TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Caim felnyögött, ahogy átfordult a másik oldalára. A visszaút Othirból keményebbnek bizonyult, mint amire számított. Az egész teste sajgott.
A koromfekete égboltra pislogva letolta magáról megdermedt pokrócát, és felült. Fagyos eső vonta be vékony kéreggel a földet. Dray tompa tekintettel, száját bambán eltátva ült a tábortűznél, ahonnan tétova füst szállt fölfelé. Caim gyorsan közelebb húzódott a zsarátnok melegéhez.
- Van még fánk?
Dray a fejét rázta.
- Az utolsó hasábokat égettük el. És nem hinném, hogy találnánk száraz tűzifát errefelé. Éjfél óta esik.
Caim összedörgölte a kezét. A hideg reggel izgatta a legkevésbé. Bármily hihetetlen, Zefi épp északra tart, hogy megkeresse őt. Abból ítélve, amit Huberttől hallott, sok mindenen keresztülment a trónra lépése óta. Vajon Caim egyáltalán ráismerne még?
És itt volt még Kit is. Caim kegyetlenül bánt vele előző este. Azt kívánta, bárcsak azt mondhatná, csak most fordult elő ilyen, de Caim hetek óta zaklatottan viselkedett, és nem figyelt úgy a lányra, ahogy az nyilván elvárta volna tőle. Sok minden megváltozott közöttük az Eregothban együtt eltöltött idő alatt. Be kellett volna ismernie ezt, és helyrehoznia a kapcsolatukat.
Caim az észak felé elterülő terepet tanulmányozta. A hívogató érzés különösen erősnek bizonyult ma reggel, erősebbnek, mint valaha.
Ráadásul egészen furcsa jelleget öltött. A monoton zúgást szakadatlan jajongás váltotta fel. Vajon miért? Talán miattam? Lehet, hogy a visszatérésem Othirba, és hogy kiterjesztettem képességeim határait, valamit művelt a fejemmel.
Amíg ő a lehetséges magyarázaton morfondírozott, a többiek is kikászálódtak pokrócaik alól. Aztán evés közben tábort bontottak. Caim Egilhez lépett, és a hívás irányába mutatott.
- Arrafelé vezess minket tovább!
A vezető meghúzogatta a szakállát, melyet apró jégdarabok pöttyöztek.
- Ahogy gondolod, de minél északabbra jutunk, annál nagyobb az esélye, hogy felfedeznek minket. A Medve törzs sűrűn benépesíti ezt a vidéket.
- Értem. Tégy meg minden tőled telhetőt, hogy kikerüljük őket! Hacsak nem indulnál már most vissza. Nem erre vállalkoztál.
- Dehogy. Jól megfizettek ezért. Különben is, nem venném a szívemre, ha eltévednétek, és halálra fagynátok idefent.
Caim elmosolyodott, habár belefájdult az arca. Egymás mögött haladva megindultak a vezető után, leghátul Caim bandukolt. Nem kellett sokat várnia, hogy Malig megint morogni kezdjen, ám ekkor Dray előhúzott valamit a nyeregtáskájából. Egy hosszú nyakú palackot. Malig kikapta a kezéből, és kirántotta belőle a dugót.
- A francba!
- Egészen eddig tartogattam. Jól tettem, mi?
Egypárszor még csak kettejük között cserélt gazdát az üveg, mielőtt odakínálták Aemonnak, de ő a fejével intett, hogy nem kér belőle.
- Csak egy kortyocskát, Aemon! - noszogatta Dray. - Talán ettől egy kissé jobb kedvre derülsz a sok morcoskodás után.
- És ha mégsem - tette hozzá Malig -, legalább jobb társaság leszel tőle.
Dray mondott még valamit, amit Caim nem tudott kivenni, és Maliggal együtt hahotázni kezdett. Aztán rázendítettek egy bordalra. Amíg ők danolásztak, Aemon kikapta a palackot a bátyja kezéből, és alaposan meghúzta. Caim hunyorogva kémlelt előre a szél ellenében, de semmit sem látott, csak a puszta kietlen laposságát. Aztán mégis felfedezett valamit a messzeségben, egy sötétebb foltot a szemhatáron. Segítségnek nem sok, de legalább valamiféle tájékozódási pontként szolgált.
Caim könnyű vágtára ösztökélte a hátasát, és csakhamar beérte az iddogáló eregothiakat. Dray odakínálta neki az immár csaknem üres palackot.
- Kéred az utolsó kortyot?
- Vegyetek vissza a hangerőből! - válaszolta Caim. - És tartsátok nyitva a szemeteket!
Dray rábámult, de semmit se szólt. Csendben haladtak tovább a fagyos szélben és az időnként rájuk zúduló hózápor- okban. Miután Dray és Malig végzett a folyékony mulatsággal, mindketten lecsukott szemmel rádőltek a nyeregre. Egy gyertyarovásnyi lovaglás után Egil bevárta őket, hogy kifújják magukat. Mindenki leszállt a lóról, hogy az állatok pihenhessenek, de Caim ragaszkodott hozzá, hogy közben gyalog folytassák az utat.
Amikor Malig sopánkodni kezdett, Caim azt válaszolta neki:
- A mozgás melegen tart. És még jókora utat meg kell tennünk az éj leszállta előtt.
Malig felhorkantott.
- Az éj leszállta? Ha nem vetted volna észre, folyton éjszaka van a pokolnak ebben a fagyott bugyrában.
Caim érezte, hogy karizmai összerándulnak. Az ujja viszketett. Erőt vett magán, ahogy a jéghideg nyereg a combjához ért, majd fellendült a lovára, és köny- nyű vágtában megindult előre. Amikor százméternyire lehagyta a többieket, lelassított. Ingerült volt, noha nem tudta, miért. Csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb el kell jutnia a rengetegbe, és meg kell találnia a fejében motoszkáló érzés forrását. A hóesés valamelyest alábbhagyott, így már ki tudta venni a horizontot, ahol a sötétből sűrű erdő rajzolódott ki. Eleinte szokványosnak tűntek a fák, attól eltekintve, hogy először látott effélét a pusztaságban. Ám ahogy egyre mesz- szebb hajtotta a lovát, olyan részletek bontakoztak ki, amelyek elgondolkoztatták. A fák óriásira nőttek, még az Eregoth északi részén honos hatalmas tölgyeknél is nagyobbra. Aztán ott volt még a színük: ébenfekete törzsek, hamuszürke lombokkal.
Caim lassú sétára fogta vissza a paripáját, amikor beértek az erdőbe. Vékony, göcsörtös ágak fonódtak össze lombkoronává a feje fölött. Mindenből kesernyés és halott szag áradt. Caim közvetlenül a fák vonala mögött várta be a többieket. A hívogató érzés mostanra még inkább feler ő- södött, egyre tovább hajtotta őt.
- Lehet, hogy ez az a hely - szólalt meg, amikor a többiek odaértek. - Ne veszítsétek el a fejeteket, és mindig legyen kéznél a fegyveretek.
Aemon rántott egyet kardjának hüvelyén. Háromszor kellett próbálkoznia, hogy sikerüljön meglazítania a belefagyott pengét. Ezt látván a többiek is ellenőrizték a fegyvereiket. Caim a háta mögé nyúlt, de a kései könnyedén kicsusszantak az érintésére. Beljebb vezette a rengetegben a csapatot.
A fák néhány keskeny folt kivételével teljesen eltakarták az eget. Nem akadt sem ösvény, sem csapás, így Caim maga tört utat, lovával kerülgette a széles törzseket. Egil mögötte gyalogolt, könnyedén átvágott a fák között.
- Van bármi elképzelésed arról, merre járhatunk? - kérdezte Caim.
- Egy kevés, de az ismerőseim közül senki sem járt még ilyen messze északon. Ha itt rajtakapnak a vadászaton, valószínűleg a kezed, ha nem a fejed bánja.
- Remek - jegyezte meg Malig. - Egyre csábítóbb ez a hely. Eszedbe jutott már, hogy egy kis házat építs magadnak idefent, Caim?
Amint Caim szóra nyitotta volna a száját, hogy velős választ adjon, meglátott valamit a fák között. Úgy ötvenlépésnyire kőtalapzat emelkedett ki a hóból.
- Van valami előttünk.
A többiek hunyorogtak a sötétben.
- Mi az? - kérdezte Dray.
Caim lepisszegte, és lecsusszant a nyergéből. Nem érzékelt veszélyt, mégis túl nagynak tűnt a csend. Elült a szél, mintha az erdő visszatartotta volna a lélegzetét.
Caim odavetette a gyeplőt Aemonnak.
- Maradj szorosan a nyomomban, és ne beszélj!
Lassan megindult a fagyott havon, amely meg-megroppant, bármilyen óvatosan lépdelt is, és odaóvakodott a talapzathoz. Magasabb volt, mint amilyennek először feltételezte, nagyjából kétszer akkora, mint egy ember. Zöldesszürke kőből volt, időmarta és zuzmófoltos. Amikor Caim mindkét irányban oldalra kémlelt, ötvenlépésnyire keletre megpillantott egy másik, alacsonyabb talapzatot, amögött pedig leomlott kövek halmát látta. Szinte tökéletesen egyvonalban álltak. Caim hátrébb lépett, hogy más nézőpontból vegye szemügyre őket. Ezek a kövek egykor az erdőt átszelő fal részei voltak. Aztán meglátta a talapzat mögötti épületet a fák takarásában. Nehezen lehetett kivenni a körvonalakat, de Caim úgy vélte, hogy még több építmény állhat mögötte. Félrevonta Egilt.
- Nincs tudomásom városokról ennyire északon - magyarázta a vezető. - Kivéve a sötét nagyúr fellegvárát.
Caim keresztülkémlelt a fák sűrűjén. Vajon ide kellett eljutnia? Nem látott itt élőket. Ha jobban belegondolt, állatokat sem látott, amióta behatoltak a rengetegbe, és a hangjukat sem hallotta. Az erdő egy temetőnél is csendesebb volt.
Caim megrázta a fejét, hogy elhessegesse a zavaró gondolatokat. Tudta, mit kell tennie. Odapillantott Aemonra és a többiekre.
- Bemegyek. Számoljatok el ötvenig, aztán gyertek utánam!
Caim óvatos léptekkel megindult előre, kezét pedig gladiusa gombján tartotta, miközben követte a hívogató érzés fonalát. Gond nélkül eljutott az első építmény külső sarkához. A tető és két külső fal beomlott, és csak a talapzatához hasonló kőből készült félburok maradt. Szögletes ablakok meredtek üres tekintettel Caimra. Az ez után következő legközelebbi épület húszlépésnyivel hátrébb állt; három fala és a belső válaszfal egy része épségben megmaradt. Közöttük érintetlen hó borította a földet. Caim épp megindult volna, hogy átmenjen, de valami visszatartotta. Kibámult a hatalmas fehér térségre, és ekkor egyszerre rájött.
Az árnyak.
Mindenfelé ott nyüzsögtek, összegyűltek a fákon, az omladozó épületek ablakaiban. Hangjuk ott duruzsolt a fülében.
Caim jókora párafelhőt lehelt ki, miközben őket hallgatta. Bármi volt is valaha ez a hely, az árnyak különös érdeklődést mutattak iránta, és ez nem hatott megnyugtatóan rá. De lassan beérték őt a többiek. Továbbindult.
A következő épület fedezékéből Caim újabb összeomlott építményeket pillantott meg maga előtt, több tucatnyit, szerény lakoktól egészen a terpeszkedő udvarházakig, amelyek egykor valószínűleg paloták lehettek. Szerkezetük fényűzőnek hatott, a megmaradt kőfalak csigadíszekkel és más ékítményekkel kidolgozottak: semmihez sem foghatók, amit Caim valaha látott. Valamennyivel odébb, egy nyitott téren megtört oszlopok sejlettek elő a homályból. A romok több száz évesnek tűntek. Vajon mi pusztíthatott itt? Járvány? A háború volt a legkézenfekvőbb válasz, de a törzsek közül, amelyekkel eddig összetalálkoztak, egyik sem lett volna képes ezekhez hasonló épületeket emelni. Vajon valaha egy másik nép élhetett ezen a vidéken? A gyerekkorában hallott mesékben az Északi Vidék a manók és kísértetek földje volt, de ez a város eléggé valóságosnak hatott.
A többiek is beérték, mindegyikük fegyverrel a kezében. Még Egil is előhúzta a vadászkését.
- Ugye, nem fogunk itt éjszakázni? - érdeklődött Malig.
- Miért? - Dray elvigyorodott. - Félsz, hogy az erdő szellemei elkapnak, Mal?
Malig arca elkomorodott.
- A ménkű essen beléd! Én aztán nem rémülök meg semmiféle erdőtől.
Caim arca megrándult, ahogy hangjukat felkapta az ágak között megzörrenő szél. Aemon szólalt meg:
- Úgy érzem, mintha valami a nyakamba lihegne.
- Miről beszélsz? - kérdezte Dray. - Iszonyú régóta nem él itt senki.
Aemon megmozgatta a vállát.
- Nem tudom, de így érzem. Mintha figyelnének minket.
Caim a hozzá legközelebbi árnyakra pillantott, mivel ugyanezt érezte a tarkóján.
- Körülnézünk. De maradjatok együtt, és egyelőre ne nyergeljétek le a lovakat!
- Tüzet gyújthatunk? - kérdezte Dray. - Az orromig se látok el.
- Csak egy lámpást, és álljatok készen, hogy bármikor eloltsátok, ha jelzek!
Caim megvárta, hogy Aemon előkeressen egy lámpást, és szikrát csiholva lángra lobbantsa a kanócot. Egymagában szerette volna felderíteni a terepet, de volt valami furcsa ebben a helyben. A romok kihaltnak tűntek, az árnyak jelenlétét kivéve. Caim azt kívánta, bárcsak tudná, egyszerre miért jelentek meg ennyien. Vajon a hely valamiképp kapcsolatban állhatott az Árnyak Földjével? Fogalma sem volt róla, és az efféle tudatlanság valamiképp mindig visszaütött, ő meg elűzte magától Kitet.
Caim előrelódult az épület biztonságából, és megindult a nyílt terület felé, amiről hamar kiderítette, hogy valamiféle tér, talán az ősi város egykori főtere. A tér mind a négy oldalát egy-egy hatalmas épület övezte. Talán templomok vagy kormányzati csarnokok lehettek. Beomlott tetőiket és ferde oszlopaikat látva Caim nem szívesen lépett be a kapuikon, hogy feltérképezze őket.
Miközben Caim a tér peremét cserkészte be, a fejében olyannyira felerősödött a ráncigáló érzés, hogy gondolkodni is alig tudott. A tér túlsó végébe csábította, amely a közepétől nem messze álló függőleges oszloptól eltekintve üresnek mutatkozott. A kinti talapköveknél magasabb és karcsúbb pillér valamiféle sztélének tűnt, amely a múlt fontos eseményeit volt hivatott megörökíteni. Othirban léptennyomon lehetett találni hasonlókat, televésve halott generálisok és politikusok dicső tetteivel. Caim épp megindult feléje a havon át, amikor a többiek a térre értek. A lámpás hideg fénye megcsillant a tetőkről lelógó jégcsapokon. A fejük feletti pár- kányzaton megmozdultak az árnyak, amelyek leginkább egy csapat csókára hasonlítottak. És őket figyelték.
A sztélé felületét megviselte az idő, és jég borította. Caimot olyannyira lekötötte, hogy szemügyre vegye, hogy kis híján nem vette észre az előtte ásítozó nyolc láb széles vermet. A peremétől visszahőkölve Caim lekémlelt a széle mögé, de nem látta a sötétségbe lenyúló kőakna alját.
- Mit találtál? - kérdezte Aemon, ahogy odasétált hozzá. A lámpást otthagyta a többieknél; most Egil tartotta a kezében, és úgy fordította, hogy fénye az épületek homlokzatára vetüljön.
Caim oldalt fordult, hogy válaszoljon, amikor hatalmas fekete alak röppent elő a gödör szájából. Caim először búvóhelyükön megriasztott denevérrajnak vélte, aztán megpillantotta a szeme felé nyúló, begörbített karmokat. Mivel nem maradt ideje elugrani, az arca elé kapta a karját, épp amint valami súlyos tárgy nekivágódott az oldalának. Hosszú szőke lobonc villant keresztül a látóterén, aztán a jeges földön találta magát.
Caim még időben fordult át a másik oldalára, hogy lássa a gödör peremén térdre rogyni Aemont. A klánbéli remegő karral viaskodott a veremből előhullámzó alakkal. Az árny akkora volt, akár egy málhás ló. Mielőtt Caim talpra szökkenhetett volna, sugárban vér lövellt ki a fiú szájából. Caim előrántotta a késeit, és megiramodott Aemon felé. Gyomra összeszorult az undortól, amint a klánbéli összecsuklott a hóban. Vajon az ő hibájából történt? A bűvereje végül kicsúszott az irányítása alól? Torkában az epe keserű ízét érezte, de Caim visszanyelte, és rávetette magát az árnylényre.
A szerzet gyorsabban mozgott, mint egy csattogó ostor, tekergőzve támadott, és oldalról csapódott neki. Caim feléje döfött a késeivel, de egyik pengével sem talált. A vállán ért földet, és megcsúszott a hóban. Fél térdre tápászkodott, és körbepördült, de az árny visszahúzódott, amikor hirtelen vörhenyes fény világította meg a környező épület falait. Nem a lámpásból áradt. Caimnak végre sikerült megvetnie a lábát, ahogy egy kopott köpönyeges, tagbaszakadt férfi bukkant elő a sztélé túloldalán, hosszú láncon izzó edényt lengetve. Az óriás felhorkant, és vöröslő parázs röppent fel a levegőbe. Az árnylény megreszketett, amint az izzó zsarátnok keresztülhatolt rajta, és lyukakat mart az éjfekete alakba, ahol csak hozzáért.
- Tüzet! - szólalt meg egy másik hang a tér túloldaláról. Egy női hang. - Használjatok ellene tüzet!
Dray mostanra meglódult az árnyszerzet felé, arcát ádáz düh torzította el. Egil a földhöz csapta a lámpást. Aztán ő meg Malig is lerántotta magáról, és hosszú csíkokra tépte szét a köpönyegét, majd az égő olajba mártották a szövetdarabokat.
Caim a verem szélén járt körbe, a következő rohamra készült, amíg az árnylény figyelmét más foglalta le, de a látóterének peremén még valami megmoccant, egy védett kapubejáratból lépett elő. Egy férfi állt meg az északi épület küszöbén. Caim megdermedt a páncélja láttán. A fekete pikkelyekből és finom láncszövetből készült vértezet arra emlékeztette, amit Sybelle árnyharcosai viseltek Liovardban, ugyanolyan zárt sisakkal. Az övén hosszú markolatú, lovassági szablyához hasonló görbe kard lógott. A jövevény biccentett, és köddé vált.
A mellkasába belenyilalló éles fájdalomtól Caim tüdejéből hirtelen kiszökött a levegő. Kiáltások visszhangoztak a háta mögött, ahogy a társai beszálltak az árnylény elleni küzdelembe, de Caim ügyet sem vetett rájuk. Az árnyharcos eltűnt, ráadásul átjárót sem kellett nyitnia. Caim lassan körbefordult. Feldúlta Aemon halála, és élvezettel merítette volna bele pengéit a szerzetbe, amely végzett az ifjúval, de pontosan tudta, mire képesek ezek az árnyharcosok.
Az árnyharcos most a sztélé túloldalán jelent meg. Caim körbekerült, hogy szembeszálljon vele. Mielőtt a közelébe juthatott volna, a harcos támadott. A kard gyorsabban röppent a kezébe, mint Caim szemmel követni tudta. Fenséges fegyver volt, a hegyétől a keresztvasig színtiszta fekete, a vékony penge ívben hajlott, a lehető legnagyobb vágóerőt biztosítva. A kardforgató előbb egy erőteljes suhintás- sal, majd hárítva rontott rá Caimra. Caim előrántotta a suete kését, hogy odavágjon az elsuhanó pengére. És elvétette. A fekete kard sebesebben siklott el előtte, mint egy lecsapó vipera, aztán visszafelé csapott. Két szívverésnyi ideig Caim vadul hátrált, hogy kikerülje a körötte tekergőző és csavarodó éjfekete pengét, amely a hárításai felét kikerülte. Ha az ösztönei nem segítenek neki, már az első pengeváltáskor felnyársalták volna. A kardforgató körkörös harci stílusa ismerősnek hatott. Caim a fejét törte, amíg be nem villant, hogy hol látott már ilyet.
Levictus.
Épp csak ez az árnyharcos gyorsabb és erősebb volt Vassili egykori kedvenc varázslójánál, a technikája pedig a fortélyok helyett inkább a fölényes jártasságon alapult. Caim igazodott ellenfele sebességéhez, a megszokottnál nagyobb távolságot tartott maguk között, egy szemvillanással korábban indította a hárításokat, ám az árnyharcos ekkor megtévesztő döfést, egy alig észrevehető mozdulatot tett, és amikor Caim reagált, a fekete kard végigmetszette a jobb alkarját, egyetlen gyors su- hintással csuklótól könyékig felhasította a kabátja ujját. Caim összeszorított fogai közt sziszegve ugrott hátra. A seb mart, akár a tűz. Vér csordult végig a karján, és áztatta el a kesztyűjét. Az izmai már sajogtak, és zihálva vette a levegőt. Az árnyak suttogtak hozzá. Nem volt nehéz kitalálni, mit akarhatnak. Vért és még több vért, de Caim nem bízott bennük.
Valami vicsorogva felmordult a háta mögött, egy férfi pedig - Malig vagy Dray - felüvöltött, mint akit épp széttépnek, de Caim nem engedhette meg, hogy odapillantson. A kardforgató minden támadással meghátrálásra kényszerítette őt, Caim pedig folyamatosan körbe járt, nehogy a falhoz szoruljon, de a havon nem lehetett kiszámítani, mennyire szilárdan tudja megvetni a lábát. Elég megcsúsznia, és a halál fia. Elég megcsúsznia...
Caim hárított egy térdének irányzott döfést, majd egy lépést tett hátra. Az árnyharcos felülmúlta azokat, akikkel Eveskine herceg várában megküzdött. Precízen használta a kardját, rendre változtatott a döfések sebességén és szögén, és mivel messzebb elért, kordában tartotta Caim késeit. Ám mint minden harcosnak, neki is megvolt a maga ritmusa. Caimnak mostanra sikerült ezt felvennie, és csak az adódó lehetőségre várt.
Amikor még egy lépést hátrált, Caim sarka kicsúszott alóla. Elveszítette az egyensúlyát, épp csak egy pillanatra, de mire visszanyerte, a fekete kard felülről az egész testet átszelő suhintással lesújtott rá. Caim oldalra vetette magát. Ugrás közben mindkét késével előredöfött. A suetét sikerült hárítani, de a gladiusa behatolt, és egyenesen a kardforgató torkának szegeződött. Ekkor a kardforgató oly könnyed és sebes mozdulattal visszafogta a lendületét, hogy Caim hátán hideg borzongás futott végig. Hogy a pokolba fogok kellően közel férkőzni a fickóhoz, hogy bevigyek egy szúrást?
Amint Caim talpra szökkent, az árnyharcos ismét nekirontott. Éles rikoltás verődött vissza a tér túloldalán álló épületek falairól, ahol a társai az árnyszerzettel viaskodtak. Fáklyákat lengettek ide-oda, és az egyik ló már összecsuklott, és tehetetlenül kapálózott a csillogó jégen. Caim próbált kigondolni valamilyen haditervet, amivel segíthetne a többieken, de a figyelmét ismét a saját gondjai kötötték le, ahogy a kardforgató egyszerre eltűnt a szeme elől. Ezúttal sem jelent meg átjáró. Egyszerűen semmivé vált. Mint amikor Kitet látta elillanni, csupán kísérteties fény nem ragyogott fel.
A mellkasában érzett hirtelen szorításon kívül más nem jelezte a veszélyt. Caim bukfencezve előrevetette magát, és épp időben állt fel belőle, hogy mindkét kését felkapva hárítsa a fejére mért csapást. A kardforgató támadást színlelt, aztán ismét eltűnt a szeme elől. Caim megperdült, de fájdalmas suhintás metszette fel hátul a lábát, amint az árnyharcos testet öltött mögötte. Caim vérző karral és vád- lival hárított, és tért ki az újabb szúrások elől, de csak idő kérdése volt. Valamilyen drasztikus lépésre kellett elszánnia magát. Lénye legmélyére nyúlt le. Felkészítette magát a fájdalomra, hátraszökkent, és megragadta az erőt.
Lélegzete elpárállott, mielőtt Caim felüvöltött a metsző kíntól, amely a tüdejébe hasított. De tartotta magát, és fekete lyuk tárult szét mellette. Hárított egy arcának irányzott döfést, és átvetette magát az átjárón. Caim nem messze a mögött tűnt fel, ahol a kardforgató állt, de ellenfele már várta. Egyedül az mentette meg Caimot, hogy négykézlábra ereszkedve bukott elő az átjáróból. A fekete kard fölötte hasított a levegőbe. Mielőtt a penge feléje fordulhatott volna, Caim már talpra ugrott. A mellkasa égett, és minden lélegzetvétel észveszejtőén fájt, de életben volt.
Caim hátrált, amikor az árnyharcos újfent nekirontott. Az egyik hárító döféssel egy hajszálnyival elkésett, és a fekete penge hegye a szeme előtt suhant el, olyannyira közel, hogy egy pillanatra ösztönösen be kellett csuknia a szemét. Caim megint elfogadta a fájdalmat, és visszalépett a megnyíló ürességbe. Ezúttal kétfelé osztotta az átjárót, ez egyik kijárat ellenfelének egyik oldalán, a másik a másikon nyílt meg, de a fekete kard megint csak felkészülve várta őt. Caim vadul oldalra pördülve elhajolt, és kikerült egy csapást, amely kiontotta volna a beleit. Az árnyharcos sorozatos támadásokkal nyomult előre, ami miatt Caim állandó védekezésre kényszerült.
A picsába ezzel! Ahelyett, hogy újra meghátrált volna, Caim előrelendült, hogy összecsapjon ellenfelével. Szorosan maga előtt tartotta a késeit, vadul védekezve hárította a záporozó döféseket. Csupán egy lépés választotta el a kardforgatótól, kellően közel kerültek egymáshoz, hogy egy erőteljes kitöréssel Caim elérhesse riválisát, de pillanatnyi lehetősége sem adódott arra, hogy támadhasson. Egyelőre. Apránként előrenyomult. Mintha egy acélhurrikán falába lépett volna bele. Az összecsattanó acél staccatója lüktetett a fülében. Csuklója elzsibbadt a szakadatlan ütközésektől. A legtöbb harcos ezen a ponton meghátrálva a nagyobb tér biztonságát kereste volna, ahol hosszabb fegyverük előnyhöz juttatná őket, de a kardforgató is fél lépéssel közelebb lépett. Caim a légzésére összpontosított. Pontosan ebben reménykedett, hogy eléggé megközelítsék egymást ahhoz, hogy az előny immár a késeknél legyen. Caim megelőlegezett hárítással védett ki egy döfést, és a szívverés töredéke biztosította időt arra használta ki, hogy gladiusának hegyét elhúzza ellenfele arca előtt. Az árnyharcos arca meg sem rezdült. Egyáltalán nem reagált.
Caim már szinte erején felül küzdött, mígnem karja és lába belefájdult, lélegzete pedig zihálva szűrődött ki összeszorított foga között. Minden másodikharmadik hárítás után maga indított támadást. Szúrásai nem voltak bonyolultak, és egyik sem talált be, azonban szívverésről szívverésre egyre inkább azt érezte, hogy a küzdelem súlypontja lassan áthelyeződik. Aztán fekete felhő ereszkedett a szemére. Caim arca megrándult, ahogyan jéghideg kacsok fúródtak az arcába. A suete késével suhintott maga előtt, majd hátraugrott. Kézfejével kaparta az árnyat, amitől fagyos fájdalom terjedt szét az arcán, majd az árny elillant.
Miközben megpróbálta kipislogni a szeme előtt táncoló pettyeket, Caim a bű- verejét igénybe véve újabb portált nyitott. Most messzebb indult, a tér túloldalára, ahol egy kicsit összeszedheti magát, és talán új tervvel állhat elő. Ám amikor hátralépett, rettenetes fájdalom nyilallt a szegycsontja közepébe. Rosszabb volt, mint amikor a számszeríjjal találták el. Egy gyötrelmes pillanatig mozdulni sem tudott. Minden izmára merev bénultság telepedett. Amikor újra érzett valamit, majdnem összecsuklott. De nem nyílt meg semmiféle átjáró.
A kardforgató meglódult a havon át. Caim maga elé kapta a késeit, leküzdötte a fájdalmát. A Solorothtal vívott küzdelem emlékképei villantak elő a fejében, ugyanaz a reménytelenség öntötte el, amit a páncélos óriással való viadal során érzett. Mielőtt a fekete kard testet ért volna, vakító fény ragyogott fel az árnyharcos körül. Caim felkészült az újabb támadásra, de a kardforgató már elfordult tőle, palástja lángokban állt.
Caim előrelendült, de kései az örvénylő levegőbe hatoltak, az árnyharcos pedig beleveszett a semmibe.
Az óriás termetű idegen állt kezében lecsüngő, üres parázstartóval a hely mögött, ahol az imént még az árnyharcos küzdött.
Caim épp elég halált látott már. Nemcsak célpontokét és versenytársakét, hanem barátokét is. Mathiasét, Oakét, Lianáét, Haganét, Caedmanét. És most Aemonét. A világ nem igazságos hely. Ha az lenne, már rég halott lennék, ők viszont még mindig élnének.
Dray állt öccsének teteme előtt a tér közepén. Malig és Egil mögötte maradtak, mindketten égő faágat tartottak a kezükben. Az árnyszerzetnek és a kardforgatónak nem volt nyoma. Némaság honolt a romok felett, amit csupán a szél sóhajtozása és a fáklyák ropogása tört meg.
Caim elrakta a késeket, és megvizsgálta a sérüléseit. A karján végigfutó vágás már nem vérzett, de a lába pokolian égett. Iparkodott nem sántikálni, amikor odasétált a többiekhez. Malig Dray vállára tette a kezét, de Dray lerázta magáról. Caim a fejével intett Malignak, hogy menjen, és segítsen Egilnek összeterelni a hátasaikat. Aztán odalépett Dray mellé.
A közdelem során Caim nem látta jól, mi történik Aemonnal, és most azt kívánta, inkább ne nézte volna meg. A szőke eregothi szétroncsolódott szervekkel, felszaggatott testtel hevert, az ágyékától a torkáig felhasítva, vére latyakos tócsaként terült szét a hóban. Üres tekintete az ébenfekete égboltra meredt.
- Sajnálom - szólalt meg Caim, aztán befogta a száját. Mit értek volna a szavak? Felidézte az éjszakát, amikor behatoltak a herceg liovardi várába, azt, ahogy Aemon megsérült, Dray pedig nem volt hajlandó elmozdulni az öccse mellől.
- Jól vagyok. Tűnjünk el innen! - Dray felvette a földről fivére lándzsáját. - De magunkkal visszük Aemont.
Caim a homlokát ráncolta. Az árnyharcos bármikor visszatérhet, talán erősítést is hoz magával.
- Mal! Egil! Kerítsetek egy kötelet, és segítsetek neki!
Miközben Aemon testét betekerték egy szőnyegbe, és odavitték az állatokhoz, az idegen körbelépdelt a verem szélén, a kezében még mindig a lánccal, amelyen az üres parázstartó lógott. Magasabb volt Malignál, válla és mellkasa erőteljesebb. Inge és nadrágja festetlen gyapjúból készült, csizmája kopott és viseltes. Caim úgy vélte, a férfi kiérdemelte a hálájukat, amiért segített nekik, de túl kimerültnek érzete magát, és túlságosan sajgott mindene ahhoz, hogy egy „Köszönöm"-nél többet kipréseljen magából.
A jégen megroppanó lépések zajára Caim ismét a késeihez kapott, de megállította a kezét, amikor meglátta, ki közeleg. A nő úgy nézett ki, akár egy köpönyegbe burkolózott lelenc. Míg a férfi bőre fehér volt, a nő arca a délvidékiekre jellemzően kreol. Gesztenyebarna haja és sötét szeme alapján Caim michaiainak vagy talán arnossinak vélte. Bárhonnan származott, messze került a szülőhazájától.
- Hálát adunk az isteneknek, hogy ránk találtatok. - Lélegzete kis fehér párafelhőkként gomolygott elő, amikor a no megállt az óriás mellett. Még Caimnál is alacsonyabb volt. A tagbaszakadt férfi mellett szinte kisgyereknek hatott.
Caim leeresztette a kezét, de idegei pattanásig feszültek.
- Hová tűnt?
- Ha a férfira gondolsz, akivel viaskodtál, fogalmam sincs. A nevem Shikari. - Megérintette társa karját. - Ő pedig Hoek. Abban az épületben bujkáltunk épp, amikor zajt hallottunk.
Rövid, bőgésre emlékeztető hang harsant fel, de tüstént el is hallgatott. Egil a sérült ló mellett térdelt, amelyet immár megszabadított a szenvedéstől, mialatt Dray és Malig egy másik lóra rakta fel Aemon holttestét.
Caim végigmérte az idegeneket.
- Nem északiaknak néztek ki. Mi elől rejtőztetek?
A nő, Shikari, szorosabbra húzta keskeny vállán a köpönyegét.
- A gazdáink elől.
- Rabszolgák vagytok?
Shikari bólintott.
- Én Illmynből származom. Hoek egy einari faluból, attól délre és keletre.
- Tudom, merre van Einar. - Caim a férfit méregette. - Nem beszél valami sokat, ugye?
- Egyáltalán nem beszél. Néma.
A hatalmas termetű férfi szenvtelenül bámult Caimra, és semmit se szólt, mintha igazolni akarná a kijelentést.
- Hogyan lett belőletek rabszolga ezen a vidéken?
A nő telt, hidegtől kirepedezett ajka csábos mosolyra húzódott.
- Mindkettőnket elhurcoltak a földjeinkről, és idehoztak a barbárok. Amikor Hoek megszökött, én is vele jöttem. Úgy gondoltam, bármi jobb annál, mint még egy napot rabszolgaként leélni, de nem ismerjük a vidéket, azért megálltunk, amikor felfedeztük ezt a helyet. Most már mindent tudsz rólunk, de ti kik vagytok?
Caim bemutatkozott, majd elsorolta a többiek nevét.
- Nyilván hálával tartozunk nektek, de érdekelne valami. Honnan tudtátok, hogy tűzzel kell harcolni az árny ellen?
Shikari az arcát fürkészte, oly áthatóan, hogy más körülmények közt Caim zavarba jött volna tőle.
- Nem tudtam biztosan, de amikor Hoek zsarátnokot vett ki a tüzünkből, jó ötletnek tűnt. Az éjszaka lényei nyilvánvalóan félnek a tűztől, vagy nem?
Caim a párt méregette. Valami zavarta őt velük kapcsolatban. Két rabszolga, itt a világtól elszakadva, egymagában, és épp kéznél vannak, hogy segítségükre legyenek, amikor őt meg a társait megtámadják. Cseppet sem tetszett neki a dolog.
- Tovább kell mennünk. Azt javaslom, ti is keressetek magatoknak más helyet. Az a harcos bármelyik pillanatban visszatérhet, és előfordulhat, hogy barátokkal együtt érkezik.
Egil lépett oda hozzájuk, kése már a hüvelyében pihent.
- Akarod, hogy feldaraboljam azt az állatot? Kár lenne veszni hagyni azt a rengeteg húst.
A puszta gondolattól, hogy olyasmit egyen, amit az árnyak pusztítottak el, felfordult Caim gyomra.
- Nem, nincs időnk. Keress innen kivezető utat!
Amikor Caim már indult volna, Shikari utánanyúlt, mintha meg akarná rángatni a kabátja ujját.
- Szeretnénk veletek tartani, ha megengeditek. Szerintem biztonságosabb, ha együtt maradunk.
- Mi északnak tartunk. Ha el akartok szökni erről a vidékről, az éppen a rossz irány.
- Szívesen vállalunk ennyi kockázatot - válaszolta a nő. - Halvány fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tudnánk életben maradni itt egyedül.
Caim végigpásztázta a teret. Mostanra minden elcsendesedett. Sötétség borult rájuk, amitől még a legközelebbi épületek is távolinak és ridegnek tűntek. Ettől csak még jobban hiányzott neki Kit.
- Azt hiszem, velünk maradhattok, amíg el nem érünk a következő városba.
Az eregothiak már a megmaradt lovak nyergében ültek. Dray az egyik kengyelre kitámasztva tartotta öccse lándzsáját. Tekintetével végigpásztázta a foghíjas düle- dékeket, mintha arra számított volna, hogy az árnyharcos bármelyik pillanatban visszatérhet. Jól gondolja.
Caim fogcsikorgatva kifújta a levegőt, miközben odabicegett a hátasához. Érezte, hogy a lába lassanként megmerevedik. Shikarihoz fordult.
- Tessék. Meg tudod ülni a lovat? Gyalogszerrel nehezen tartanál lépést velünk.
- Már hozzászoktunk a gyalogláshoz - felelte a nő.
Caim odanyújtotta neki a gyeplőt.
- Én is. Szállj fel!
A nő engedelmeskedet, habár kissé ingatagon vetette át a lábát a nyergen. De legalább nadrágot viselt, amiben köny- nyebb lovagolni, mint szoknyában. Caim és Hoek kibandukoltak utána a térről. Caim lábába minden lépésnél belehasított a fájdalom, de jobbnak látta mindkettejüket szem előtt tartani. Csak a biztonság kedvéért.
Ahogy végighaladtak a ledőlt épületek közötti omladozó utcákon, Caim eltűnődött, hátha Kit valahol a közelben lehet, és talán figyeli is. Megbünteti azért, amit mondott neki. A lány végül fel fog bukkanni. Ha nem ma este, akkor holnap, vagy holnapután feltétlenül.