HARMINCHARMADIK FEJEZET

Fehérlő ködpára fedte a síkságot, és takart el mindent az esőzéstől felduzzasztott, sebesen hömpölygő patak mögött.

Zefi Villám nyergében ülve szemlélte a völgykatlant. A katonák előtte helyezkedtek el. Sisakjukon és lándzsáik hegyén megvillant a halvány hajnali fény. Átnedvesedett lobogók lógtak petyhüdten a zászlóvivők kezében. A hadsorok most másként álltak fel, mint legutóbb. Argentus generális régi vágású stratégaként a hagyományos módszereket alkalmazta - a gyalogságot egy bizonyosféleképp kellett felállítani, az íjászokkal az adott helyen, a dárdásokkal pedig amott - , Klovus ezredes és Brian viszont sokkal rugalmasabbnak bizonyult. A csapatokat nem húzták szét annyira, mint korábban, de a két oldalt magasodó meredek hegyoldalak védték a szárnyakat. Ez alkalommal nem vethettek be ostromgépeket, és íjászból is kevés maradt, de a számszeríjászok egy szakasza túlélte a legutóbbi összecsapást, ők a hegyoldalakon álltak fel. Zefi remélte, hogy be fog válni a taktika, de a katonák siralmasan védtelennek tűntek a kopár sziklameredélyeken. Egy pap járkált közöttük, és imádságokat mormolva sorra megérintette a homlokukat. Fehér palástja feldagadt mögötte a szélben.

Villám idegesen topogott a süppedős földön, Zefi pedig előrehajolt.

- Nyugalom! Nincs semmi gond.

A ló lecsillapodott, Zefi gyomra viszont fel-le járt. Bárcsak valaki engem is megnyugtatna, hogy minden rendben lesz! 

Megérintette a pocakját. Tisztjei tegnap este megint győzködni kezdték, hogy hagyja ott a csatát, és meneküljön délre. Zefi tudta, hogy őszintén aggódnak, különösen Brian, de most nem mehetett el. Ő határozott úgy, hogy összecsap az ellenféllel; tartozott annyival az embereknek, akik az életüket tették kockára, hogy velük legyen. És ha ő elesne, tudta, hogy Hubert megvédené a birodalmat.

Nem sokkal korábban, a hajnal első sugaraiban Brian állt mellette, és felvázolta a haditervét, de Zefi egy kérdéssel szakította félbe.

- Mi ez a hely?

Látta a hegy lábánál előmeredő köveket, amelyek túlságosan szabályosan helyezkedtek el ahhoz, hogy természetes alakulat lehessenek.

- Ez a Hét Nyílvessző Völgye - felelte Brian, miközben Zefivel együtt bámulta a tájat.

A név ismerősnek tűnt, de Zefi nem tudta hová tenni.

- Ahol Guldrien király és Szerzetes Lovagjai megvívták végső csatájukat.

Zefi egészen más szemmel nézett le újra a völgyre, amint eszébe jutottak az eposz töredékei.

- És itt álltának vállvetve a zsarnok sereginek támadása ellenében - idézte a költeményt.

- És mindőjük szívét gyilkos acél döfte át, és mind elestenek a lábai előtt - kerekítette le az idézetet Brian.

- Nagy becsű hely ez.

Az ifjú nemes elmosolyodott.

- Nem mindenki gondolna így rá.

Zefit a csatamező túlsó végén felharsanó trombita zökkentette ki merengéséből. Úgy tűnt, hogy Keegan főkapitánynak igaza volt; a megszállók egyenesen feléjük tartottak. Az ég oltalmazzon minket! 

Az uthenoriak hatalmas, kavargó áradatként érkeztek. Akárcsak korábban, most sem követtek csatarendet. Lándzsások meneteltek hatalmas csatabárdokkal vagy kardokkal a vonulók mellett, némelyek pedig hosszú nyelű pörölyökkel harcoltak. Most mintha még nagyobb túlerőben lettek volna, mint legutóbb. Miként Hirsch megjegyezte, a völgyben nemigen kínálkozott fedezék. Az egyetlen valódi akadályt a patak jelentette, ám az csupán derékig ért. Az ellenség első egységei tétovázás nélkül belegázoltak a vízbe. Már félig átjutottak, amikor az élcsapat összetorlódott. Jajgatásuk messze visszhangzott a felszálló ködben, miközben vér festette vörösre a vizet. Brian javasolta a csata előtt, hogy helyezzenek el kihegyezett karókat a mederben. Az egyik tiszt elkiáltotta magát, és nyílvesszők repültek a magasba, majd hullottak alá az ellenségre. Emberek estek össze, és tetemüket elsodorták a gyors áramlatok, de csak rövid ideig sikerült feltartóztatni őket, mivel hamarosan katonák tömegei rontottak előre a túlsó partra. Zefi íjászai folyamatosan lőttek rájuk, de számuk szánalmasan csekélynek tűnt a közelgő ellenségéhez képest. Amint a megszállók megvetették a lábukat a patak déli partján, tovább nyomultak.

Brian parancsnokolt a csatasor közepén, ahol a gyalogság zöme gyűlt össze. Előre hátra lovagolt a hadsorok között, biztatta őket, hogy ne hátráljanak. A katonák harcra készen álltak fegyvereikkel. Száz yardnál is kevesebb választotta el a két szembenálló hadsereget.

Zefi épp azon tűnődött, az adeptus vajon merre járhat, amikor Hirsch lovagolt oda hozzá. Nadrágját és csizmáját rászáradt sár borította. Bő zekéjére falevelek és rögök tapadtak. Ha lehetséges, kalapja még annál is ernyedtebbnek és szánalmasabbnak tűnt, mint korábban.

Zsákvászonba tekert keskeny csomagot nyújtott át Zefinek.

- Tessék, leányom. Gondoltam, hiányolja.

Zefi óvatosan fogta meg az erszényt.

- Mit csinált vele?

- Csak valami csekélységet, hátha rosz- szul alakul a helyzet. De dugja el jól szem elől, és reménykedjünk, hogy nem kell használnia!

Zefi a lovaglókabátja zsebébe csúsztatta a csomagot.

- Igen. Reménykedjünk!

Az ellenség gomolygó viharfelhőkre emlékeztetőn tódult feléjük, fenyegetőn és feltartóztathatatlanul. Amikor hajítótávolságba értek, gerelyek és pengék repültek fel a két sereg között. Zefi felbuzdulva látta, hogy az ő csapatai kerekednek felül a sortüzükkel, de öröme rövid életűnek bizonyult, miután a két haderő összecsapott. A katonák egymáshoz illesztették pajzsaikat, sarkukat megvetették a földben, de nem fékezhették meg az áradatot. Hézagok keletkeztek a frontvonalban, aztán tátongó résekké szélesedtek, melyeken keresztül beözönlött az ellenség. Bárhova nézett Zefi, a katonái mindenütt hátráltak, kivéve a középső oszlopot, ahol Brian a makacsul ellenálló dárdások csoportjának közepén állt. Ám amikor leugrott a lováról - vagy leütötték róla -, ez a szakasz is megadta magát. Émelygő érzés kavarta fel Zefi gyomrát. Fájdalmas arccal hallgatta a haldoklók és sebesültek jajkiáltásait. Az ő hibája. Még szorosabban a csuklójára tekerte a gyeplőt.

Ám ekkor imbolygó harci lobogót látott meg a felszálló ködben. A Therbold-ház zöld sasát ábrázolta arany mezőn. A csatatér egy pillanatra kitisztult, és Zefi megpillantotta Briant, aki katonáinak gyűrűjében lengette a zászlót. Zefi szinte el sem hitte, hogy a megszállók nyomasztó fölénye ellenére kitartottak. A pillanat egy teljes perccé nyúlt, aztán újabb perc telt el így. A holttestek halma egyre nőtt a zászló körül, ellenségé és bajtársaké egyaránt, de Brian egy pillanatra sem tántorodott meg. Zefi szíve hevesen kalapált. Fájdalom hasított az ujjába, és amikor lenézett, látta, hogy Villám hurkokba tekeredett gyeplője oly erővel szorítja a kezét, hogy leállt tőle a vérkeringése.

Villám pár lépést tett, amíg Zefi leoldotta csuklójáról a gyeplőt, de Hirsch megragadta a kantárt.

- Még ne, leányom!

Zefi visszanyelte a könnyeit. Brian emberei tartották magukat, de teljesen elszigetelődtek a szürke-fekete tengerben. Aztán Zefi a keleti hegyek felé fordította a tekintetét, ahol már oszlott a köd, de csak néhány csökött fát látott. Merre vannak? 

Aztán távoli mennydörgést idéző hang zengette meg a csatateret. Zefi a lélegzetét is visszafojtotta, amint meglátta őket: Walthom könnyűlovassága vágtatott le a hegyoldalon. A reggeli fény megcsillant pajzsaikon és lándzsáikon, kopjalobogók lengedeztek a szélben. Ahogy belerohantak a megszálló haderőbe, acél és széttörő fa recsegése visszahangzott a csatamezőn. Walthom lovassága mélyen behatolt az ellenség oldalszárnyába, eltaposva az útjukba kerülő testeket.

De az uthenoriak túl sokan voltak. Ellenséges szakaszok fordultak meg, hogy szembeszálljanak az új támadókkal, és minden percben újabbak csatlakoztak hozzájuk, míg Walthom lendülete meg nem tört. Zefi ekkor nyugatra nézett, és csaknem lemaradt az eregothiak rohamáról.

Keegan főkapitány lovagolt ék alakzatba rendeződött embereinek élén, és a másik oldalról rontott rá az ellenségre. Rendezettnek vagy látványosnak nem lehetett nevezni, ahogy kardjaikkal és csatabárdjaikkal kérlelhetetlenül csépelték az ellenséget, és mélyen betörtek a megszálló sereg sorai közé. A szó legtisztább értelmében vett mészárlást végeztek.

A levegő, amit eddig visszatartott, most sziszegve távozott Zefi összeszorított fogai között, amikor a két szemből támadó haderő szétzúzta az uthenoriak szárnyait, és meghátrálásra kényszerítette őket. A számszeríjasok ismét tűz alá vették az ellenséget. Ha a közép még egy kicsit tudná tartani magát.

- Tudunk erősítést küldeni Sir Brian mellé? - kérdezte Hirschtől.

Az adeptus már felelt volna, de hangos robbanás fojtotta belé a szót. Fekete füst gomolygott felfelé a csatatéren, a szétroncsolt páncélzatú katonák sorai között. Zefi felágaskodott a kengyelben, szíve a torkában dobogott, de Briannek híréthamvát sem látta. Az ifjú nemes zászlaja eltűnt az olajos felhőben. Mintha a világ végét hirdette volna, hangos üvöltés harsant fel a völgyben, és a nap fénye elszökött a magasba emelkedő füsttakaró elől.

- A földre!

Hirsch a karjánál fogva lerántotta Zefit, de a császárnő már maga is meglátta, őt. Az ellenség hadura átkelt a patakon. Testőrsége megtisztította előtte az utat. A kevés katonát, akik eddig tartották magukat a frontvonalon, rongybábukként söpörték félre, és a hadúr a vérükben gázolva lovagolt tovább.

- Tu d segíteni nekik? - kérdezte Hirschtől Zefi.

De az adeptus lehunyta a szemét. Ajka mozgott, halk mormolás hagyta el a torkát, mint egy varangy kuruttyolása.

- Hirsch mester? - szólongatta Zefi.

- Sss! - Az adeptus az ajkára tette a mutatóujját. - Közeleg.

Igen, látom! És ha nem állítjuk meg;, semmiféle haditerv és cselfogás nem segíthet már rajtunk. A hadúr intett páncélkesztyűs kezével, és újabb robbanás rázta meg a csatamezőt, ezúttal sokkal közelebb Zefi álláshelyéhez.

Zefit egész életében nem állították nehezebb feladat elé, mint most, amikor mozdulatlanul kellett viselnie, hogy a robbanások, akár egy láthatatlan óriás léptei, egyre közelítenek hozzá. Legszívesebben megsarkantyúzta volna Villámot, és meg sem áll, amíg messze maga mögött nem hagyja a csatateret. Meg kell tennem. Mindazokért, akik ma az életüket áldozták értem, legalább ennyi bátorságot kell mutatnom. 

Felszegett állal figyelte a közelgő halált. A hadúr az összecsördülő fegyverek tengerében előrenyújtott kézzel, vádlón rászegezett ujjal haladt Zefi felé. A következő robbanás törmeléke beterítette Zefi fejét. Legszívesebben megrázta volna Hirschet, aki tovább mantrázott, de erősen szorította a gyeplőt, félt, hogy felsikoltana, ha nem tudna miben megkapaszkodni. Aztán az adeptus szó nélkül megiramodott fürge kis paripáján, átugratott a füstölgő bombatölcséren, és eltűnt Zefi szeme elől.

Zefi egy pillanatig még várt, aztán megrántotta a gyeplőt. Villám a nevéhez méltó sebességgel vágtába kezdett. Ahogy ráhajolt hátasának izmos nyakára, és a ló sörénye az arcába csapott, Zefi eltűnődött azon, mi az istenek szent nevét keres itt. Ám egyvalamit biztosan tudott: ha a serege ma vereséget szenved, ő az embereivel együtt hal meg. Kiszabadította egyik kezét, hogy a pocakjára szoríthassa. Bocsáss meg nekem, kicsikém! Nem szabadna ezt tennem veled. Jobban szeretlek, mint azt elképzelni tudnád, de ezt végig kell csinálnom. 

Ezúttal nem törölte le a könnyeit, hanem hagyta, hogy végigcsorogjanak az arcán, amint belevetette magát a csata sűrűjébe.