NEGYEDIK FEJEZET
A szél fagyos ujjai behatoltak Caim kabátjába, ahogy a férfi megállította hátasát, de a tarkóján megülő hideglelésnek semmi köze sem volt a hűvösséghez. A Drakstag-hegység lába terült el előtte, ahogy benyúlt az északi pusztaság kemény síkföldjére. Alig egy gyertyarovás- nyival múlt csak el dél, de az ég már szürkésfekete vaspáncélként borult fölé. Mögötte a hegyormok narancsvörösen izzottak, mintha utoljára térne nyugovóra a nap.
- Kurvára nem természetes - állapította meg Dray, ahogy megállította mellette a lovát.
- Mindig ilyen? - kérdezte Malig, és kibámult a komor síkságra.
- Éjjel-nappal egyfolytában - felelte a szekerét lefékező Teromich. A bak mellett lámpás ingott egy rúdon, fényszigetet teremtve a homályban. - Idefent folyton sötét van, akár egy boszorkány picsájában. Amióta feljárok ide, mindig ugyanez volt a helyzet. Apám azt mesélte, hogy valaha legalább egy időre kivilágosodott, de ennek már sok-sok éve. Ami engem illet, igyekszem a szükségesnél nem tovább maradni ezen a vidéken.
A kereskedő úgy méregette őket, mintha azt akarná mondani nekik, hogy ők is jobban teszik, ha követik a példáját. Caim végigpásztázta tekintetével a távoli szemhatárt, amely még az ő éles éjszakai látása számára is ködösnek és elmosó- dottnak hatott. A társai valószínűleg alig láttak valamit. Caimnak a síkvidék szaggatottnak és szürkének tűnt, csupán kevés jól kivehető tereptárggyal. Fát egyet sem látott, csak néhány elszórt, csupasz követ. Még a fű is csökötten és színtelenül kandikált elő a földből. Teromich szerint a pusztaság több száz mérföldig nyúlt el megszakítatlanul, talán egészen a világ pereméig. És Caimot valami más is zavarta a tájban. Az árnyak. Az égboltról világító fények nélkül egynek sem szabadott volna lennie, mégis felgyűltek a bucka és mélyedés körül, mintha valamely láthatatlan nap vetette volna őket.
Néhány épület állt a hegy lábánál. Fénypontok ragyogtak közöttük, talán fáklyák, de ebből a távolságból nehezen lehetett volna megállapítani.
- Hová lett Aemon? - kérdezte.
Míg Dray az öccsét szólongatta, Teromich a fejével intett Caimnak.
- Szóval elszántad magad, ha jól sejtem.
A kereskedő a rajtaütés óta nyaggatta Caimot a terveit illetően. Eredetileg abban állapodtak meg, hogy védelmet biztosítanak a pusztaságig tartó úton, ami itt véget ért. Most, hogy a többi őr meghalt, arra próbálta rábeszélni Caimot és az eregothiakat, hogy tartsanak velük visz- szafelé is, és még kétszeres bért is ajánlott ezért.
- Továbbmegyünk - válaszolta Caim.
A nyelvével csettintett egyet a hátas á- nak, aztán a karavánt megelőzve a hágó alján lévő épületekhez lovagolt. A kereskedés központja még északi viszonylatban sem számított komoly településnek. A peremén álló kunyhókat alig lehetett düledező viskóknál többnek nevezni. Ezektől körülvéve valamelyest nagyobb, időállóbbnak mutatkozó, gyantás fekete fából épült házak gyűrűje állt. A borzas gyeptéglákkal fedett tetők miatt olyannak hatottak, akár a bivalyfejek. A nagyobb épületek ereszei alól állatképmásokkal faragott gerendák meredtek elő. A fények, amiket Caim korábban látott, e fafeneva- dak szájából lelógó lámpásokból származtak. A kereskedőállomás belsejében nem voltak valódi utcák, csupán különböző szélességű, hófedte csapások, összevissza keréknyomokkal és fagyott széklettel tarkítva.
Teromich egy széles, bekerített kifutóhoz irányította őket a település nyugati határán. Ahogy begördültek a szekerek, Caim két férfira lett figyelmes, akik a kerítéssel párhuzamosan haladtak. Termetük és bőrük tejfehér színe alapján északiaknak vélte őket, de mindketten rozsdavörös köpönyeget viseltek. Hajuk hosszú és csapzott volt, ami félelmetes külsőt kölcsönzött nekik. Mellkasukon fekete medál lógott.
Miután beálltak a szekerekkel és kifogták a lovakat, a kereskedő egy lámpással a kezében odament hozzájuk. Kifizette a bérüket, sőt, még bőségesen meg is toldotta azt, mielőtt elrakta volna az erszényét. Amikor Caim a köpönyegesek felé biccentett, Teromich megrázta a fejét.
- Északi papok. Ha van eszed, távol tartod magad tőlük. Rosszabbak azoknál a szenteskedőknél is, akikkel odalent délen találkozunk.
Hosszasan nézte Caimot.
- Fogalmam sincs, hogy mit remélsz megtalálni ezen az elhagyott vidéken, viszont én még legalább egy hétig itt leszek, mielőtt visszaindulok.
Kezet fogtak. Aztán a kereskedő fogta a lámpását, és néhány hajtójával együtt megindult a város központja felé, a többiek pedig ottmaradtak őrizni a portékájukat.
Dray hátrahajolt, kinyújtóztatta a hátát.
- Szóval, hogyan tovább, Caim? Mindvégig egyre északabbra vonszoltál minket. Hát, ennél északabbra már marhára nem lehet eljutni.
A férfiak figyelték őt, válaszokat várták, de tovább kellett várniuk.
- Keresünk egy helyet, ahol a következő pár napban meghúzódhatunk - jelentette ki. - És kerítünk egy vezetőt, aki elkalauzol minket az ország belsejébe.
- Az ördög farkát, Caim! - Malig előre- hátra ingatta a kezét. - Az orrom hegyéig is alig látok el! Induljunk vissza délre a karavánnal! Biztosan dúl valamilyen háború a lápvidéken. Esetleg megnézhetnénk Uthenort.
Caim tovább noszogatta fáradt lovát a földes utcán.
- Azt teszel, amit akarsz.
Dray és Malig összenéztek, de további követeléseiket magukban tartva követték. Vastagon bebugyolált férfiak haladtak el dobogó léptekkel mellettük, fáklyáik árnyat vetettek a málladozó falakra. Teromich korábban mesélt neki egy vendégfogadóról, ahol megtalálhatja, amit akar. Caim különösebb gond nélkül rálelt a helyre. Paripáját kikötötte egy póznához az épület előtt, aztán lement a rövid falépcsőn az utcaszint alatti bejárathoz. Amikor meghúzta a vasfogantyút, fény és lárma özönét szabadította magára.
Szögletes faoszlopok támasztották alá az alacsony mennyezetet. A falakat ugyanolyan deszkákkal fedték be, mint a padlót. A szél süvítve szökött be a szűk ablakokat szegélyező nyersbőr körül. A férfiak egymás mellett ültek a talajszint alá süllyesztett helyiségben. Nagyjából a felük délinek tűnt. A bőrökbe és kártolat- lan gyapjúba öltözött vendégeken nem sok színt lehetett látni, kivéve a terem túloldalán élénkpiros vívókabátban üldögélő illmyniek csoportját. Két nő állt a hosszú italpult mögött, egymás mellett sorakozó hordókból csapolták a sört, és lökték oda a kupákat a kisebb seregnyi felszolgálónak.
Miközben beléptek mögötte a társai, és lerázták kabátjaikról a kinti hideget, majd megindultak, hogy asztalt keressenek maguknak, Caim az italpulthoz lépett. Előrenyújtott egy ezüst garast, hogy felhívja magára a csapos figyelmét.
- Enka Barush? - kérdezte a nő, és kikapta Caim ujjai közül az érmét.
- Pár szobára lenne szükségünk - válaszolta Caim abban a reményben, hogy a nő beszél nimeaiul.
Ám az csak értetlenül bámult vissza rá. Caim a mennyezetre mutatott, aztán az ujjaival elmutogatta, hogy fölmegy a lépcsőn. A nő hátrakiáltott valamit a válla felett. Pár pillanattal később hatalmas termetű férfi cammogott ki az italpult mögötti ajtón. Kivörösödött arccal, rengő pocakkal odalépdelt, a csapos nő pedig Caim felé bökött az áliával.
- Mit kér? - kérdezte a hájas férfi. - Enni? Inni?
- Maga a fogadós?
- Igen. Mit kér?
- Négy szobára van szükségem - válaszolta Caim. - És egy meleg fürdőre.
A fogadós odakiáltott valamit az arra haladó felszolgálónak, aki válaszként néhány szót gagyogott, mielőtt ismét belevetette magát a tömeg sűrűjébe. Amíg Caim várakozott, mutogatással italt rendelt magának. Épp fizetett, amikor felharsant mellette egy hang.
- Slavka!
Caim oldalra fordította a tekintetét, és egy férfit pillantott meg, aki jókora tülökből nyelte a sört. Túl alacsonynak tűnt ahhoz képest, hogy északi volt, jóformán Caimmal azonos termetű volt, és meglehetősen jól ápoltnak hatott a nyúlprém kabát alatt viselt barna gyapjúöltözetben. Széles, húsos orra volt, telt arcát egyenetlen fekete borosta fedte. Úgy tűnt, egyedül van.
- Egészségedre - szólalt meg nyers akcentussal az északi. - Hveklund vagy?
- Nem - felelte Caim. - Eregothi.
Útközben ebben a fedőtörténetben állapodtak meg. Mindannyian eregothi klánok tagjai voltak. Caim nem tűnt igazán közéjük valónak, de a klánok kellően különböztek egymástól ahhoz, hogy hihető legyen a történet.
Az idegen cuppantott egyet nedves ajkával.
- Svartnak hívnak.
Miután Caim elárulta a saját nevét, és hozzátette az egyik kisebb klánét, a férfi megkérdezte tőle:
- Vásárolsz? Eladsz?
- Vezetőt keresünk. - Amikor ennek hallatán a férfi a homlokát ráncolta, mintha nem értené, Caim hozzátette:
- Hogy északra menjünk.
- Ah! - Svart a mellére bökött. - Vezetőt. Igen, én meg tudom csinálni.
Caim újra végigmérte a férfit. Ugyan Svart láthatólag elég jó egészségnek örvendett, nem olyannak tűnt, mint aki sok időt töltene a szabadban. Caim megindult kifelé az ivóból, de a férfi sietve eléje lépett.
- Nem. Nem. Bemutatom a vezetőt. Pénzért cserébe. Érted?
Caim megtorpant, már megértette. Svart másokat húzott le, közvetítőként kapcsolatokkal rendelkezett a tanyányi településen. Pontosan ilyen emberre volt szükségük.
- Ismersz valakit, aki el tud minket vinni északra?
- Hát persze. Mindenkit ismerek. Tudom, kik a megfelelő emberek nektek.
Egy felszolgálónő lépett oda egy kupa gyöngyöző sörrel. Caim elvette tőle, és fizetett.
- Nem emberek - mondta. - Csak egy vezető kell. Valaki, aki ismeri a vidéket.
Ivott egy kortyot. A malátasör vörös volt és habos, de ízletesebb, mint amire a falusi környezetből ítélve számított.
- És értenie kell nimeaiul.
Svart szélesen elmosolyodott, ajka mögül kivillant elefántcsontra emlékeztetőn megsárgult foga és foghíjas ínye.
- Ő nagyon jól beszél. Adsz nekem tíz aranyat.
Caim kis híján kiköpte a sörét.
- Tíz aranyat mondtál?
- Igen! A vezető idejön, és elvisz, ahová csak akarsz.
Caim fejében megfordult, hogy orrba vágja a férfit, és hagyja a fenébe az egészet. Bárhol máshol ezt tette volna. Ám nem szerette volna, ha rögtön az első itt töltött napon meglincselik. Svart fel sem figyelt semmire, és úgy vigyorgott, mintha szívességet tenne Caimnak.
- Adok ötöt - ajánlotta Caim. És amikor Svart ennek hallatán még szélesebben elmosolyodott, hozzátette: - Ezüstben.
Svart arcáról lefagyott a mosoly.
- Nem! Annyi nem elég. Ez a vezető a legjobb! Nála jobbat nem találsz egész Scyallában.
- Ötöt kapsz, hogy bemutass minket egymásnak. Ha ennyi nem elég, magam keresek valakit.
Caim elfordult, mintha indulni készülne, kezében az italával, de Svart ismét elmosolyodott.
- Nem, öt megfelel. Igen! Öt ezüst megfelel. Odaadod, és idehozom neked a vezetőt.
- Majd akkor fizetlek ki, ha már bemutattál a vezetődnek.
Svart sanda pillantást vetett rá.
- Nagyon óvatos vagy, barátom. Neked megteszem. De nem csapj be, jó? Annak rossz vége lenne.
- Mikor tudod idehozni? Mielőbb indulni szeretnénk.
- Korán idehozom.
Amint Svart keresztülsurrant a tömegen, Caim elgondolkodott, vajon honnan tudja majd az időt, hogyha nem kel fel a nap. Újra megjelent a felszolgáló férfi, és intett neki. Caim lerakta a kupáját, és a tömegen átvergődve követte őt a terem végéből induló rozoga falépcsőhöz. A férfi egy emeleti szobába vezette. Szűkös volt és poros, a gyepmennyezet alig pár hü- velyknyire húzódott a feje felett, de több mint egyhónapos utazgatás után maga volt a Paradicsom. Valódi ágyak álltak benne vaskos fakeretekkel.
Caim az egyik sarokba hajította a batyuját, és sorra lehámozta magáról a ruháit. Kabátja és zekéje ütött-kopott, megviselt volt. Ingei megkeményedtek a verejtéktől, az ételfoltoktól és a szennytől. Két férfi lépett be egy jókora, locsogó vízzel teli káddal. Caim kitapogatta az erszényét az övén, és mindkettejüknek egy réz félgarast adott, mielőtt beleereszkedett a vízbe. Felsóhajtott, ahogy a meleg átjárta a csontjait. Az út fáradságosabbnak bizonyult, mint amire számított. Mintha évekkel ezelőtt jöttek volna el Eregothból.
Caim lehunyta a szemét, és engedte, hogy lassan ellazuljanak az izmai. Már csak egy vastag sült hússzelet hiányzik, meg valami, amiben megmosakodhatnék...
A bal mellbimbóján érzett delejes csik- landozásra felpattant Caim szeme. Kit megcsókolta az orrát, és felsóhajtott. A lány szétvetett lábbal ült rajta, és ujjával végigkövette a férfi szíve fölé tetovált ösz- szefonódó karikák körvonalait. Caim hirtelen felült, amikor Kit alsótestének egy része az öléhez dörgölőzött. A szája kiszáradt, ahogy alaposan végigmérte a lányt. Semmit sem viselt.
- Kit!
A lány csókot nyomott Caim szájára, és a pihekönnyű érintéssel elhallgattatta. Mintha a szellőt csókolta volna, egy felettébb epekedő fuvallatot, de Caim nem tagadhatta le, hogy a teste reagált. Melegség öntötte el a testét, és gyűlt össze a lábai között.
- Kivártam, amíg kettesben maradunk. - Kit lejjebb húzta az ujját Caim mellkasán. - A kínok kínját éltem meg.
Caim feléje nyúlt, hogy megállítsa, de a keze egyszerűen átsiklott a lányon. Szólni akart, de apró áramütés érte, ahogy nyelve megérintette Kit izzó ajkát. A lány egy pillanatra már-már valóságosnak tűnt, mint egy maroknyi víz, mielőtt átcsordogál az ujjai között. A szíve egyre hevesebben kalapált.
Caim hátrarántotta a fejét.
- Hé, Kit! Lassíts!
A lány végigcsókolgatta Caim nyakát, egészen le a kulcscsontjáig. A keze megint eltévelyedett.
- Érzel engem, Caim? Valóságosnak tűnök neked?
- Kit, nem vagyok biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb.
A lány huncutul kuncogott.
- Én ellenben biztos vagyok. Akarom.
Caim nem sokat tehetett ellene. Már épp elszánta volna magát, hogy hátradől, és meglátja, mire jut a lány, amikor dörögve kinyílt az ajtó. Gyertyafény és énekszó özönlött be rajta, mielőtt belépett a szobába a három részeg eregothi.
- Slavka!- ordította el magát Malig.
Dray szakálláról sör csöpögött.
- Mi a fenét csinálsz idefent, Caim? Kimaradsz minden jóból.
Kit felkacagott, és megcsiklandozta Caim hasát. Pajkosan kacsintva lejjebb csúsztatta a kezét.
Caim felhúzta a lábát a fürdővizében.
- Le kellett mosnom az út porát.
Dray lehajtotta a maradék sörét, és böffentett egyet.
- Van pár lány odalent. Nem fogod elhinni, mekkora a...
Aemon tántorodott neki a bátyjának, és kis híján mindkettejüket az ágyra döntötte. Miközben hadonászva igyekezett kiszabadulni Dray egykezes öleléséből, magasabbra tartotta a gyertyát.
- Csendesebben, fiúk! Nem látjátok, hogy Caim fáradt? Ne aggódj, Caim. Hagyunk békében fürödni.
- Baszd meg a békét. - Dray lefordította kupáját. - Nekem nő kell.
Malig felnevetett.
- Basszunk birkát? Mindig tudtam, hogy valami nem stimmel veled, Dray. Aemon, a fivéred azt mondja, hogy.
- Sss! - Csitította Aemon, miközben próbálta kihessegetni a többieket a szobából. - Ne haragudj, Caim! Kérsz. kérsz valamit enni?
Caim a hajába túrt vizes kezével.
- Jól megvagyok. Majd lemegyek.
Amint a társai kitámolyogtak, és Aemon háromszor próbálta becsukni az ajtót, mielőtt a zárnyelv a helyére kattant, Caim hátradőlt és felsóhajtott. Kitnek nyoma veszett. Rá vallott, hogy teljesen begerjesztette, majd szó nélkül eltűnt. Mégis, mit vártál. Eleve reménytelen volt, hogy bármi legyen belőle.
De vajon mit tegyen a lánnyal kapcsolatban? Mindennap feltette magának ezt a kérdést, amióta eljöttek Liovardból, ám azóta hetek teltek el, és semmivel sem jutott közelebb a válaszhoz. Hogyan lehetne bármi kettejük között, ha Caim megérinteni sem tudja őt, még csak meg sem csókolhatja rendesen? Lehetetlen volt, talán még a Zefivel folytatott rövid életű viszonynál is lehetetlenebb. Két n őhöz került közel életében, és a maga módján mindkettő elérhetetlennek bizonyult.
Caim csak ült a kádban, amíg teljesen ki nem hűlt a fürdővize. Aztán kiszállt, előkotort valami félig tiszta ruhát a csomagjából, és elkezdett öltözködni. Épp a csizmájáért hajolt le, amikor úgy határozott, hogy kihagyja a vacsorát. Inkább bemászott az ágyba, még az sem zavarta, hogy a törekes szalma szálai itt-ott előkandikáltak a vékony matrac szövetén, amikor álomra hajtotta a fejét. Egyik karját lelógatta az ágy szélén, hogy kéznél legyenek a kései.
* * *
Caim egy tányér bablevest evett a fogadó étkezőjében, amikor Svart besétált. A helyiségben rajtuk kívül senki más nem tartózkodott, kivéve egy szürke köpenyes asszonyt, aki az asztalokat törölgette le.
- Á, barátom! - köszöntötte az északi, miközben topogva leverte a havat a csizmájáról, és belépett a terembe.
- Szóval itt vagy. - Caim lerakta a villáját. - Nem vettem biztosra, hogy megjelensz.
- Én? Dehogy. Tartom az adott szavam. Készen álltok?
- Hol van a vezető?
- Odaviszlek. Nem messze innen.
Caim az övébe akasztotta a hüvelykujját.
- Nem ebben egyeztünk meg. Arról volt szó, hogy idehozod.
- Nincs messze. Gyere, barátom! Csak pár lépés innen. Meglátod.
- Rendben. Csak felmegyek, és felébresztem a barátaimat.
Svart intőn felemelte a kezét.
- Jobb most menni. A vezető nagyon elfoglalt. Nem tart soká.
Caim félrefordult, ahogy a vállára kanyarította a kabátját, és felhúzta a kesztyűjét. Az árnyak susorogtak a sarkokban, mindvégig figyeltek. Svart csak mosolygott, és többször biccentett, amíg az ajtóhoz sétáltak.
Odakint sötétség borult mindenre, noha úgy egy gyertyarovásnyi ideje felkelt a nap. Nem teljes sötétség. Az égbolt inkább szürkés-feketének hatott, mint éjfeketének, mégis furcsának érződött, hogy nem lehet látni az égen egyre feljebb kúszó napot. Az utcák kihaltak voltak, csupán néhány lézengő lépdelt lomhán a latyakos hóban. Svart az ajtó melletti tűztartó edényről meggyújtotta a fáklyáját, majd megindult a szűk utcán.
- Hogy tetszik az időjárás erre mifelénk? - kérdezte kuncogva az északi. Lehelete páragomolyokként lövellt elő a szájából.
Caim összehúzta a gallérját.
- Előfordul, hogy felmelegszik az idő idefent?
- Nekünk ez már meleg. Két hónappal ezelőtt valaki halálra fagyott ebben az utcában. - Vállat vont. - Déli, mint te. Nem volt a hideghez szokva.
Caim kikerült egy befagyott tócsát az utca közepén.
- Valóban igaz, hogy a nap sosem kel fel ezen a vidéken?
Az északi hevesen rázta a fejét, szakálla ide-oda lengett.
- Nem. Nincs nap. Mindig sötét van.
- De ez nem mindig volt így, ugye?
Svart bizalmaskodón lehalkította a hangját.
- Legjobb nem beszélni ilyesmiről barátom. Errefelé az a mondás járja, hogy „a sötétnek füle van".
Caim végigpásztázta az utca két oldalát szegélyező épületeket. Eleve nem számított őszinte válaszra, azonban az északi férfi elsuttogott intése meglepte. Talán nem kellett volna. Az eregothiak ugyanúgy félelemben éltek, pedig őket semmi sem emlékeztette folyamatosan az Árny hatalmára.
Caim először úgy gondolta, Svart az egyik nagyobb épülethez viszi el a város központjába, de az északi ehelyett kerítéssel körbezárt, jószággal és szekerekkel teli legelők mellett vezette el egy szűkebb utcákból álló környékre. Caim a viskók állapotából és az atmoszférából meg tudta állapítani, hogy a település szegényebb kerületében járnak. Minden nagyobb településnek van nyomornegyede, még ha nem is nevezik annak, egy olyan hely, ahol a söpredék a hatalmasok palotáitól távol tengődik.
Svart befordult egy sikátorba két raktárnak tűnő, hosszú és alacsony épület között. A kereskedőknek elkerített karámok- tól ily távol csupán néhány lélek lézengett. Caim egy bezárt ajtó előtt érte utol az északit.
- Pokoli egy találkahely - jegyezte meg Caim.
- Nem kedveli a tömeget. - Svart felemelte a kilincset. - Itt nyugalmasabb. Érted?
Azt hiszem, igen. Caim ellenállt a késztetésnek, hogy a késeiért kapjon, amint Svart kitárta előtte az ajtót. Ez az egész kaland kezdettől fogva túlságosan gyanúsnak tűnt. Már megélt hasonló helyzeteket. Az összes ragadozó körbeszaglász- sza az embert, amikor idegenként megérkezik. Nem volt kedve még egyszer végigcsinálni, de Svart türelmetlen tekintete meggyőzte, hogy még egy darabig játszania kell a szerepét.
Caim hosszú, üres helyiséget pillantott meg odabent, mielőtt Svart egy hóbucká- ba nyomva eloltotta a fáklyáját, és hirtelen szinte teljes sötétség vette őket körül.
Az északi legalábbis ezt feltételezhette, mivel odasúgta Caimnak, hogy nézzen a lába elé, de Caim éjszakai látása kellően gyorsan alkalmazkodott. Az épület valamiféle raktár lehetett, immár néhány faládától eltekintve javarészt üres. Dohos szag csapott fel a felsikált padlódeszkákból. Caim egy álló alakot vett ki nem messze a szoba közepétől. A férfi „valódi" északi volt, csaknem olyan magas, mint Dray vagy Aemon, és irhazekét viselt vastag gyapjúinge felett. Caim nem tudta megállapítani, vajon felfegyverkezve érkezett-e. Kivárt, hogy kiderítse, hogyan akarják lejátszani a játszmát. Vajon egy darabig még megmaradnak a szerepükben, vagy rögtön fenyegetőzni kezdenek.
- Granmar! - kiáltotta el magát Svart. - Cuvo de skipa?
- Ja. - Az idegen felemelte a kezét, és felnyitotta a lámpása spalettáját.
Caimnak hunyorognia kellet, ahogy egyszerre erős fény vakította el.
- Ah, itt vagy. - Svart Caimhoz fordult. - Íme, a vezető. Nagyon jó.
A férfi biccentett, de nem lépett közelebb.
- A nevem Granmar.
Olyannyira erős akcentussal beszélt, hogy Caim még ezeket az egyszerű szavakat is alig értette. És nem lehetett jól szemügyre venni sem, mivel a lámpás épp Caim szemébe világított. Caim átnyújtotta Svartnak a kialkudott díjat, aztán mozgásra lett figyelmes a helyiség túlsó végében álló ládahalomnál.
- El tudsz vinni északra?
- Északra. Keletre. Nyugatra - felelte a férfi. - El tudlak vinni.
Kit bukkant fel Caim mellet, majd anyagtalan kezeit a férfi felkarjára zárta.
- Szóval tudod, hogy nyolcan vannak. Ugye, szívem?
Caim visszanyelte az ajka körül játszadozó mosolyt. Csak négyet számolt. Kezdett kijönni a gyakorlatból.
- Megtennéd, hogy megmutatod, merre találom őket? - suttogta alig hallhatóan.
Kitnek nem kellett fáradnia, mivel hét nyurga alak lépett elő rejtekhelyéről. Mindannyian termetes férfiak, kettő még Malignál is nagyobb. Ez aggodalomra adott okot. Caim ellazította az izmait. Lévén, hogy a fény egyenesen a szemébe világított, nyilván azt feltételezték, hogy még nem látta meg őket. Caim semmi olyat nem tett, amivel kiábrándította volna őket.
Kit átlebegett a férfi másik oldalára.
- Jobbról a másodiknak rossz a térde.
Caim odanézett, de nem mozdította a fejét.
- Melyik?
- Jobbról a má.
- Melyik térde?
Granmar egy kissé magasabbra emelte a lámpást.
- Elhoztad az ezüstöt?
Caim hátrapillantott a válla felett, ahogy megnyikordult mögötte az ajtó. Svart elinalt. Caim felsóhajtott. Eleget játszadoztak. Két lehetőség közül választhatott: vagy küzd, vagy kapitulál. Kioldotta és feltartotta az erszényét.
- Itt van.
Granmar döngő léptekkel megindult feléje. Caim fesztelenül, szűk terpeszben állva várakozott, a jobb karját hanyagul leengedte, a fejét kissé oldalra billentette, mint aki unatkozik. Már majdnem elhitte, hogy az északi tisztességes üzletet ajánl, amikor fémet látott megcsillanni a vezető lelógó kezében. Egy kést tartott a combjához szorítva. Legalább nyolchüvelykes pengét, valószínűleg egyélűt és háromszögű hegyűt. Caim még inkább a bal lábára helyezte át a súlypontját. Amikor Granmar a magasba emelte volna a rejtve tartott kést, Caim csípőből elfordult, előrántotta a gladiusát, és ugyanezzel a mozdulattal felfelé nyesett vele. Granmar hátralépett, szeme elkerekedett borzas szemöldöke alatt. A lámpás a földre hullott, ahogy a férfi odakapott a törzsét a köldökétől a kulcscsontjáig felnyársaló mély sebhez. Széttörő üveg csörömpölt, de Caim már nekilendült, miközben fojtó sötétség telepedett a helyiségre. A fájós térdű északi esett el másodikként. Caim úgy rúgott bele, hogy oldalvást dőljön el, aztán keresztben felvágta a férfi hasát.
Egy újabb északi suhintott felé egy hosszú buzogánnyal, amely lenyesett kerítéscölöphöz hasonlított. Caim lehajolt a meglendített fegyver íve mögé, és combon döfte az északit, mielőtt az visszaránthátta volna a husángot. Ám ahelyett, hogy elhátrált volna, a férfi közelebb lépett. Caim könnyűszerrel beleszúrhatta volna mindkét kését az északi férfi védtelen hasába, hogy felszakítsa azt, de tétovázott. Hátulról két hatalmas kéz ragadta meg a nyakát. A fapózna a gyomrába csapódott, és Caim levegő után kapott, ahogy egyszerre kiszökött tüdejéből a szusz. Vállába hátulról egy penge éles hegye fúródott. Caim lehajtotta az állát, és kiperdült a nyakára záruló durva ujjak szorításából. A kések kicsaptak, és a háta mögött álló északi erőtlenül térdre rogyott, nyálkás belei kiömlöttek a padlóra.
Caim leguggolva tért ki az újabb suhintás elől. Az északi jobban látott a sötétben, mint Caim várta volna, de akárcsak a sueték elleni küzdelemben, most is túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy elkaphassák. Kegyetlen, rozsdás dárdanyél bökött feléje. Caim félrelökte a fém rudat, és végighúzta suete kését a támadó karján, felszakította vele a gyapjúkabát ujját, alatta pedig mély sebet ejtett a bőrön. Amint ellenfele hátrébb lépett, hogy helyet biztosítson társainak, Caim hátramanőverezett a kijárat felé.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor fényrobbanást érzett a szeme mögött, és elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe. Caim előretartotta a bal kezét, lába megingott. Úgy érezte, mintha fejbe ütötték volna, de a csapást nem tudta felidézni.
Caim mindkét késére fordítva fogott rá, ahogy lassan kitisztult a látása. Miután ellökte magát a faltól, fekete higanyként siklott át a raktáron. Vér csöpögött a pengékről, rátapadva a kesztyűjére. Két alkalommal is olyan csapások elől sikerült elhajolnia, amelyekről úgy hitte, biztos betalálnak. Az északiak meghátráltak a támadása elől. Caim érezte, hogy az árnyak a mennyezeten kúsznak előre, összegyűlnek az eresz alatt, alig várják, hogy kive- hessék a részüket az összecsapásból. Végül beadta a derekát. Gyertek, kis szemétládák! Kóstoljatok beléjük!
Jeges fájdalom tépett bele Caim mellkasába. Lélegzete tüdejébe fagyott. Figyelte a közeledő északiakat. A fegyvereik a magasba emelkedtek. Még pár lépés, és lesújthatnak rá. Caim minden erejét beleadva küszködött, hogy felülkerekedjen a váratlanul rátört bénultságon. Tegyétek, amit mondok, a fene essen belétek! Gyertek, és.
Caim levegőért kapott, ahogy a fájdalom, amilyen gyorsan jött, éppoly hirtelen megszűnt. Egyszerre ismét tudott mozogni, és hátrálás közben csaknem elbukott a saját lábában. Azonban feleslegesen aggódott. Az árnyak lezúdultak a gerendákról. Csapdába ejtői kapálózva igyekeztek lerázni őket, egyre kétségbeesettebben csapkodtak, ahogy az árnyak mind nagyobb tömegben lepték el őket. A morgás és szitkozódás jajveszékelésbe, majd hörgő sikolyokba csapott át. Fa recsegett, amikor az egyikük megpróbált átlendülni egy bedeszkázott ablakon, de beszorult a félig kettétört lécek közé, és a szálkásra tört favégek még mélyebbre fúródtak a testébe, ahogy kapálózott. Kiáltozása lassanként fulladozóvá, kapkodóvá vált, aztán a férfi elhallgatott.
Ketten megiramodtak a kijárat felé. Az ajtó nagy robajjal feltárult, és három alak jelent meg. Malig ismerős üvöltése töltötte meg a fagyos levegőt, amint berontott Aemon és Dray előtt. Caim visszafogta az árnyakat. Nehezebben ment, mint korábban bármikor. Karja és lába remegett, és éles lüktetést érzett a szeme felett, de az árnyak lassan visszahúzódtak a helyiség homályos zugaiba.
Amikor Caim mély lélegzetet vett, és a ruhája ujjával megtörölte a homlokát, látta, hogy a csapata teljesen ura a helyzetnek. Az utolsóként megmaradt északiak halottak voltak. Malig lerázta a vért a bárdjáról, miközben Dray körülkémlelt a raktárban. Aemon távolabb állt, és zihálva vette a levegőt, fegyvere érintetlen maradt. Csoportba gyűltek, amikor Caim megindult feléjük.
- Úgy tűnik, igazad volt - szólalt meg Dray. - Szerinted tolvajok lehettek?
Caim lenézett a véres arcokra.
- Mi mások? Senkit sem ismerünk errefelé.
Remélte, hogy nem téved. Mindent megtettek azért, hogy karavánkísérőknek tűnjenek, akikre senki sem figyel.
Malig az ajtó felé bökött a hüvelykujjával.
- A barátod odakint vár összekötözve az ajtó előtt, akár egy Téli Napforduló ünnepére előkészített kecske. Van kedved kibelezni, hogy meglássuk, mi bukik elő belőle?
- Nincs. - Caim elrakta a késeit, és a háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy elrejtse a reszketést.
- Menjünk vissza a fogadóba! Indulunk.
- Mégsem keresünk vezetőt magunknak? - kérdezte Aemon.
Az árnyak kivártak. Caim érezte, ahogy figyelnek a terem sarkaiból, érezte az éhségüket.
- Megérdeklődjük, hogyan jutunk el a legközelebbi faluig, aztán ott szerzünk valakit.
Malig összenézett Drayjel, de végül Aemon szólalt meg.
- De hova megyünk innen, Caim? Semmit sem árultál el erről, mióta átkeltünk a hegyeken.
Caim megindult az ajtó felé, éppúgy nem törődött a rászegeződő tekintetekkel, mint a nemrégiben lemészároltak tetemével.
- Északra.