HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A felkelő nap heve vastag kabátján át is >melegítette a hátát. Ellenállt a késztetésnek, hogy fejére húzza a kámzsáját. Hozzá kell szoknia a napsütéshez.

A másik lábára nehezedett. Térde még mindig nem hajlott, ahol a sarj ott hagyta a jelét, de meg fog gyógyulni. Balaam az eljövendőre összpontosított.

A hullámok hanyagul csapdosták a szirt alatt a partot, ahol férfiak csapata küzdött fel testes hordókat egy magas árbocú vitorlás hajóra. A hajó szép volt és kecses, akár egy hatalmas tengeri paripa, amely az óceánon készült végignyargalni. Tür- kizszínű vizek nyúltak el a pirkadattal lassanként szertefoszló, szürke hajnali ködben. Balaam mélyen belélegezte a sós tengeri levegőt, és benntartotta a tüdejében. Többé senki sem parancsolhat nekem. 

Egész életében erről a napról álmodozott, már jóval azelőtt is, hogy megértette, a lelke mire vágyik. Szabadságra. Ennél csodásabb illata semminek sem lehetett a világon.

A vállára kanyarította az átalvetőjét. Ebbe került mindene, amije volt: a ruhái, a váltás csizmája, az érméktől dagadó erszény. Öve üresen maradt, még csak egy kés sem húzta le. Kalishi kardját Erebusban hagyta. Nehéz döntés volt, de szabadabbnak érezte magát nélküle. Beleunt már abba, hogy kardforgatásból él. Egy nap talán ráakad egy helyre, ahol letelepedik, békés hivatásba kezd, e pillanatban viszont csupán új szemmel szerette volna látni e világot.

Balaam elszakította tekintetét a tengertől, és hátrapillantott a válla felett. Dorcas állt mögötte, bordó köpönyegét a karjára terítve, kibontott haja lobogott a szélben. Balaam a kezét nyújtotta feléje, Dorcas pedig tétován elmosolyodott, és megragadta az ujjait. Ideges volt. Ahogy magam is az vagyok. Mindketten valami újjal próbálkozunk. Azzal, hogy megbízunk egymásban. 

Balaam viszonozta a mosolyt, és bólintott, aztán levezette Dorcast a partra, ahol a hajójuk várakozott.