HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Füstszőnyeg söpört végig Zefi felett, megkönnyeztetve őt, és megtöltötte a tüdejét, amikor a császárnő levegőért kapott. Zefi a ruhaujjába köhögve iparkodott a csatához illő pózt felvenni. Mindenfelől nyers üvöltések és fájdalommal teli jajkiáltások visszhangzottak. Ingadozó nyílvessző suhant el veszélyesen közel hozzá, amint körülnézett, és emlékeztette őt arra, hogy nem visel se páncélt, se sisakot.

Ez őrültség. Semmit sem számít, hogy itt vagyok. Valóban, nem volt fegyvere a két kését kivéve, és valószínűtlennek tűnt, hogy harci képességeivel fordíthatna a helyzeten. Szavaival viszont buzdíthatott.

- Nimea! - kiáltotta. - Ide hozzám!

Hangját elnyelte a rettenetes lárma és füst, de Zefi felágaskodott a kengyelben.

- Nimea, a császárnőtökhöz! Nimea, ide!

Válaszul senki sem kiáltott vissza. Aztán egy nimeai egyenruhát viselő katona sántikálva megindult feléje a ködben. A nyomában egy dárdás botladozott, mögötte láncingben számszeríjasok. Ahogy egyre több katona gyűlt össze, védelmezőn körbevették őt. Zefi egyik testőre bukkant elő a füstből, a fejét fogta oldalt, ahol vékony csíkban, de egyenletesen vér csorgott le az arcán. Zefi lehajolt, amint a katona megragadta a kengyelszíjat. A férfi fülét letépték, és vele együtt egy jókora darabot is a fejbőréből.

Zefi a hozzá legközelebb álló katonához fordult.

- Segítsen neki!

- Felség! - szólalt meg a testőr. Zihálva vette a levegőt. - Drathan. kapitány. Ki kell mentenem. innen!

- Nem. Nekem itt a helyem. Harcolni fogunk.

Villám felágaskodott, amikor robbanás rázta meg a talajt. Zefi nem látta, hol csapódott be a bomba, de sáros rögök záporoztak szerény ütegére. Épp utasítani akarta a testőrét, hogy láttassa el magát, amikor a közelben kürt harsant. Idegen hangokat hallott a füst fátyolán át. Ahogy Zefi megzabolázta paripáját, mintha bot csapódott volna neki egy fának. Aztán az ellenség áradata bukkant fel a ködből, üvöltve, akár a démonok.

Zefinek csak nagy nehezen sikerült nyeregben maradnia, amikor védőinek fala meghátrálni kényszerült. Nyilak sortüze hullott a dárdások első sorára, és Zefi kis híján megfulladt ijedtében. Egyedül, paripájának hátán, égkék lovaglókabátban nyilvánvalóbb célpontot nem is kínálhatott volna. Mégis ellenállt a kísértésnek, hogy átölelje Villám nyakát. Katonái hősként harcoltak. A megszállók sorra hullottak, tetemeik halomba gyűltek a véres sártengerben. Amikor Zefi egyik embere elesett, azonnal másik lépett a helyébe. Rettenetes sérüléseket szenvedtek, mégis tovább küzdöttek, csapásra csapással feleltek. Zefi önmagán erőt véve nézte a vérontást, miközben parancsokat osztogatott. A dárdások tartották a frontot. Számszeríjasai közvetlen közelről lőtték ki nyilaikat az ellenség tengerébe, amilyen gyorsan csak tudták, felhúzták, és újratöltötték súlyos fegyvereiket. A vér és halál bűzei terjengtek a csatamező felett. Bekúsztak Zefi torkába, és könnyeket csaltak a szemébe, de Zefi görcsösen kapaszkodott a reménybe, hogy ki tudnak tartani; hogy a megszállók végül kimerülnek, és visszavonulnak. Épp a jobb szárny felé fordult, amikor kavargó léglökés zúgott végig felette. Megperdült a nyeregben, miközben Villám idegesen ficánkolt alatta. Aztán mindkét kezével a ló sörényébe kapaszkodva kiegyenesedett.

A világ elcsendesült körülötte. Az emberek eltátották a szájukat, láthatólag kiáltoztak, ahogy harcoltak és elestek, de Zefi semmit sem hallott. A ködön és Villám sörényén át látta, amint egy hatalmas, fekete páncélos harcos léptet feléje. A férfi hosszúkardja lecsapott az egyik dárdavivőre, és jóformán kettébe szelte őt. Újabb fekete páncélos harcosok rontottak elő a ködből. Zefi katonái küzdöttek, de túl kevesen voltak. Az északiak pedig túl vadak, súlyos pörölyökkel, kardokkal és csatabárdokkal sújtottak le Zefi védelmezőire. Zefi körbepillantott, lát-e erősítést, akik kipótolhatják a hézagokat, de hangja cserbenhagyta, amikor az ellenség parancsnoka emelkedett ki magas fekete lován a hordájából.

Tallus. Keegan a Mennydörgés Urának nevezte. Közelről még félelmetesebbnek nézett ki. Karmazsinvörös páncéljában vérbe merítkezett ősi harci istennek tűnt. Mély szemgödrében izzó szénként parázsló szeméből sötét füstkígyók gomolyogtak elő. Zefi katonái meghátráltak, amint Tallus berontott a szétszakadozó sorok közé. Néhányan megfordultak, és menekülni próbáltak, de nem volt hova futniuk. Hátulról lekaszabolták őket, a hadúr pedig átgázolt tetemeiken.

Zefinek fogalma sem volt, mitévő legyen. Az ellenállás egyszerre túl sok erőfeszítést igényelt. Hová lettek a védői? Hová tűnt Drathan kapitány? Hová Brian? Azt szerettem volna, hogy ő legyen a megmentőm. De magamra hagyott, akárcsak Caim. 

A Mennydörgés Ura előhúzta kardját az oldalán függő hüvelyből. A penge fekete volt, mint a holdtalan éjfél. Két oldalán bevésett minták futottak fel rajta lángnyelvekre emlékeztetőn. Zefi előrántotta Brian tőrét, és a melléhez szorította, miközben elképzelte, ahogy a feje a porba hull. Vajon nagyon fog fájni?

Egy szó zendült fel a hadúr szájából. Zefi érezte, hogy Villám úgy kapálózik, mintha egyszerre négy különböző irányba igyekezne menekülni. Aztán már zuhant. Éles fájdalom nyilallt a csípőjébe, amikor földet ért. A sárban félig elmerült pajzsra esett rá. A pajzs fémgombja az oldalába fúródott. Zefi levegőt is alig kapott, ahogy derekában szétterjedt az életében minden eddigit felülmúló, kínzó fájdalom. Villám elnyargalt, ő pedig elveszítette Brian tőrét. Egyik kezét a pocakjára szorítva felnézett.

A Mennydörgés Ura mostanra rendet vágott a katonái között. Harci ménjének vaspatái úgy dobogtak a földön, mintha a földbe akarná zúzni Zefit. A hadúr fekete kardja a magasba emelkedett, és eltakarta a nap ködös fényét. Elérkezett tehát. Életének végső pillanata. Zefi nyelni próbált, de torka nem engedelmeskedett. Megacélozta magát, felkészült a csapásra, aztán szikrázó fényáradat lobbant a szeme előtt. A ragyogáson át megpillantotta, ahogy egy fehér lovon ülő férfi ő és a hadúr közé ugrat. Zefi majdnem belefulladt örömkönnyeibe, amint Hirsch a kezéből előtörő vakító sugarakkal meghátrálásra késztette a Mennydörgés Urát.

Az adeptus váratlan felbukkanása eszébe juttatta, hogy mit kapott tőle a csata előtt. Zefi a lovaglókabátja zsebébe nyúlt, de nem találta. Kétségbeesetten letépte magáról a kabátot és a zekét, és megint kutatni kezdett. Ujjaival egy másik zsebben akadt rá a kemény élre. Feltépte a szövetet, és kihullott a dobozka. Zefi reszkető kézzel nyitotta fel. A pecsétgyűrűje hevert benne fehér muszlimpárnán. A gránátkő parányi napként ragyogott, oly fényesen, hogy közvetlenül rá sem lehetett nézni. Hirsch korábban egy ékkövet kért tőle, hogy előkészítse a varázslatot, és a pecsétgyűrűnél nagyobb nem akadt nála. Zefi a gyűrűért nyúlt, arra számított, hogy forró lesz, de a finoman megmunkált fém hidegen simult a kezébe.

Zefi ingatag lábakon felállt, miközben Hirsch keze ismét villámot szórt. Talán nem kell használnom, ha Hirsch mesternek sikerül... 

A föld megremegett, majd vad széllökés zúgott el Zefi felett. Hunyorogva meglátta, hogy Hirsch a jobb karját feltartva össze- csuklik. Zefi csak egy pillanattal később vette észre, hogy az adeptus keze hiányzik, könyöktől lemetszették, és lüktetve lövell ki a vér a csonkból. Az adeptus megingott a nyeregben. A Mennydörgés Urának kardja füstölve emelkedett ismét a magasba. Zefi a szájába harapott, és hajított.

A ragyogó pecsétgyűrű úgy lebegett a levegőben, akár egy lehulló falevél. Zefi torka túlságosan elszorult ahhoz, hogy levegőt vegyen. Hirsch előrebukott, amint a fekete kard lesújtott rá. Aztán a gyűrű eltalálta a Mennydörgés Urának páncélos vállát. Egy szemvillanással később Zefit láthatatlan erő emelte fel a földről, és taszította hátra. Csípője belesajdult a durva ütésbe, és különféle kemény felületek vágódtak neki a fejének, a nyakának és a könyökének, ahogy a világ újra meg újra megperdült körülötte. Borzasztó hőség csapott át fölötte, és töltötte meg az orrát fojtó, fanyar bűzzel.

Félig összegömbölyödve állapodott meg a földön. Zefi az ólomszürke égre nyitotta a szemét. Több hosszú szívverésnyi ideig nem érezte a testét. Amikor ismét érezni kezdett, éles fájdalmak hasítottak bele mindenfelé. Úgy tűnt, órák telnek el, mire keze rátalált a hasára, de tüstént jobban érezte magát, amikor ruhái alatt kitapintotta a kidudorodást. Minden gondja elszállt, és megnyugodva hevert a csatatéren. Megpróbált felülni, de azonmód megbánta, mivel minden porcikája belesajdult. Aztán körbenézett maga körül.

Minden embere a földön feküdt. Bánat szorította el a szívét, mígnem észrevette, ahogy barát és ellenség egyaránt vérző orral és füllel, lassanként feltápászkodik. Híre-hamva sem volt Hirsch mesternek és a Mennydörgés Urának. Zefinek sikerült térdre emelkednie, és ekkor meglátta a karmazsin vörös páncél szétroncsolódott maradványaiban, félig a sárba temetve a törzs egy darabját és a két lábat. A fejéből és a felső testéből semmi sem maradt. Zefi elfordult, mivel a gyomra ismét émelyegni kezdett. Vége. A népem megmenekült. 

Aztán megpillantotta Hirsch szakadt barna zekéjét, és a térdébe és a csípőjébe nyilalló kegyetlen fájdalmakkal mit sem törődve, négykézláb odamászott hozzá. Az adeptus fejéről lerepült a kalap. A szeme csukva volt. Szakálla és bajusza féloldalt lepörkölődött. Zefi óvatosan lehúzta róla a zekéjét, és majdnem elsírta magát. Segítségért kiáltva letépte róla az inget, aztán a jobb kéz csonkjára tekerte, de Hirsch odanyúlt épen maradt kezével, és leállította.

- Meghalt? - Erőtlenül, zihálva beszélt.

Zefi bólintott, és egy könnycsepp gördült le az orra mellett.

- Bejött a mutatványa. Egyenesen a pokolba küldte.

- Nem. - Hirsch köhögni kezdett, és egész teste rázkódott bele. Az arcát eltorzító gyötrelem láttán Zefi legszívesebben jajveszékelni kezdett volna. - Nem mutatvány. Elsőrangú, színtiszta mágia.

Zefi elnevette magát a könnyein át.

- Ne beszéljen! Kerítünk egy felcsert, és hamarosan felgyógyul, mintha kutya baja sem lett volna.

- Ne hazudjon nekem, leányom! - A következő köhögésroham csaknem felemelte őt a földről. Amikor alábbhagyott, Hirsch megkönnyebbülten felsóhajtott. - Sok mindent tettem, amit már bánok. A Vöröskezű nevet. ezerszer is kiérdemeltem. A halál a legkevesebb, amit megérdemlek.

- Ne mondjon ilyet. - Zefi nyelni sem tudott. - Megmentette az életemet. Mindannyiunk életét megmentette.

Az adeptus fanyar mosollyal nézett fel rá.

- Örülök, hogy aznap felkerestem a palotában, leányom. Ezzel talán jóvátettem valamennyit a többi tettemből. Talán.

Érzelmek rohama öntötte el Zefit, ahogy az adeptus mellkasát figyelte, ahogy emelkedik és süllyed. Emelkedik és süly- lyed. Emelkedik és.

Zefi erőt vett magán, hogy ne zokogjon. Szeretett volna otthon lenni, Othirban, feledve minden bánatát, de a harc még nem ért véget. A katonái emberkordont vontak köréje, de vajon meddig tudnak kitartani? Egy kék folton akadt meg a tekintete. Zefi átnyúlt Hirsch felett, és előhúzta a földből a szövetdarabot. A császári lobogó volt az - égszínkék mezőn arany griffmadár - a törött zászlórúdon. Zefi felállt, próbált nem felnyögni, miközben csípője tiltakozott, és a magasba emelte a zászlót. A másik kezével előrántotta hegyes tőrét, és meglengette az ég felé. Aztán teljes tüdőből elkiáltotta magát.

- Nimea!

Újra felordított, beleadta minden fájdalmát és elkeseredését. Katonái közül néhányan hátrapillantottak a válluk felett, aztán előrenyomultak, mintha a buzdítás új erőt adott volna nekik. Magas férfi nyomakodott át a soraikon, és Zefi egészen addig fenyegetőn tartotta feléje a tőrt, amíg fel nem ismerte az arcát. Brian mintha isteni ajándékként érkezett volna, hiába borította vér és mocsok. Felemelte a sisakrostélyát, Zefi pedig rámosolygott, nagyobb kő esett le a szívéről, mint amihez joga lett volna. Aztán Brian is buzdí- tón felkiáltott, és ismét belevetette magát a küzdelembe.

Zefi nem sokat látott védőinek gyűrűjén túl, de később hallotta a beszámolókat, hogy a megszállóknak alábbhagyott a harci kedve, miután parancsnokuk elesett az ő keze által. Ám valószínű, hogy Tallus varázslata tartotta hatalmában őket, ami a halálával szertefoszlott. Zefi serege a könnyűlovasság és Keegan harcosainak támogatásával visszaszorította az uthenoriakat a patakhoz. Kisebb csoportok váltak le, és kíséreltek meg a vízen átgázolva menekülni, de sokan megfulladtak. Mások a szirteket próbálták megmászni, és a többségükkel a számszeríjászok végeztek. Az elszakadók akciói csakhamar teljes visszavonuláshoz vezettek.

Így aztán a Hét Nyílvessző Völgyében véget ért a második sorsdöntő csata.

Amikor a napkorong megérintette a nyugati hegyek csúcsait, Zefi meg Brian a holtaktól és haldoklóktól körülvéve állt, és bámulta a hihetetlen vérontás eredményét. Hollók, valamint más dögevő madarak rajai lepték el az egész völgyet, és vették el, ami kijárt nekik, miközben a katonák és a táborral tartók különválasztották az élőket a holtaktól. Északra tőlük a könnyűlovasság vette üldözőbe a megszállók még megmaradt csapatait. Zefi el sem tudta hinni, hogy vége van.

- Felség!

Zefi odafordult, és egy katonát pillantott meg, kezében Villám kantárjával. A levágott fülű testőr volt az, akinek fejét mostanra durva kötéssel tekerték be.

- Nem messze innen kószált. Felséges asszonyomé, ugye?

Zefi bólintott, ezúttal nem tudta visszatartani a könnyeit.

- Igen. Köszönöm.

- Prett. Felség. Nikodemus Prett őrmester.

- Hálásan köszönöm, Prett őrmester.

Zefi átkarolta a paripa nyakát, arcát bele akarta fúrni a ló selymes sörényébe. Körbenézett, mit talál, amire fellépve felszállhatna rá, és Brian ereszkedett fél térdre előtte. Miután elhelyezkedett a nyeregben, Zefi délnek fordította Villámot, és hagyta, hogy a ló visszavigye őt a táborba. Brian gyalogszerrel haladt mellette.

Nem beszéltek, csupán időnként egymásra pillantottak. Az égen esőfelhők gyülekeztek.