HUSZONHATODIK FEJEZET

Caim a szemébe világító vakító fényre ébredt. Párat pislogott, majd hunyorogva felpillantott a mennyezetről lelógó három sárga gömbre. Egy nyomorúságos cella kövén ült, hátát a falnak vetve; olyannyira szűk volt, hogy ha nincs a feje fölé bilincselve a keze, Caim kinyújtott karral megérinthette volna mindkét oldalfalát. Kezének zsibbadtságából arra következtetett, hogy már jó ideje itt lehet. A fejét mintha kóccal tömték volna meg. Nyelvén keserű utóízt érzett. Lehunyta a szemét, de a fény áthatolt a szemhéján.

Eszébe jutott, hogy bejutott az árnyasz- szony palotájába, és hogy a sikátorban viaskodott. Aztán egymást érték a megrázkódtatások. Az élmény, hogy Kit végre hús-vér alakban jelent meg előtte, hogy Caim a karjaiba vehesse őt, ám rögtön ezután elragadták tőle az ellenségei, satuként szorította az agyát. Dray pedig.

Caim megpróbált nyelni, de szája túlságosan kiszáradt. A cella nem volt különösebben hűvös, Caim mégis didergett, mellkasa sajgott. Az egyetlen kijáratot egy hatalmas vasajtó jelentette. Ablakot nem látott, nem tudta megállapítani, merrefelé lehet a cella, vagy hogy éjszaka van-e vagy nappal. Caim fészkelődni kezdett, hogy ellazítsa vállizmait, de nem talált kényelmesebb testhelyzetet. Felnézett a szürke mennyezetre, és még valamit észrevett. Hiányoztak az árnyak. Egyetlen egyet sem sikerült felfedeznie. Erős kísértést érzett, hogy magához hívja őket, és kiderítse, egyáltalán megjelennek-e, de a mellkasában izzó fájdalom elgondolkodtatta. Miután végzett a varázslónővel, tettre késznek, élettől duzzadónak érezte magát, de ez az életerő mostanra kiszállt belőle, és üresség telepedett a helyébe.

Caim éppen a béklyóit vizsgálgatta, amikor megnyikordult a cella ajtaja. Szédülés fogta el, ahogy odafordította a fejét, de a kábaság elmúlt, amint döngve kicsapódott az ajtó, és négy megtermett férfi lépett be rajta. Mindannyian fekete fém- vértezetet viseltek; kettő fényesre csiszolt pengéjű alabárdot tartott a kezében, a másik kettő oldalán kard lógott.

A páncélzat látványa édesapja birtokát idézte Caim eszébe. Szinte maga előtt látta, ahogyan elhurcolják az édesanyját. Lassú sóhaja égette a torkát. A katonák nem beszéltek, ahogy a kardot viselő kettő odalépett Caimhoz, és leoldozta róla a láncokat. Miközben talpra ráncigálták, Caimban egy pillanatra felmerült, hogy ellenáll, de a lába összecsuklott testének teljes súlya alatt, és a földre döntötte volna őt, ha a katonák meg nem ragadják a hóna alatt. Aztán kivonszolták a cellából, a két alabárdos pedig követte őket.

Az árnyharcosok az előcsarnokban várakoztak. Caim keze viszketett, hogy visz- szakaphassa a késeit. Egyetlen szó nélkül végigterelték a folyosón, aztán a harcosok besoroltak mögé.

Tompa fényű lámpák égtek magasan fent a falakon. Caim ökölbe szorította, majd kiengedte az ujjait, ahogy lassan visszatért beléjük a vér. A katonák további cellaajtók mellett kísérték el. Vajon az Árny Urának színe elé viszik? Caimot megmosolyogtatta a gondolat, hogy az othiri nagy csarnokhoz hasonló fenséges terembe vonszolják épp be. Koszos volt és zilált, és istentelenül bűzlött.

Hirtelen rándítottak egyet rajta, ahogy fogvatartói megtorpantak egy széles vas- aj'tó előtt. Az aj'tó kopogásra kinyílt. Miközben behúzták őt, Caim alaposan megszemlélhette, mi vár rá odabent, és gyomra összerándult. A helyiség kicsi volt, és a mennyezetről függő ragyogó gömb világította meg. A mocskos padló közepén nehéz fa karosszék állt lecsavarozva. A baloldali fal mellett asztal, rajta különféle éles eszközök. Caim megkísérelt segítség nélkül talpon maradni, de a katonák karjánál és lábánál fogva megragadták, akár egy gyereket.

Az ajtó éktelen dörrenéssel zárult be mögötte.

* * *

Caim lassan - végtelenül lassan - kinyújtotta a bal lábát, és hosszan felnyögött, ahogy a fájdalom csápjainak szorítása felengedett a térde körül. Legalább annak örülhjtjk, hogy nem tört el. 

Más testrészeit illetően már nem volt ennyire biztos magában. Térdnadrágjától eltekintve teljesen pucéran förtelmes látványt nyújtott cellája lámpásainak ragyogó fényében. A térde a hentesnél felakasztott csontos húsdarabokhoz hasonlított. A lábujjai fele felszakadt, csaknem feketére festette őket a vér. Jobb kézfején cafatokban lógott a bőr; ujjai a rászáradt vértől kérges vézna karmokra emlékeztetőn begörbedtek. Kisujja meredeken elállt a második ujjperctől felfelé. A csuklója feldagadt, sötétlila zúzódások borították. Caim próbálta megmozdítani, de feladta, amikor a fájdalom elviselhetetlenné erősödött.

Nem tudta megmondani, mennyi ideig kínozták. Az északiak higgadt hatékonysággal dolgoztak, egymás után használták rajta a különböző eszközöket. Nem volt se kérdés, se követelés. Csak fájdalom.

Utána Caimot visszavonszolták a cellájába. Furcsa, hogy milyen hamar a saját cellájaként gondolt rá, magáénak tulajdonította, mivel semmi más nem maradt, amit a magáénak mondhatott volna. Semmi, kivéve egy szikrányi büszkeség, és azt gyanította, hogy előbb-utóbb ezt is elveszik tőle.

Caim felbámult a lámpásokra. Kimerült, de nem engedték aludni. Addig nézte a fényt, amíg bele nem fájdult a szeme, és pislognia nem kellett. Hová lett Kit és Malig? Vajon élnek még? Igyekezett nem gondolni erre, de ekkor eszébe jutott Dray, amint felfalják az árnyak. És Aemon, akit a pusztaságban temettek el fagyos sírjába. Vérük az ő kezéhez tapadt, mintha maga gyilkolta volna meg őket. És miért? Elbukta a nagy küldetést, semmivel sem jutott közelebb az igazsághoz édesanyjával kapcsolatban, mint ha Othirban maradt volna.

Miközben a fénybe bámult, némi vigaszra lelve a fájdalomban, egy érzés furakodott a gondolatai közé. Eleinte alig észrevehetőn, mint az észlelés határain tétovázó valamely enyhe irritáció, de ahogy múltak a percek, kifejezetten kellemes érzetté alakult át, amely csökkentette sérüléseinek fájdalmát. Az érzés egy közelben lévő személytől származott, épp csak tudata határain kívül, de megnyugtatta. Kit, te vagy az? 

Caim gyomra görcsbe rándult, amikor megzörrent a cella ajtaja. Legszívesebben összegömbölyödött volna, de rákényszerítette magát, hogy felüljön. Négy őr lépett a zárkába. Caim nem tudta megállapítani, ugyanazok jöttek-e el érte, mint korábban, vagy egy újabb négyes; nem szólaltak meg, és nem húzták fel sisaklyuk rostélyát.

Kulccsal leoldották róla a béklyóit, aztán kivonszolták. Caim megpróbált egy kis nyálat összegyűjteni, de a szája a pornál is szárazabb volt. Önkéntelenül összerezzent, amikor a kínzókamra ajtajához értek. Fogalma sem volt, meddig bírja még. Ám a katonák ügyet sem vetve rá továbbhaladtak. Caim visszafojtotta a lélegzetét, arra számított, hogy bármelyik pillanatban megfordulhatnak, de megállás nélkül mentek tovább, és húzták magukkal. Caim minden erejével a lábát igyekezett mozgatni, próbált lépést tartani a katonákkal. Nem volt könnyű. Szánalmasan gyengének érezte magát.

Áthaladtak egy boltíves folyosón és egy újabb előcsarnokon, ahonnan még több ajtó nyílt. Némelyik mögül elhaló hangok szűrődtek ki. Panaszkiáltások, mintha az elátkozottak jajveszékelnének. Vajon mennyi idő múlva kezd ő is hasonló hangokat kiadni? Mennyi idő kell még, hogy elveszítsen minden reményt, testben és lélekben teljesen megtörjön? Hogy el- használttá és használhatatlanná váljon?

A folyosó nagy fekete kövekkel keretezett, széles ajtónyílásban végződött. A túloldalon egy még hosszabb előcsarnok húzódott. A levegő valamivel kevésbé tűnt áporodottnak. Zárkaajtók helyett oldalátjárók nyíltak belőle szabályos közönként. Caim próbálta felbecsülni, mennyit jöttek, de nehezére esett megfelelő munkára kényszerítenie az agyát. Gyerünk! Ebből elég legyen! Az ilyesmi rutinfeladat. Milyen messze volt az utolsó keresztbe futó folyosó? Próbált visszaemlékezni. Huszonhárom lépésnyire. Harminc lépéssel később újabb két oldalátjáró nyílt. Caim még mindig számolgatott, amikor a katonák kitártak egy újabb ajtót, és betuszkolták. Caim teste megfeszült, amikor egy magas mennyezetű, hosszú csarnokba léptek. Hatalmas volt, akár a Luccianus-palota nagy terme, de sötétebb és komorabb, ablaktalan. Minden felületet pompás fekete fényűre csiszoltak.

Caim úgy vélte, hogy a terem teljesen üres, amíg egy alak nem vált ki a falakat betakaró félárnyékból. A kardforgató nem viselte a sisakját, de Caim felismerte a páncélzatát és a fegyverét. A harcos arcvonásai soványabbak voltak, mint Caim elképzelte magának, bőre ugyanolyan sötét, mint Sybelléé.

Caim begörbítette az ujjait, még egyszer utoljára a kezében szerette volna tartani a késeit, mielőtt végeznek vele. Ezt talán párviadalra tudná ösztökélni. Jobb talpon, az ellenféllel küzdve meghalni, mint térdre kényszerítve várni, hogy lesújtson a bárd.

Az árnyharcos szürke zubbonyt hajított oda az őröknek, akik nem különösebben kíméletesen ráadták azt Caimra. Mire végeztek, a ruhát a kezéről csorgó vér foltozta. Az árnyharcos sarkon fordult, és megindult, az őrök pedig utána vonszolták Caimot.

Tömör, fekete fából faragott kétszárnyú ajtók során át haladtak tovább, végig egy újabb átjárón, majd többször visszafordulva kanyarodó lépcsőkön felfelé. Caim a fogát csikorgatva viselte a lábába álló görcsöket, eltökélte, hogy nem hagyja odavonszolni magát a saját kivégzésére. Valahol ötszáz lépcsőfok környékén belezavarodott a számolásba, de végül egy újabb terembe értek. Ám csupán valamiféle előcsarnokba. A túlsó végében katonák álltak vigyázzban. Alabárdjaik pengéje halványan csillogott a tompa fényben, de nem mozdult, ahogy az árny harcos kitárta a súlyos bronzajtó két szárnyát. Caim lélegzete elakadt, amint belépett az előbbinél jóval hatalmasabb csarnokba, és egyszerre erőteljes kisugárzást érzékelt maga körül. A jelenlét láthatatlan kötelékekkel megbénította a tagjait, és megbénította a gondolatait, mintha Caimot pöröllyel csapták volna homlokon.

A csarnok pompája mindent felülmúlt, az óriási csillárok ólomüvegből készültek. A vastag fekete gránitoszlopok elszenesedett ujj akként nyúltak fel a százötven lábnyira Caim feje fölé magasodó, boltozatos mennyezetig. Arany és obszidián ékítmények díszítették a falakat. A már- már istenekhez illő, kolosszális bazalttrónus a csarnok túlsó végében nyugodott egy megemelt talapzaton. A trónuson egy férfi ült. Mélyszürke palástja fölött bordó köpönyeget viselt ékszerek és királyi korona nélkül, de Caim rögtön Erebus uralkodójára ismert benne. Feje borotvált volt, a válla pedig széles. Azonban leginkább a tekintete vonta magára Caim figyelmét. Üres, fekete, érzelmektől mentes. Mintha álarcba vágott lyuk lett volna, mely rettenetes hatalmat sejtet.

Az összegyűltek odafordították a tekintetüket, amikor Caim belépett. Elegáns öltözetük és ékszereik alapján Caim köznemeseknek vélte őket. Felismerte a hölgyet a palotából, Dorcast, habár a nő nem nézett feléje. A többiek is mind árnyszerzetek voltak, de húsznál többen nem lehettek. Caim próbálta lerázni magáról fogvatartói kezét. Szeretett volna a saját lábán megállva szembenézni ezzel a lénynyel, de a katonák könnyedén lefogták. Ekkor jajkiáltás visszhangzott a csarnokban. A bal oldali falnál emelt fakeretre szegezve tíz északi lógott. Vér csorgott a csuklójuknál és bokájuknál ejtett sebekből és a szőrös törzsüket borító tucatnyi vágásból. Három nem mozgott, de legalább minden második élt még, mellkasuk reszketőn emelkedett és süllyedt.

Caim csupasz lába tétován csusszant előre a hűvös díszkövezeten, ahogy közelebb noszogatták. Az elmúlt évek felgyűlt dühe forrongott benne, és láz hevével borította el Caim arcát. Ezek az emberek álltak az édesapja birtoka elleni támadás mögött. A rosszindulat aurája egyre erősödött, ahogy Caim a magas emelvény felé közeledett, mintha hangyák ádáz serege csipkedte volna az egész testét.

Caimot a talapzattól tizenkét lépésnyire állították meg, ahol két árnyharcos állt őrt. A térdhajlatára mért erőteljes ütéssel térdre kényszerítették. Caim minden erejével igyekezett felegyenesedni, de az ala- bárd pengéjével végül a földre nyomták az arcát.

- Végre itt a retteget sarj. - A hang hangosan zengett az egész csarnokban. - Van neve is?

- Caim, nagyuram - válaszolta a kardforgató árnyharcos. - Caim a Du'Vartha dinasztiából.

- Du'Vartha?

- Ember apjának nevét vette fel, nagyuram.

- Értem.

Caim elernyesztette izmait, amikor a penge felemelkedett a nyakáról. Tartalékolnia kellett az energiáit, és fel kellett készülnie bármilyen kínálkozó lehetőségre. Térdelő helyzetbe egyenesedett, mindkét kezét a combjára rakta. Az Árny Urának arca sovány, bőre feszes volt, különösen a szeme körül, mintha túlságosan széthúzták volna.

- Tudod, ki vagyok, fiam?

Caim jobbra-balra mozgatta a nyelvét a szájában.

- Hol vannak a többiek?

Erős ütést érzett a tarkóján, és előrebukott a kezére. Beszívta alsó ajkának belső lágy részét, és megint felült.

- Abraxus vagyok a Thargelia dinasztiából. Úgy hallom, legidősebb leányom fia vagy. Hogy azért jöttél ide a messzi délről, hogy engem megölj. Igaz ez?

- Hol van Kit és Malig?

Páncél csörrent, amint a katonák megmozdultak mögötte, de az Árny Ura csillapítón felemelte az ujját.

- Kikről beszél?

Torokköszörülés hallatszott az emelvény felől, és a trón mellett vékony férfi jelent meg karmazsinvörös brokátpalást- ban. Caim a kínzások néma szemlélőjére ismert benne.

- Hatalmas uram - válaszolta a hivatalnok -, a sarjat két halandóval együtt fogták el. Egy férfi és egy nő társaságában. Teljesen érdektelenek. Az útitársai lehettek.

Teljesen érdektelenek? A fájdalom ködén át Caim a kardforgató árnyharcosra pillantott, aki látta Kitet felbukkanni a semmiből. De míg Caim arra várt, hogy a férfi megszólaljon, az Árny Ura legyintett.

- Akkor intézkedjen velük kapcsolatban, Lord Malphas! Ami téged illet, Caim, áruld el az udvarnak, miért fordultál ennyire vad dühvel a saját fajtád ellen, akik mindössze békében óhajtanak élni e birodalomban!

Caim kis híján megfulladt a döbbenettől. Békében? Sajnálta, hogy még annyi nyála sincs, hogy kiköpjön.

- Mit sem tudsz a békességről. Csupa hódításra vágyó, rabszolgaságba döntő szörnyeteg vagytok. Bárhol megjelentek, az emberek szenvednek.

- Egymagunk vagyunk ebben a barátságtalan világban, ellenségektől körülvéve. Hódítanunk kell, különben elpusztulunk. Ez az életben maradás törvénye.

- Hol van az édesanyám?

Az Árny Ura a homlokát ráncolta.

- Ah, igen, Isabeth. Természetesen itt van. De egyáltalán nem szeretett. Hogy tehette volna. Korcs vagy. Egy tévedés.

Caim kifújta a levegőt, amíg teljesen ki nem ürült a tüdeje. Tekintete az Árny Uráéba mélyedt. Sérüléseire és fájdalmára ügyet sem vetve leásott lénye legmélyére, hátha össze tud szedni még egy kevés erőt. Vékony energiatelérre lelt mélyen az alatt, ahová valaha lemerészkedett. Lelki szemei előtt úgy lüktetett, akár egy fehéren izzó drót. Megpróbálta megragadni, és a trón felé hajítani, de mintha csak olajos kígyót igyekezett volna a markába fogni, kicsusszan elméjének szorításából. Végül, izzadságtól gyöngyöző arccal, kénytelen volt feladni.

Az Árny Ura a fejét csóválta.

- Ez nem az én vérem.

A palástos hivatalnok jelére a katonák talpra rángatták Caimot, és kivezették a csarnokból. A kerethez szögezett északiak közül már egy sem mozdult, amikor Caim elhaladt mellettük. Talán végre kiszenvedtek.

Caim tartotta magát, amíg az ajtó döngve be nem csapódott mögötte, aztán álla a mellére hanyatlott.