TIZEDIK FEJEZET

Ismerős illatok köszöntötték Balaamot, amikor belépett az átjárón - bogáncs és fehér oleander, lakk és ébenfa, kedvenc füstölőjének felsejlő emléke. Hazaérkezett.

A szalonon át lépett be, ahol tűz pattogott a széles kandallóban. A meleget kellemesnek érezte a vadonban eltöltött négy nap után, ahol zsákmánya üldözése közben a szabadban aludt. Ám Liovard óta nem mutatkozott jele a sarjnak, és a kudarc gyötrőn emésztette Balaamot.

Megállt a hálókamrájában, azon gondolkozott, hogy valami tisztába öltözik át, de a csöpögő víz visszhangja a folyosóra csalta. A fürdőben gyertyák égtek, kisebbek és nagyobbak, fent a polcokon és lent a padlón. Ingadozó lángjuk árnyakat vetett a borostyán kövezetre. Édesen illatozó gőz száll fel a vízből, és az égő lótusz fanyarsága járta át.

Dorcas ült a kádban. Még mindig feszes és ruganyos melle a mennyezet felé meredt, ahogy a nő lecsukott szemmel hátradőlt a szolgálólány karjaiban, aki finom szőrkefével mosta őt. Arca ragyogott a leomló, fekete hajzuhatag keretében, akár a csiszolt üveg. Balaam akárhányszor látta, mintha megint először pillantotta volna meg. A férfi az ajtónyílásból figyelte, ahogy hitvese odahajol a kád mellé állított izzó parázstartóhoz, és belélegzi az illatos füstöt. Szeme kékesen fénylett, amint felnézett.

- Balaam! Mióta leskelődsz onnan?

A szolgálólány, Anora odanézett, de nem hagyta abba a kényeztetést. Balaam két karját összefonta maga előtt, és igyekezett nem ránézni a parázstartóból kiáradó bódító szürke párára.

- Az imént érkeztem meg.

Dorcas felnevetett. Lágyan, mélyről jö- vően kacagott. Valaha régen fellobbantotta volna vele Balaam vérét.

- Gyere, ülj be ide mellénk! Rettenetesen nézel ki.

- Jól vagyok.

- Anora, vetkőztesd le az uramat!

Apró hullámok csapódtak a kád széleinek, ahogy a lány felállt, ő is mezítelen volt, fehér bőre csillogott a gyertyafényben. Balaam feltartotta egyik kezét, hogy megállítsa a lányt. Hitvese meglepetten bámulta őt. Balaam a hátán érezte a tekintetét, miközben visszasétált a folyosón.

Balaam a kedvenc székében ült a kandalló mellett, és kezében illmyni borral félig töltött kupát tartva élvezte a hőséget, amikor Dorcas belépett. A nő időközben elefántcsontfehér selyemköntösbe burkolózott. Nedves haja a vállára omlott. Letelepedett a férje lábához egy alacsony díványra.

- Fáradtnak tűnsz. Mikor táplálkoztál utoljára?

Balaam csak rálegyintett a kérdésre. Több mint egy hete nem érzett késztetést rá, hogy táplálékot vegyen magához. Amióta eljött Liovardból.

- Anora! - szólt hátra Dorcas a válla fölött.

- Dorcas, szükségtelen.

A nő ajka mosolyra húzódott, de az nem mutatkozott meg elrévedő tekintetében.

- Semmiség. Karban kell tartani az erődet.

A lány - immár egyszerű fehér tunikában - bejött, odament hozzájuk, és letérdelt melléjük. Balaam elfordította a tekintetét, amíg Dorcas a körmével felmetszette a lány csuklóját.

Odatartotta Balaamnak a kart.

- Tessék!

A vér végigcsorgott Anora karján, mámorítóbb volt a legfinomabb bornál, és Balaam minden fáradtsága és dühe egyszerre tovasodródott az eufória kavargó vörös áradatában. Ahelyett, hogy közvetlenül a vénából ivott volna, Balaam odahajolt, és belélegezte a szagot. Az energia vékony szalagjai szálltak fel a vérből, amely megfeketedett, és a seb szélén kérgesedve megalvadt, miközben a lány eszenciája Balaamba áradt. Az Árnyak Földjén nem kényszerültek ily módon táplálkozni. Ott, az Árny erejétől körülvéve, folyamatosan táplálékhoz jutottak. Balaam eleinte abban reménykedett, hogy hamarosan visszaáll a régi rend, amikor a Nagyúr megperzseli az eget, de e remény rövid életűnek bizonyult, mivel a Nap dühe szakadatlanul gyötörte őket még a szürke homályban is. Így aztán kénytelenek voltak jószágból, emberekből és állatokból táplálkozni, hogy életben maradhassanak.

Balaam hátradőlt a székében, miközben az elégedettség és a szégyen viaskodott benne. Egy rövidebb örökkévalóságig megmaradt ebben az állapotban, a vér ex- tázisával röpíttette magát. Amikor felocsúdott, a szolgálólány fejét Balaam hitvesének vállárra hajtva pihent. Dorcas mindkettejüket leplezetlen kéjvággyal figyelte, de eltolta magától, és felállíttatta a lányt.

- No és - szólalt meg, amint a szolgáló kitámolygott a szobából. - Megtaláltad a nőt?

Balaam a homlokát ráncolta, elrejtette a gondolatait.

- Megtaláltam a helyet, ahol meghalt. Addigra, - Megköszörülte a torkát. Vajon miért esett ennyire nehezére beszélni erről? - Addigra már átjutott a túlpartra.

- Hogyan fogadták a hírt?

Balaam a szék karfáján kopogott az ujjaival.

Dorcas közelebb húzódott, éppen csak nem érintette meg a férfi térdét.

- De a Nagyúr nem hibáztathat téged az ő sorsáért, Balaam! A közelében sem jártál, amikor történt. A Nagyúrnak tudnia kell...

- Felesleges a számba rágnod, mit kell tudnia a Nagyúrnak.

Dorcas hátrébb csusszant, csak egy tenyérnyivel, de ennyi elég volt.

- Nem. Sosem okozott gondot neked, hogy olvass a gondolataiban.

Csak a tieidben nem tudok, ugye, kedvesem?

- Mennyi ideig maradsz itthon? - kérdezte a nő.

- Ma éjjel indulnom kell. Hamarosan. Csak azért jöttem, hogy lássalak.

- Itt vagyok. Ugyanúgy, ahogy itt hagytál engem.

Balaam belül megrezzent, de arca kifejezéstelen maradt.

- Új feladatot kaptam.

Dorcas egy árnyat hívott a kezére.

- Újabb küldetés. Hát persze.

- Dorcas, nekem.

A nő talán megérezte a hangjában, mert urára nézett. Valóban ránézett, vérágas tekintetével fürkészte férje arcát. Balaam már nem is emlékezett rá, mikor tett ilyet utoljára.

- Mi a baj, Balaam? Történt valami?

A férfi a kandallóban lobogó lángokra pillantott. Hogyan mondhatná el neki, miféle ellenszenvvel viseltetnek mostanában iránta, miféle pártütő gondolatok motoszkálnak a fejében. Nyilvánvalóan le lehet olvasni az arcáról. Odafordult, de hitvese már elment.

Felállt. Lelke mélyén maradni szeretett volna, de nem tehette. Férjként talán kudarcot vallott, de a kötelességét továbbra is teljesítenie kell.

Átjárót nyitott, és távozott, messze délre ugrott, hogy felkutasson egy árnyat.