1.

A KRIZANTÉM ES KARD FELÉPÍTÉSE

A CÍM – MÁR ITT IS FELMERÜL EGY FONTOS KÉRDÉS

1948-ban, amikor megjelent az első japán fordítás, az újságban ez a reklámszöveg állt:

A krizantém eleganciájával és a kard szilajságával szimbolizált japánok jellemének és életének ellentmondása. – Ez a nemzetközi hírű könyv ennek a rejtélynek jár utána. – Mit tanít nekünk a kulturális antropológia?

Ez egy kiváló reklámszöveg. „A krizantém eleganciája és a kard szilajsága” hangzatos kifejezése megérintette az embereket. Ennek a szövegnek az alapját a könyv A feladat: Japán című első fejezetében található következő, igen mély benyomást keltő bekezdés képezi:

A nehézségek nagyok voltak. Az elmúlt 75 évben, amióta Japán bezárt kapui megnyíltak, a japánokat a világ bármely más népével kapcsolatban sosem tapasztalt módon, „de ugyanakkorok” fantasztikus sorával írták le. Amikor egy komoly megfigyelő nem a japánokról, hanem valamely más népekről azt írja, hogy példátlanul udvariasak, a legritkábban teszi hozzá, hogy „de ugyanakkor arrogánsak és fennhéjazóak”. Ha azt mondja egy nép tagjairól, hogy mindenkinél merevebb a viselkedésük, nem teszi hozzá, hogy „de ugyanakkor készen állnak az újítások befogadására”. Ha azt mondja, hogy engedelmesek, akkor nem magyaráz arról, hogy nehezen vetik alá magukat a felülről jövő irányításnak. Ha azt mondja, hogy hűségesek és toleránsak, akkor nem jelenti ki, hogy „de ugyanakkor hűtlenek és rosszindulatúak”. Ha azt mondja, hogy valóban bátrak, nem beszél hosszasan gyávaságukról. Ha azt mondja, hogy mások véleményét szem előtt tartva cselekszenek, akkor utána nem azzal folytatja, hogy milyen ijesztő a lelkiismeretük. Ha a hadsereg robotszerű fegyelméről ír, utána nem beszél arról, hogy ennek a hadseregnek a katonái nem engedelmeskednek a parancsnak, és előfordul, hogy nyíltan ellenszegülnek. Ha a nyugati tudományokért lelkesedő emberekről ír, nem részletezi heves konzervativizmusukat. Ha egy olyan népről ír könyvet, ahol az esztétikum kultusza nagyra becsüli a színészeket és a művészeket, és ahol művészet a krizantém termesztése, általában nem szükséges kiegészítenie egy másik könyvvel a kard kultuszáról és a harcosok legmagasabb presztízséről. (25-26. o.)

Ez a bekezdés a könyv legelején található, ezért még az is biztos olvasta, akinek nem volt türelme és ereje, hogy legalább az első fejezet végéig eljusson. Így sokan azt gondolták, hogy a Krizantém és kard cím innen ered.

Azonban a „krizantémra” és a „kardra” történő utalások ezzel nem érnek véget. Jóval később, a 11. fejezetben a „kardra”, majd a 12. fejezetben a „kardra” és a „krizantémra” ismét találunk utalást. A 11. és a 12. fejezet a Krizantém és kard legfontosabb része. Ami az első fejezetben áll, az nem több problémafelvetésnél. A végső választ a 12. fejezet adja meg. Az olyan, első ránézésre ellentmondásos megfigyeléseket, mint hogy a japánok példátlanul udvariasak, ugyanakkor arrogánsak és fennhéjazóak, nyugati „komoly megfigyelők” tették, és semmi esetre sem elhanyagolhatók. Azonban ezek teljes átvételével sem sikerülhet teljesíteni azt a kutatási célt, hogy hozzájáruljon a háború minél kisebb áldozatokat követelő befejezéséhez, és a háború utáni megszálló politika zavartalan elősegítéséhez. E célból el kell ismernünk, hogy sok dolog, ami a nyugatiak szemszögéből nézve ellentmondásosnak tűnik, a japánok számára nem az. Lehet, hogy az, amit a nyugatiak udvariasnak tartanak, nem azonos azzal, ami a japánok szerint az. Előfordulhat, hogy jelentős gondolkodásbeli különbség van aközött, hogy mit tekintenek arroganciának és fennhéjazásnak az amerikaiak, illetve mit a japánok. Ezek megvilágítása volt Benedict feladata, ami neki, mint radikális kulturális relativistának, nagyon is jól feküdt. Annak érdekében, hogy megoldjuk ezt a feladatot, az európaiak számára magától értetődő dolgokat először teljesen elemeire kell bontanunk, majd a japánok szóhasználatából és viselkedéséből merített alapelvek alapján kell őket újra felépítenünk. Nem kétséges, hogy ennek során az a megközelítés, hogy a krizantém az elegancia, a kard pedig a brutalitás szimbóluma, megváltozik.

És valóban megváltozott. Az Önfegyelem című 11. fejezetben a „kardról” a következő leírás szerepel:

Japánban a „képességet” adó önfegyelem alapja, hogy jobbá teszi az ember életvezetését. Azt mondják, hogy a tanulás kezdetén érzett türelmetlenség idővel elmúlik, míg végül megszeretjük a tanulást vagy feladjuk. Az inas az üzlet hasznára válik, a fiú dzsúdót (dzsiudzsicu) tanul, a fiatal feleség alkalmazkodik az anyósa igényeihez (…) Asújó, ahogy gyakran mondják, eltávolítja „a test rozsdáját”. Így az ember fényes, éles kard lesz, és természetesen ez az, amire igazán vágyik. (178-179. o.)

Majd A gyerek tanul című 12. fejezetben a következő fontos kijelentést teszi:

A nagyobb lelki szabadság felé való átmenetben a japánoknak vannak bizonyos régi, hagyományos erényei, melyek segítenek, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat. Ezek egyike a felelősségteljes viselkedés, amit gyakran úgy fejeznek ki, hogy számot kell adni „a testük rozsdájáról” – ez a szókép a testet egy karddal azonosítja. Ahogy egy kard viselője felelős annak ragyogó fényéért, úgy minden ember felelősséggel tartozik a tettei következményeiért. Be kell ismernie, és el kell fogadnia a saját gyengeségéből, állhatatlanságából és eredménytelenségéből fakadó természetes következményeket. A kötelességtudást Japánban sokkal drasztikusabban értelmezik, mint a szabad Amerikában. Ebben a japános értelmezésben a kard nem az agresszió szimbóluma, hanem az eszményi és felelősségteljes emberre alkalmazott hasonlat. Az egyéni szabadságot nagyra értékelő korban nincs is jobb egyensúlykerék ennél az erénynél. A japán gyermeknevelés és viselkedés filozófiája a Japán Szellem részeként az emberek szívébe véste ezt. A japánok ma nyugati értelemben felajánlották, hogy „leteszik a kardot”. Azonban japán értelemben a japánok erősek abban, hogy megvédjék a belső kardot az azt fenyegető rozsdától. Az erkölcs szóhasználatában a kard egy szimbólum, amit megőrizhetnek egy szabadabb és békésebb világban. (218-219. o.)

Lehet, hogy valaki kérdésesnek tartja „a japán gyermeknevelés és viselkedés filozófiája a Japán Szellem részeként az emberek szívébe véste ezt” rész különös kihangsúlyozását. Ez azonban nem torzítás, és nem is túlzás. Elég arra gondolnunk, hogy alig van japán, aki ne emlékezne arra, amikor az édesanyja azt mondta neki: „A saját dolgodat csináld magad!” Ha egy gyerek rossz fát tesz a tűzre, de azt őszintén beismeri, akkor megbocsátják neki, azonban ha végig tagad, akkor „makacs kölyöknek” fogják tartani, ami igen súlyos ítélet. A japánok számára teljesen magától értetődő kötelességtudásra való nevelés nem azonos mindenhol. Ha ezt megértjük, akkor világossá válik, hogy mit is mond Benedict. Nem ritka az olyan ország, ahol szinte nem is használnak a „bocsánatnak” megfelelő kifejezést.

A 12. fejezetben Benedict Szugimoto Ecuko A szamuráj lánya című önéletrajzi írására utalva a szigorú nevelésről – a nagymama tiszta selyemhez hasonlóan lágy, de hajthatatlan elvárásairól, valamint a tanár és az apa nyomásából adódó kimondatlan kényszerről – ír részletesen, majd utána abban a tokiói misszióban megtapasztalt „szabadságról”, ahova Ecuko azért járt, hogy angolul tanuljon. Az iskolaudvar egyik sarkában kapott egy kis földet, ahova „bármit ültethetett”. Ekkor életében először tapasztalta meg a „szabadság” örömét, és ezt így fejezte ki: „A szabadság szelleme bekopogott az ajtómon.” Benedict további részleteket idézve A szamuráj lányából így ír:

Ez egy új világ volt.

Otthon a kert egyik része úgy nézett ki, mintha vad lenne. (…) De valaki mindig metszette a fenyőket, nyírta a sövényt, Dzsija minden reggel letörölte a lépőköveket, és miután felsöpört a fenyők alatt, óvatosan szétszórta az erdőben gyűjtött friss tűle-veleket.

Ez a színlelt vadság számára a belénevelt színlelt szabad akaratot szimbolizálta. És egész Japán tele volt ezzel. A japán kertekben minden félig földbe süllyesztett sziklát nagy gonddal választottak ki, szállítottak oda, és apró kövekből álló rejtett talapzatra helyeztek rá. A helyét a forráshoz, az épülethez, a cserjékhez és a fákhoz viszonyítva pontosan kiszámították. Ugyanígy a krizantémot is cserépben, az éves virágkiállításra nevelték, minden egyes virágszirmot a termesztője rendezett el, és gyakran apró, láthatatlan fémhuzalból készült keretre helyezték az élő növényt. (218. o.)

Egyértelmű, hogy a „krizantém” itt a „színlelt szabad akaratot” szimbolizálja. (Ez a „színlelt szabad akarat” kifejezés nagyon mély értelmű. Később lesz még róla szó.) Akárcsak a „kard”, a „krizantém” is valami egészen más lett, mint ahogy azt az 1. fejezetben gondoltuk.

A legtöbben nem gondolják ennyire végig, hogy mit is szimbolizál a „krizantém” és a „kard”. A híres tudósok (meglepődnének, hogy ki mindenki, ha név szerint említeném őket) között is többen akadnak, akik értelmezésükben nem jutnak tovább az újság reklámszövegénél.

A biztonság kedvéért megjegyzem, hogy ez a reklámszöveg egyáltalán nem rossz. A reklámnak az a feladata, hogy felkeltse a leendő olvasók érdeklődését, nem pedig hogy bemutassa a könyv tartalmát. Ezért nincs okunk felróni azt, hogy csak a kérdésfelvetést, és nem a végkövetkeztetést tükrözi. Azonban egy tudós, még ha nem is tudományos dolgozatban, hanem csak esszében vagy előadásban idéz is, legyen az akár egyetlen szó, akkor sem hagyhatja figyelmen kívül az eredeti szövegkörnyezetet. Valószínűleg ezzel azok a bizonyos tudósok is tisztában voltak, azonban elkerülte a figyelmüket az, ami a 11. és a 12. fejezetben áll a „krizantémról” és a „kardról”.

Ez természetesen nem mindenkire igaz. Amennyire én tudom, négy tudós vélte úgy, hogy a könyv címének eredetét nem az első, hanem a 11. és a 12. fejezetben kell keresni. Azonban ők sem léptek ennél tovább. Megelégedtek azzal, hogy felismerték, mire is utal, és mihez kapcsolódik a „Krizantém és kard” cím, azonban azzal már nem foglalkoztak, hogy mit is jelent valójában a „krizantémmal” szimbolizált „színlelt szabad akarat”, illetve a „karddal” szimbolizált „felelősségteljes viselkedés”. Ezért a könyv alcíme, „A japán kultúra mintái”, a levegőben maradt.

Az én értelmezésem szerint a könyv címe azt jelenti, hogy a „krizantém” és a „kard” a japán kultúra alapképlete (patterns). Azonban ezt nem csak a borító alapján állítom. Az egész könyvet gondosan végigolvasva egyszerűen nem mondhatok mást. Ehhez hosszabb magyarázat szükséges, amit a könyv későbbi részében ejtek majd meg.

A KRIZANTÉM ÉS KARD MINT RENDSZER

A Krizantém és kard 13 fejezetből áll. Természetes eljárás, hogy ezeket egyesével sorban elolvassuk, de olvasás után pontosan meg kell értenünk, hogy milyen is a könyv felépítése. A legtöbben azonban ezt nem teszik meg, és ezért követnek el olyan hibát, hogy a „krizantém” és a „kard” jellegzetességéről kérdésfelvetésként írottakat tekintik az egész könyv végkövetkeztetésének.

Egy könyv felépítésének megértése azt jelenti, hogy a tartalom egészét rendszerként értelmezzük. A rendszer a legegyszerűbb esetben nem több néhány folyamat lineáris összekapcsolódásánál. Azonban ha ez ennyire egyszerű, akkor talán egyáltalán nem is szükséges rendszernek nevezni. Amikor rendszerről beszélünk, általában olyan esetre gondolunk, amikor anyagok és információk térnek vissza, vagy tesznek kerülő utat. Ha egy könyvet rendszerhez hasonlítunk, az azt jelenti, hogy ahogy halad előre, az olvasó gondolatait különböző hatások érik, és mire a végére ér, valami új gondolat formálódik meg. Ennek a folyamatnak a során nemcsak az éppen olvasott rész járul hozzá az új gondolat megszületéséhez, hanem a könyv különböző részeiben található információk bizonyos mértékű összekapcsolódása is. Az előző alfejezetben vizsgált „krizantém” és „kard” szavak használata erre tökéletes példa. Az első fejezetben még az „elegancia” és a „szilajság” szimbólumai voltak, majd egyszer csak a „színlelt szabad akarat” és a „felelősségteljes magatartás” szimbólumaivá váltak. Ez az, amit Geertz „dekonstrukciónak” nevez. Ha az első fejezetben a „de ugyanakkorok” sorozatának befejezéseként nem szerepelt volna a „krizantém” és a „kard” leírása, akkor a „dekonstrukció” hatása gyenge lett volna. Tehát a „krizantém” és a „kard” szerepe az, hogy kétszáz oldallal később a két rész kontrasztját jól láthatóvá tegye.

Ez csak egy példa volt. A Krizantém és kardban a különböző fogalmak és elképzelések teremtik meg a könyv bizonyos részei közti kapcsolatot. Vannak, amelyek egy oldalon szereplő két részt kapcsolnak össze, mások több tíz oldalt kötnek össze, és vannak olyanok is – mint például a „térkép” hasonlat, melyről később lesz szó –, amelyek száz oldalt is meghaladó terjedelmű részek között hoznak létre kapcsolatot. Ha nem vesszük észre ezt a fajta hálózatot, akkor nem érthetjük meg, hogy mit is írt Benedict.

Még ha eltekintünk is az adatok visszacsatolásától és a kitérőktől, a Krizantém és kard felépítésével kapcsolatban egy másik fontos kérdésről is megfeledkeztek. Meglepő módon szinte senki sem volt pontosan tudatában annak a legalapvetőbb dolognak, hogy hol is található a könyv konklúziója. Néhányak szerint az egész könyv a japánok társadalmi hierarchiájával kapcsolatos érvelés, míg mások úgy gondolják, hogy csak a sajátosan japán ónról, ginről és nindzsóról írt. Azok szerint, akik valamivel alaposabban olvasták, a Krizantém és kard megmutatja, hogy a japán kultúra a szégyen kultúrája. Én azonban úgy vélem, hogy valamennyien tévednek.

A japánoknak a hierarchikus rendszerben való hitéről és bizalmáról a 3. fejezet szól, vagyis ahol még épphogy csak elkezdődött az érvelés. Ezért ha itt keressük a könyv végső lényegét, az nem sokkal jobb annál, mintha az első fejezetben tennénk. Az on, a giri és a nindzsó tárgyalásáról az 5-9. fejezetekben olvashatunk, azonban ezek csupán „területek” (circles), amiket a japánok lelke esetenként forrásul vesz. (Haszegava „világoknak” fordította.) Ezek félig a tudatos, félig pedig a tudattalan szférájába tartoznak, és nincsenek olyan helyzetben, hogy a kultúra mintáiként alapos vizsgálatnak vethessük őket alá. Ilyen szintű érveléssel azonban a nyugatiak gondolkodásmódjának dekonstrukciójáról például nem tudunk érdemben elgondolkodni. Mindehhez képest a szégyen kultúrájára való koncentrálás még mindig jobb. Azonban ez a rész messze nem éri el azt a szintet, hogy benne lássuk a Krizantém és kard lényegét. Először is, a szégyen kultúrája nem csak a japánok sajátja. A 10. fejezet szól róla, és szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy utána még három további fejezet következik. Ezek közül kettőben, a 11. és a 12. fejezetben Benedict valóban csak Japánra jellemző kulturális mintákat mutat be. A 12. fejezet tartalmazza a könyv végső következtetését. A 13. fejezet egyfajta kiegészítés. Ez az én véleményem, ami a Krizantém és kard egészének felépítésével kapcsolatos saját értelmezésemből következik. Ennek vázlatát foglaltam össze a következő oldalon látható táblázatban.

A táblázatból jól látható, hogy az érvelés nem egysíkú. Az első és az utolsó négy fejezetben az érvelés a kérdésfelvetéstől a megoldás (és kiegészítés) felé halad, azonban a középső öt fejezet, bár helyenként megfelel ennek, nagy vonalakban mégis keresztirányban halad. Ez nem puszta szeszély. Ha az ételkészítéshez próbáljuk hasonlítani ezt az öt fejezetet, akkor olyan, mintha miután egyesével megpucoltuk és összevágtuk az alapanyagokat, előkészülnénk arra, hogy az egészet lábosba téve megfőzzük. Az on,–>gimu –> giri–> nindzsó sorrend nem szükségszerű, más sorrendet is választhatunk. Benedict valószínűleg azért döntött e mellett a sorrend mellett, mert úgy ítélte meg, hogy a megértés szempontjából ez a legmegfelelőbb. Ez az oka annak, hogy a táblázatban ez a rész keresztben van megosztva.

Bár eltelt fél évszázad, egyetlen ember sem akadt, aki legalább ezt az egy dolgot felismerte volna. Ez számomra meglehetősen meglepő.

A Krizantém és kard szerkezeti áttekintése

A fő területek (circles) bemutatása