TIZENEGYEDIK FEJEZET

Zefi a halántékát dörgölte, miközben a férfiak heves kirohanásokkal szidalmazták egymást a hosszú deszkaasztal mellett.

- Az teljesen kizárt! Inkább haljak meg, és szórják a hamvaimat egy csontkamra gödrébe!

- Ezt elintézhetjük!

- Tuskó! Faragatlan paraszt! Inkább kivágom.

Sarrow gróf és Lord Therbold nagyjából ugyanazt ismételgették az elmúlt három nap során, amíg Zefi fel nem adta a próbálkozást, hogy lecsillapítsa a vitát, és hagyta magától lecsengeni abban a reményben, hogy a két férfi teljesen kimerül tőle. Nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar bekövetkezik. Az elmúlt pár nap mégsem tűnt teljesen elfecséreltnek. Zefi végre kipihenhette magát - igazi ágyban! -, és az étel is jobb volt, mint amivel a táborban szolgáltak. A berendezést falusiasabbnak találta, mint amihez szokott, tele nyersfa és öntöttvas díszítményekkel, ám mégis elbűvölően hatott. És megtudta, hogy a Therbold és Sarrow közti viszály elmélyült és régről fakad. Voltaképp a nagyapáik közt tört ki több mint ötven esztendővel ezelőtt. Ezenkívül arra is rájött, miért ragaszkodnak mindketten olyannyira Hafsax birtokához. A vízjogok miatt. A kis tanyán keresztül lehetett eljutni a folyóhoz, amely a birtokaik művelhető földterületeit öntözte, emellett pedig a környék létfontosságú kereskedelmi útvonalaként szolgált. Bárki tudhatta magáénak Hafsaxot, hatalommal bírt a másik felett.

Hirtelen nyomást érzett, és Zefi a köldöke alatti hordócskára eresztette a kezét. Vajon rúgás lehetett? Lepillantott. Gyerünk, kicsim! Tedd meg még egyszer anyuci kedvéért!

Észre sem vette, hogy teljesen elcsendesedett a helyiség, amíg Hirsch meg nem köszörülte a torkát. Sarrow és Therbold az asztal két végén ült tanácsadóiktól körülvéve. Zefi középen helyezkedett el Hirschsel a balján és Drathan kapitánnyal a jobbján. Brian az apja mellett ült, viszont eddig nem sokszor szólalt meg. Mindenki Zefit bámulta.

- Felség - szólalt meg Hirsch. - Nem érzi jól magát?

Zefi mocorgott a fa karosszéken, amelyet sem párna, sem kitömött huzat nem fedett.

- Semmi bajom. Elnézést, uraim. Hol is tartottunk?

- É pp azt fejtettem ki - válaszolta Sarrow gróf, és lenézően riválisára pillantott -, micsoda felfuvalkodott, mocskos szájú...

Hirsch tüstént félbeszakította.

- Azt kérdeztük felségedtől, óhaj t-e egy rövid szünetet a vitában. Hogy kissé lehűljenek az indulatok.

- Kiváló ötlet, adeptus uram. - Zefi felállt, és vele együtt mindenki felállt az asztalnál. - Uraim, az ebéd után ismét összegyűlünk.

Belekarolt Hirschbe, és hagyta, hogy az adeptus elvezesse az asztaltól. Úgy tűnt, Sarrow-nak és Therboldnak egyaránt lett volna mondanivalója, de mindketten túl fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy ezt uralkodójuk előtt megtegyék. Badarság. A katonáimtól félnek. Nem tőlem. 

Hirsch egy mellékszobába kísérte ki őt a csarnokból, ahol a fal mellett padok és székek sorakoztak. A helyiségben forró szénnel teli vas parázstartókat helyeztek el, hogy némileg enyhítsék a vár hidegét. Hirsch egy párnázott székre mutatott, de Zefi visszautasította. Már elege volt az ülésből.

Drathan kapitány lépett be mögöttük.

- Felség, Argentus generális úr jelenti, hogy gázlóra lelt hatvanmérföldnyire keletre a régi híd helyétől. Az iránt érdeklődik, megkezdje-e az átkelést.

Zefi szíve nagyot dobbant a hír hallatán, aztán belegondolt az itteni helyzetbe. Nem hagyhatta itt ezeket a nemeseket, hogy egymás torkának essenek. Vajon mennyi idő kell hozzá, hogy rábírja őket a békés megegyezésre? Felsóhajtott. Ahogy most haladtak a dolgok, könnyen lehet, hogy meglehetősen sokba.

- Még ne, kapitány. Közölje Argentusszal, hogy tegye meg a szükséges előkészületeket, de addig ne induljon meg a sereggel, amíg itt nem végzünk!

Zefi az ajtónyílást figyelte, miközben a kapitány távozott. Brian állt a testőrei válla mögött, mintha rá várakozna. A fiatal nemes alig szólalt meg az elmúlt napok tárgyalásain, sem a lakomán, amelyet édesapja Zefi tiszteletére rendezett.

- Nemes uram - szólította meg Zefi. - Mondani szeretnél valamit?

A testőrök oldalra léptek, de Brian megtorpant a küszöbnél, mintha nem szívesen zavarta volna visszavonultságában Zefit.

- Fens... izé, felség. Csupán dicsérni szerettelek volna azért, ahogy a tárgyalásokat vezeted.

Hirsch Zefire mosolygott.

- Úgy gondolod, fiam?

- Senki sem kapott a fegyveréért - felelte Brian. - A legutóbbi megbeszélésnek az vetett véget.

Zefi a szájához emelte a kezét, hogy visszatartsa a nevetését.

- Azt hiszem, ez már előrelépés. Talán van egy kis remény.

- Régóta próbálom rávenni édesapámat, hogy felej'tse el a viszályt, de amint láthatta, meglehetősen.

- Félelmetes tud lenni - fejezte be helyette Zefi.

- Jómagam csökönyöst akartam mondani. Felség, azon tűnődtem. lévén, hogy lesz egy kevés időnk, mielőtt folytatódnak a tárgyalások, nem lenne kedved alaposabban szétnézni a birtokainkon? - Hirschre pillantott. - Természetesen az embereid is elkísérhetnek minket.

- Nagyon kedves tőled, fiam, de. - kezdte volna Hirsch.

Tényleg azt kérdezi, hogy kísérgethet-e? Miközben próbálta visszafojtani az arcába szökő pírt, Zefi átgondolta válaszának lehetséges következményeit. Abban az esetben, ha elfogadja az ajánlatot, a várban kétségtelenül mindenki közös kirándulásuk hírén fogja köszörülni a nyelvét, és már így is elég gonddal kellett megküzdenie ahhoz, hogy szerelmi pletykákkal súlyosbítsa a helyzetet. Ugyanakkor, ha nemet mond, egy potenciális szövetségest veszíthet el a vitás kérdések megoldása során. Az ifjú ráadásul meglehetősen jóképű volt a maga girhes módján.

- Csábítóan hangzik. Ám Hirsch mesternek itt kell maradnia.

Hirsch értetlenül ráncolta a homlokát.

- Valóban? Ó, igen. Itt kell maradnom, mert.

- Mert hivatalosan megbízom a tárgyalások levezetésével - mondta Zefi.

Az adeptus ráncai még mélyebbé váltak.

- Remek. Természetesen megkísérlem felséged példáját követni.

Zefi keresztülsétált a szobán, és belekarolt Brianbe.

- Igen, igyekezzen ezen!

Parányit rántott Brian karján, hogy az ifjú nemes úr lépést tartson vele. Már alig várta, hogy kijusson ebből a rettenetes épületből. A császári testőrség harminc tagjának kíséretében lovagoltak ki a várkapun. Odakint kellemes meleg honolt. A napsugarak itt-ott áttörtek a szürke felhők között. Amint kiértek az útra, Zefi lazított a gyeplőn, és hagyta, hogy Villám vágtába fogjon. Brian könnyedén ülte meg fehér heréltjét. Oldalra bámult Zefire, és kedvesen elmosolyodott.

- Gyerünk! - kiáltotta Zefi, és Villámmal ráfordult az útról egy széles ugarra.

Zefi lehunyta a szemét, ahogy a hűvös levegő belekapott a hajába. Láthatólag Villám is élvezte a vágtát, és felszabadultan szaladt. Amikor egy alacsony kőfalhoz közeledtek, Zefi meghúzta a gyeplőt, hogy lépésre lassítsa a lovat. A többiek zörgő páncéllal és csattogó fegyverekkel érték be őt.

Trenor őrmester, aki a különítményt vezette, a homlokát ráncolva fektette a combjára számszeríjának szárát.

- Felség, nem tudtam, hogy versenyre készül, különben felvettem volna a lovaglónadrágomat.

Zefi a hajába túrt.

- Sajnálom, őrmester. Többé nem fordul elő.

Brian cseppet sem fulladt ki. Sőt, pofa- szakállának finom pelyheivel fedett arca egészségesen kipirosodott.

Fontos ennyire... zordnak lennie?

- És tőled is elnézést kérek, nemes uram. Hivatalos szemlének indult, nem zabolátlan nyargalásnak.

- Engem nem zavar. - Megpaskolta a ló izmos nyakát. - Manfrednek és nekem is elkél egy kis testmozgás.

Zefi lehajolt.

- Manfred, bemutatom Villámot. Nos, nemes uram, hová szándékozol elvinni?

Brian a falon túlra mutatott.

- Engedélyeddel, felség, szeretném megmutatni az északi területeket, de kissé messze vannak.

Zefi a testőrök parancsnokára pillantott.

- Nincs ellenére, őrmester?

- Ahogy kívánja, felség.

- Akkor mutasd az utat, Sir Brian!

Egymás mellett lovagoltak a fáktól körülzárt széles szántón. Azokon túl minden oldalról alacsony barna dombok övezték a földet, kivéve nyugat felé, ahol mérföldekre nyúlt el a síkság, egészen a horizont zöldellő vonaláig. Brian talált egy észak felé kanyargó csapást, és ezt követték kényelmes lépéstempóban. Miközben így haladtak, Zefi akarata ellenére lopva egy-egy pillantást vetett az ifjú nemesre. Hagyd abba, mielőtt észrevenné! Na és mi a helyzet Caimmal? Már el is felejtetted? Természetesen nem. Erőteljesen eszébe villant, valahányszor Zefi tükörbe nézett, és meglátta dagadó pocakját, minden este, amikor lecsukta a szemét, és azon tűnődött, vajon hogyan fog megbirkózni az anyasággal. Az istenek verjék meg, amiért itt hagyott! Az ő hibája. Ha maradt volna.... Micsoda? Boldogan élnének együtt? Ezt még maga sem hitte el, még a legfantasztikusabb képzelgéseiben sem.

Diskuráltak, miközben a nap lassan átszelte az égboltot. Ellentétben a legtöbb férfival, akivel Zefi addig találkozott, Brian nem pazarolta arra az időt, hogy magáról beszéljen. Zefit kérdezgette az életéről, Othirról és arról, milyen érzés volt császárnővé válni. Zefi nemsokára azon kapta magát, hogy Hubertről és Anastasiáról, meg az udvari ügyekről mesél neki, de nem részletezte annak körülményeit, hogyan került a trónra, és erre maga sem tudott értelmes okot találni. Az ifjú nemes mostanra bizonnyal hallotta a történetet. Ám mindez ismét Caim miatt történt. Zefi került mindent, ami akár távolról a kapcsolatukat érinthette.

- Felség - szólalt meg Brian, miután jó kétszáz lépésnyi távolságot teljes csendben tettek meg. - Felettébb szótlan.

Zefi mosolyt erőltetett az arcára.

- Élvezem a nyugalmat. Csodálatos ez a hely.

Egy keskeny patakhoz értek. A napfénytől csillogó hullámokon túl smaragdzöld rétek terültek el a távoli hegyek lábához vezető enyhe lankákon. Vadon növő füvek lengedeztek a szélben. Lélegzetelállító látvány tárult Zefi szeme elé.

- Ezek itt a családod birtokai?

Brian a patakba irányította a lovát.

- Igen. Hosszú nemzedékek óta. Az egyik ősöm jó szolgálatot tett a császárnak, azt hiszem, Klinusnak, aki neki adományozta ezt a teljes területet, egészen Wolforkig.

- És hol kezdődik Sarrow gróf hűbérbirtoka?

Brian kelet felé mutatott a nyárfákkal és szilfákkal fedett alacsony dombság felé.

- Farridon az ottani hegycsúcsok mögött fekszik. Édesapám szerint a folyó jelöli ki a két birtok határát. Habár a gróf természetesen vitatja ezt.

Természetesen. Zefi próbálta elképzelni a birtokot, amelyről beszélnek. Síkvidék volt, rengeteg napsütéssel és vízellátással, a zömét mégis parlagon hagyták.

- A családod szerencsésnek mondhatja magát. Ez itt kiváló termőföldnek tűnik.

- Ez az egyik ok, amit felhoztam az apámnak. Értelmetlen ez a viszálykodás. Már most több a földünk, mint amennyit meg tudnánk művelni. De apám hajthatatlan, ahogy valószínűleg magad is észrevetted. Inkább meghal, mint hogy bárki másnak átengedjen egy darabkát a földjeiből.

A Therboldok hatalmas uradalmát felmérve Zefinek támadt egy ötlete, de megtartotta magának. Többet kellett látnia a vidékből és abból, mit kínálhatott. Ha még sok hasonló területet lehetett találni a birodalomban, akkor egészen eddig egy komoly lehetőséggel nem éltek.

Miközben Brian a föld könnyen felismerhető pontjait és egyedi jellegzetességeit mutogatta, Zefi örömmel figyelte őt, és hallgatta szeretetteljes hangját. Mivel kiskorában oly sokfelé nevelkedett - High-avonban és Navarre-ban, aztán az othiri kúriában -, sosem érzett efféle kötődést egyetlen helyhez sem, amit az otthonának nevezett.

Felszabadultan bámulta a dombtetőket, amikor Brian megállította a lovát. Zefi mosolyogva fordult feléje, újabb tanulságos részletre számított tőle. Ám attól, amit látott, elakadt a lélegzete.

Valaha falu volt. A lakóházak és más épületek körvonalai megmaradtak a vörös földbe ágyazódva, a leomlott kőtömbök és a megfeketedett gerendák között. Zefi szerette volna elfordítani a tekintetét, de rákényszerítette magát, hogy oda nézzen. Holttestek nem látszottak - hála az égnek! -, de lelki szemei előtt Zefi látta a dúlást, amely ehhez a pusztításhoz vezetett.

- A településeink egyike volt - szólalt meg Brian. Halkan, szinte suttogva beszélt, hangjából eltűnt a korábbi életerő. - Harminc család települt át ide, hogy gondoskodjanak a nyájainkról. Mire megkaptuk a figyelmeztetést, hogy jönnek az északiak, már minden véget ért. Mindösz- sze maroknyian élték túl.

A mérhetetlen veszteség fájdalma tükröződött Brian tekintetében. Kesztyűje megreccsent, ahogy kezével megszorította a gyeplőt.

- Sarrow és az északiak miatt oly sok vér folyt már e földdarabért. Nem elfogadható élet ez a jobbágyaink számára. Így vagy úgy, de véget kell vetni a viszálynak.

Zefi bólintott, de nem mert elmosolyodni, nehogy a fiatal nemes félreértelmezze a gesztust.

- Akkor ezt fogjuk tenni.

Mögöttük lódobogás hangzott fel. Trenor őrmester hátrafordította a lovát, és egy magányos lovast látott vágtatva közeledni. Zefi a kámzsa alól kikandikáló gesztenyebarna hajról Iolára ismert rá a lovasban.

A lány könnyedén megállította a hátasát előttük.

- Felség, Hirsch mester küldött, hogy hívjam vissza felségedet a várba. Hírt kaptunk északról.

Zefi szíve vadul zakatolt a lovaglófűző mögött. Vajon Caimot illetően? Magához rántotta a gyeplőt, és megsarkantyúzta Villámot. Testőreit, Briant és Iolát meg sem várva vágtázott vissza.

Abban a pillanatban, hogy beért a vár szűk udvarába, lecsúszott Villám nyergéből, miközben testőrségének katonái nagy robajjal berontottak mögötte. Százféle félelem tolult a gondolatai közé, ahogy a tölgyfa ajtóhoz sietett. Trenor őrmester és az emberei beérték, mire a csupasz kőfalakkal körülvett átriumba lépett.

- Felség! - súgta az őrmester. - Kérem, engedje meg, hogy illően bevezessük.

Ám Zefi végigszaladt a hosszú központi csarnok bejáratának két oldalán sorakozó antik páncélruhák mellett. Hirsch odafordult, amint Zefi belépett. Sarrow és Therbold szintén jelen voltak, mindany- nyian a székre roskadt férfi körül álltak.

- Mi történt? - kérdezte Zefi.

A széken ülő férfi talpra szökkent, és vigyázzba vágta magát, jóllehet egyértelműen kimerültnek látszott. Katonai egyenruháját sár borította, ahogy az arcát és a kezét is.

- Ez a lovas az imént érkezett Durenstile-ból - közölte Hirsch. - Eleddig nem volt hajlandó elárulni, miért.

A hírvivő szalutált, és átalvetőjéből előhúzott egy fahengert.

- Azt a parancsot kaptam, hogy személyesen a császárnő őfelségének adjam át, senki másnak.

Zefi összekulcsolta a kezét, hogy ne remegjen. Rossz előérzete támadt. Biccentett Hirschnek, aki a homlokát ráncolva átvette a hengert a hírvivőtől. Feltörte, majd kicsúsztatott egy összetekert pergament, amit átnyújtott Zefinek. Zefi megacélozta magát, miközben kitekerte az üzenetet. Sebtében írták, ami tüstént egyértelművé vált a hanyag kézírásból és a szokványos bevezetés elhagyásából.

Felség!

Állásunkat lerohanták. Északról ellenséges erők törtek ránk figyelmeztetés nélkül. A pontos számuk nem tudott. Restian ezredes halott.

Leoph Fillion százados, ideiglenes parancsnok: Durenstile vára Zefi gyomra görcsbe rándult. Hogyan történhetett meg ez? Durenstile erődítménnyel védett, kiterjedt város volt tetemes létszámú várőrséggel. Ahhoz, hogy letarolják, a támadó seregnek hatalmasnak kellett lennie, pedig a jelentéseiben Hubert azt állította, hogy a határ nyugodt. Hogy a támadók visszavonultak északra. A pontos számuk nem tudott.

- Felség? - fordult hozzá Hubert.

- Mindenki kifelé! - Zefi nyelt egyet. - Kivéve a tanácsnokaimat, valamint Therbold és Sarrow nemes urakat.

Hirsch a szakállát vakarta, amíg a szolgák és katonák sorban kivonultak a csarnokból. Drathan kapitány, aki addig Trenor őrmesterrel értekezett, Zefi bic- centésére ott maradt. Sarrow és Therbold éppoly gyanakvással méregették a császárnőt, mint egymást. Jó okuk van rá, habár még nem tudják. 

Miközben Zefi felolvasta az üzenetet, érezte, hogy gyomra egyre erősebben görcsbe szorul. Most mit fog tenni? Az északi hadsereg számított a birodalom fő védelmi vonalának az abból az irányból érkező fenyegetések ellen. Oda rendelhetné a többi hadsereget, de még a legkedvezőbb feltételek mellett is hetekbe telne, hogy megérkezzenek. Addigra a megszállók már Othir határáig juthatnak, hogy csapást mérjenek. Ó, istenek! El fogom veszíteni a birodalmamat? 

Hirsch, aki az ablaknál állt, az állát ütögette, és csendben maradt. Drathan kapitány a szemöldökét ráncolva meredt a padlóra, mintha a csiszolt keményfától remélne választ. Sarrow gróf a kandalló tüzébe bámult, és úgy tűnt, tíz évet öregedett az elmúlt alig egy tucat szívverés- nyi időben.

Lord Therbold az asztal lapjára koppintott az öklével.

- Az eregothiak azóta portyáznak az északi határ mentén, hogy megszülettem. Évről évre visszavertük őket, ezúttal is ezt fogjuk tenni.

Zefi felemelte az üzenetet.

- Ebben nem említik az eregothiakat.

- Ki más lehetne? - kérdezte Therbold. - Összetoborozzuk a milíciát, és.

- Elfoglalták Durenstile-t, te pojáca - csattant fel Sarrow gróf. - Nem közönséges portyázókkal van dolgunk. Délnek indulunk. Vigyetek magatokkal mindent, ami értékes, a többit pedig égessétek el! A megszállóknak enniük kell, de itt semmit sem fognak találni. Még mielőtt bekö- szöntene a tavasz, összepakolnak, hogy visszatérjenek a világvégére.

A nemesek kétségkívül meg fognak menekülni, de Zefi egyre csak Elser falubelijeinek arcát látta maga előtt. Vajon meddig jutnának el gyalog, élelem nélkül? Lepillantott az ujján lévő pecsétes gyűrűre.

- Nem.

Therbold ráemelte a tekintetét.

- Felség, nem szívesen ismerem el, de ez lehet a legjobb megoldás.

- Nem. - Zefi tudta, mit kell tennie. - Magammal viszem a katonáikat.

- Micsoda? - kérdezett vissza egyszerre Therbold és Sarrow.

Zefi mély lélegzetet vett.

- A birodalom nevében ezennel igénybe veszem uraságaitok haderőit. Minden fegyveres és tizennyolcadik évét betöltött egészséges férfi jobbágy mostantól az én seregemben szolgál. És elrekvirálom az összes lovat. Abrakkal és teljes felszereléssel. Hűbéruratokként követelem meg ezt.

A nemes urak akkor sem tűnhettek volna rémültebbnek, ha Zefi bárddal sújt le rájuk. Sarrow tátott szájjal bámult rá, mintha ő lenne az ellenség.

- Felség - szólalt meg. - Nem tudom, vajon.

- Ez felháborító! - ordította Therbold.

Zefi kifejezéstelen arccal tűrte a panaszáradatot és mellébeszélést, és addig nem volt hajlandó válaszolni, amíg mindkét nemes úr el nem hallgatott: Therbold kivörösödve és tajtékozva, Sarrow sápadtan és sértődötten.

- Nagyuraim, ez nem kérés, hanem parancs. Egyesített erőink északra indulnak, hogy szembeszálljanak a megszállókkal, mielőtt még mélyebbre hatolnának az országunkba. Mindkettőtöktől feltétlen engedelmességet várok el.

Nem mondta ki, miféle sors várna rájuk, ha nemet mondanának.

- Drathan kapitány, kérem, intézkedjen az emberek és a felszerelés összegyűjtéséről! És hívasson ide egy futárt! - Odabiccentett a nemeseknek. - Nagyuraim.

Amint kilépett a csarnokból, és megindult a szállása felé, Zefi érezte, hogy enyhül a szorítás a gyomrában. Csupán hajszálnyival, de ez is kellemes megköny- nyebbülést jelentett. Csupán azért imádkozott, hogy a helyes döntést hozza.

Olyannyira elmélyedt a gondolataiban, hogy kis híján beleütközött Iolába. A lány térdet hajtott előtte, és megfordult, hogy felkísérje a lépcsőn.

- Felséges asszonyom, Krav doktor van itt.

- A várban?

- Igen, asszonyom. És ragaszkodik hozzá, hogy haladéktalanul megvizsgálja felségedet. - Iola elmosolyodott. - Amilyen szeretőn gondoskodik felséges asszonyomról, a nagyapámra emlékeztet.

- Igen, hát. - Zefi átgondolta rengeteg teendőjét, és próbálta elképzelni, mikor tudna időt szakítani rá, hogy fogadja az orvost.

Amint visszaértek a lakosztályába, ami alig állt többől egy hálókamránál és egy kis cselédszobánál, Zefi pergament és tintát kerített, majd leült a kicsiny, ütött- kopott íróasztalhoz. Amíg Iola összepakolt, és a legfrissebb tábori pletykákról locsogott, Zefi a mondandójára összpontosított. Amikor a pergamenhez érintette a tollat, a keze már nem remegett.

Hubert!

Bocsáss meg, de rövidre kell fognom. Északról ismeretlen sereg hatolt be az országba. Elfoglalták Durenstile-t. Elhatároztam, hogy...

A toll megállt a levegőben, amíg végül egy csepp tinta hullott az oldalra, és beleszívódott a rostokba. Tényleg biztos volt ebben? Zefi a levél fölé hajolt.

Elhatároztam, hogy akkora haderővel, amekkorát össze tudok toborozni, szembeszállók a megszállókkal. Gyűjts össze minél nagyobb létszámú erősítést arra az esetre, ha kudarcot vallanánk, és egyedül kell megvédened a fővárost. A viszontlátásig.

Császárnéd és barátod, Josephine

Zefi összehajtotta a levelet, felmelegített egy darabka viaszt, majd belenyomta a pecsétbe a gyűrűjét. Megtörtént. Eldöntötte, miként fog eljárni. Felállt, a szoba egyetlen ablakához lépett, a megvetemedett és buborékoktól pettyezett üveghez, és kinézett Kistol földjeire, arra a vidékre, amelyet hamarosan megszállók fenyegetnek majd. Hacsak meg nem állítja őket.

Sóhajtva visszaült az íróasztalhoz, és nekilátott egy újabb levél megírásának; az elsőnek a sok közül, amelyeket északi vazallusainak küld majd el.