ÖTÖDIK FEJEZET
Sötétség nyújtózott lefelé a terem menynyezetéről és a távoli falakról, hogy magába burkolja a fogadóemelvényre lépő Balaamot. Az érzés egyszerre hatott ismerősnek és felkavarónak olyasvalaki számára, aki az Árnyak Földje ében firma- mentuma alatt született. Keserűn emlékeztette hazájára, amelyet soha nem láthat már. Balaam szorosabbra húzta magán lebernyegét, és lelépdelt a hosszú, kanyargó lépcsőn a mélyen alatta lévő kövezetre.
A teremből egy gigászi ajtón át távozott, majd végigment egy csiszolt ónixszal fedett folyosón. Léptei visszhangot vertek, ahogyan keresztülhaladt az üres csarnokokban, el az alanti fellegvárra és a csillogó fekete kőből épült, kiterjedt, néptelen városra néző tejüveg ablakok előtt.
Hat alabárdos északi harcos állt a nagy csarnok ajtajában. Ahogy Balaam közeledett, feltárult a bronz tolózáras ajtó két szárnya, és hosszú köpönyeges, vékony alak lépett elő. A mélyen a homlokába húzott kámzsa alól barna fürtök kandikáltak elő. Egy halandó. Balaam megállt, hagyta elhaladni a nőt, aztán belépett a terembe.
Ívelt alabástromfalak zárták körül a nagy csarnokot. Obszidiánból faragott fekete oszlopok nyúltak fel a bolthajtásos mennyezetig. Kovácsoltvasból és gyémántból készült díszítések csillogtak a füstös parázstartók fényében. Komor ruhákba öltözött, elegáns nők és férfiak álltak a teremben. Arcukon nem tükröződött érzelem, mintha csak valamiféle élőképet figyeltek volna, miközben a fehértől a legsötétebb ébenfeketéig különféle bőrszínű rabszolgák jártak közöttük, erős italokat és bármi egyebet kínálva, amit az urak és hölgyek épp megkívántak. Itt-ott az egyik nemes a vér édes nedvével és a szolgálatkész áldozatok gyötrelmével táplálkozott. A lakomázók felől áradó bágyadt meleg ellenére Balaam tekintetét a terem túlsó végében álló kolosszális bazalttrónus vonta magára. Roppant erő ragadta meg, amint átlépett a küszöbön, mintha vasmarok zárult volna a torkára. Az Úr árnyak köpönyegébe burkolózva ült kényelmesen a trónon, elrejtve a tekintetek elől, noha hatalmát az egész csarnokban érezni lehetett.
Balaam a sokaság mögé ment, és olyan helyet keresett, ahonnan rálátott az emelvényre. Két talliánus testvére állt vonásaikat acélos sisakrostélyok mögé rejtve a lépcső alján. Az Árny Ura elit végrehajtócsapatának tagjaiként kizárólag ők kaptak engedélyt, hogy fegyvert viseljenek az Úr jelenlétében.
Állati szőrméket viselő hat halandó állt az összegyűltek előtt - arcukat dús, bozontos szakálluk és a narancs, sárga és barna furcsa árnyalataiban játszó hajfürtjeik takarták el. Egyikük, egy vaskos férfi, akinek rozsdavörös tincsei közé néhány ősz hajszál is vegyült, vállán pedig kitömött medvefejet tartott, az emberek nyers nyelvén intézte szavait az udvarhoz.
- Ó, hatalmas úr, az észak védelmezője és füvek hozója, amelyek táplálnak és életben tartanak minket. A rengeteg ajándékért, amit tőled kaptunk, e szerény adománnyal hódolunk neked.
Miközben ő beszélt, társai tárgyakat helyeztek el a padlón: a Délvidékről származó vég szöveteket, elefántcsont agyarakat, tömjénnel teli cédrusládákat és halmokba rakott ezüstrudakat.
- És száz új rabszolgát - mondta az északi -, akiket az ellenségeid elleni rajtaütések során ejtettünk foglyul. Mindezt most átadjuk neked, hatalmas úr.
Az északi végezetül mélyen meghajolt. Amint az embereivel együtt lassan kihátrált, egy hang szólalt meg az emelvény tetejéről.
- Te és a néped megtisztelnek minket, Vanat törzsfőnök. - Nem az Úr beszélt, hanem a trónszék mellett álló köpönyeges alak. Lord Malphas, az Úr főudvarmestere. Minden egyes szót precíz hangsúlyozással ejtett ki. - Végtelen nagylelkűségében az Úr további vadászterületeket adományoz a Medve törzsnek nyugaton, és engedélyezi, hogy tizedet szedjetek a Jurengaard régióban.
Miközben Balaam a főudvarmestert hallgatta, egy fekete páncélos nő araszolt egyre közelebb hozzá a tömegben. Övén feltekert lánckorbács függött.
- Üdvözöllek, shalifar - köszöntötte a nő.
- Üdv néked is, Deumas.
- Örömmel tölt el, hogy visszatértél. Azt suttogták, hogy talán nehézségekbe ütköztél odalent, délen.
Balaam visszafordította tekintetét a csarnok bejárata felé. Ahogy az északiak sorban kiléptek az ajtón, maguk mögött húzva szőrmekabátjukat, megnyílt egy oldalajtó, és egy osztag katona lépett be rajta, akik egy foglyot kísértek.
- Nem akadt semmiféle nehézség.
Balaam hunyorított, nem volt biztos benne, hogy hihet a szemének. Az őrizetben lévő férfiban Lord Oriaxra, a keleti seregek parancsnokára ismert rá. Balaam egykor alatta szolgált, ha csak rövid ideig is, évekkel ezelőtt, az északi hódító hadjárat kezdetekor. Oriax régi nemesi családból származott, és köztudottan rendkívül nagyra tartották az emberei.
Az őrök az emelvényhez vezették Oriaxot, és térdre kényszerítették. Balaam közelebb húzódott, miközben Lord Malphas a fogolyhoz intézte szavait.
- Lord Oriax, az Umberal-ház örököse, azért idéztünk ezen ítélőszék elé, hogy felségárulásért felelősségre vonjunk téged.
Oriax felemelte a tekintetét.
- Nem követtem el árulást hatalmas urunk ellen. Az anyára és a családom szent nevére esküszöm.
Lord Malphas a ruhaujjába nyúlt, és előhúzott egy feltekert pergament, amelyről azt olvasta fel:
- Tizenkétezer emberfajú katona. Négyezer igavonó barom. Tizenhat tonna épü- letfa. Hét tonna vas. Két csapatnyi császári lovag.
- Ez így nem járja - mondta Deumas Balaamnak. - Kabalt és engem küldtek el, hogy visszahozzuk őt Sirionból. Amondó vagyok, shalifar, hogy ez már nem az a birodalom, amit valaha ismertünk.
Balaam kissé félrefordította a tekintetét. Senki sem állt eléggé közel hozzájuk, hogy meghallhassák a beszélgetésüket, de az árnyak mindenütt jelen voltak.
- Nem tudtam erről az akcióról.
Deumas az emelvény felé intett a fejével.
- Immár Lord Malphas a talliánusok vezetője. - Lehalkította a hangját. - Légy óvatos, shalifar! Annak a kígyónak hosz- szúak a méregfogai.
Deumas egy kurta biccentéssel távozott a csarnokból. Balaam ismét a hallgatóságra figyelt. A talliánusokat eszközként, kedve szerint használta az Úr. Nem lett volna szabad bosszankodnia amiatt, hogy a főudvarmesterre bízták á csapatát, és mégis.
- Elég! - kiáltotta Oriax, miközben Malphas tovább olvasta a javak és nyersanyagok hosszú listáját. - Nem értem. Mi köze ennek a felségáruláshoz?
Lord Malphas összetekerte a pergament.
- Ez azoknak a készleteknek a lajstroma, amelyeket a rendelkezésedre bocsátottunk. Azon készleteké, amelyeket eltékozoltál, és hagytál veszendőbe menni sikertelen hadjáratod során.
- Hagytam veszendőbe menni? - Oriax megpróbált felállni, de a katonák lenyomták. - Tucatnyi győzelmet arattam, több települést és erődöt elfoglaltam. Gyakorlatilag egész Einart az uralmam alá...
Lord Malphas válaszra nyitotta a száját, de valami megmozdult a trónuson. Az összegyűltek felmordultak, ahogy az Árnyak Ura előrehajolt kemény trónusán. A csarnok rőt fényei játszadoztak olajjal bekent fejbőrén és orrának hosszú nyergén. Csontos vállak moccantak az ezüsttel és arannyal átszőtt bordó palást alatt.
- Települések és erődök? - Az Árny Ura kimérten szólt, de szavai az egész teremben visszhangzottak. - Azt a feladatot bíztam rád, hogy igázd le Arnos és Hesteria népeit.
- Nagyuram, én...
Oriax hátrahanyatlott a földre, és átpördült a hasára. Halk kacaj futott végig a csarnokon, de senki sem mert megszólalni. Még Malphas is némán figyelt, kezét egymásba fonta ruhája ujjaiban, de Balaam mintha elégedettséget vélt volna átvillanni a főudvarmester arcán.
Az Árny Ura előrebökött az ujjával.
- Kudarcot vallottál, Lord Oriax. Kudarcodért az életeddel fizetsz.
Oriax térdre tápászkodott, és belenézett az Úr szemébe.
- Örömmel meghalok a birodalomért és az Uramért. De kérlek, engedd, hogy a rangomhoz méltó halállal halhassak meg.
- Hogy merészelsz. - horgadt fel Lord Malphas.
Ám az Árny Ura rábólintott.
- Megengedem. Válaszd ki az ítéleted végrehajtóját!
Oriax a nyakát nyújtogatta, de a nemes urak közül senki sem mert a szemébe nézni. A csarnokra némaság telepedett. Aztán Balaam önkéntelenül előrelépett.
- Én szívesen elvállalom a szekundán- sod szerepét, uram.
A tekintetek követték, ahogy keresztülsétált a csarnokon. Balaam megállt az emelvény előtt, és meghajolt. Aztán előhúzta a kardját, és a térdeplő nemes úr felé fordult. A katonák elléptek mellőle.
Oriax lehunyta a szemét, fejét leszegte, ahogy a kalishi kard a feje fölé emelkedett. Balaam mély levegőt vett, miközben a magasba tartotta a fegyvert. Elméje elcsendesült, idegei lenyugodtak. Deumas szavai mégsem hagytak békét neki. Ez már nem az a birodalom, amit valaha ismertünk.
Oriax bólintott, és a penge lesújtott.
Balaam hátralépett. Kardját a köpönyegével törölte tisztára, majd visszacsúsztatta a hüvelyébe. Aztán a tábornok lefejezett testére terítette a lebernyeget. Egy ideig moccanatlanul állt, amíg a test finom szürke porrá nem omlott szét.
- Balaam!
Felnézett. A kiürült csarnokban csak az emelvényen lévő két alak maradt. Abraxus, az Árny utolsó Ura komótosan felállt, és eres kezével intett neki.
- Jöjj! Már vártunk rád.
Ahogy Balaam határozott léptekkel haladt felé, abban reménykedett, hogy Lord Malphas magukra hagyja őket, de a főudvarmester az Árny Ura mellett maradt. Balaam csalódottságát leplezve ereszkedett fél térdre a lépcső alján.
- Nagyuram.
- Állj fel, és meséld el, mit derítettél ki Liovardban! A leányom halott?
- Igen. A templom romokban hevert.
- Amint attól tartottam, de meg kellett bizonyosodnom róla. Immár nem hihetek el mindent, amit hallok. Hogyan halt meg?
- A sarj tette, nagyuram.
Balaam részletesen elmesélt mindent a liovardi vizsgálódásairól. Szívesen abbahagyta volna, mielőtt Lady Sybelle utolsó perceiről beszámol, de teljesítenie kellett a kötelességét. Amikor elismételte a hölgy utolsó szavait, Abraxus a combjára csapott. Arca szürke maszkká merevedett.
Lord Malphas ciccegett.
- Hatalmas veszteség ez az ügyünknek, nagyuram. Szavakkal ki nem fejezhető tragédia. Szervezzem meg leányod végső búcsúztatását?
- A leányom. - Abraxus összeszorította az ajkát. - Nála fortélyosabb lény nem született még. Ha alkalma nyílott volna rá, már régen elorozta volna tőlem a trónomat.
- Meglehetősen. szeszélyes hölgy volt - kockáztatta meg Malphas. - Talán valami visszafogott szertartás kellene. A város csendben gyászolhatná a halálát, ahogy egy nagyhatalmú ház leányához illik.
Balaam rá se hederített a főudvarmes- terre, megértette, hogy mire utalt az Úr.
- Fel kell készülnünk.
Abraxus ellenséges tekintettel nézett a szemébe.
- Valóban. Aki felül tud kerekedni az én gyönyörű Sybellémen, bármennyire eltompult és meggyengült is leányom, veszélyes ellenségnek számít. Meg kell találnod őt. Keresd meg, és hozd a színem elé!
Balaam kifújta a levegőt, ahogy a parancs elszabott kabátként terült a vállára.
- Nagyuram, valóban ez a legbölcsebb megoldás? Egy hozzá foghatóan hatalmas ellenség esetében jobb lenne levágni, mint elfogni az illetőt.
Az Árny Ura a bolthajtásos mennyezetre emelte tekintetét, Balaam pedig leszegte a fejét. Nem kellett volna szólnia. A fegyver nem kérdőjelezheti meg, mire fogják rá; kizárólag azt a célt szolgálja, amelynek végrehajtására megalkották.
- Erők lendültek mozgásba - jelentette ki Abraxus -, de nem látom őket. Csupán a tudatom peremén észlelem őket, árnyakként az árnyakon belül.
Hangja elhalkult, és Abraxus csak állt így, több lélegzetvételnyi ideig, míg Balaam már azon tanakodott, vajon nem kellene-e mondania valamit. Aztán eszébe jutott, hogy ura mily régóta nem hagyta el a fellegvárat. Évek, talán évtizedek óta. Balaam felidézte magában Erebus építésének első napjait, a pusztákon gürcölő rabszolgák seregét. Minden hónapban több százan pusztultak el, de rögtön újabbak kerültek a helyükre, aztán a gyermekeik vették át a munkát. De Abraxus itt maradt, amióta lerakták az alapokat. Mostanra egy egész város nőtt ki a földből a palota körül, noha a népesség évről évre fogyatkozott. Egy város, amely embereket keresett. A gondolataiba merült Balaam megriadt, amikor az Árny Ura ismét szóra nyitotta a száját.
- Rettenetes kérdéssel állunk szemben - mondta Abraxus. - A hadjárat nem halad oly ütemben, ahogy reméltük. Minden oldalon meghátrálni kényszerülünk. Nem titok, hogy gondjaink akadtak keleten, de Eregoth elvesztésével.
Nem inkább a leányod elvesztésével, nagy uram?
- Ne vedd zokon - vágott közbe Balaam -, de ha esetleg személyesen vennéd kézbe a dolgokat. Talán elegendő lenne csupán egyszer megjelenned a csatatéren.
- Nem. Itt a helyem, a fellegvár befejezését kell felügyelnem.
- Bölcs elgondolás - morogta Malphas. - Egy központi helyről vezényelni a hadjáratot.
Balaam semmit sem mondott, míg Abraxus folytatta mondandóját.
- Ugyanakkor erős a Fény ezen a földön. Évről évre fogyatkozik a hatalmunk. Élve van szükségünk a sarjra. Megértettél?
Balaam fejet hajtott. Nem értette, nem teljesen, de tudta, mi a kötelessége.
- Úgy lesz, ahogy parancsolod. Megkeresem a sarjat, és idehozom a színed elé.
- Jól van. Tüstént kelj útra!
Mire Balaam felnézett, az Árny Ura és a főudvarmester eltűnt a szeme elől. Elgondolkozott a fekete trónuson és a rengeteg veszteségen, amit a népének el kellett szenvednie, amióta átkeltek ebbe a világba. Ez már nem az a birodalom, amit valaha ismertünk. Balaam megfordult, és távozott.