TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Kitet elvakították a könnyei, amikor Caim eltűnt az árnykapuban. Egészen Othirig követte a férfit, azt remélve, hogy tévedett, de immár nyilvánvalóvá vált számára, hogy a sárasszony még mindig hatalmában tartja a férfit.

Láthatatlanul fellebegett a mennyezeten át. Ez így nem igazság! Kit jóformán egész életében ismerte Caimot, sokkal régebbről, mint hogy az találkozott volna a sárasszonnyal. Próbálta kimutatni, mennyire szereti Caimot, mennyire fontos volt neki, de egyértelműnek tűnt, hogy a hús-vér testtel nem vetekedhet. Ha nem képes megérinteni, és átkarolni, szerelmük eleve halálra ítéltetett.

A város fényei ragyogtak fel alatta, amint előbukkant a palota tetején át. Kit csupán egy helyet ismert, ahova elmehet. Könnyeit visszanyelve egy távoli vidékre összpontosított, egy e világ és a Másik Oldal közötti helyre. Ahol nyugalom honolt. A világ távoli harangok csilingelésétől kísérve megbillent körülötte.

Lágy hullámok csobogása üdvözölte érkeztét. Kit pislogva nézett bele a kristálytiszta napfénybe, amely a lábujjait melengető gyöngyház fehér homokot fürdette. Zafírkék víz nyúlt el a ködös szemhatárig. Kis ház állt nem messze tőle a parti pázsiton, egy mesicante fa árnyékában. Fonott kalapos öregasszony dolgozgatott a ház mögötti kertben.

Kit örömében felsikkantva megtörölte az arcát, és a házhoz szaladt. Amikor az öregasszony kiegyenesedett az ágyásban, Kit integetett, és odakiáltott neki:

- Bóba!

Kit elnevette magát. Lábát kellemesen cirógatta a langyos homok. Felszaladt a kis ház körül futó sima kő lépcsőfokokon, és megállt a lugas előtt. Az öregasszony hunyorogva nézett rá, és Kit visszatartott lélegzettel kivárt, amíg a néne oda nem sietett hozzá, és a karjába nem zárta. Magasabb volt nála, még Caimnál is magasabb, de vékony, akár egy ciprusfa törzse.

- Kitrine, gyermekem! Hiányoztál! - Nagyanyja kissé eltolta magától Kitet, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt. - Még annál is szebb vagy, mint amire emlékeztem.

Kit felkacagott, és arcon csókolta nagyanyját.

- Közel sem annyira, mint te, Bóba.

- Gyere, kedvesem! Üljünk le!

Hátramentek a ház végébe. Semmi sem változott. A kert éppoly gondozottnak mutatkozott, mint amilyennek Kit emlékeiben megmaradt, mindenféle színű virágágyásokkal: rózsával, krizantémmal, liliommal, nőszirommal és még rengeteg fajtával. Sem túl meleg, sem túl hűvös nem volt, hanem pont ideálisnak érződött a levegő. Az enyhet adó lágy fuvallat a sarjadó növények illatát sodorta magával. Tökéletesnek tűnt a nap. Túlságosan tökéletesnek ahhoz, hogy valóságos legyen. És nem is volt az. Kit népe körében gyakorinak számított, hogy ha valaki eleget élt már, visszavonult egy maga teremtette személyes világba, amit az eszményi tökélyről alkotott elképzelései alapján tervezett meg. Ez volt Kit nagyanyjának menedéke.

Nagyanyja lehúzta őt egy fapadra.

- Régóta nem jártál erre. Már kezdtem azt hinni, hogy többé sosem látom viszont a kedvenc unokámat. De látom, hogy sírtál.

Kit a kézfejével megtörölte a szemét.

- Sajnálom. Nem tudtam máshoz fordulni. Zaklatott voltam, és beszélnem kellet valakivel. Azt hittem.

Nagyanyja megszorította Kit kezét.

- Én mindig szívesen látlak, Kitrine. Meséld el, mi bánt!

- Egy. - Kitet hirtelen elöntötte a bűntudat. Azóta, hogy ellátogatott a Fényföldre, egyszer sem járt nála, és most már sajnálta, hogy nem viselkedett jobb unokaként.

- Egy férfi az - állapította meg a nagyanyja.

Kit visszanyelte a feltörni készülő zokogást.

- Honnan tudtad?

- Csak egy férfi miatt ejthet valaki ilyen könnyeket, gyermekem. Melyik család tagja? Ne mondd nekem, hogy alacsony származású! Az édesapád sosem engedné meg, hogy.

- Halandó - bökte ki Kit, aztán visszafojtotta a lélegzetét, nagyanyja reakcióját várta.

Az öregasszony több hosszú szívverés- nyi ideig némán bámulta, miközben Kit arca lassan elfehéredett.

- Kitrine, mondd, hogy csak viccelsz! Ó, nem is tudom, miért kellett ellátogatnod abba a mocskos, unalmas világba. Csak szomorúságra lelhetsz odaát.

Az öregasszony hátrébb húzódott a pad támlájához, és a fejét csóválta. Kit alig hallhatóan kifújta a levegőt. Hiba volt idejönnöm. Nem szabadott volna. 

- Sajnálom, Bóba. Most elmegyek.

A nagyanyja nem engedte el a csuklóját.

- Ne, maradj! Már így is felbolygattad a kívántat. Ezen már nem segíthetünk. Viszont mesélhetsz nekem erről a. férfiról.

- Caimnak hívják, és szeretem. Azt hiszem, azóta szerelmes vagyok belé, hogy először megpillantottam. De nem lehet az enyém, mert.

- Mert ő ember, te pedig tündérföldi vagy.

- Igen. Megpróbáltam már. vele lenni, de lehetetlen.

- Ó, drága kis Kitrine-em. Annyira fiatal vagy még. Évezredek állnak a rendelkezésedre, hogy rátalálj életed társára. Hamar elfeleded majd ezt a rövidéletű fellángolást.

Kit felzokogott.

- Szeretem őt! Már oly régóta ő a legjobb, az egyetlen igazi barátom, hogy bármit megtennék érte. - Mély lélegzetet vett. - Bóba, én emberré szeretnék válni.

Nagyanyja felsóhajtott. Ebben a pillanatban Kit elképzelni sem tudott volna ennél iszonyatosabb hangot, tele csalódottsággal.

- Gyermekem! Gyermekem! Nem tudod, mit beszélsz.

Kit képtelen volt megfékezni a könnyeit.

- De igen! Értem, mit jelent ez, de nem tudok élni nélküle.

- Gyere velem!

Kit felállt, alig bírt uralkodni az érzelmein. A nagyanyja után ment a kis kertbe, egy ragyogóan sárgálló bokorhoz, tele apró rózsaszínű bogyók fürtjeivel. Az öregasszony leszakított egy bogyót, és egy pillanatra Kit elé tartotta azt. Aztán odanyújtotta Kitnek.

- Edd meg!

Kit a gyümölcsre nézett.

- Miért?

- Közös jövőt szeretnél ezzel az emberférfival?

- Igen.

- Akkor ízleld meg azt az életet, mielőtt döntenél!

Kit elvette a bogyót, amely kemény volt, a héja bársonyos. A nagyanyjára emelte a tekintetét, a szájába tette a gyümölcsöt, és ráharapott. A hűvös lé rácsordult a nyelvére, aztán Kit elméje szinte felrobbant, ahogy színek és hangok hullámai zúdultak rá, bonyolultabbak és szebbek, mint bármi, amit valaha megtapasztalt. Körbevették, aztán felemelték a tündöklő égbe.

* * *

Kit pislogott. Egy homályos folyosón állt. Bágyadt fénysugarak szűrődtek át egy magas ablak rácsozatán, ezüst rombuszokat vetve a keményfa padlóra. Kit lepillantott magára, és látta, hogy hosszú ruhát visel. Elegáns volt és testhez simuló, némileg magasabb dekoltázzsal, mint amilyet viselni szokott, de komor fekete és dísztelen. Kit összpontosított, hogy megváltoztassa a színét, és megkurtítsa a szoknyarészt, ám ekkor rájött, hogy cipőt visel - merev, bőrből varrt holmit -, és érezte a padlót. Ismét valódi testben érezte magát!

Egyszerre izgatottan, szorongva és ijedten körülnézett. Hová került? A folyosó nem sok támpontot adott. Pár lépésnyire tőle egy ajtó nyílt, de mielőtt Kit odamehetett volna, egyszerű fekete köpenyt viselő fiatal nő fordult be a sarkon, kezében finom porcelán csészealjon gőzölgő csészével.

- A teája, asszonyom - szólította meg a nő, és odanyújtotta neki a csészét.

Kit érte nyúlt volna - még sosem ivott emberi teát -, de valamit nem érzett rendjén. A gyomra rettenetesen fájt, mintha korábban bottal ütlegelte volna valaki, és a torkába keserű íz tolult fel.

- Nem - mondta. - Hová kerül.?

Kinyílt az ajtó, és hosszú fekete palástban egy férfi lépett ki rajta. Vállán bőr átalvető, kezében egyenes sétabot.

- Most pihen. Görvélyfűből és fekete na- dálytő gyökeréből készült főzetet adtam be neki a fájdalomra, de csak idő kérdése. Valójában csoda, hogy idáig kihúzta. Holnap elküldöm a segédemet, hogy rendezzük a számlát.

Kit semmit sem értett abból, amit az orvos mondott, de a köpenyes lány azt felelte neki:

- Erre, doktor úr!

Kit végignézte, ahogy kimennek. Aztán odahajolt az ajtóhoz, mely félig nyitva állt. Odabent elegáns szobát látott. A berendezés meglehetősen fényűzőnek tűnt, mint azoknak az othiri palotáknak a szobáiban, amelyeket felderített még annak idején, amikor Caim dolgozott. Kazettás mennyezet, a falak mellett fa komódok, egy magas ruhás-szekrény és egy vitrin, meg egy fényes rézkeretbe illesztett állótükör. És természetesen egy ágy, amely hatalmas volt, akár hárman vagy négyen is elfértek volna rajta, ám most csak egyvalaki foglalta el.

Kit bemerészkedett, hogy alaposabban szemügyre vehesse őt. Mivel még mindig nem igazán tudta, hol van, és hogyan került ide, átsétált az ágy oldalához. Egy agg férfi feküdt rajta. Ezüstös haja dús maradt, de szinte tövig levágták. Arcát mély ráncok barázdálták, akár a kiöregedett bőröket. Kit közelebb hajolt, és benne rekedt a levegő, amikor a petyhüdt, redős bőr mögé látva felismerte a hasonlóságot. Nyelt egyet, szólni nem mert.

A férfi kinyitotta a szemét.

- Kit?

A rekedtség és az erőlködés mögött Kit meghallotta a férfi régi hangját, azt a hangot, amelyet oly sokáig szeretett.

- Itt vagyok, Caim. Hogy történt. ?

Kit elhallgatott, amint a férfi feléje nyúlt, és a lány megpillantotta a saját kezét. Sima és elegáns ujjak helyett ráncokat látott, a kézfejére úgy ráaszott a bőr, hogy kilátszottak a csontjai. Bal csuklója bütykét hatalmas barna folt fedte. Visz- szahúzta a kezet - a saját kezét -, és megpróbálta ruhája csipkés ujjába rejteni.

- Caim, mi történt? Annyira megöregedtél, és én.

A tükör felé fordult, lassú és merev mozdulattal. Az arc, amely visszanézett rá, egészen öregnek hatott. Ibolyakék szeme mélyen a ráncos bőrben ült.

- Iszonyatosan nézek ki!

- Dehogy. - Caim köhögött. - Dehogyis, szerelmem. Épp olyan szép vagy, mint amikor megismertelek.

Kit leült az ágy szélére, és megérintette a férfi karját. Az acélos izmok, amelyekről Kit egykor oly sokat fantáziált, és arra vágyott, hogy átöleljék őt, vékony sodronykötéllé fogytak.

- Hogyan öregedhettünk meg ennyire, Caim? Most már sárasszony vagyok, de nem emlékszem, hogyan váltam ilyenné.

A férfi a fejét csóválta.

- Sajnálom. Tudom, azt ígértem, hogy sohasem hagylak el, de már nem tudom.

Szeme lecsukódott, a hangja elhalt.

- Asszonyom? - A szolgálólány mostanra visszatért. Az ajtóban állt. - Hozhatok valamit?

Kit nemet intett a fejével, és ismét odafordult Caimhoz, eltökélte magát, hogy felébreszti, és kiszedi belőle a válaszokat, de a férfi hosszan, csendesen sóhajtott, mielőtt Kit megrázhatta. Caim mellkasa mintha önmagába omlott volna, egyre jobban beroskadt. Kit várta, hogy újra megemelkedjen. Az egy szívverésnyi idő másodperccé nyúlt, de Caim melle nem mozdult. Kit összeszorította a fogait, hogy visszatartsa a feltörni készülő, fájdalmas kiáltást. A szoba lassanként elsötétedett, ahogy a falak összezárultak körülötte.

* * *

A nap ugyanott járt az égen, amikor Kit visszatért nagyanyja menedékébe. A kerti virágok lengedeztek a könnyű szélben, ezernyi bódító illattal vették körül őt, melyek mindegyikéből hamvak szaga érződött ki. Kit a nagyanyját kereste a tekintetével, és meghallotta becsukódni a kis ház ajtaját. Könnyek szöktek a szemébe, de nem csordultak ki.

Visszasétált a köves úton a víz pereméhez. A homokban állva végiggondolta, amit látott. Vajon a jövő lehetett, vagy csak rémálom? Egy hirtelen széllökés belekapott a hajába. Fehér haboktól tarajos hullámok száguldottak végig a víz felszínén, miközben Kit elmerengett a rá kirótt sorson és a férfin, akit szeretett.