hűbérbirtokra oszlott, melyek nagyurai állandóan féltékenyek voltak egymás hatalmára. A legfontosabb társadalmi intézkedések a földesurak, vazallusaik és csatlósaik kiváltságaihoz kapcsolódtak. Bármilyen kitartóan vette is át Japán Kínától a civilizációt, nem tudta magáévá tenni azt az életmódot, amely a hierarchia helyébe csak a kínai adminisztratív bürokráciát vagy a kiterjedt klánok rendszerét helyezte a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű embereket egyesítve egy nagy klánba. A világi császár ideáját sem vették át. A császári ház tagjai a japán elnevezés szerint: „azok, akik a felhők fölött tartózkodnak”, es csak az ebbe a családba tartozó személyek válhattak császárrá. Japánban sosem változott a dinasztia, míg Kínában ez igen gyakran megtörtént. A japán császár személye szent és sérthetetlen volt. A japán császárok és udvaraik, akik meghonosították a kínai kultúrát Japánban, kétségtelenül semmit sem tudtak arról, hogy ezek a dolgok hogyan működtek a kínai rendszerben, és fogalmuk sem volt, hogy milyen változtatásokat visznek véghez.

Minden Kínából származó kulturális behozatal ellenére ez az új civilizáció csak évszázados viszályok útját egyengette oly módon, hogy örökletes földesurak és vazallusaik irányították az országot. A 8. század vége előtt a Fudzsivara nemesi család ragadta magához a hatalmat, és a császárt háttérbe szorította. Amikor idővel a földesurak megkérdőjelezték a Fudzsivarák dominanciáját, az egész ország polgárháborúba sodródott. Egyikőjük, a híres Minamoto Joritomo, legyőzte valamennyi ellenfelét, és az ország aktuális vezetője lett a régi katonai sógun címen, ami szó szerint azt jelenti, hogy „barbár-győző fővezér”. Ahogy ez Japánban megszokott volt, Joritomo örökletessé tette ezt a címet a Minamoto családban, amíg leszármazottai ellenőrzésük alatt tudták tartani a többi földesurat. A császár erőtlen figurává vált. Legfőbb jelentősége az volt, hogy a sógun rituális beiktatása még mindig tőle függött. Nem volt polgári hatalma. A tényleges hatalmat egy úgynevezett katonai tábor gyakorolta, amely fegyveres erővel próbálta megőrizni dominanciáját az engedetlen hűbérbirtokok felett. Minden földesúrnak, daimjónak, voltak felfegyverzett kísérői, szamurájok, akiknek kardja az ő rendelkezésére állt, és a zűrzavaros időszakokban mindig készen álltak, hogy megkérdőjelezzék egy rivális hűbérbirtok vagy a hatalmon lévő sógun „megfelelő helyét”.

A 16. században a polgárháború endemikussá vált. A zűrzavar évtizedei után a nagy Iejaszu legyőzte minden ellenfelét, és ő lett az első sógun a Tokugava-csaladból. A sógunátus két és fél évszázadig Iejaszu leszármazottai kezében maradt, és csak 1868-ban ért véget, amikor a modem kor kezdetén a császár es a sógun „kettős kormányzását” megszüntették. Sok tekintetben ez a hosszú Togugava-kor az egyik legfigyelemreméltóbb a történelemben. A legutolsó időkig fegyveres békét tartottak fenn Japánban, és olyan központosított adminisztrációt léptettek életbe, ami kiválóan szolgálta a Tokugavák céljait.

Iejaszu nagyon nehéz problémával találta szembe magát, és nem választott könnyű megoldást. Néhány legerősebb hűbérbirtok ura ellene volt a polgárháborúban, és csak egy végső, katasztrofális vereség után hajoltak meg előtte. Ezek voltak az úgynevezett Külső Nagyurak. Iejaszu meghagyta, hogy továbbra is ők irányítsák birtokaikat és szamurájaikat, és tulajdonképpen Japán valamennyi hűbérura között nekik volt a legnagyobb hatalmuk birtokaikon. Azonban kizárta őket valamennyi fontos tisztségből és abból a megtiszteltetésből, hogy az ő vazallusai lehetnek. Ezeket a fontos pozíciókat a Régi Nagyuraknak tartották fenn, akik támogatták Iejaszut a polgárháborúban. A Tokugavák, hogy fenntartsák ezt a nehéz kormányzati rendszert, arra a stratégiára támaszkodtak, hogy megakadályozták a hűbérurakat, a daimjókat, hogy hatalmat halmozzanak fel, és útját állták mindenféle lehetséges szövetségnek köztük, ami veszélyeztette volna a sógun irányítását. A Tokugavák nem hogy nem szüntették meg a feudális rendszert, hanem a béke és a Tokugava-család befolyásának fenntartása érdekében megpróbálták megerősíteni és még szilárdabbá tenni.

A japán feudális társadalom aprólékosan rétegzett, az egyes emberek státusa pedig örökletesen meghatározott volt. A Tokugavák megszilárdították ezt a rendszert, és szabályozták az egyes kasztok mindennapi viselkedését. Minden családfőnek jeleznie kellett a kapun az osztályt, ahova tartozik, és az örökletes státusával kapcsolatos szükséges adatokat. Öröklött rangjának megfelelően szabályozva volt, hogy jog szerint milyen ruhát hordhatott, milyen ételt fogyaszthatott, és milyen házban lakhatott. A császári család és az udvari nemesség alatt négy japán kaszt létezett hierarchikus rendben: harcosok (szamurájok), parasztok, kézművesek és kereskedők. Mindezek alatt volt az „aljanép”, akik közül az eták, a tiltott foglalkozásokat űző munkások a legnagyobb számúak és legismertebbek. Utcaseprők voltak, a kivégzetteket temették el, elhullott állatokat nyúztak meg, bőrcserzéssel foglalkoztak. Ők voltak Japán érinthetetlenjei, vagy még pontosabban számolatlanjai, mivel az utaknak az ő falvaikon keresztül futó részét nem vették számításba, mintha sem a terület, sem annak lakói egyáltalán nem is léteznének. Nagyon szegények voltak, és bár biztosítottak számukra munkát, kívül álltak a formális struktúrán.

A kereskedők alig valamivel felettük álltak. Bármennyire furcsának tűnhet is ez az amerikaiaknak, egy feudális társadalomban nagyon is valóságos volt. A kereskedő osztály mindig is a feudalizmus bomlasztója. Amint az üzletelő embereket elkezdik tisztelni, és megvagyonosodnak, a feudalizmus hanyatlik. Amikor a Tokugavák a legdrasztikusabb törvényekkel, amit egy nemzetre valaha is rákényszerítettek, a 17. században meghirdették Japán elszigetelését, kihúzták a talajt a kereskedők lába alól. Ezt megelőzően Japán folytatott tengerentúli kereskedelmei Kína és Korea partjai mentén, és szükségszerűen kialakult egy kereskedő réteg. A Tokugavák mindezt megállították azzal, hogy halálbüntetéssel sújtották az egy bizonyos méret feletti hajók építését és üzemeltetését. A kis hajók, amiket engedélyeztek, nem tudtak átjutni a szárazföldre vagy kereskedelmi termékekből álló rakományt szállítani. A helyi kereskedelmet vámsorompók segítségével szintén szigorúan korlátozták, melyeket az egyes hűbérbirtokok határán állítottak fel, és kemény szabályokat hoztak a termékek be- és kiáramlása ellen. Más törvények arra irányultak, hogy a kereskedők alacsony társadalmi pozícióját hangsúlyozzák. Fényűzést korlátozó törvények szabályozták a ruhákat, amiket viselhettek, az ernyőket, amiket hordhattak, és az összeget, amit egy esküvőre vagy temetésre költhettek. Nem lakhattak a szamurájok körzetében. Nem volt törvényi védelmük a szamurájok, a kiváltságos katonák kardja ellen. A pénzgazdaságban természetesen nem járt sikerrel a Tokugavák politikája, hogy alacsony sorban tartsák a kereskedőket, pedig abban az időben Japán a pénzgazdaságon alapult. De mindenesetre próbálkoztak vele.

A szilárd feudalizmusnak megfelelő két osztályt, a katonákat és a parasztokat a Tokugava-rezsim merev formákban rögzítette. A polgárháború alatt, melynek Iejaszu vetett véget, már a nagy hadúr, Hidejosi, befejezte a két osztály elkülönítését a híres „kard-vadászatával”. Megfosztotta a parasztokat fegyvereiktől, és a szamurájoknak adta a kard viselésének kizárólagos jogát. A katonák többé nem lehettek sem parasztok, sem kézművesek, sem kereskedők. Még a legalacsonyabb rangúak sem lehettek többé törvényesen termelők. Egy élősködő osztály tagjai voltak, melynek éves rizsjárandóságát a parasztoktól behajtott adóból vonták le. A daimjó kezelte ezt a rizst, és osztotta ki szamuráj csatlósainak a nekik járó jövedelmet. Nem volt kérdés, hogy a szamuráj hol keressen támogatást. Teljesen alá volt rendelve urának. A japán történelem korábbi időszakaiban a feudális vezető és katonái közti erős kötelékek a hűbérbirtokok közti szinte szüntelen háborúkban kovácsolódtak össze. A békés Tokugava-korban ez a kötelék gazdasági lett. A csatlóskatona, eltérően európai társaitól, nem volt kisbirtokos, aki saját földdel és jobbágyokkal rendelkezett, sem pedig szerencselovag. Bérenc volt előírt járandósággal, melyet a Tokugava-kor elején határoztak meg a családjának. Ez pedig nem volt sok. Japán tudósok becslései szerint minden szamuráj átlagos járandósága nagyjából annyi volt, amennyit i parasztok kerestek, és ez csak a puszta megélhetésre volt elég.⁶ Semmi sem lehetett kedvezőtlenebb a családnak, mint ennek a járandóságnak a felosztása az örökösök között, ezért a szamurájok korlátozták a családjuk méretét. Semmi sem volt számukra sértőbb, mint a vagyonon és a hivalkodáson alapuló presztízs, ezért szabályaikban nagy hangsúlyt fektettek a mértékletesség legfőbb erényére.

Hatalmas szakadék választotta el a szamurájokat a három másik osztálytól, a parasztoktól, a kézművesektől és a kereskedőktől. Ez utóbbi három alkotta a „köznépet”. A szamurájok nem voltak azok. A kard, amit a szamurájok osztályuk kiváltságaként és jeleként viseltek, nem csak dísz volt. Jogukban állt azt a köznépen használni. A Tokugava-kor előtt is így tettek, és Iejaszu törvényei csak szentesítették a régi szokást, amikor elrendelték: „A közembert, aki illetlenül viselkedik a szamurájjal, vagy nem tanúsít tiszteletet feljebbvalói iránt, ott helyben ki kell végezni.” Nem alkotta részét Iejaszu tervének, hogy kölcsönös függést építsen ki a közemberek és a szamuráj csatlósok között. Az ő politikája a szigorú hierarchikus szabályokon alapult. Mindkét osztálynak a daimjó volt a feje, és közvetlenül neki számoltak el. Más és más szinten álltak. Fel és le mindkét szinten volt törvény, szabályozás, irányítás és reciprocitás. A két szinten állók között csak távolság volt. A két osztály elkülönülését a körülmények szükségképpen újra át- és áthágták, de ez nem volt a rendszer része.

A Tokugava-korban a szamuráj csatlósok nem pusztán kardforgatók voltak. Egyre inkább ők lettek az intézők hűbéruraik birtokain, és olyan békés művészetek szakértőivé váltak, mint a klasszikus dráma, vagy a teaszertartás. Minden jegyzőkönyv az ő hatáskörükbe tartozott, és a daimjó intrikái az ő ügyes mesterkedésük által valósultak meg. Kétszáz év béke hosszú idő, és a pusztán személyes célú kardforgatásnak is megvannak a korlátai. Ahogy a kereskedők a kasztok szabályozása ellenére kifejlesztettek egy életmódot, amely magas presztízst biztosított a városi, művészeti és élvezeti tevékenységeknek, úgy a szamurájok, harcra kész kardjuk ellenére békés művészeti tevékenységeket fejlesztettek ki.

A szamurájokkal szembeni törvényes védtelenségük ellenére a parasztok számára bizonyos védelmet nyújtottak a rájuk nehezedő megszorítások és a magas rizsadó. Szavatolták a birtokuk tulajdonlását, és a föld birtoklása Japánban presztízsértékű volt. A Tokugava-kormányzás alatt a földet nem lehetett véglegesen átruházni, és ez a törvény az egyéni termelőnek jelentett garanciát, nem pedig a földesúrnak, mint az európai feudalizmusban. A parasztoknak örökös joguk volt valamire, amit a legnagyobbra értékeltek, és úgy tűnik, hogy ugyanolyan szorgalommal és gondoskodással dolgoztak földjeiken, ahogy leszármazottaik művelik rizsföldjeiket napjainkban. Mindazonáltal ők voltak azok, akik Atlaszként tartották vállukon a kétmilliós élősködő felsőbb osztályt, benne a sógun kormányát, a daimjó intézményeit és a szamuráj csatlósok járandóságát. Olyan formában adóztatták meg őket, hogy a terményüknek bizonyos százalékát ki kellett fizetniük a daimjónak. Míg Sziámban, egy másik árasztásos rizstermelő országban az adó hagyományosan 10 százalék, addig a Tokugava Japánban ez 40 százalék volt. A valóságban azonban ennél is több volt. Néhány hűbérbirtokon ez a 80 százalékot is elérte, és mindig végezni kellett robotot vagy kényszermunkát, ami hatással volt a paraszt idejére és erejére. A szamurájokhoz hasonlóan a parasztok szintén korlátozták a családi szaporulatot, és egész Japán népessége nagyjából azonos szinten állt végig a Tokugava évszázadok alatt. Egy ázsiai országban a béke hosszú időszaka alatti állandó népességadatok sok mindent elmondanak a kormányzásról. Az adóval támogatott csatlósok és a termelő osztály egyaránt spártai megszorításai ellenére az egyes eltartottak és elöljáróik közötti viszony megbízható volt. Az emberek ismerték a kötelezettségeiket, kiváltságaikat és helyzetüket, és ha sérelem érte őket, akkor a legszegényebb is tiltakozhatott.

A parasztok akár a legnagyobb szegénységben is kifogást emelhettek nemcsak a földesúrral, de még a sógunátus hatóságaival szemben is. A Tokugava-kor két és fél évszázada alatt legkevesebb ezer ilyen tiltakozás történt. Ezeket nem a hagyományosan rájuk nehezedő adóteher okozta, mely szerint 40 százalék járt az úrnak és 60 a termelőnek, hanem mindig a többletadók. Amikor a helyzetet már nem lehetett tovább elviselni, a parasztok nagy számban vonulhattak fel a hűbérúr ellen. Formális kereseteket fogalmaztak a kárpótlásért, melyet a daimjó kincstárosának nyújtottak be. Ha a keresetet eltűntették, vagy a daimjó nem fordított figyelmet a panaszaikra, elküldték képviselőiket a fővárosba, hogy a sógunátusnak mutassa be írásos reklamációjukat. Néhány híres esetben csak úgy tudták ezt kézbesíteni, hogy betették valamelyik magas rangú hivatalnok gyaloghintójába, amikor az áthaladt a városon. Függetlenül attól, hogy a parasztok milyen kockázatot vállaltak kérvényük kézbesítésével, utána a sógunátus hivatalai megvizsgálták, és az ítéletek fele a parasztoknak kedvezett.⁷

A japán jog és rend kívánalmait azonban nem elégítette ki a sógunátusnak a parasztok követeléseivel kapcsolatban hozott ítélete. Lehet, hogy a panaszaik helytállóak és jogosak voltak, de az állam jogrendje szempontjából a parasztok vezetői megszegték a hierarchia szigorú szabályát. Függetlenül a javukra hozott döntéstől, áthágták a hűség alapvető törvényét, és e felett nem lehetett szemet hunyni, ezért halálra ítélték őket. Az ügy jogosságának ehhez nem volt semmi köze. Ennek elkerülhetetlenségét még a parasztok is elfogadták. Az elítéltek az ő hőseik voltak, és az emberek nagy számban jöttek el a kivégzésre, ahol vezetőiket olajban megfőzték, lefejezték vagy megkínozták, de a kivégzéskor a tömeg nem lázongott. Ez volt a törvény és a rend. Utólag szentélyt emelhettek a halottaknak, és mártírként tisztelhették őket, de elfogadták a kivégzést, mint azoknak a hierarchikus törvényeknek a szerves részét, amelyek szerint éltek.

Vagyis röviden, a Tokugava-sógunok megpróbálták megszilárdítani a kasztrendszert az egyes hűbérbirtokokon belül, és az osztályokat a földesúrtól tették függővé. A hűbérbirtokokon a daimjó állt a hierarchia csúcsán, és megengedték, hogy gyakorolja kiváltságait az alattvalói felett. A sógun legfőbb adminisztratív problémája a daimjók ellenőrzése volt. Minden módon megakadályozta, hogy szövetségeket kössenek, vagy támadó terveket hajtsanak végre. A birtokok határán útlevél- és vámhivatalnokok figyelték szigorú szemmel a „kimenő nőket és bejövő fegyvereket”, nehogy a daimjók megpróbálják elküldeni asszonyaikat, és fegyvereket csempésszenek be. A sógun engedélye nélkül egyetlen daimjó sem köthetett házasságot, nehogy az veszélyes politikai szövetséghez vezessen. A hűbérbirtokok közötti kereskedelmet olyan mértékig akadályozták, hogy hagyták a hidakat járhatatlanná válni. A sógunt kémjei pontosan tájékoztatták a daimjók kiadásairól, és ha a hűbéres kincsesládája megtelt, akkor költséges közmunkák vállalására kötelezték, hogy visszakerüljön az eredeti szintre. Mindközül a leghíresebb szabály az volt, hogy a daimjónak az év egyik felében a fővárosban kellett élnie, és amikor visszatért a birtokára, a feleségét túszként hátra kellett hagynia Edóban (Tokió), a sógun fennhatósága alatt. Mindezek segítségével az adminisztráció biztosította az irányítás megőrzését és a hierarchián belül a domináns pozíció érvényre juttatását.

Természetesen nem a sógun volt ennek a boltozatnak a végső tartópillére, mivel a császár megbízottjaként gyakorolta hatalmát. A császárt és örökletes nemesekből (kuge) álló udvarát elszigetelték Kiotóban, és híján volt a tényleges hatalomnak. A császár pénzügyi forrása kevesebb volt még a legkisebb daimjóénál is, és az udvar szertartásait szigorúan meghatározták a sógun rendszabályai. Azonban még a legerősebb Tokugava-sógun sem tett semmilyen lépést, hogy megszüntesse a császár és a tényleges vezető kettős kormányzását. Nem volt új dolog ez Japánban. A 12. század óta egy legfőbb hadvezér (sógun) irányította az országot a tényleges hatalomtól megfosztott császár nevében. Néha a szerepek megosztása olyan messzire ment, hogy a tényleges hatalmat, melyet az árnyékcsászár ruházott rá egy örökletes világi vezetőre, ennek a vezérnek az örökletes tanácsadója gyakorolta helyette. Mindig át- és átruházták az eredeti hatalmat. Perry kapitány a Tokugava-kor utolsó és kritikus napjaiban sem gyanította, hogy létezik egy császár a háttérben, és első követünknek, Townsend Harrisnek, aki az első kereskedelmi egyezményt kötötte Japánnal 1858-ban, magának kellett felfedeznie, hogy van császár.

Az igazság az, hogy a császár japán ideája megtalálható a csendes-óceáni szigeteken is. Ő a Szent Főnök, aki vagy részt vesz a közigazgatásban, vagy nem. Néhány szigeten így tett, míg máshol átruházta hatalmát, de a személye mindig szent volt. Az új-zélandi törzsek között a Szent Főnök annyira szent és érinthetetlen volt, hogy nem ehetett egyedül, és még a kanál, amellyel etették, nem érinthette szent fogait. Amikor elment valahova, mindig vitték, mert minden földdarab, amire rátette szent lábát, automatikusan annyira szent lett, hogy az a Szent Főnök tulajdonába került. Különösen a feje volt szent és sérthetetlen, ezért senki nem érinthette. Szavai eljutottak a törzsi istenekig. Néhány csendes óceáni szigeten, mint Szamoa és Tonga, a Szent Főnök nem ereszkedett le a mindennapi élet színterére. Egy Világi Főnök végezte az állam valamennyi feladatát. James Wilson írta, aki a 18. század végén látogatott el Tonga szigetére a csendes-óceáni térség keleti felébe, hogy annak kormánya „leginkább Japán kormányára hasonlít, ahol a szent felség egyfajta politikai fogoly a legfőbb hadvezér kezében”.⁸ A tongai Szent Főnököt elzárták a közügyektől, voltak rituális kötelességei. Neki kellett az első gyümölcsöt kapnia a kertekből, és le kellett vezetnie egy szertartást, mielőtt bárki ehetett volna belőlük. Amikor meghalt, halálát a következő szavakkal jelentették be: „Az ég üressé vált.” Szertartásokkal kísérve egy nagy királyi sírba temették, de ő maga nem vett részt a kormányzásban.

A császár, még ha politikailag tehetetlen is volt, és „egyfajta politikai fogoly volt a legfőbb hadvezér kezében”, japán kifejezéssel élve akkor is „megfelelő helyet” töltött be a hierarchiában. A császár aktív részvétele a világi ügyekben nem volt státusának mércéje. Udvara Kiotóban olyan érték volt, mely a „barbár-győző fővezér” uralkodásának hosszú évszázadai alatt is megőrződött, csak nyugati nézőpontból tekintve volt felesleges. A japánok azonban, akik minden ponton a hierarchikus szerepek szigorú meghatározásához voltak szokva, máshogy látták ezt.

A feudális kori japán hierarchikus rendszer szélsőséges meghatározottsága a kiközösítettéktől a császárig erősen rányomta bélyegét a modernkori Japánra is. A feudális rendszer hivatalosan csak 75 évvel ezelőtt ért véget, és a mélyen beivódott nemzeti szokások nem tűnnek el egyetlen emberöltő alatt. A modern időszak japán politikusai is gondos tervet dolgoztak ki – ahogy a következő fejezetben majd látni fogjuk – arra, hogy az ország céljának radikális átalakulása ellenére minél többet őrizzenek meg a rendszerből. A japánok bármely más független nemzetnél jobban kötődnek egy olyan világhoz, ahol az élet a legapróbb részletekig feltérképezett, és a státus meghatározott. Azalatt a két évszázad alatt, amíg a jogot és a rendet egy ilyen világban vaskézzel tartották fenn, a japánok megtanulták, hogy ezt az aprólékosan megtervezett hierarchiát a biztonsággal azonosítsák. Amíg az ismert határok között maradtak, és teljesítették ismert kötelességeiket, bízhattak a világukban. A banditizmust megfékezték. Megakadályozták a daimjók közti polgárháborút. Ha az alattvalók bizonyítani tudták, hogy mások túllépték jogaikat, akkor fellebbezhettek, ahogy a parasztok, amikor kizsákmányolták őket. Ez az egyénre nézve veszélyes volt, de jóváhagyott. Még a legjobb Tokugava-sógunoknak is volt egy panaszládája, ahova bárki bedobhatta kifogását, és ehhez a ládához egyedül a sógunnak volt kulcsa. Valódi bizonyíték volt arra, hogy az agressziót felülbírálják, ha ezt a viselkedést nem engedi meg az élet meglévő térképe. Bíztak a térképben, és csak akkor voltak biztonságban, ha követték azt. Bátorságukat és tisztességüket azzal mutathatták ki, ha alkalmazkodtak ehhez, nem pedig azzal, ha megpróbálták megváltoztatni vagy fellázadtak ellene. Ennek meghatározott keretein belül ez egy ismert és számukra megbízható világ volt. A szabályai nem a Tízparancsolathoz hasonló elvont etikai alapelvek voltak, hanem aprólékosan fel volt sorolva, hogy mi illendő az egyik helyzetben, és mi egy másikban; hogyan kell viselkednie egy szamurájnak, és hogyan egy közembernek; mit helyes tenni egy bátynak, és mit egy öcsnek.

A japánok nem váltak gyenge és alázatos emberekké ebben a rendszerben, mint néhány más nép, mely erőskezű hierarchikus kormányzás alatt állt. Fontos felismernünk, hogy minden osztálynak szolgáltak bizonyos biztosítékkal. Még a kirekesztetteknek is szavatolták a monopóliumot sajátos foglalkozásukban, és önkormányzati szerveiket a hatóságok is elismerték. Az egyes osztályokra vonatkozó megszorítások nagyok voltak, de ugyanakkor rend és biztonság is volt.

A kasztok megszorításait jellemezte egy bizonyos fajta rugalmasság, ami például Indiában nem volt meg. A japán szokások különféle pontos technikákat biztosítottak arra, hogy a rendszert az elfogadott módok elleni erőszak nélkül manipulálhassák. Valaki többféle módon is megváltoztathatta a kasztját. Amikor a pénzkölcsönzők és a kereskedők vagyonosok lettek, ahogy Japán pénzgazdaságában ez szükségszerűen meg is történt, különféle hagyományos eszközöket használtak, hogy beszivárogjanak a felsőbb osztályokba. Zálogok és bérlések segítségével „földtulajdonosokká” lettek. Az igaz, hogy a parasztok földje elidegeníthetetlen volt, de a birtokok bérlése rendkívül gyakori volt Japánban, és előnyös volt a parasztokat a földjeiken hagyni. A pénzkölcsönzők letelepedtek a földön, begyűjtötték a bérleti díjat, és a föld ilyenfajta „tulajdonlása” a nyereséghez hasonlóan presztízst jelentett Japánban. A gyermekeik szamurájokkal házasodtak, és köznemesek lettek.

A kasztrendszer manipulálásának másik hagyományos módja az örökbefogadás szokása volt, ami lehetőséget biztosított a szamurájstátus „megvásárlására”. Ahogy a kereskedők minden Tokugava-szabályozás ellenére egyre gazdagabbak lettek, elintézték, hogy fiaikat szamurájcsaládok fogadják örökbe. Japánban ritkán fogadnak örökbe gyermeket; inkább férjet fogadnak örökbe a lányuk számára. Ezt „örökbefogadott férjnek” nevezik. Ő lesz apósa örököse. Magas árat fizet azért, hogy a nevét töröljék saját családjának jegyzékéből, és a feleségéébe írják be. Felveszi a nevét és anyósával együtt él. De amilyen magas az ár, olyan nagy az előny is. A jómódú kereskedők leszármazottai szamurájokká váltak, és az elszegényedett szamuráj családja vagyonos lett. Nem történt erőszak a kasztrendszer ellen, megmaradt olyannak, amilyen mindig is volt. De a rendszert manipulálták, hogy magasabb státust biztosítsanak a gazdagoknak.

Így Japánban nem követelték meg, hogy az egyes kasztok csak önmagukon belül házasodjanak. Voltak elfogadott eljárások, melyek megengedték a kasztok közötti házasságot. Ebből következően a vagyonos kereskedők beszivárgása az alacsonyabb szamuráj osztályokba fontos szerepet játszott a Nyugat-Európa és Japán közti egyik legnagyobb különbség még jelentősebbé válásában. Amikor a feudalizmus összeomlott Európában, ez egy növekvő és mindinkább erősödő középosztály nyomásának volt köszönhető, és ez az osztály uralta a modern iparosodás korát. Japánban nem alakult ki ilyen erős középosztály. A kereskedők es a pénzkölcsönzők jóváhagyott módszerekkel „megvették” a felsőbb osztályi státust. A kereskedők és az alacsonyabb rangú szamurájok szövetségesek lettek. Különös és meglepő dolog rámutatni arra, hogy akkoriban, amikor a feudalizmus a haláltusáját vívta, Japán nagyobb mértékben hagyta jóvá az osztályok mobilitását, mint az európai kontinens országai, és semmi sem lehet meggyőzőbb bizonyítéka egy ilyen állításnak, mint hogy a legkisebb jele is hiányzik a nemesség és a polgárság közti osztályharcnak.

Könnyű rámutatni, hogy e két osztály szövetkezése kölcsönösen előnyös volt Japánban, de az lett volna Franciaországban is. Előnyös volt Nyugat-Európában azokban az egyedi esetekben, amikor előfordult, azonban az osztályok merevek voltak Európában, és a köztük fennálló konfliktus Franciaországban az arisztokrácia birtokoktól való megfosztásához vezetett. Japánban közelebb álltak egymáshoz az osztályok. A szövetség, amely megdöntötte a meggyengült sógunátust, a kereskedő-bankárok és a szamuráj csatlósok között köttetett. A modern kor Japánban megőrizte az arisztokratikus rendszert. Ez nehezen történhetett volna meg az osztálymobilitás jóváhagyott technikái nélkül.

Annak, hogy a japánok szerették a viselkedés aprólékos és részletes térképét, és bíztak benne, megvolt az oka. Ez ugyanis biztonságot nyújtott egészen addig, amíg követték a szabályokat. Megengedte a jogtalan agresszió elleni tiltakozást, és az egyén érdekeinek megfelelően lehetett manipulálni. Amikor a Tokugava-kormány a 19. század első felében összeomlott, egyetlen csoportnak sem állt érdekében, hogy széttépje a térképet. Nem volt francia forradalom, 1848 sem volt, a helyzet mégis kétségbeejtően alakult. A közemberektől a sógunátusig minden osztály a pénzkölcsönzők és kereskedők adósává vált. A nem termelő osztályok puszta száma és a szokásos hivatalos kiadások rendszere elviselhetetlenné vált. A daimjók, akiket a szegénység vasmarka szorított, képtelenek voltak kifizetni szamuráj csatlósaik állandó járandóságát, és a feudális kötelékek egész hálózata látszólagossá vált. A parasztokra nehezedő amúgy is súlyos adók további növelésével próbáltak felszínen maradni. Évekre előre beszedték az adót, a legnagyobb nyomorba taszítva a parasztokat. A sógunátus is fizetésképtelen volt, és csak keveset tehetett a status quo megőrzésért. Borzalmas belső szegénység uralkodott Japánban, amikor 1853-ban Perry kapitány és katonái megjelentek. A kikényszerített bevonulást 1858-ban egy kereskedelmi egyezmény követte az Egyesült Államokkal, és Japán nem volt olyan helyzetben, hogy megtagadja azt.

Azonban a követelés, amitől egész Japán hangos volt, az isin – a múlthoz való visszatérés, a visszaállítás volt. Ez pont a forradalmiság ellentéte, és nem is progresszív. A „vissza a császárt” jelszóval együtt, ugyanolyan lelkesedéssel kiáltották, hogy „űzd ki a barbárokat”. A nép támogatta az elszigeteltség aranykorához való visszatérés programját, és azt a néhány vezetőt, aki látta, hogy ez mennyire lehetetlen, meggyilkolták. A legcsekélyebb valószínűsége sem volt annak, hogy Japán, ez a nem forradalmi ország, úgy módosítja majd pályáját, hogy az bármilyen nyugati mintához is illeszkedjen, és annak sem, hogy kevesebb mint ötven éven belül saját földjén veszi majd fel a versenyt a nyugati nemzetekkel. Mégis ez történt. Japán saját erősségét használta fel – ami egyáltalán nem a nyugatiak erőssége –, hogy elérjen egy célt, amit sem a befolyásos magas rangú csoportok, sem pedig a japán közvélemény nem kívánt. A 18. században egyetlen nyugati sem hitt volna a szemének, ha láthatta volna a jövőt egy kristálygömbben. Még egy tenyérnyi felhő sem látszott a horizonton, ami előre jelezte volna az aktivitásnak azt a viharát, amely a következő évtizedekben magával ragadta Japánt. A lehetetlen azonban megtörtént. Japán fejletlen és a hierarchiától megnyomorított lakossága új irányba lendült, és tartotta is az irányt.