HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Zefi lehúzódott egy alacsony ág alá, amelynek sápadt gallyai karmokra emlékeztetőn görbedtek össze a sötétben. Holtfáradtnak érezte magát, de valahányszor lecsukódott a szeme, megint ugyanazt látta: a lesújtó kardokat és csatabárdokat, a földön vonagló, megcsonkított katonákat, és hallotta a jajveszékelés ka- kofóniáját, ahogy megtölti a teret, és szakadatlanul folytatódik, mintha sosem akarna abbamaradni.
- Felség! - súgta a fülébe Brian. - Jól érzed magad?
Zefi bólintott, és igyekezett nem rágondolni a hasát átölelő erős férfikarra vagy azokra a helyekre, amiket a fenekével megérintett, miközben egy nyeregben lovagoltak. Ám ezek a gondolatok megnyugtatónak hatottak azokhoz a szörnyűségekhez képest, amelyek máskülönben nyomasztották. Régebben mindig úgy képzelte, hogy két hadsereg titáni robajjal csap össze, de a dombtetőről figyelve csupán elfojtott kiáltásokat és bádoghangú csattanásokat hallott, meg az ostromgépek puffanásait, ahogy az ellenségre szabadították dühüket. A megszállók átvészelték a rájuk zúduló nyilak és lövedékek záporát, aztán hangyaseregként át- özönlöttek a töltéseken, barátok és ellenségek tetemeivel töltötték meg az árkokat. Zefi azt hitte, ott és akkor véget ér az egész, de Argentus egyenesen a csata forrongó sűrűjébe vezényelte a tartalékosait, és a segédcsapatok középen tartották a frontot.
Ám ekkor tüzes robbanás rázta meg a csatateret. Katonák repültek a levegőbe, akár a rongybabák, leszakadt karjuk és lábuk csonkjaival csapkodtak. Olajos füst szállt föl az izzó kráterből, ahol egy pillanattal korábban még Zefi embereinek egyik szakasza állt. Zefi Hirschre pillantott, de az adeptus összeszorított szemmel mormolt valamit maga elé. Zefi egy szót sem értett belőle. Válaszként tűzgolyókra számított tőle vagy az égből lecsapó villámra, nem idegen mantrákra. Újabb robbanás tizedelte meg az egyik íjászszázadot, Zefi pedig a forrás után kutatott. Aztán meglátta őket, ahogy az ellenség sorain áttörve közelednek: egy csapat, csillogó fekete páncélba öltözött lovast. Egy megtermett alakot vettek körül, aki kizárólag az ellenség parancsnoka lehetett. A nyakától a lábujjáig karmazsin vörös vértezet borította, borotvált fején viszont nem viselt sisakot. Mögötte zászlóvivő nyargalt, kezében lobogó, rajta vérvörös mezőben villámot markoló fekete ököl. A hadúr felemelte a karját, és újabb robbanás szántott keresztül Zefi csapatain.
Végül megszólalt Hirsch. Az adeptus kimerültnek tűnt, noha egészen addig meg sem mozdult, de most túlkiabálta a csata zsivaját.!
- Eredjen, leányom! Kitartunk, ameddig tudunk.
Zefi a fejét rázta, eltökélte, hogy mindvégig ott marad. Aztán egy lovas tört át a császári testőrség kordonán. Brian sártól és vértől mocskosan visszacsúsztatta csöpögő kardját a hüvelyébe, és lenyújtotta a kezét Zefinek.
- Felség, menekülnünk kell!
Zefi tétovázott, aztán eszébe jutott a méhében növekvő élet, és megragadta Brian kezét. A férfi maga elé emelte őt a nyeregbe, aztán lenyargaltak visszafelé a domboldalon. Zefi utolsóként azt látta a csatából, ahogy Drathan kapitány egy uthenori harcossal vív, miközben Hirsch az égre emeli a tekintetét.
Miután elhelyezkedett Brian karjai közt, Zefi kipislogta a szemében felgyűlő köny- nyeket. Erősnek kell lennem!
Nem tudta pontosan, merre tartanak, és a lelke mélyén nem is érdekelte. Nem bánta, hogy Brian veszi át az irányítást, ha csak egy kis időre is. Brian erdős részt keresett a csatatér közelében, úgy okoskodott, hogy a fák elrejtik majd a menekülésük útját. Zefi időről időre hátrapillantott rá. Brian idősebbnek tűnt, mint korábban bármikor, haja mereven csüngött a rászáradt verejtéktől és sártól. Koszfoltok keretezték a szemét, és futottak le orrnyergén. Ám még így, mocskosan és izzadtan is pompásan mutatott. Ne bámuld!
Zefi rákényszerítette magát, hogy előre nézzen.
- Üldöznek minket, Sir Brian?
- Ez igencsak valószínű, felség.
- Megsérültél a küzdelemben?
Az ifjú nemes felemelte a karját. Kevéske vér szivárgott át a láncing ujján.
- Nem vészes.
Akárcsak Caim. Miért nem képesek elismerni a férfiak, ha megsebesültek? Parányi hang szólalt meg tudata egy rejtett zugából. Értünk teszik. Ugyanúgy, ahogy te is erősnek mutatod magad az emberek előtt, pedig a legszívesebben elsírnád magad.
- Gondolod, hogy édesapád szerencsével járt, és sikerült katonákat toboroznia? - kérdezte Briantől.
- Nem sok reményt fűznék ehhez, felség. Még ha atyám, amint hazaért, tüstént futárokat küldött szét, a legközelebbi erősség akkor is három nap járóföldnyire van innen. Sokat gondolkoztam ezen.
- És?
- Talán bölcsebb lenne délen összegyűjteni a birodalom megmaradt haderejét, mielőtt a megszállók odaérnének. Az északi tartományok, attól félek, elvesztek.
Zefi magába fojtott egy sóhajt. Maga is ugyanígy vélekedett, de nem merte kimondani, hogy Brian kénytelen lesz feladni az otthonát az ellenségnek. De esküszöm, hogy minden területet visszaszerzünk.
- Gondolod, hogy a katonáink közül bárkinek sikerült elmenekülnie? - kérdezte.
- Talán. A trombiták épp visszavonulót fújtak, amikor elvágtattunk, és az ellenségnek nincs valamirevaló lovassága, hogy üldözőbe vegyenek minket. Ha kegyesek az istenek, a mi oldalunkon harcolók közül néhányan életben maradtak.
Zefi kikapta Brian kezéből a gyeplőt.
- Vissza kell mennünk! Összegyűjthet- nénk a...
- Felség. - Az ifjú nemes gyengéden visszaragadta tőle a kantárt. - Nem kockáztathatjuk meg ezt. Ha most foglyul ejtenének, az a háború végét jelentené.
Zefi mérgesen fújt egyet, de tudta, hogy Briannek igaza van. Egy darabig szótlanul haladtak tovább a sötét erdőben. Zefi gondolatai elkalandoztak, az emberein, Hirschen és Drathan kapitányon járt az esze. És Caimon. Neki semmi baja. Elhagyott téged, nem emlékszel?
Brian megállította a hátasukat a fák között csörgedező csermely mellett. Egy sziklaperemről apró vízesést formázva zubogtak le a habok. Zefi leszállt a lóról, és csak állt, kissé feleslegesnek érezte magát, amíg Brian levette a paripáról a nyerget és a pokrócot, lecsatolta a kantárt, és hagyta a vad gyepen legelészni az állatot. Miközben az ifjú nemes a patákat vizsgálgatta, Zefi megkérdezte tőle:
- Miben segíthetnék?
- Értesz a vadászathoz? Szívesen megennék egy zaftos szarvassültet, vagy egy kis vaddisznópecsenyét.
Zefi az ajkába harapott az ugratásra.
- Nem. De főzni tudok.
Egy kicsit lódított, de úgy gondolta, elég szakácsot figyelt már meg életében ahhoz, hogy össze tudjon ütni valami ehetőt.
- Arra nincs szükség.
Brian felnyitotta a földre dobott nyeregtáskát, és becsomagolt elemózsiát húzott elő belőle. Hosszú csíkokra szelt szárított hús volt benne, amilyet a menetelő katonák szoktak enni. Odaadta Zefinek az egyiket, aztán letelepedtek a patak partjára.
- Sajnálom, felség - mondta. - De nem kockáztathatjuk meg, hogy tüzet rakjunk.
Zefi szemügyre vette a szárított húst. Keménynek és inasnak tűnt. Aztán a gyomra felülkerekedett az eszén, és harapott egyet belőle. Sós íze volt, és alaposan meg kellett rágni, de mind megette, és ezt látván Brian még eggyel megkínálta. Aztán Zefi a csermelybe mártotta a markát, és kortyolt egy keveset a hűs vízből. Mennyeinek érezte. Miután szomját oltotta, Zefi magához húzta a lábát, és éledő fájdalmak egész seregét érezte a combjában és a vádlijában.
- Szóval akkor most mihez kezdünk?
Brian csöpögő kézzel és arccal hajolt el a pataktól. Egészen másnak mutatkozott a mocsoktól megtisztulva, hátrasimított, nedves hajjal.
- Pihenünk, és korán elindulunk - válaszolta. - Ha szüntelenül délkeletnek tartunk, el a megszállók útjából, kikerülhetjük a felderítőiket. Aztán amit csak parancsolsz.
Zefinek imponált, hogy az ifjú nemes aláveti magát az akaratának, mégsem passzív, mint oly sok férfi az udvarban, akik egzotikus madarak módjára illegették magukat mesterkélt mosollyal az arcukon.
- Te mit tennél?
Brian keresztbe vetett lábbal leült, előhúzta a kardját, aztán egy kis lapos kővel fenni kezdte a pengét. Szeme sötéten csillogott az éjszakában.
- Én Othirba lovagolnék.
A lelke mélyén Zefi egyetértett vele, szeretett volna visszavonulni a főváros erős falai mögé, de megrázta a fejét.
- Túl messze van. Nem vagyok hajlandó feladni az egész birodalmat ezeknek az északiaknak. Ezreket gyilkolnának meg.
- Igaz, de te életben maradnál, hogy újra megküzdhess velük. Lehet, hogy az uthenoriak hazamennek, miután eleget fosztogattak már.
- Hirsch mester nem így vélekedett. Azt mondta, ezek az emberek különböznek az északi zsoldosoktól, mivel nem az aranyért harcolnak.
- Lehetséges.
Brian pár pillanatra elcsendesedett, Zefi pedig hátratámaszkodott a könyökére. Ezernyi dolog kavargott a fejében. Vajon hány katona menekülhetett meg élve a csatából? Hol lehet Hirsch? Most mit csinálhatnak a megszállók? Vajon kivárják, amíg a sebesültjeik felépülnek, vagy tovább menetelnek? Vajon esni fog holnap?
Brian megköszörülte a torkát.
- Felség, már egy ideje igyekszem módot találni rá, hogy beszélhessek veled.
- Épp velem beszélgetsz, Sir Brian. - Zefi elmosolyodott, hagyta magát felengedni, csak egy kicsit. Bizsergés támadt a hasában, és felkúszott a mellkasába, az erdő hűvössége ellenére felmelegítette.
- De ez nehéz ügy. Nézd, amikor megismerkedtünk, csupán a császárnőt láttam benned. De azóta jobban megismertelek. Fogalmam sincs, hogyan szokás udvarolni odalent délen. És nem ismerjük elég ideje egymást ahhoz, hogy. - Keményen nekicsapta az öklét a combvértjének. - A Fényre és a Sötétségre! Ez nem megy nekem.
Zefi átkarolta a térdét.
- Azt hiszem, tudom, mit szeretnél elmondani, de előbb neked is meg kell tudnod valamit. - Valóban el fogom árulni neki? Egek!- Megismertem valaki mást.
Brian leszegte a tekintetét, és némán bólogatott.
- Persze, sejthettem.
- De már nincs velem.
Zefi nyelt egyet, ahogy Brian közelebb húzódott hozzá. Hideg veríték ütött ki a homlokán. A fejéhez emelte a kezét, hogy elrejtse, és kis híján orrba vágta Briant, aki elnyíló ajkakkal épp odahajolt hozzá. Meg fog csókolni! Valóban ezt akarom? Igen, azt hiszem, de mi lesz Caimmal és a kisbabával?
Zefi önmagával viaskodott, képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Hagyja-e, hogy megtörténjen, bármi lesz a következménye, vagy véget vessen neki? Már majdnem lecsukta a szemét, amikor acélpikkelyek zörgésétől kísérve Brian talpra ugrott.
- Elnézésedet kérem, felség. Csak egy jelentéktelen nemesi család sarja vagyok.
- Ez engem egyáltalán nem érdekel! - szaladt ki Zefi száján. Aztán halkabban hozzátette: - Tényleg nem. Viszont tudnod kell még valamit.
Felállt, majd megérintette a pocakját. Szíve a torkában dobogott.
Mégis, mit csinálsz, Zefi? El fogod ijeszteni. Talán, de tudnia kell, mielőtt bármi mást mondana.
Mielőtt megszólalhatott volna, Zefi zajt hallott a fák felől, mintha valaki a csalitoson tört volna át. Talán egy szarvas. Brian Zefi mögé pillantott, aztán felemelte a kardját. Zefi megperdült, amint tucatnyi falusi gúnyát viselő férfi lépett elő a fák közül. Minden irányból támadtak, lándzsákkal, kardokkal és íjakkal rontottak felé. Brian megpróbálta a testével védeni Zefit a banditáktól, de túl sokan voltak. Acél pendült, ahogy félreütötte a Zefire szegeződő egyik kardot.
- Felség - súgta Brian. - Szaladj el, amint rájuk támadok!
- Nem! - sziszegte Zefi. Túl sokkal kellett volna elbánnia. - Ne légy bolond!
- Csak fuss, és ne nézz vissza!
Zefi mindkét kezével megragadta Brian vállát, próbálta visszatartani, nehogy érte öngyilkos támadást intézzen. Összegabalyodtak, és Brian karja valamiképp átfogta Zefi derekát, a másikkal pedig a kardot tartotta oldalra, hogy Zefi ne érhesse el.
- Dobd el a pengét!
Időközben az egyik támadó előrelépett. Fiatal volt, talán egy vagy két évvel idősebb Zefinél. Akárcsak a többiek, ő is egyszerű ruhát viselt, bozontos bundát a szarvasbőr ing és nadrág fölött. Széles, görbe pengéjű rövid kardot tartott leengedve a kezében.
- Tedd, amit mond! - Zefi kiszabadította magát védelmezőjének öleléséből. Elfáradt. Belefáradt a menekülésbe, a küzdelembe, abba, hogy folyton félnie kell. Fájt elismernie a vereséget, de nem volt hajlandó odadobni az életét, sem Brianét puszta hősködésből. - Tedd le a fegyvered, nemes uram!
Brian mérges pillantást vetett rá, de lerakta a kardját. Ám amikor egyik támadójuk lehajolt, hogy elvegye a fegyvert, Brian felrúgott a térdével, egyenesen a férfi arcába, erőteljesen hátrataszítva őt. Mint mikor megreped a gát, a többi támadó lerohanta, és Brian eltűnt a püfölő öklök és a döfködő lándzsanyelek tömegében. Zefi könyörgött, hogy hagyják abba, és az öklével csapkodta a hátukat, de a férfiak ügyet sem vetettek rá. Túl későn jutott eszébe Brian tőre, mely az övébe tűzve nyugodott hüvelyében. Amikor a markolathoz nyúlt, erős kéz zárult a csuklója köré.
- Ez nem lenne bölcs dolog, hölgyem.
Az ifjú volt az, aki az imént a fegyver letételére szólította fel őket. Végignézte, ahogy az emberei a földhöz szorították, és megkötözték Briant, de a tőrt nem vette el Zefitől. Mert nem jelentek veszélyt, ugye? Csak ringasd ebbe a hitbe magad, tejfölösszájú!
Zefi szemügyre vette a fiatalembert, jelvényt vagy címert keresett rajta, de az ifjú semmi affélét nem viselt, ami elárulta volna, kihez tartozik.
- Ki vagy? - kérdezte az ifjú.
Zefi fejében megfordult, hogy hazudik, és egy kisebb nemesi család lányának adja ki magát. Mondjuk, Brian húgának. Kis szerencsével mindkettejüket szabadon engedik némi váltságdíj fejében. Ám amint eszébe jutottak mindazok, akik nemrégiben a vérüket ontották érte, úgy érezte, hogy nem gyalázhatja meg az emléküket megtévesztéssel.
- Josephine vagyok, Nimea császárnője. És szeretném megtudni foglyul ejtőm nevét.
A támadók lopva összenéztek. Az ifjú harcos tekintete Brianre siklott róla, majd megint Zefire szegeződött.
- Áruld el a valódi neved!
Zefi felszegte az állát, és kihúzta magát.
- Josephine Frenig Corrinada, első ezen a néven, Nimea császárnője, Othir védelmezője, Highavon úrnője. Most újra megkérdezlek, uram, téged hogy hívnak?
Az ifjú hunyorított. Állát gyér borosta borította. Kosz kérgesedett a nyakára, és ragadt gubancos hajába. Mintha napok, ha nem hetek óta ugyanabban a gúnyában aludt volna. Az igazat megvallva az egész társaság rongyosnak tűnt, hiába hetvenkedtek. A harcos megköszörülte a torkát.
- Lord Keegan vagyok, az eregothi szabad klánok hadvezére.
* * *
Zefi leszegett fejjel léptetett lovával a sötétben, keze a nyeregkápára kulcsolódott. Őszülő, tüskés vörös szakállú erdőlakó tartotta hátasának kantárját. Brian mögötte gyalogolt, elöl összekötött kézzel és nyakára hurkolt kötéllel. Zefi úgy vélte, két-három gyertyarovásnyi ideje bandukolhattak, egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe, amely kiterjedtebbnek bizonyult, mint először gondolta volna. Minden egyes megtett mérfölddel egyre jobban összezavarodott. Mostanra más ellenséges csapatokkal kellett volna találkozniuk, vagy magával a fősereggel. Aligha érezte hihetőnek, hogy a megszállók ilyen hamar maguk mögött hagyták volna őket - ez képtelenség lenne ennyi gyalogos, szekér és egyebek mellett, ami a menetelés biztosításához szükséges. De ha nem a hadúrhoz tartanak, akkor hová?
Az ifjú vezér, Keegan valahol a csapat élén haladt. Lord Keegannek nevezte magát, de Zefinek komoly kételyei támadtak az ifjú nemesi címét illetően. Fontolgatta, hogy előrekiált neki, és válaszokat kér, de mielőtt összeszedhette volna a bátorságát, előttük fények tűntek fel a fák között. Fafüst és készülő étel szaga csapta meg az orrát, amint a csapás egy széles tisztásba futott bele, ahol egy tábor állt a füvön. Zefi hat tűzrakó helyet számlált meg, és nagyjából tucatnyi fatörzsekhez kötözött lombkoronát, melyek kezdetleges sátorként szolgáltak.
Amint az erdőlakók bevonultak a táborhelyre, Keegen odament Zefihez. Zefi szóra nyitotta a száját, de elbizonytalanodott, amikor az ifjú harcos hosszú kést húzott elő az övéből, és megállt Briannel szemben.
- Úgy halottam, hogy a déli lovagok többre tartják a becsületüket, mint az életüket - mondta Keegan, és elvágta Brian kezén a kötelet. - Ha megpróbálnál elszökni, kiderítjük, valóban így van-e.
Miközben Brian a csuklóját dörzsölgette, Keegan Zefihez fordult.
- Hölgyem, nem sokkal szolgálhatunk, de akad némi meleg étel, ha velem tartanál.
Zefi odapillantott Brianre - aki szerencsére tartotta a száját -, és leszállt a lóról. Ismerős hang harsant fel a fák közül.
- Felség!
Zefit kis híján feldöntötte az odarohanó Iola, aki vadul a karjaiba szorította. Köny- nyek öntötték el Zefi szemét, ahogy hirtelen feltörtek az addig visszatartott érzelmei. Csak ölelték egymás, és perceken át zokogtak, mielőtt Iola kibontakozott a karjaiból. A lány két kézzel megtörölgette nedves arcát, majd szertartásosan térdet hajtott.
- Felség, nem hittük. Vagyis attól féltünk. Ó, annyira örülünk, hogy láthatjuk felségedet!
- Örülünk?
Zefi átnézett Iola válla fölött, és a földön ülő emberek csoportját pillantotta meg. Félő volt, hogy ismét elerednek a könnyei, amikor Drathan kapitány merev derékkal felállt, és határozottan szalutált neki. Mögötte nyakán friss kötéssel Buthus hadnagyot és Trenor őrmestert fedezte fel, és még számos olyan arcot, amelyekről azt hitte, soha többé nem látja azokat viszont. Fogvatartóiról megfeledkezve odaszaladt hozzájuk. Legalább negyvenen voltak itt. Krav doktor egy sebesült katonát látott el egy lámpás fényénél.
- Hogy lehetséges ez? - kérdezte Zefi. - Hogyan sikerült mindannyiuknak életben maradniuk?
- Elmenekültünk - válaszolta Iola. - Amikor a futárok visszaértek a táborba a hírrel, hogy rosszul áll a csata, szekerekre raktuk a sebesülteket, és megindultunk.
- Iola érdeme, felség. - Drathan kapitány furcsán mutatott a fegyverei nélkül. Bal karját felkötötték, és akadt rajta még néhány karcolás, ám máskülönben épnek és egészségesnek tűnt. - Ő szervezte meg a visszavonulást. Ha ő nem lett volna, sokkal többen elvesznek.
Iola elpirult a kapitány szavai hallatán, Zefinek pedig el kellett fojtania a megkönnyebbüléstől feltörni készölő nevetést. De jókedve rögtön tovaszállt, amikor a táborban kószáló erdőlakókra nézett.
- Nem igazán tudják, mit tegyenek velünk - mordult fel egy zsémbes hang.
Zefi odafordult, és átölelte a tulajdonosát.
- Hirsch mester! Már azt hittem, magát is elvesztettem!
Az adeptus a lehető legudvariasabban kibontakozott a szorításából, és időnként halkan felszisszenve lehámozta magáról Zefi karjait. A férfi rongyos kabátjának számtalan repedésén át Zefi itt-ott vérfoltos fehér pólyákat fedezett fel.
- Ó, Hirsch, úgy sajnálom. Jól van?
- Megmaradok. Legalábbis még egy kis darabig.
- Hirsch, mi történt? Azok a robbanások.
- Igen, leányom. Varázslat. Egy kis meglepetés, amivel nem számoltunk.
Zefi vére a fülében lüktetett, amikor visszagondolt a Caimmal és az ő furcsa képességeivel kapcsolatos élményeire. Lehalkította a hangját.
- Aligha csak egy kis meglepetés, Hirsch mester. A megszállók szétverték a hadseregemet, több száz katonát lekaszaboltak, és megsemmisítették az egyetlen akadályt, amely köztük és Nimea belső területei közt az útjukat állhatta. Én azt mondanám, hogy ezt borzalmas katasztrófának tekinthetjük.
Árny futott át az adeptus arcán, ahogyan a tűzhöz hajolt.
- Az ellenség parancsnoka rendkívüli módon értett a varázslás tudományához.
Zefi letérdelt melléje. A tűz hevét csodásnak érezte arcán és kezén.
- Még magánál is jobban?
- Nehéz megállapítani. A mágiájában nem volt szervezettség, semmiféle belső logika, amit fel tudtam volna fedezni.
- De le tudja győzni, ugye?
- Fogalmam sincs, leányom. Talán ki tudok találni valamit ellene, ha lesz rá elég időm.
Valami, amiben nem bővelkedünk.
Zefi belelehelt egymáshoz szorított két markába, miközben körbepillantott a táboron. Mindenfelé irhabundákba burkolózott erdőlakók ültek és álltak, úgy tűnt, fáznak, és étel sem jut elég nekik, és egyáltalán nem hasonlítottak a rettenthetetlen harcosokra, akik tönkreverték a seregét.
Drathan kapitány és Brian lépett oda a tűzhöz.
- Felség - suttogta Brian. - Van egy tervünk. Ha sikerülne felültetnünk téged a lovamra, az embereiddel együtt elbánhatnék az őrökkel, és.
- Nem - szakította félbe Zefi. - Senki sem fogja kockáztatni a saját életét az enyémért.
- Felség! - Drathan kapitány teljesen elképedt. - Az ön biztonsága mindennél fontosabb számunkra. Ezek az emberek veszélyesek.
- Az édesapám ezektől az eregothiaktól tartott annyira - tette hozzá Brian. - Vadak, akik jobban értenek az erőszakhoz és fosztogatáshoz, mint a háborúskodáshoz. Nem tudni, mire képesek.
Zefi a fejét rázta.
- Azt mondtam, nem. Most esküdjetek meg, hogy semmit sem tesztek a beleegyezésem nélkül!
Drathan kapitány összevonta a szemöldökét, de határozott bólintásként felrántotta és leeresztette az állát. Brian csak Zefit nézte. Zefi visszabámult rá.
- Esküdj meg rá, vagy mostantól ne szolgálj tovább!
- Esküszöm - mondta végül vékony vonallá préselt ajkakkal Brian.
Az egyik őr sziszegett, Zefi pedig felállt a néhány emberével feléjük közelgő Keegan láttán.
- Hölgyem! - szólalt meg az ifjú harcos. - Velem jönnél?
Drathan kapitány közbe akart avatkozni, és Brian tüstént mögéje lépett, de Zefi csillapítón feltartotta a kezét.
- Ne! Minden rendben.
Zefi követte az ellenség vezérét. Egy szarvasbőr nadrágot és zekét viselő magas férfi gőzölgő kupákat hozott nekik. Zefi anélkül, hogy megkérdezte volna, mi van benne, elfogadta azt. A gőzölgő italból rettenetes szag áradt, de nem érdekelte. Pusztán az, hogy a forró kupára zárhatta az ujjait, mennyei érzésnek hatott.
Keegen őt figyelte, miközben belekortyolt az italba. Az orra egy kissé túl vékony és hegyes volt. Borostája csapott állat rejtett, amitől úgy nézett ki, akár egy fiatal farkas. A bal orcájába metszett rózsaszínű félhold nemrégen ejtett sebtől származott.
- Forralt mézsör.
Zefi bólintott, és kortyolt belőle. Az ital egészen finomnak bizonyult, határozottan mézízű volt, és belülről felmelegítette őt.
- A hadvezéred hibázott - mondta Keegan. - Így összecsapni az ellenféllel. Közel sem volt elegendő emberetek.
- Micsoda éleslátás. - Zefi megengedett magának egy haragos pillantást, épp csak jelzés gyanánt. - Eregoth főkapitányának nevezted magad, de legjobb tudomásom szerint, ott nemrég még a herceg uralkodott. Kérlek, ne keseríts el azzal, hogy valami felkapaszkodott törzsfőnök nagyravágyó fia ejtett foglyul!
Az ifjú harcos lehajtotta az italát, majd lerakta a kupát.
- Erric herceg halott. Eregoth újra szabad, többé sem az Eveskine-eknek, sem a régi nimeai hűbéruraknak nem szolgája.
- Ezért törtetek be az országomba? Hogy bosszút álljatok egykori uraitok tetteiért?
Most Keeganen volt a sor, hogy dühösen felkapja a fejét.
- Nem betolakodók vagyunk. A Mennydörgés Ura ellen jöttünk.
- Ki ellen?
- Aki ezt a jelképet viseli magán. - Benyúlt a zekéjébe, és előhúzott egy darab fekete szövetet. A ruhára villámot markoló öklöt hímeztek. - Egy Tallus nevű északi hadúr. Azt tartják róla, hogy varázsló, és én is így hiszem azok után, amit láttam.
Zefi felidézte magában a csatát, a földből hatalmas rögöket kiszakító robbanásokat, amelyek holttestekkel és repülő kövekkel terítették be a csatateret.
- Mit akarsz ezzel mondani? Hogy azért jöttetek el egészen idáig, hatoltatok be az országomba, hogy rátámadjatok az északiakra, akik az imént semmisítették meg a seregemet, mindössze. - Körbemutatott a tisztáson. Az eregothiak legfeljebb ötvenen lehettek. - Ezzel a pár emberrel?
Keegan elrakta a szövetdarabot.
- Többen vagyunk. De folyton szétválunk, hogy nehezebben akadhassanak rá a táborainkra.
Zefi önkéntelenül is bólintott. Jól okoskodtak. Egy hadsereg ugyan nagyobb erőt képvisel a csatatéren, közel sem annyira mozgékony, mint egy efféle kis portyázó csapat.
- Miért? Miért sodorjátok veszélybe az életeteket csupán azért, hogy segítsetek nekünk?
- Nem azért vagyunk itt, hogy nektek segítsünk. Hanem hogy bosszút álljunk a halottainkért. A Mennydörgés Ura lerohanta az otthonainkat, és lemészárolta a népünket. - Csettintett az ujjával. - A hadseregével és a mágiájával egyetlen éjszaka alatt elfoglalta Liovardot.
Keegan a táborban lévőkre mutatott.
- Mindössze ők és még néhány őrszem maradtak meg a harcosaim közül. Elmenekültünk a vérontás elől, aztán a sebeinket nyalogatva elbujdostunk. De értünk a rejtőzéshez. Amikor az uthenoriak eljöttek a városból, követtük őket. Egészen e déli földekig a sarkukban maradtunk. A szárnyakat támadtuk. Felgyújtottuk az ellátmányt szállító szekereiket. Nyílt csatában nem mérkőzhetünk meg a Mennydörgés Urával, ahogy ti próbáltátok, de valahányszor lecsapni igyekszik ránk, köddé válunk, hogy aztán más módon rontsunk neki.
Zefi elgondolkodott ezen. Ha lenne több embere és elég lova, ugyanezt tehetnék ők is, de nagyobb léptékben. Félőnek tűnt, hogy elered a könnye, amikor eszébe jutott az a rengeteg ember, aki nemrég elesett. Okosabbnak kellett volna lennem. Felül kellett volna bírálnom Argentust. Azok az emberek még mindig élhetnének.
Keegan szakította meg gondolatainak folyását.
- Valóban te vagy a császárnő?
Zefi a kézfejével törölgette a szemét.
- Igen. Legalábbis egyelőre. Azt hittem, a megszálló hadsereghez tartoztok. Talán felderítők vagytok. Nem tudom. De nem számít. Amikor ez a hadúr, Tallus, elérkezik Othirhoz, már késő lesz.
Keegan homloka mély ráncokba gyűrődött.
- Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy megbízhatok Nimea császárnőjében. Azt mondta róla, hogy jó szíve van.
Zefi legszívesebben felkacagott volna, hogy eloszlassa a mellkasát szorító fájdalmat.
- Sajnálom. Senkit sem ismerek Eregothból.
- Nem eregothi volt. Vagyis igen, de már jó ideje nem élt ott. Viszont visszajött, hogy. nos, nem illendő elárulnom, miért. De jó ember volt meglehetősen kegyetlen ábrázata ellenére.
Remény rezdült Zefi gyomrában, miközben az ifjú harcos zavaros magyarázatát hallgatta. Nem merte ugyan elhinni, de hátha. Hátha mégis.
- Hogy hívták?
- Caim Du Varthának.
Zefi pár lélegzetvételnyi ideig csak bámult maga elé, nem akart hinni a fülének.
- Hallottál róla, hölgyem?
Zefi felnevetett, és a tűzbe löttyintette kupája tartalmát. Az ital sziszegett, és gomolygó gőz csapott fel belőle. Drathan és Brian felé fordult, akik riadt tekintettel figyelték.
- Caim él! - kiáltotta.
Zefi kikerülte a tábortüzet, és megragadta Keegan kezét.
- Ez igaz, ugye? Él?
Keegan szeme oly hatalmasra kerekedett, mint a kétsúlynyi császárarany.
- Igen. Vagyis még élt, amikor utollára láttam. A csata után otthagyott minket. Pontosabban az első csata után. - Megállt, a torka elszorult. - Ő mentett meg minket, hölgyem, ő mentett meg mindannyiunkat.
Zefi legszívesebben dalra fakadt volna.
- Ehhez nagyon ért. Kérlek, mesélj el mindent! Minden apró részletet!
Miközben tovaszaladt az éj, és a fák mögött felbukkant a nap, Zefi végighallgatta, Caim milyen részt vállalt az eregothiak szabadságharcában. Egész idő alatt úgy érezte, meg kell csípnie magát, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nem álmodik. Caim élt.
- Most hol van? - kérdezte, miután Keegan elmesélte, hogyan foglalták el a herceg liovardi erődjét.
- Már másnap északra indult azután, hogy kivívtuk a szabadságunkat. Valami ostoba küldetés miatt. - Keegan széttárta a kezét. - Herceg lehetett volna. Tőlünk akár királynak is nevezhette volna magát. De elment, és magával vitt hármat a legkiválóbb harcosaim közül. Mostanra már az északi pusztaságok mélyén járhat.
Még mindig az édesanyja szellemét üldözi. Caim, ha megöleted magad, mielőtt elérlek, akkor... akkor... Felnevetett magában. Caimnak nem eshet baja. Zefi a lelke mélyén tudta ezt. Ó, istenek! Vagy a Szent Próféta! Bármi uralkodik is a meny- nyekben, hálás vagyok ezért.
Próbálta visszafojtani áradó jókedvét. Most a saját népének jóléte számított. És egy ötlet motoszkált a fejében.
- Keegan, mi lesz, ha a megszállók elérik Othirt?
- Nagy város?
- Igen. A legnagyobb Nimeában, vetekedik Taralonnal, Firennával vagy Altaia városállamaival is. Kívül két fal védi, belül több erődítmény is áll.
Keegan résnyire szűkült szemmel meredt a tűzbe.
- Ez. megnehezíti a dolgot. Nehéz lenne a Mennydörgés Urának közelébe jutni, ha egy ilyen jól védett állást elfoglalna. De még így is bosszút állhatunk.
- Na és ha most megtámadhatnánk? Nagyobb sereggel, mint amit magaddal hoztál ide?
- Úgy érted, egyesítsük az erőinket?
Zefi elmosolyodott. Az ifjú közel sem volt annyira nehézkes, mint amilyennek tűnt. Zefi értette, Caim miért rá bízta a parancsnokságot.
- Pontosan. Lehetséges, hogy még több katonám túlélte a csatát, és e pillanatban már gyülekezik a felmentő sereg. Ha egyesítjük az erőinket, valódi háborúba kezdhetnénk ezzel a Mennydörgés Urával.
Keegan megrázta a fejét.
- Elegünk volt a nimeai uralkodókból és a nimeai viszályokból. A magunk módján intézzük el. Egyedül.
- Keegen, figyelj rám! Megértem, hogyan érzel, és hogyan érezhet a néped.
- Nem, hölgyem. Nem hinném. Négy emberöltőn át a birodalmad rabszolgái voltunk. Harcoltunk a szabadságunkért, és kivívtuk, csak hogy azonmód egy közülünk való tapossa el. Most, hogy ismét szabadok vagyunk, valóban szabadok, többé nem fogadj'uk el azt az életet. Inkább az utolsó emberig mind elpusztulunk.
Zefi felállt. A táborban minden tekintet rá szegeződött. Mély lélegzetet vett, és megacélozta magát, tudta, hogy a nemzet sorsa múlhat azon, amit most tesz.
- Ezennel szavamat adom Nimea csá- szárnőjeként és egyeduralkodójaként, hogy ha te és az embereid segítetek nekünk e válságos időkben, Eregoth ezentúl szabad és független nemzetként kormányozhatja magát a saját törvényei szerint, saját sorsának alakítójaként most és mindörökké. Esküszöm a koronámra és minden előttem uralkodó császárra.
Keegan szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Aztán felállt Zefi mellett.
- Atyám egyszer azt mondta nekem: csak egy bolond utasítja vissza a neki kínált kenyeret, amikor éhes. Harcolni fogok veled, felséges hölgyem. És amikor véget ér a harc, betartatjuk veled az ígéretedet.
Utasítást adott, hogy engedjék szabadon Zefi katonáit, szolgáltassák vissza nekik a fegyvereiket, aztán magukra hagyta őket, hogy a saját embereivel foglalkozzon. Zefi gondolataiba mélyedve állt a tűz mellett. Remélem, helyesen cselekedtem. Ez tűnt helyesnek, de bárcsak Hubert itt lenne velem.
- Ügyesen csinálta, leányom - szólalt meg Hirsch. - És most mihez fog kezdeni újdonsült szövetségeseivel?
- Arra fogom használni őket, hogy lassan kivéreztessék az ellenséget, Hirsch mester. Minden lépésnél apró sebet ejtek rajtuk, amíg el nem hagyják a földjeinket, vagy el nem esnek Othir kapujában.
Odapillantott Brianre, aki a császári testőrök csoportja mellett állt. De mihez kezdjek veled, nemes uram?