HARMADIK FEJEZET
Zefi felült a tábori ágyán, és nyögött. Minden porcikája sajgott a többhetes lovaglástól. A háta. A combja. Még a haja is fájt. És az, hogy egy fakeretre kifeszített durva szövetlepedőn aludt, nem javított a helyzeten. Miért nem ragaszkodtam hozzá, hogy hozzunk magunkkal valódi ágyat?
Izmai tiltakozása ellenére átlendítette a lábát az ágy szélén, és felállt, hogy szembenézzen egy újabb nappal. Ruhásszekrényként és pipereasztalként néhány terjedelmesebb láda szolgált. Előkereste a lovaglóruháját, és felsóhajtott. Valaha pompás türkizkékben tündökölt, de most a szoknyát ugyanolyan barna és szürke foltok borították, mint a többi göncét. Ha valaki egy sereggel együtt utazott, rendes mosásra nem nyílt alkalom, így meg kellett elégedniük azzal, hogy néhányszor megmerítik a ruhákat a helyi patakban, és egy-kétszer végigdörzsölik őket egy lúgos szappandarabbal. Zefi a csípős hajnali hidegtől dideregve kibújt a hálóingéből, és felülről magára húzta a ruhát. Deréktáj - ban kissé rászorult. Minden ruháját szándékosan valamennyivel bővebbre szabták annál a résznél. Rásimította a szövetet a hasára, hogy érezze a lágy és kerek kidu- dorodást. Vajon meglátszik? Nem, semmi gond. Legfeljebb nem vesz fel övet.
Mint mindig, amint rágondolt a méhében növekvő kisbabára, Caim jutott eszébe. Vajon jól lehet? Egyáltalán él még? Eszedbe se jusson, hogy nem! Nyilván él, ő pedig északra megy, hogy megkeresse. És reményei szerint hazahozza.
Félrehúzták a szövet ajtólapot, és egy fiatal lány várakozott odakint. Zefi elkapta a kezét a hasáról, miközben fagyos szél csapott be a sátorba, és dagasztotta fel a vászon oldalfalakat. Iola volt az. Amikor Zefi elindult Othirból, úgy határozott, hogy otthon hagyja a szolgálólányait, mert mindenféle fényűzést nélkülözve akart utazni. Ám néhány nap elteltével egyik vezérkari tisztje, Klovus ezredes bemutatta neki leánygyermekét, Iolát, és Zefi azon nyomban megkedvelte a csendes és jó természetű, ráadásul rendkívül szorgalmas lányt. Iola minden hajnalban reggelit hozott neki, amit Zefi a délelőtti sürgős jelentések elolvasása közben fogyasztott el.
- Gyere csak be! Gyere csak be! - mondta, és intett a kint várakozó lánynak.
- Elhoztam a reggelijét, felség.
- Ma mit kapok? Remélem, nem megint magos kását?
- Nem, felséges asszonyom. - Iola lerakta a letakart tányért, és lerántotta róla a vásznat. - Szalonnás zabkását.
Zefi fintorogva hajolt a tányér fölé. Rü- hellte a zabkását, és a szakács elvetélt kísérleteitől, hogy szalonnához hasonló kiegészítőkkel tegye ízletesebbé az ételt, csak még förtelmesebbnek érződött az egész. Zefi fejében megfordult, hogy esetleg ebédig kivár az evéssel, de hangosan megkordult a gyomra. Ó, kicsim. Nem gondolhatod komolyan.
Zefi sóhajtva a szájához emelte a kanalat, és belekóstolt a kásába. Ízletesnek nem lehetett mondani, de rettenetes se volt. Észre sem vette, és már a tányér aljáról kanalazta ki a maradékot, és legszívesebben repetát kért volna. Újabb sóhaj kíséretében megtörölte a száját, és hálát adott azért, hogy a reggeli émelygés elmaradt a terhesség első hónapja után.
- Vár még valaki odakint?
- Amikor bejöttem, senkit sem láttam, felséges asszonyom. - Iola leszedte a vászonlepedőket a tábori ágyról, és sorra összehajtogatta mind. - Vagyis a kapitány odakint volt, de láthatólag őrt állt a sátor előtt. Nem igazán várakozott.
Zefi a tábori asztalnál átlapozta a kisebb halomnyi jelentést, miközben a kanalát harapdálta. Az elmúlt hónapokban sokat tanult a hadseregek hadtápigényeiről, még ha csak egy ilyen kis létszámú seregről volt is szó, mint az övé. Négyszázhuszonnyolc katona jóval többet evett, mint amire Zefi számított volna. A szállásmesterek pontos listákat készítettek mindarról, amit aznap felhasználtak - az ételtől a söradagokon át az uniformisokig és a csizmákig.
Az iratok egy részét Hubert levelei tették ki. A férfi rendszeresen tájékoztatta Zefit a fővárosban történtekről. Az olvasottakból Zefi azt szűrte le, hogy a városban helyreállították a rendet. A tiltakozásoknak vége szakadt, és megkezdték a feldúlt városrészek helyreállítását. Még Lord Walthommal kapcsolatban is érkezett egy rövid üzenet, akit Zefi korábban nyugatra küldött, hogy ott intézkedjen az útonállók problémájával kapcsolatban. A helyszíni jelentések alapján nagyszerű munkát végzett: felszabadított egy ostrom alatt lévő várost, és elfogott jó néhány banditát. Északról nem érkezett újabb hír, de Zefi igyekezett elérni, hogy ez ne idegesítse őt.
Az Eregoth és Nimea közti határvidék azóta a folyamatos gondok forrása volt, hogy a peremterület egy nemzedékkel ezelőtt megszabadult a nimeai fennhatóságtól. Az utolsó hivatalos jelentések az északon hirtelen megszaporodott rajtaütésekről számoltak be, aztán nem érkezett több üzenet. Zefi titokban a legrosz- szabbtól tartott.
Inváziótól.
Ám amit eredetileg rövid északi kirándulásnak szánt, az sokkal hosszabbnak és fáradságosabbnak bizonyult, mint amire számított. Minél északabbra jártak, annál rosszabbá vált a közlekedés, mivel a birodalom kövezett országútjainak helyét keskeny földutak vették át, amelyeket még veszélyesebbé tett az olvadó hó. Zefi eleinte elkeseredve hallgatta, hogy a köznép hogyan gyűjt követ az utakról, ahol csak tehetik. Viszont miután sorra haladtak el a sovány földekkel és szerencsétlenekkel teli falvak mellett, nem tudott haragudni rájuk az efféle tolvajlásokért. Nehéz sors jutott nekik, amin Zefi javítani akart, ha teheti. De pillanatnyilag más aggasztotta őt. Lady Philomena - a császárnő engedélye nélkül - elkísérte a hivatalos küldöttséget Mecantiába, hogy ott tárgyalásokat folytassanak a város szabad státuszáról, miután Hubert ügynökei azt jelentették, hogy keleti szomszédjuk, Amos lépéseket tett a gazdag kereskedelmi kikötő elcsatolása felé. Philomena! Miért is nem zárattam börtönbe, mielőtt eljöttem Othirból?
Zefi felsóhajtott. Ugyan idegesítette, hogy Lady Philomena az ország ügyeibe üti az orrát, valószínűleg mégis jobban járt vele, hogy az a fondorlatos nőszemély egy ideig nem lesz a fővárosban.
Ahogy átpörgette a jelentéseket, Zefi felsikkantott, amikor megpillantotta köztük legkedvesebb barátnője, Anastasia levelét. Feltörte a pecsétet, és széthajtotta a rövid üzenetet.
Kedves Zefi!
(illetlennek tűnik ily bensőségesen szólítanom császári matriarchánkat)
Nos, végre megtette. Kiváló régensed- nek köszönhetően egy tündöklő gyémántot nézegetek a gyűrűsujjamon. Hubert megkérte a kezem! Bárcsak itt lehettél volna, Zefi! Egészséges Szentek Napján meghívott egy szűk körű vacsorára, majd miután felszolgálták a levest, térdre ereszkedett. Annyira izgult, hogy kis híján felborította az asztalt!
Mindenesetre alig várjuk már dicső hazatértedet, hogy segíthess megszervezni az esküvőt. Mielőbb gyere haza!
Szerető szolgád, Anastasia
Zefi az asztal alatt aprót rúgott. Nem akarta elhinni. Hubert és Stasia! Egyszerűen tökéletes párt alkottak.
Félretette a levelet, mivel gyűrött, lötyögő barna kabátban egy férfi lépett a sátorba. Arcéle markáns volt, homloka magas, az orra széles, a rövid szakáll mögött erőteljes áll meredt előre. Zefi elmosolyodott, és felállt, hogy átölelje.
- Hirsch mester! Mikor tért vissza?
- Csak ma reggel.
Amikor három héttel korábban megérkeztek az ostergothi hercegség székhelyére, éhínségtől sújtva találták a vidéket. A gond abból fakadt, hogy nem volt hűbérúr, aki gondoskodott volna a népről. Zefinek eszébe jutott, hogy hallott valamit az öreg herceg és a családja pár hónappal korábbi meggyilkolásáról, de Huberttel együtt elfeledkeztek róla az új kormányzat felállításának sietségében. Amint kifogytak a télre elraktározott készletek - avagy, mint többen sugallták, kifosztották azokat -, a köznép már nem tudott ételhez jutni. Országszerte ugyanezzel a problémával küzdöttek. A több éve tartó aszály és az előző prelátus előrelátásának hiánya, amíg az Nimea felett uralkodott, általános élelemhiányhoz vezetett. Zefi egy hétig a városban maradt, és igyekezett segíteni, de végül a vágy, hogy mielőbb északra érjen, tovább űzte, így Hirsch-et hagyta hátra, hogy megoldja a problémát.
Az adeptus most Iolára kacsintott, amint a lány megindult kifelé a sátorból.
- A tartományban valamelyest ismét helyreállt a rend. Egy rakomány gabona érkezett Othirból még épp időben ahhoz, hogy elkerüljük a teljes katasztrófát. És rátaláltam a herceg egyik távoli rokonára, aki ideiglenesen átveheti az irányítást. Nem vagyok biztos benne, hogy hosszú távú megoldást jelent, de egyelőre megteszi. Megírtam a régens úrnak a részleteket.
Zefi megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt.
- Hálásan köszönöm.
- Majd tavasszal mondjon köszönetet! Ha addig nem érkezik újabb élelemszállítmány, azok az emberek nem fog'ák kivárni, hogy éhen haljanak.
Zefi értette, mire céloz. Lázadásra. Korábban csak egy szó volt, amelyet a történelemkönyvekben olvasott, mára azonban legrettegettebb félelmévé vált. Vagyis azok egyikévé. Más, személyesebb aggodalmak is gyötörték.
Zefi a hajába túrt, melyet azóta nem fésültek megfelelően frizurába, hogy eljöttek Othirból.
- Tudom. Hubert szerint a gabonaszállító hajók már úton vannak, de ilyenkor télen... - a Mezogeiosz-tenger hírhedt a szörnyű időjárásról - fejezte be Hirsch Zefi mondatát.
- Sosem lesz könnyebb a császárnő élete?
- Nem vagyok biztos benne. - Hirsch leült egy vászon háttámlás székre, aztán tüstént felállt, és elkezdett fel-le járkálni a szőnyegen. - A történelem rendszerint elfeledkezik az uralkodás mindenapjairól, és helyette a dicső tettekre és magaszta- lásra összpontosít. Amennyire meg tudom ítélni, az erőfeszítései teljességgel megfelelőnek tűnnek.
Zefi felnevetett.
- Ez igazán lelkesítő elismerés, Hirsch mester. Köszönöm. A katonák készen állnak, hogy tovább vonuljunk?
- Amikor bejöttem, úgy tűnt, hogy a zömük már megindult, leányom. Ezt magától is tudná, ha nem itt tétlenkedő Zefi a kijárathoz rohant, és félrehúzta a vászonlapot. Hunyorogva nézett ki a ragyogó napsütésbe. Miután kitisztult a látása, a gyalogság oszlopát pillantotta meg, ahogy elmasíroznak. Szokás szerint minden reggel Zefi lovagolt az élen. Most vajon miért indultak el nélküle? Körbenézett, hátha talál valakit, akit leordíthat, és felfedezett egy ismerős tarkót.
- Kapitány!
Drathan hátrafordult, és határozott mozdulattal szalutált neki. A tisztnek valamiképp az egész úton sikerült megőriznie megjelenése makulátlanságát. Egyetlen koszfolt sem szennyezte az egyenruháját, a csizmája frissen pucolva ragyogott.
- Jó reggelt, felség! A testőrsége készen áll a szemléhez.
A sátor másik oldalán katonák csoportja állt a Császári Testőrség hagyományos kék-arany uniformisában. Zefi a távolodó csapatokra mutatott.
- Miért kerekedett fel már a sereg?
- Elnézését kérem, felség. A tábornok úr korai indulást rendelt el.
- És eszébe sem jutott, hogy ezt közölje velem? És magának sem?
A kapitány arca megrándult, mintha pofon csapták volna.
- De igen, felség. Ám én csupán felséged testőrségének parancsolok. Úgy véltem, nem az én feladatom.
Zefi felsóhajtott.
- Nem, igaza van, kapitány. Nem magára haragszom. Hol van.?
- Felség.
Zefi hátrakapta a fejét a közeledő léptek zajára. Argentus tábornok nagyjából kétszer idősebb volt nála, hullámos haja ősz, álla erőteljes. Acél mellvértje kifényesítve csillogott. Zefi nem ismerte Argentust, mielőtt elindultak erre a küldetésre. Hubert a hadsereg vezérkarából választotta ki őt elsőrangú hírneve és politika aspirációinak telles hiánya miatt, de Zefi még mindig nem tudta eldönteni, mit érez azzal kapcsolatban, hogy a trónra került, és emiatt minden elbizonytalanította.
- Jó reggelt, tábornok uram! - köszöntötte a generálist. - Éppen magához készültem. Miért vonul már a sereg, mielőtt elkészültem volna az induláshoz?
A tábornok meghajolt.
- Elnézését kérem, felség. Tegnap este, miután nyugovóra tért, jelentést kaptam a felderítőktől. Lehetséges, hogy gondjaink lesznek. Azért küldtem előre a hadoszlopot, hogy biztosítsam az útvonalat.
- Miféle gondjaink?
- Még nem tudjuk biztosan, felség. De úgy vélem, hamarosan kiderül. Inkább itt maradna, amíg nem tisztázzuk a probléma mibenlétét?
- Nem. Ne késlekedjünk! Nem szeretném, hogyha kettészakadna a sereg.
- Igenis, felség. - Argentus bólintással nyugtázta a parancsot, aztán megindult a hátramaradt katonák felé.
Hirsch egy félig megevett sárga almával kisétált a napsütésbe.
- A tábornokunk megbízható fickónak tűnik, habár nekem egy kissé túl szigorú.
Zefi a szeme sarkából figyelte őt.
- Igen. Remélem, a jobb tulajdonságai átragadnak a csapatokra.
Az adeptus felhorkantott, és egy almadarab repült ki a szájából.
- Ebben ne reménykedjen!
Egy lovászfiú odavezette Villámot, és nyeregbe segítette Zefit. Hirsch elszaladt a saját paripájáért, aztán kettesben kilovagoltak a hideg, ködös reggelbe. Miközben kényelmes tempóban léptettek, Zefi elmerengett azon, ahogy a Durenstile-ba vezető láp országútnak álcázta magát. A sereg őrjítő lassúsággal haladt. Zefi időnként legszívesebben előrevágtatott volna. Valahol a távoli horizonton túl Caim várta. De vajon rád vár? Titokban, sátrának magányában bevallotta magának, hogy Caim csalódást okozott neki, amiért nem üzent. Nem számított a férfi örök hűségét bizonygató szerelmes levelekre - nem egészen -, de ha alkalomadtán megüzenné neki, hogy semmi baja, azzal sokat segített volna, hogy megnyugtassa Zefit.
Zefi megpróbált egyet nyújtózkodni a nyeregben. Időről időre eszébe jutott, mennyivel kényelmesebb lenne vastagon párnázott üléseken utaznia egy hintóban, és a lábára terített pokróccal űzni el a hideget, de így, hogy a szabad levegőn lovagolt a katonáitól körülvéve, sokkal inkább a hadjárat részének érezte magát puszta utas helyett.
Hirsch léptetett melléje aprótermetű kancáján. Zefi korábban döbbenten értesült róla, hogy az adeptus nem nevezte el fehér lovát, és magára vállalta, hogy helyrehozza e hiányosságot.
- Hópehely ma egészen elevennek tűnik - állapította meg, és arcán széles mosoly- lyal oldalt pillantott Hirschre.
Az adeptus felvonta az egyik szemöldökét kalapja gyűrött karimája alatt.
- Fáradt és fázik, akárcsak a gazdája. És mindketten azon gondolkozunk, helyesen tettük-e, hogy vállalkoztunk erre az átgondolatlan kalandra.
- Ha jól emlékszem - mondta erre Zefi -, nem önként vállalkozott rá. Császári utasításra jött velünk, hogy biztosítsa északi határainkat.
Hirsch még jobban összehúzta magát sárral összefröcskölt kabátjában.
- Ez esetben megtiszteltetésnek vesz- szük, hogy elkísérhettük felségedet ezen az ingoványon át, amit az országodnak nevezel.
- Nem kellene ennyire cinikusan beszélnie. A maga országa is, Hirsch mester.
- Csupán a választott hazám.
- Erről nem tudtam. Honnan származik? Várjon, hadd találjam ki! Abyssiából? Abban a vén köpönyegben már-már úgy néz ki, mint aki egy sírgödörből mászott elő.
- Hesteriából - felelte az adeptus, és a kabátujjába köhögött.
- Hesteriából? De hát az annyira... - Zefi nem fejezte be a mondatot. Hesteria kóborló lovasok vad földje volt, neki legalábbis ezt tanították róla a tanárai. - Sok varázsló akad arrafelé?
- Mindeddig eggyel sem találkoztam. Ugyanakkor magamról sem tudtam, hogy az vagyok, amíg ott éltem.
Zefi nem tudta biztosan, hogy ezt miként értelmezze.
- Innen kapta a gúnynevét? Vöröskezű Hirsch?
Az adeptus elfordította a tekintetét.
- Nem, azt jóval később ragasztották rám, és nem hiszem, hogy megfelelő társalgási téma lenne egy ilyen szép napon.
Zefi kiérezte az elhatárolódást a hangjából, mintha valamilyen régi sebet tépne fel, és nem is feszegette volna tovább a dolgot, de nem hagyta nyugodni, ami hirtelen az eszébe ötlött.
- Hirsch, a varázserejével képes messzi dolgokat megkeresni? Például egy személyt?
Az adeptus egy darabig gyanakvón méregette Zefit, aztán vállat vont.
- Van rá több módszer is. Némelyik nehezebb a többinél. Segít, ha a birtokomban van valami, ami a keresett személyhez köthető. A vér és a haj a leg'obb, különösen, ha friss a vér.
Zefinek egyik sem volt birtokában, de a benne növekvő magzatra gondolt.
- És képes lenne látni a személyt, akit keres? Látni, hogy hol vannak és kivel?
- A távolbalátásról beszél.
Zefi szorosan megmarkolta a gyeplő kopott végét, amitől Villám szemrehányón fordította hátra a fejét.
- Lehetséges?
- Már voltam szemtanúja effélének - felelte Hirsch. - Az én képességeim azonban másban nyilvánulnak meg.
Zefi lenézett kesztyűs kezére, a bőrszíjakra záruló ujjaira, és próbálta nem kimutatni a csalódottságát.
- Akkor tehát miféle képességekkel rendelkezik?
Hirsch szája csúfondáros mosolyra húzódott.
- Nos, leányom, mondjuk.
Beszélgetésüket az elöl haladó egységektől érkezett hírvivő szakította félbe, aki tisztelgésre emelte a kezét, ahogy közeledett feléjük.
- Felség! Argentus tábornok úr azt üzeni, hogy a folyón átvezető híd kiesett.
- Kiesett?
- Igen, felség, összeomlott.
Zefi egy pillantást vetett Hirschre.
- A tábornok szerint szándékosan történt?
A fiatal katona szemöldöke felszaladt.
- Parancsol?
- A híd, fiam - szólalt meg Hirsch. - Szabotázsakció volt?
- Nem tudom, nagyuram. A tábornok úr nem közölte. De másik átkelési lehetőséget keres. Talán akad egy gázló, amit használhatunk.
- És ha nincs? - kérdezte Zefi.
- A hozzánk legközelebb következő hidat Claveringnél találjuk, felség. Innen hatvanmérföldnyire délnyugatra.
Hatvanmérföldnyire! A sereg jobb napokon úgy nyolc-tíz mérföldet tudott megtenni, és még azt is csak sokat járt utakon.
- Jó - felelte Zefi. - Üzenem Argentus tábornoknak, hogy egy darabig elidőzünk itt, amíg ő átkelőt keres. És kérje meg, hogy siessen!
A katona távozás előtt még egyszer szalutált, aztán elvágtatott. A megállási parancs a nyílt síkságon elharapózó futótűzként terjedt a sorokban, amelyek mindenfelé felbomlottak. A katonák nevetgélve telepedtek le a sáros földre, néhányan egy darabka füves területet is találtak, ahol elnyújtózkodhattak. Zefi nem örült a kedélyességüknek. Még dél felé sem járt az idő. Egy fél napot el kell vesztegetniük.
Zefi észak felé pillantott. A lelke mélyén valami azt súgta neki, hogy el kell jutnia Caimhoz, különben örökre elveszíti. Bolond gondolat volt, ő is tudta, mégis befészkelte magát a tudatába.