HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Kit félresimította szeméből a haját, amikor befordult a sarkon. Az épület kívülről egyszerűnek tűnt, csupán négy fal és egy csúcsos tető, de odabent többnyire üres folyosók és csarnokok zsúfolt hálózatának bizonyult. Kit eleinte iparkodott csendben maradni, mígnem a mögötte hatalmas kardjával baktató Malig zörgése és csörömpölése rá nem ébresztette, hogy teljesen felesleges.

Amikor látta, hogy a folyosó egyenesen déli irányban fut, arra, amerre a menekülést remélte, Kit megindult rajta. Minden lépésnél Caim jutott az eszébe. Nem szabadott volna egyedül elengednie. Azért vált emberré, hogy a segítségére legyen, ám Caim elküldte őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Jellemző. Sosem hallgat rám. 

A folyosó hosszú, magas teremmé szélesedett. Minden oldalon árkádsor szegélyezte, felettük a csarnokra néző erkélyek. Kit eltűnődött, vajon minek szánhatták a helyet. Bálteremre vagy színházra hasonlított. Csak kevés ajtó közül választhatott, habár láthatólag egyik sem a megfelelő irányba vezetett.

- Van bármi fogalmad arról, merre tartasz, kislány? - érdeklődött Malig.

- Hát persze. - Az a tincs megint a szemébe hullott. Kit megnyalta a tenyerét, és a füle mögé tapasztotta a haját. - Nagyjából.

- Akkor hadd menjek én elöl. Talán némi csetepaté is összejön.

- Nem kérek a csetepatéból, fajankó. Csak azt szeretném - kis híján kimondta: „hogy Caimmal lehessek", ám még időben kijavította magát -, hogy mielőbb kijussunk innen.

- És mikor kijutottunk? Akkor mi lesz?

- Caim azt mondta.

- Caim nem lesz velünk - vágott a szavába Malig. - Van fogalmad róla, mennyi időbe telik majd, hogy visszaérjünk Eregothba? Kizárt, hogy sikerüljön. Nekem talán menni fog. De egy hozzád hasonló törékeny teremtésnek sohanapján.

Kit kipislogta a könnyeket, amelyek azóta gyűltek a szemében, hogy magára hagyta Caimot.

- Tudom! Rendben? Szóval fogd be a szád, és hagyj gondolkodni!

Malig le sem vette róla a szemét, miközben ő átgondolta a lehetőségeket, és ettől Kit egészen zavarba jött. Csak hogy továbbhaladjanak, kiválasztotta a legdélebbi ajtót a jobb oldali falon, de amikor megindult feléje, hideg fuvallat kapott bele hátul a köpenyébe. Kit reszketve megállt, és felnézett. Két fekete szem meredt rá egy fekete sisakrostély mögül az egyik fenti erkélyről. A fagy Kit gyomrából terjedt szét, és lebénította a lábát. Az arc eltűnt, aztán valami megmozdult a terem túloldalán, a bal sarokban. Kit odanézett, de semmit se látott. Csak sötétséget és árnyakat.

- Mi a baj? - kérdezte Malig, amikor Kit majdnem belehátrált. - Csak kevésen múlott, hogy nem vágtam le.

Szőrös kezével félretaszította a lányt, Kit pedig térdre esett, amint feketébe öltözött karcsú alak lépett elő az erkély alatt az árnyak közül. Rövid lándzsa nyugodott a vállán.

Malig a férfi felé bökött a kardjával.

- Emlékszem rád, kölyök. De most nincsenek itt a testvéreid, hogy megvédjenek, mi?

Árnyak kavarogtak a teremben, és újabb fekete ruhás alak jelent meg. Aztán mögöttük egy harmadik.

- Mal. - szólalt meg Kit.

De már Malig is észrevette őket. Az eregothi körbepillantott, miközben felemelte kölcsönvett fegyverét.

- Szaladj el, kislány, amíg én elszórakoztatom ezeket a fattyakat.

Kit már épp kimondta volna, hogy nem hajlandó magára hagyni, de szavak helyett levegőért kapott, ahogy az egyik harcos előretört, és görbe késével végigvágott Malig hátának közepén. Malig megsuhintotta a kardot, de csak a levegőt találta el, mivel ellenfele fürgén kitért előle. Kit feltápászkodott. Fegyvere nem volt, még csak egy kése sem. Hálás köszönet érte, Caim! 

Félrehúzódott a viaskodóktól. Malig mostanra felgyorsult, iparkodott mindhárom támadóját szemmel tartani, ám azok túlságosan ravasznak bizonyultak. Kit követni sem tudta őket a tekintetével, ahogy sebesen körözve lebuktak és tekergőztek. Malig kardja bármelyiküket kettészelte volna, ha talál, de még csak a közelükbe sem jutott. Hüvelykről hüvelykre, araszról araszra szűkítették körülötte a kört. Kit elhátrált, amíg háta a falnak nem ütközött. Az erkély alatt találta magát, elbújt az árnyak közé, de tudta, hogy a harcosok tisztán látják őt, miközben végeznek Maliggal. Pillanatnyilag nem törődtek vele. Nem jelentett rájuk fenyegetést. Csak egy sárasszony. Egy csinos kis arc. 

Amikor észrevett egy meggyújtatlan fáklyát a feje felett, Kit lábujjhegyre emelkedve felnyúlt érte. Alig volt több egy kurta botnál, aminek a végét kátrányba mártott ronggyal tekerték be, mégis volt súlya. Bárcsak meg tudnám gyújtani... 

Kit hátrakapta a fejét, mert hirtelen egy magas árny tornyosult fölébe. A harcos mögött Malig fél térdre ereszkedett, oldalán és hátán hosszú csíkokban csorgott le a vér. Még mindig a két harcos felé suhintgatott kardjával, de a küzdelem immár eldőlt. Végünk. 

Kit két kézzel markolva meglendítette a fáklyát. Minden dühét és elkeseredését, a Caim iránt érzett minden szerelmét és a közös jövőjükbe vetett minden hitét beleadta a csapásba. Az árnyharcos egy kézzel elkapta a fáklyát, és kicsavarta a lány kezéből. A másik kezében egy kegyetlen kés hegye meredt Kit felé.