HARMINCHETEDIK FEJEZET

Rengések rázták meg a földet, amikor Caim a fellegvár előtti fennsíkra lépett. A hatalmas falak fölött a piramis megremegett, aztán mennydörögve összeomlott, hogy a hegyek is belerázkódtak.

Caim a fekete kardot a magasba emelve megperdült, amint egy termetes alak mozdult meg a háta mögött, de leeresztette a fegyvert, amikor látta, hogy Malig ül véresen és bekötözve egy alacsony szikladarabon. Kit a lábainál feküdt, kopott bundába bugyolálva. Caim körbepillantott, miközben odasétált hozzá. Valami furcsa jelleget érzett a levegőben, egyszerre ismerősét és megfoghatatlant.

- Te aztán nem kapkodtad el - üdvözölte Malig.

Caim horkantott.

- Úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam.

- Hja, némi gondunk akadt útközben. Az igazat megvallva, azt sem igazán tudom, hogy kerültem ide. Azt hittem, elveszítettem a kis barátnődet, de úgy látom, sikerült rendben kijutnia.

Caim bólintott. Vajon bármelyikük rendbe jöhet még valaha?

- Akárhogy is - folytatta Malig -, úgy gondoltam, előbb-utóbb előkerülsz. Semmi értelme nem lett volna egyedül nekivágni a hazaútnak.

Caim félresimított egy kósza tincset Kit szeméből. Már jobban nézett ki, de még fáradtnak tűnt. Szeme körül a zúzódások lassanként felszívódtak. Most, hogy a lány itt volt vele, emberi alakban. Caim álmodni sem merte volna, hogy megérhesse ezt. Mégis feszültség maradt közöttük, és Caimnak tennie kellett valamit ez ügyben, ha azt akarta, hogy a kapcsolatukból bármi kialakuljon.

- Szívességet szeretnék kérni tőled - szólalt meg.

- Remélem, hogy nem egy újabb rohadt küldetésre akarsz indulni velem.

- Csak vigyázz rá, amíg vissza nem jövök!

Malig vállat vont.

- Jól van. Csak ne maradj el sokáig! Még mindig nem tetszik nekem ez a hely.

Ahogy nekem sem.

Caim felkerekedett, mielőtt meggondolhatta volna magát. Már épp elég ideje halogatta a dolgot. Egy kacskaringós ösvényen megindult lefelé az előhegység lejtőin. Amint kellően messze került Kittől és Maligtól, besurrant egy pár magas szikla közötti résbe. Mivel nem tudta biztosan, miként használja á képességeit ahhoz, amire készült, lehunyta a szemét, és a saját légzését hallgatta. Egyenletesen vette a levegőt, de a vére hangosan lüktetett a fülében. A kardot nekitámasztotta egy kőnek, és benyúlt az inge alá. Az arany medált melegnek érezte az ujjai közt, ahogy megmarkolta, és egy rántással letépte a zsinegről. Feltartotta a függőt. A kulcs lassan körbefordult a láncán. Az erő átjárta Caim testét, hevesen és mámorítón. Nem érzett fájdalmat, amikor az átjáró megnyílt előtte. Legalábbis nem testi fájdalmat.

* * *

Caim egy puha szőnyegre lépett ki. Éji szél susogott a nehéz szöveten. Odakint egy ló nyihogott fel.

Gyertyákkal és olaj lámpásokkal megvilágított, fényűző csarnok helyett egy sötét sátorban találta magát, melyet két vaskos, földbe szúrt pózna tartott. Hideg is volt a széles asztal mellé felállított apró öntöttvas kályha dacára.

Caim már épp nyugtázta volna, hogy rossz helyre érkezett, amikor észrevette a szalmaágyat a sátor túlsó végében. A párnán szétterülő hosszú fekete haj árulta el. Ahogy Zefit figyelte, Caim rájött, hogy hiányzott neki a lány. Mintha hosz- szú évek óta nem találkoztak volna. Oly sok minden történt Othir óta. Megváltoztam. 

Kikémlelt a felhajtható sátorlapok között. Katonák pihentek a tábortüzek körül a sátor előtt elterülő mezőn. Nehéz lemezvértben négy férfi őrködött alig pár lépésnyire a sátortól. Caim hagyta visszahullani a sátorlapot, és az asztal felé fordult, amelyen mindenfelé térképek és papírkötegek hevertek. Gyorsan átfutotta Hubertnek a mercantiai helyzetről szóló jelentését. A trónöröklésről említett valamit. A sátor, a térképek, a sereg. Zefi is megváltozott. Immár valódi császámő. Vajon őfelsége milyen emlékeket őriz a felbérelt orgyilkosról, aki segített neki trónra lépni? Hősként vagy szerencsés véletlenként? 

Fa nyikordult, ahogy Zefi felült. Kusza haján át egy pillanatig nem látta meg Caimot, Caim pedig arra használta ki az időt, hogy alaposabban szemügyre vegye a lányt, akit egykor kimenekített felsővárosi kastélyából. Zefi valamivel idősebbnek, érettebbnek tűnt, de lehet, hogy Caim csak a gyöngyökkel hímzett galléros selyem hálóing miatt látta ilyennek.

- Iola?

Caim kilépett a tűz fényébe.

- Én vagyok az.

Nem igazán tudta, mire számított. Szidalmakra? Csókokra? Hozzávágott csészékre? De csak csend válaszolt neki. Végül aztán Zefi megkérdezte:

- Te hogy kerülsz ide?

- Hát, izé. - Felsóhajtott, nem tudta, hogyan foglalja össze egyszerű magyarázatban az elmúlt pár hónapot. - Csak látni szerettelek volna.

- Nem nézel ki valami jól - jegyezte meg Zefi.

- Igazad lehet. Mindenki ezt mondja.

- Csak most érkeztél? Már majdnem megkérdeztem, hogy jutottál be ide bejelentés nélkül. - Aztán elmosolyodott. - De eszembe jutott, milyen ügyesen tudsz betörni jól őrzött épületekbe.

- Hol vagyunk?

- Hogy lehet, hogy azt sem.

- Nem számít. Már átléptétek Eregoth határát?

- Nem. Keegannel összefutottál már?

- Találkoztál Keegannel? Hagan fiával?

Zefi felállt, és egy takarót szorított a testéhez.

- Hát persze. Neki köszönhetjük a győzelmet.

- Miféle győzelmet?

Mire Zefi elmesélte neki a merényletkísérletek, csaták, meg a Nimea és az eregothi „főkapitány" között köttetett szövetség történetét, Caim szóhoz sem jutott. Elképzelni sem tudott volna effélét. Dehogy, ez nem igaz. Láttam benne a nagyságot, aznap, az othiri temetőben. Császárnőnek született. Keegan pedig ismét bizonyította saját kiválóságát. Habár fájdalommal töltötte el a tudat, hogy oly sok eregothit elért a vég, Keegan alkalmas vezetőnek bizonyult, hogy újjáépítse a háborúk dúlta országot. Ezt el kell mondania Malignak.

Zefi megkerülte a kályhát.

- Mi lett a küldetéseddel? Megtaláltad.?

- Az édesanyámat? - Caim egy pillanatra elhallgatott, ahogy az elvesztése miatti, még mindig friss fájdalom összeszorította a szívét. - Igen, megtaláltam. De már nincs közöttünk.

- Sajnálom.

Caim bólintott.

- És veled mi a helyzet? - érdeklődött Zefi. - Visszatértél? Úgy értem, végérvényesen.

Caim odanyújtotta a kulcsos függőt.

- Nem. Azért jöttem, hogy ezt visszaadjam neked.

Zefi elvette a kezéből a medált. Egy pillanatra összeért az ujjuk. Aztán Zefi Caim karjaiba vetette magát. Teste meleg és puha volt, már nem azé a csont és bőr lányé, akit Caim ott hagyott, de még így, a lányt átölelve sem érezte már azt a tüzet, amely korábban elöntötte őt. Szerette Zefit, és mindig szeretni fogja, de nem ő kellett neki.

- Sajnálom. - Szánalmasnak hangzott, de Caimnak fogalma sem volt, mi mást mondhatna. Kitről aligha mesélhetett neki. - Elképzelni sem tudom, min mehettél keresztül, azt azonban tudom, hogy nem velem érdemes megosztanod az életed.

Caim Zefi vállához emelte volna a kezét, hogy finoman eltolja őt magától, de elsőként a lány bontakozott ki az öleléséből.

- Caim, van valami, amit tudnod. - Megrázta a fejét. - Csak annyit kell tudnod, hogy jól vagyok. Mindig tudtam, hogy nem tarthatlak vissza, de örökké szeretni foglak. Remélem, megtalálod a boldogságot.

- Ismersz. Mikor voltam én boldog? Nem zavar, ha időnként meglátogatlak?

- Amikor csak kedved tartja. De legközelebb az ajtót használd. Rendben?

Caim ránézett, és próbálta emlékezetébe vésni ezt a pillanatot, amint megint belépett az árnyak közé. Zefi szeme csillogott, de nem sírta el magát. Caim odabiccentett neki, aztán távozott.

Az átjáró összezárult kettejük között.