HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Caim behajlított térddel, előrenyújtott karddal lépett elő az átjáróból, felkészülve egy esetleges támadásra. Ám semmi sem történt.

A barlang csupasz sziklafalai vették körül, hajlataikat fehér kristályzuhatagok borították egészen a láthatatlan mennyezetig. Az alja egyenetlen volt. Előtte, egy göröngyös padlójú folyosóból erős kék fény világított. Caim átsurrant a boltozatos alagúton a hátborzongató fény felé, aztán megtorpant a következő, még a fenti trónteremnél is jóval hosszabb és szélesebb barlangüreg bejáratában. A fény a csarnok aljának közepén világított, ahol buja, azúrkék láng lobogott egy kőurná- ban, és mély árnyakat vetített a falakra és a mennyezetre.

Az Árny Nagyura háttal a bejáratnak állt. Kisebbnek tűnt, görnyedtnek és töpörödöttnek, akár egy öregember. Caim egy képzeletbeli pontra összpontosított ellenfele két válla között, és megindult befelé a barlangba. De félúton a lángoló urna felé megtorpant, tekintetét az Árny Ura mögötti fal vonzotta magára, ahol egy másik barlangüreg bejárata ásítozott. Hűvös rettenet kerítette hatalmába Caimot, amikor rájött, hogy nem barlangot lát, hanem a látomásaiból ismert átjárót. A feketénél is feketébb, gigantikus kapu minden fényt magába szívott maga körül. Amint Caim megpillantotta, éles fájdalom hasított a fejébe. Ez volt a hívogató érzés forrása. Mindvégig azt hitte, hogy az.

Caim ekkor felfedezte az átjáróban elmerült karcsú alakot. A nő nem moccant, és Caim először azt hitte, talán nincs is a tudatánál, aztán a nő tekintete rászegeződött a barlang túlsó végéből, és ugyanaz a fekete szem meredt rá, amelyre Caim a gyermekkorából emlékezett.

Édesanyám! 

Caim önkéntelenül egy lépést tett feléje, de az Árny Urának rideg hangja megállította.

- Nem mi vagyunk az elsők az Árny birodalmából, akik felfedezték maguknak ezt a világot.

Abraxus megfordult, egyáltalán nem hasonlított a félelmetes sötét nagyúrra, akinek korábban mutatkozott. Palástja ernyedten csüngött le testéről, piszkosszürke bőrét barna foltok pettyezték.

- A pusztaság törzseinek mítoszai egy halhatatlan zsarnokról szólnak, aki évszázadokon át uralkodott felettük. Amikor a családommal együtt ideérkeztem, nem volt nehéz magamra öltenem a szörnyűséges despota szerepét, aki feltámadt halottaiból. Ugyan kevesen voltunk, sikerült az uralmunk alá hajtanunk a helybéli népeket, és megkezdtük ezen város építését. Egy új birodalom, egy új világ emlékművének szántuk.

Caim újabb lépést tett előre, a magasba emelte a fekete kardot.

- Mit tettél az anyámmal?

Az Árny Ura felemelte a kezét, és a barlang megremegett. Kristály és kőszilánk - ok zúdultak a földre. Caim úgy látta, mintha édesanyja elfordítaná a tekintetét, de lehet, hogy csak a fény játéka volt.

Az Árny Ura felsóhajtott, vagy talán inkább egy fájdalmas nyögést fojtott el.

- Isabeth volt az utolsó reményem, hogy a népem újabb esélyt kapjon. Az én tündöklő ékkövem. És nézd, mit tett vele ez a világ!

Caim a fogát csikorgatta.

- Nem a világ tette ezt vele. Nem a világ küldött érte katonákat az apám otthonába, hogy végezzenek vele, és elhurcolják anyámat. Te tetted ezt.

- Csupán azért, hogy biztosíthassam népem fennmaradását. Amikor átkeltünk ebbe a világba, a hasadék, amelyet létrehoztunk, nyitva maradt. - Az Árny Ura egy lépéssel közelebb csoszogott az ürességhez és Caim édesanyjához. - Eleinte üdvösnek tűnt. Ragyogó napotok ellenére népünk megerősödött, és egyre nagyobb hatalomra tett szert, elég erőssé vált ahhoz, hogy feketévé perzseljük az égboltot, és számunkra barátságosabb körülményeket teremtsünk magunknak. Ugyanakkor változásokra lettünk figyelmesek az Árny Földjén. Eleinte csak kisebb rendellenességekre, ám lassanként addig növekedtek, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az Árny addig nem nyugszik, amíg fel nem falja ezt az egész világot, miképp egykor elnyelte a szülőföldünket.

Az Árny Ura a fejét ingatta, mintha valaki máshoz beszélne.

- Amint ráeszméltem a veszélyre, ameddig csak tudtam, lezártam az átjárót, de az az évek múltával egyre nehezebbé vált, egyre alattomosabb módokon igyekezett fölébem kerekedni. A leányom nem mindenben értett egyet a módszereimmel, de még amikor elszökött azzal a. azzal a férfival, aki később az apád lett, akkor is hittem benne, hogy végül visszatér. Megértette, hogy a Másik Oldalra vezető átjárót uralnunk kell.

Caim az átjáró torkában rekedt édesanyjára nézett. Mostanra minden életerejét elszívták. Ennél csak azt érezte rosz- szabbnak, hogy anyja még mindig élt.

- Azt akarod mondani, hogy önként vállalkozott erre? Menj a pokolba! Most azonnal ereszd el! Tedd jóvá, amit tettél!

- Nem tehetem. - Az Árny Ura, Caim nagyapja hátrébb intette őt eres kezével. Nyakának inai megfeszültek, mintha alig bírnák megtartani a fejét. - Még ha akarnám is, a hasadék már nem engedné el őt.

- Tehát ezért csábítottál északra? Hogy átvegyem az anyám helyét?

- Nem, fiam. Sosem akartam, hogy közöd legyen ehhez. De attól tartok, már semmit sem számít, mit akar bármelyikünk. A választás előttünk áll.

Az Árny Ura az üresség felé nyújtotta a kezét, széttárt ujjakkal, mintha egy szennyel teli dézsába merítené bele. Sötét energia indái nyúltak ki az Árny Urának kezéből az átjáró felé, és a fekete üresség hátrébb szorult. Mindössze néhány hüvelyknyit, de épp annyira, hogy Caim jobban láthassa az édesanyját. Isabeth megdermedt pózban görnyedt előre. Néma intenzitással figyelte Caimot.

Caim meglódult neki háttal álló nagyapja felé. Nem érdekelték a választások és a régi mítoszok. Ennek véget fog vetni itt és.

Az árnyak odaözönlöttek hozzá. Caim először azt hitte, meg akarják támadni, ám védelmező burokként vették körül. Egy pillanattal később az átjáró kiszélesedett, lüktetni kezdett, mint egy nyitott szív, és kísérteties energia hulláma söpört végig a barlangon. Végigsodorta a földön Caimot, aki annak a falnak ütközött, ahol bejött. Bőre jéghideggé fagyott, ahol az árnyak belemartak; érezte, ahogy dideregnek.

Miközben nagy nehezen feltápászkodott, Caim a barlang túlsó végébe pillantott. Az Árny Ura moccanatlanul, begörbített háttal állt, hátából egy fekete penge hegye állt ki.

Az Árny Ura összecsuklott, és Lord Malphas jelent meg mögötte a remegő azúr fényben, vértől csepegő tőrrel. Caim megreszketett, ahogy érzelmek kavalkádja zúdult át rajta. Épp arra készült, hogy megölje a nagyapját, és ezzel megmentse az édesanyját, ám azt látni, hogy ajkán hűvös mosollyal valaki más áll az Árny Urának holtteste felett, rögvest lehűtötte dühének hevét. Caim utasította őket, és az árnyak örvénylő viharként gyűltek Malphas köré. Ezernyi csivitelő hang éktelen zajongása töltötte meg a barlangot. Ám amilyen gyorsan kerekedett a vihar, éppoly gyorsan szerterebbent, az árnyak vadul vijjogtak, ahogy széthajítva mély barázdákat húztak a barlang falába. Caim az arca elé kapta a karját. Lord Malphas az immár kiüresedett térben állt. Két szeme lapos fekete korongként sötétlett a ráncos szemhéjak alatt.

- Bocsásd meg nekünk - szólalt meg a főudvarmester -, ha eltekintünk a beszédektől, és rögtön rátérünk arra, hogy végzünk veled.

Caimnak csupán szemvillanásnyi ideje maradt, hogy reagáljon, mielőtt csillogó fekete szilánkok lavinája zúdult rá. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, kinyúlt a képességeivel, és a szilánkokat porfellegekké zúzta szét. Ám a repeszek még sűrűbben és még sebesebben repültek felé, míg Caim nem érezte, hogy a védőburok lassanként szétforgácsolodik. Összeszedte minden erejét, és más irányba fordította mentális védőpajzsát, és fel, a mennyezet felé lökte félre az áradatot. Kőtörmelék és földdarabok zuhantak rá, de Caim már megindult, védőburkát megőrizve megkerülte a lángoló urnát. Ha sikerülne a közelébe férkőznöm... 

Erőteljes löket döntötte le a lábáról. Árnypajzsa vibrált, némelyik árny leszakadt és meghátrált. Caim úgy érezte, mintha az egész teste egyetlen hatalmas zúzódás lenne. Nem vette észre időben a következő támadást, de tüstént oldalra hemperedett, amikor láthatatlan erő gyűlt össze a feje fölött. Átjárót nyitott, és keresztülbukott rajta. Amint előbukkant belőle, a levegő sisteregni kezdett, és Malphas fekete tűzvillámot hajított felé. Caim félrevetődött előle, de a sötét lángnyelvek követték őt. A talaj kicsúszott a lába alól. Esés közben Caim felkapta a karját, hogy az arcát védje vele, és kardforgató kezét hirtelen dermesztő hidegség burkolta be. A fagy felkúszott a karján, elzsibbasztotta az égő húst. Mire Caim felemelte a kezét, a tűz kialudt. Kesztyűjét és zekéje ujját elemésztették a lángok - csupán rongyos fekete cafatok maradtak belőlük. Egy kevés szőr is elégett alattuk, de Caim keze és karja sértetlen maradt.

Lord Malphas a színekben játszó lángok mellett állt, ujjaiból ébenfekete szikrák záporoztak. A barlangfal egy szakasza beroskadt, és a földre omlott. Az átjáró vonaglott és tekergőzött, mintha felkavarta volna a viadal. Caim édesanyja ismét mélyebbre süllyedt az üresség fekete ölelésében.

- Ennyi lenne? - Caim talpra állt. Elfin- torodott, amint a szavak elhagyták a száját, de nem tudott uralkodni a fájdalmán. - A fél világot átszeltem csak azért, hogy rátaláljak erre a helyre, és ennyi? - Suetéjével lekaparta bőrzekéje néhány megégett darabját a válláról. - Csupán ennyire vagy képes?

Lord Malphas az átjáró felé fordult. Az üresség megint lüktetni kezdett, Caim pedig felkészült a sötét energia újabb löketére. Ehelyett a sötétségből emelkedett ki valami. Egy kéz volt, éppoly fekete, mint az átjáró, mögötte pedig egy kar és egy váll. Caim lenyelte a káromkodást, amint az ember alakú lény előólálkodott az átjáróból, elsurrant édesanyja mellett, és megvetette lábát a barlang padlóján. Arca olyan vonásokba rendeződött, amelyekre Caim még régről emlékezett.

Dalros Vicencho állt előtte.

A kereskedő alakmása nyüszítve felmordult, aztán fekete tőrrel a kezében meglódult Caim felé. Caim felkészült, hogy védje magát, ám ekkor még több alak lépett elő az átjáróból. Akárcsak Dalros szelleme, olyanok ábrázatát öltötték magukra, akiket Caim egykor ismert. Reinardét, Ostergoth hercegéét. Liram Kornfelshét. Aztán Edric Klaspurét, az egyik olyan emberét, akit még Freeholdban ölt meg kisfiúkorában. Fagyos érintés szaladt végig Caim gerincén, amikor rájött, hogy ezek az emberek nem egyszerűen néhai ismerősei. Ők voltak azok, akikkel végzett, és most szellemként tértek vissza a sírból.

Végül Dalros széles szúrása szakította el Caim figyelmét e szörnyűségtől. Caim a kardjával hárította a tőrt, aztán közelebb lépett, hogy suete kését a szerzet kövér hasába döfje. A kés mélyen a húsba hatolt, de az alakmás nem úgy reagált, mint akit megszúrtak. Ehelyett a másik kezével Caim arcát igyekezett megragadni. Caim hátraugrott, és kevésen múlt, hogy nem szaladt bele Reinard herceg fekete vívótőrébe. Caim félreütötte a vékony pengét, majd elhajolt a herceg fiatal, halott fiának buzogánya elől. Robert? 

A barlang elsötétedett, ahogy a vérszomjas szellemek körülvették Caimot. Próbálta féken tartani őket, hárította a szúrásaikat, és mindig egy lépéssel előttük járt, de túl sokan voltak. Előbb vagy utóbb nem sikerül majd hárítania az egyik döfést, és akkor minden véget ér. A szellemek koromfekete válla mögül Lord Malphas figyelte hűvös elégedettséggel.

Caim a fogát csikorgatta kétségbeesésében, aztán a védekezést feladva rárontott ellenségeire. A Melbin Westerling nevű kisstílű uzsorás szelleme ügyet sem vetett a combjába fúródó suete késre, de a fekete kard egyetlen suhintással elválasztotta törzsétől a fejét, és teste fekete nyálkatócsává folyt szét. Enyhe bizsergés futott fel a kard markolatán, és Caim elmosolyodott.

A szellemek sorra elestek, elfolyósodott maradványaik a padlóra loccsantak. Amikor az utolsót is megint a túlvilágra küldte, Caim egymaga maradt. Zihált, és undorító nyálka borította, de élt.

Az átjáró előtt álló Lord Malphas már nem mosolygott. Szeme kigúvadt, mintha megrohadt ételbe harapott volna bele. Caim lerázta a vért a fegyvereiről, és megindult a főudvarmester felé, de tétovázva megállt, amikor a nemes úr megtántorodott. Cuppogó reccsenés visszhangzott a barlangban, és fekete nedv csordult elő Malphas bal szeméből.

Caim elképzelt egy helyet a főudvarmester mögött, de valami félresikerült, amikor megpróbálkozott az árnyugrással. A talaj eltűnt a lába alól. Keményen ráesett a farcsontjára, majd áthemperedett az oldalára, és összeszorított fogakkal viselte a fájdalmat. Malphas magasodott fölébe fenyegetőn, hosszú, fekete ostorokra emlékeztető árnyszalagok törtek elő a kezéből.

Caim előrelendült, de meggyötört izmai keservesen felsajdultak. Fekete kardja Malphas gyomrába szúrt, és a penge feléig beléhatolt. Caim már megnyugodott volna, ám ekkor belenézett ellenfele szemébe. Tekintetéből sem fájdalmat, sem halálfélelmet nem lehetett kiolvasni, csupán végtelen megvetést.

Lord Malphas rántott egyet a karján, és csápjai, akárha egy vasmarok szorította volna, Caim köré tekeredtek. Caim hangosan feljajdult, amikor az ébenfekete kötelek átmetszették az árnyak védőrétegét, és a húsába vágtak. Vér ömlött végig a lábán.

Elragadtatott szisszenés hagyta el Malphas eltátott száját. Caim szörnyülködve figyelte, ahogy a bőr lehámlik a nemes úr arcáról és nyakáról, és alóla a hullámzó feketeség bukkan elő.